Tóth Krisztina

PIXEL (SZÖVEGTEST)

Részletek

A nevem Nazeli,
avagy a száj története

David újabb üzenetet kapott a cégtől, amelyben egy Besnik nevű ember mintákat ígért neki, és elnézést kért a pár napos csúszásért. Telefonszámot továbbra sem adott meg, úgyhogy nem lehetett rátelefonálni és ultimátumot adni neki. A mulatságos fordítási hibákkal teletűzdelt angol árajánlat arról tudósított, hogy az orvosi célú szilikontermékek mellett a cég poliamid-, poliészter- és pripropilénkiegészítőket is gyárt, valamint lurexszálas sebészeti alapanyagokat, persze mindezt kiváló minőségben és csúcstechnológiával. A cég székhelye elvileg ott volt a városban, termékeik nagy részét azonban a honlap tanúsága szerint egy Botosány nevű településen, Észak-Moldvában állították elő az ottani alacsony munkabérek miatt. David arra gondolt, hogy talán ellenőriznie kellene a botosányi csúcstechnológiát, és beütötte az interneten a céggel kapcsolatos összes infót. Némi keresgélés után kiderült, hogy középáras felfújható gumibabákat is készítenek természetes tapintású bőrfelülettel, háromféle hajjal. Innen már csak tényleg egy-két link vezetett a gumibabagyűjtők roppant szórakoztató honlapjára és a szexuális segédeszközök román gyártóihoz.
David négy napja várta a szállodában, hogy a cég képviselője jelentkezzen, és esetleg leszerződjenek a bukaresti klinikával. Túlságosan nem bízott a dologban, szombaton el akart utazni, és azt tervezte, ha addig sem sikerül tárgyalniuk, többet nem áll szóba a szállítóval. Különben sem voltak referenciái, és nem akart műhibapereket a begyulladó szilikonmellek miatt.
Délutánra elfáradt a képernyő előtt, elhatározta, hogy kimegy járni egyet. A város nem volt nagy, többször végigsétált már a fontosabb útvonalakon, és mindig kijutott a városszéli kis térre is, ahol esténként egy fázós prostituált álldogált egy lebontásra ítélt, egyébként szép ház gipszstukkós kapubejáratában. David először vézna gyereklánynak nézte, ahogy pipaszár lábán toporgott a magasított talpú cipőben. Akkor nem látta az arcát, csak legközelebb vette jobban szemügyre és fedezte fel borzadva, hogy a lánynak nyúlszája van.
David sebészként épp elég korrekciós műtétet látott ahhoz, hogy tisztában legyen az ajakhasadék tüneteivel és az ezzel járó problémákkal. A lány súlyos esetnek látszott, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy egyáltalán tud artikulálni, beszélni, vagyis hogy a szájpadlását helyreállították. Csak a legnagyobb nyomor és elkeseredés vehette rá, hogy ezzel együtt kiálljon az utcára. David nem tudta elhessegetni azt a gondolatot sem, hogy a lány esetleg orális szolgáltatást is nyújt az érdekességekre fogékony kuncsaftoknak.
Hét óra múlt, amikor átért a hídon, és a kis térre érkezett. A lány ott állt. Többször láthatta már őt erre jönni, mert kacéran felpillantott, és tett egy-két imbolygó lépést David felé. Nagyon fiatal, kamaszosan éretlen arca volt, de a tekintete buja és fáradt. David határozottan megijedt, hogy esetleg odalép hozzá, ezért tett egy tétova fordulatot, és elindult visszafelé a parton.
Másnap délelőtt kapott egy üzenetet a Besnik nevű embertől, hogy hozza az implantátummintákat és az összes referenciaanyagot, estére itt lesz a városban, és szíves elnézést kér, de a hegyekből lezúduló esők nagy felfordulást okoztak, csak most tudott visszajönni vidékről. David azt gondolta, hogy miért, ez itt mi, ha nem a vidék, és megkönnyebbült, hogy nem kell tovább maradnia. Elindult egy könnyű délelőtti sétára. Ebben a napszakban még sose ment messzebb a szálloda környékénél. Most viszont kedve támadt megismételni az előző esti utat, úgyhogy hamarosan kikötött a már ismert kis téren. Meglepődve látta, hogy a lány megint ott áll, csak most nem kabátban. A nappali fényben még gyerekesebbnek és sápadtabbnak tűnt, és persze rögtön kiszúrta a közeledő Davidot. Ránézett, és hosszú rózsaszín nyelvét kilökve körbenyalta felhasított száját. David riadtan érezte az ágyékába hasító izgalmat, és gyorsan hátat fordított. Gépiesen lépkedett tovább egy fölfelé tartó utcán, a felé a modern, érdektelen és piszkos városrész felé, ahová sose volt kedve felkapaszkodni. Már vagy öt perce gyalogolt szívdobogva, amikor le mert lassítani. Vedlett panelházak vették körül, üzleteket látott, és egy félbehagyottnak tűnő építkezést. Nem akart ugyanazon az útvonalon visszamenni, nehogy kijusson a térre, ezért balra fordult, hogy kerülővel térjen vissza a belvárosba.
