Takács Zsuzsa

SZIBÉRIA

Ahogyan az ördög a kezünkre játszik.
Amikor Raszkolnyikov baltát keres, hogy
az uzsorásnőt agyonüsse, és elhaladtában
– szórakozottan mintegy – benéz a házmester-
fülke nyitva felejtett ajtaján. A résnyire
beeső nap – nyílként – a padka alá rejtett
baltára mutat: vedd el! És a kabátjába varrt
akasztóba illeszti engedelmesen.

Ám ne időzzünk a révületben végzett
hentesmunka részleteinél. Hogy gondosan
kezet mostunk aztán a csorba tálkán talált
szappandarabbal. Inkább a záróra után
a kocsmából hazatérők kurjongatására
figyeljünk, amikor alvásunkból riadva
fölugrunk, mint akit fölrántanak:
hogyan, már három óra?

Bizonyítékként fölrémlik előttünk a ládikát
nyitó csipkés, nagy szakállú kulcs, mely
látszólag véletlenül akadt a kezünkbe.
Szemünk előtt ugrál a kampó a ferdén
becsavart, meglazult karikában. De az ajtót
rángató elunja a várakozást. Elhalnak a döngő,
egyenletes léptek. A fenyegető csöndben
egérutat nyerünk mindig, ha akarjuk.

Jussanak eszünkbe ilyenkor a rejtekül szolgáló
lakásban az alvadó festékkel félig teli csöbrök.
Az elkövetkező hetek meredek lépcsői, a konyhákból
áradó bűz, a küldöncök szüntelen surranása.
A tea, a vodka és hering, mely ízét veszíti örökre.
Veszettségünk és elveszettségünk a városokban.
A vallomás kényszere. Hogy pokoli szerencsénk
ellenére vágyakozunk Szibériába.