Ahogy lépkedte át a lyukakat a helyenként járhatatlan aszfalton, egyszer csak valami egészen különös dologra lett figyelmes. Megpróbáljuk pontosan leírni, bár elég nehéz, mert David nézőpontját kell hozzá kölcsönvennünk, aki az idegenség bizsergésével és gyanakvásával figyelt minden itteni részletet.
Egy kirakat nagyságú üveg mögött fehér, lehajtható támlájú székek sorakoztak, odabent, a fal mentén végig tükrök. Az egyik lehajtható széken egy lány feküdt, de csak a haja látszott. A hajat felül kis fehér kendő szorította le, innen hullámzott elő mélybarna, ragyogó csigákban szinte a földig. A fekvő lány arca fölé fehér köpenyes nő hajolt, mint egy fogász. A feje ütemesen föl-le mozgott, galambszerűen, a két kezét pedig a levegőben tartotta. Úgy tűnt, mintha meg akarná csókolni a fekvő lányt, de nem érne le odáig az arca, mert valami erő ritmikusan visszarántaná. Dávid el nem tudta képzelni, hogy mi zajlik. A nő feje mozgott és mozgott, néha elálló kezén is mozdított valamit, de egy adott pontnál soha nem hajolt mélyebbre.
Megérezhette, hogy nézik, mert felpillantott. Arcára először zavar és düh ült ki, aztán naiv kíváncsiság. Lejjebb engedte a kezét, és elmosolyodott. Mondhatott valamit a fekvő nőnek, mert erre a hajzuhatag is megmozdult, és a másik nő felült a fekvőszékből.
David soha életében nem látott még szebb arcot. Olyan lenyűgözve, zavartan nézett, hogy a másik nő is mosolyra fakadt, és az üvegen keresztül jól láthatóan formázott valamit a szájával. Aztán a kezével hessegette el Davidot, aki széttárta a karját, hogy nem érti, majd intett, hogy feküdjön csak vissza. A nő lehanyatlott, a másik pedig megint kezdte a galambszerű fejbillegetést.
A nagy üveges bejárat fölé tábla volt kitéve, hogy exkluzív fodrászat és kozmetikai szalon. David csak jóval később és csak nehezen értette meg, hogy a nő a fekvő lány szemöldökét szedte. A kezében két egymást keresztező láthatatlan cérna volt, amit a szájával feszített meg, és a fejmozgással irányított. A lánynak még a bajusz- és arcpihéit is ki kellett szedni, ezért eléggé meglepődött, amikor bő húsz perc múlva végzett, és meglátta az utca végén szobrozó Davidot.
A lányt, ezt már nem a szájáról kellett leolvasni, Nazelinek hívták. Különben bármi lehetett volna a neve, David nem kapott levegőt, képtelen volt betelni a nő valószínűtlen szépségével.
Nazelin minden tökéletes volt. Ruganyos, fehér bőrű teste, fordított szív alakú feneke, súlyos, fénylő haja, ívelt, koromfekete szemöldöke. És a szája. Duzzadt, mélyvörös, nevető szája volt, ügyetlenül hangzottak belőle az összegereblyézett francia szavak. Túl sokra nem volt szükség, David ennyiből is megtudta, hogy húszéves, egy boltban dolgozik, és a kozmetikus lány a barátnője.
A következő héten David már Bukarestben ébredt, és a lány ott pislogott mellette. David megfogta a mellét, végigsimította telt, pihés combját, és újra belé hatolt. Megbabonázva mozgott benne, beszívta a haja illatát, ami hol barackra, hol fűszagra emlékeztette. Váratlanul, éppen az élvezet előtti pillanatokban valahonnan mélyről bevillant az agyába a nyúlszájú prostituált képe is, és David hirtelen kontrollt veszítve elélvezett Nazeli lába között. Aztán feküdt rajta ernyedten, nézte kinyíló ajkát. Látta, hogy már ütköznek ki fölötte a sötét pihék, és azt gondolta, hogy ez is milyen jól áll neki.

 

Kozma Áron sírja,
avagy a fenék története

A babakocsis nő az Universitatii úton halad, és szidja magában a járdára parkoló autósokat. Befordul az Avram Iancu utcára, elhalad az egyetemi templom, majd a Babes–Bolyai Egyetem mellett, és az elbeszélés kezdetének idejére körülbelül a Biasini Szálloda bejáratának magasságába ér. Az előbb felsorolt épületek teljesen hidegen hagyják, az utóbbi viszont egy néhány évvel ezelőtt megismert férfit juttat az eszébe, aki egy hétig éppen ebben a szállodában lakott. A nő megbillenti a babakocsi kerekét, letér a járdáról, és a temető felé veszi az irányt. Örül, hogy a lecsuklott fejjel szundikáló gyerek a döccenésre nem ébredt fel.
Ha felülről követnénk a mozgását, megállapíthatnánk, hogy az útja pontosan megegyezik azzal a sétával, amit hatvannyolc évvel ezelőtt ugyanezen a napon és napszakban egy Cosmina nevű kislány tett az édesanyjával. Akkor is napos idő volt, csak Cosmina nem bóbiskolt, hanem gyalog lépegetett az új, fűzős cipőjében. Milyen érdekes szó az, hogy emberöltő! Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.
A gyerek közben a babakocsiban mégiscsak föleszmél, és nyafogni kezd, hogy szomjas. A nő azzal van elfoglalva, hogy előkeresse a csomagból az üdítőt, és rácsavarozza a nyakára a csőrös tetőt. Hajolgat, csitítgatja a gyereket, és visszagyűri a szatyrot a babakocsi tartójába, hogy ne látsszon ki a pénztárca.
Ha hátranézne, észrevenné a kék inges férfit, aki elragadtatva bámulja ezt a hajolgatást. A Biasini Szállóból lépett ki, és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy egészen idáig a nő fenekét követte. Ez a fenék a szülés után is formás és kerek maradt, amit a testhezálló pamutszoknya jól ki is emel.
A férfinál állványos fényképezőgép van, a temetőt indul körbefényképezni. Több napja ezzel foglalatoskodik, de ma különösen jók a fényviszonyok. Megy a nő után, és elégedetten látja, hogy ők is ugyanarra tartanak. A temetőben aztán rövid időre szem elől téveszti őket, de az a terve, hogy majd csinál pár képet. A nő elképesztően üde, és nagyon jól mutatna a színes képriportban, amit a férfi a külföldi magazin tavaszi számába készít. El is képzel hozzá valami jól hangzó címet, mint például Ifjú román anyuka vagy Élet a halál kertjében. Biztos benne, hogy a nő nem mondana nemet, egyelőre azonban be kell fejeznie a tegnapi sorozatot a híres sírokról, amíg ilyen szépen idesüt a nap.
A hosszú hajú nő épp a másik irányba tart. A fotós már nem látja, hogy a gyerek kiszáll a babakocsiból, és ide-oda szaladgál. Később leguggol dr. Nagy András református teológiaprofesszor nyughelyének tövében, és megpróbál a fűbe pisilni. Újdonság neki, hogy nincs rajta pelenka, és élvezi a frissen szerzett tudást, no meg a szabaddá vált popsit. Arra sajnos még nem tud vigyázni, hogy ilyenkor ne pisilje le magát, ezért az anyja gyorsan felkapja, és hátulról a levegőbe emeli. A kislány ettől dühös lesz, és már nem is kell neki. Csak kicsit később, Sebestyén Józsefné született Pauler Rozália sírköve mögött próbálkozik újra, ezúttal sikerrel, ferdén lepisilve mindkét cipőjét. A fotós szem elől tévesztette őket, ami nem is baj, a nőt ugyanis nagyon zavarná bármilyen illetéktelen tekintet. A magazin tudósítója még nem tudja, de mi igen, hogy abból a képből már nem lesz semmi. A gyerek visszaül a babakocsiba, és zötykölődve megkerülik a temetőt. A fotós épp a megfelelő szöget keresi valami törökös nevű pasas sírjához, amikor látja a nőt elhaladni. Nem kifelé mennek, hanem a temető belső kerítéséhez. A sírkertnek ezt a részét szakadozott drótháló választja el a Republici utca felőli régi zsidó temetőtől. A nő ahhoz a részhez megy, ahol a háló majdnem teljesen le van taposva. Átemeli a babakocsit, aztán a gyereket is. Ide szeretnek átjárni, mert itt soha nincs senki.
Miközben a babakocsival bajlódik, megszólal a mobilja, de nem tudja fölvenni. A férfi, aki hívja, egy bukaresti klinika főorvosi szobájában ül. Jóval előbb akart telefonálni, de először bejött a főnővér, aztán meg egy hivatalos telefont kellett elintéznie. A telefon jó sokáig tartott, és láthatóan felidegesítette az orvost, aki a végén emelt hangon azt mondta, hogy mata-n cur, mire a főnővér, aki időközben visszajött egy fénymásolattal, elismerően megjegyezte, hogy milyen kiválóan megtanult románul.
A hosszú hajú nőnek most már mindkét keze szabad, úgyhogy visszahívja a számot, a bukaresti szobából pedig újra kimegy a főnővér. A gyerek a sírok közt bóklászik, az anyja fél szeme folyton rajta van. Közben föl-le járkál, szórakozottan tépkedi a gazokat, majd talál egy félig földbe süppedt, teljesen bemohosodott sírt, és ráül. Maga alá simítja a pamutszoknyát, így beszél tovább. A gyereknek megtetszik a telefonálás, és odatelepszik mellé. A kezében tartott nápolyit a füléhez tartja, és ő is telefonál. Ha a nő áthűlő feneke alatt valaki eltisztítaná a mohát, és kikaparná a teljesen olvashatatlanná tömődött vésést, akkor láthatná, hogy az elhunyt neve Kozma Áron. De a sírt hosszú évek óta nem látogatja senki, így a felirat örökre olvashatatlan. A gyerek közben elfogyasztotta a telefonját. A nő is leteszi, és hátradől egy kicsit a kövön, hogy érje az arcát a lombok közt besütő korai napfény.