Novics János

VÍZ

Álltunk azon az erkélyen, amely majdnem akkora volt, mint egy felüljáró. Illetve nem is egy, hanem három erkély volt ott egyszerre, az egyik a nappalihoz, a másik a hálószobához, a harmadik meg a gyerekszobához tartozott, és mindegyiken lógtak az emberek, támaszkodtak a korlátra, alig fértek el, és nézték a magasból, ahogy a tó mellett a kutyákkal szórakoznak. Nem akartam elfogadni a meghívást, mert tudtam, hogy ő is itt lesz, de végül úgy döntöttem, nem érdekel. Két év után már elég erős vagyok ahhoz, hogy újra lássam. Attól féltem, nem egyedül érkezik, és végig kell néznem, ahogy karonfogva belép valakivel. Aztán amikor a házigazda körbevezetett minket az új otthonában, megnyugodtam, mert nem fedeztem fel mellette senkit sem. A barátnőivel téblábolt, akikkel annak idején minden hétvégén táncolni ment.
Tényleg óriási ház volt ez. A földszinten a fogadótér, a kamra, az étkező és a konyha, fent meg a hálószoba, amelyben egy egész lakás is elfért volna, a nappali, amely a méreteit tekintve inkább repülőtérnek hatott, de a legfurcsább a gyerekszoba volt, a tulajdonos egyéni fejlesztése, büszkén mutatta nekünk, hogy a központi fürdőhelyiségen kívül, amely egyébként majdnem egy olimpiai uszodának felelt meg, a gyerekszobában van még egy kisebb fürdőrészleg, ahol csak a kölykök pancsolnak, egy műanyag fal határolja, tehát a víz nem szivárog a padlóra, viszont fürdés után azonnal bebújhatnak az ágyba. Csak néztem döbbenten, mert azt tudtam, hogy megszaladt neki az utóbbi években, és nagy beruházásra készül, de nem gondoltam, hogy egy egész palotát épít majd a családnak. Azon viszont nem csodálkoztam, hogy ő is eljött, mindig imádta, ha puccos helyekre kellett menni vendégségbe, most is kéjes vigyorral szemlélte a luxust, és rögtön eszembe jutott, hogy én ilyesmiben sohasem tudtam volna részesíteni.
Délben felszolgálták az ebédet, a háziasszony főzött, de mellette egy egész hadsereg sürgött-forgott a konyhában meg az étkezőben, úgy körülbelül hat fogásig számoltam, aztán már nem tudtam követni az ínyencségeket. Kávé után szóltak, hogy menjünk fel az erkélyre, mert a házigazda valamit mutatni szeretne. Volt három kutyája, két buldog meg egy terrier, valami gondnokféle alak levezényelte őket a tóhoz, a stégre, aztán fentről karikákat dobáltak le nekik, ők pedig villámgyorsan megkeresték mindet. Az volt a játék lényege, hogy az összes karikát megtalálják, és nem vallottak szégyent, még azokat is visszahozták, amelyek véletlenül beleestek a vízbe. A közönség tapsolt és nevetett, csak én fanyalogtam magamban, mert nem értettem, hogy ettől a sekélyes mutatványtól a többiek miért indulnak be ennyire.
A gyerekszoba erkélyén álltam, és épp oda kerültem, ahol ő is ráhajolt a korlátra, majdnem mellettem állt, csak egy félmeztelen, kövér fickó szorult közénk, akinek a hátán és mindkét karján tetoválások sorakoztak, mindenféle értelmezhetetlen jel, a bőrnadrágján meg kulcscsomók, láncok és egy jelvény, talán katonai rendjel lehetett. Úgy nézett ki, mint egy öreg hippi, egy amerikai motoros, aki egész életében az országúton száguldozik, már csak a német háborús sisakot hiányoltam a fejéről. Valaki felvetette, hogy lassan indulni kellene, mire a ház ura közölte, hogy hazavisz minket, ugyanis, kapaszkodjunk meg, vett egy kisbuszt nemrég, direkt erre a célra, ott vár ránk hátul a garázsban, beférünk egyszerre vagy harmincan, két fordulóval mindenkit hazaszállít még ma. Többen átkiabáltak egymáshoz, egyik erkélyről a másikra, azt latolgatták, mikor induljanak, és akkor hirtelen én is megszólaltam, a házigazda már lent járt a stégen, a kutyáit simogatta, etette őket jutalomfalatokkal, és lekiáltottam neki, hogy végre én is valami vicceset mondjak, részese lehessek a társalgásnak, hogy én talán ide is költözöm, úgy értem, nem ide, a házba, hanem erre a környékre, annyira megtetszett, míg idefelé jöttem vonattal.
Lentről nevetést hallottam, aztán oldalról ugyanabban a pillanatban egy női hangot, mintha azt kérdezné, ezt komolyan gondoltam-e. Láttam az arcán egy kis mosolyt, és éreztem némi gúnyt is a szavaiban. Most nézett rám először, eddig kerülte a pillantásomat, reggel, amikor megérkeztünk, talán nem is köszöntünk egymásnak, és most még egy kérdést is feltett. Nem, dehogy, válaszoltam, igyekeztem átnézni a motoros fickó felett, aki a nagy testével eltakarta előlem. Még hozzáfűztem valamit az előbbihez, láttam, hogy figyel rám, de a köztünk álló idegen férfi is beszélni kezdett, mintha kíváncsiak lennénk a véleményére. Felbosszantott, és ingerülten megjegyeztem, hogy maradjon csendben, valaki mással beszélgetek. Azt hiszem, szerettem volna azt a látszatot kelteni, mintha nem félnék ettől a hústoronytól. Csak akkor vettem észre, hogy oldalt, ahová először nem ért el a tekintetem, egy női kéz simul a hájas testére. Azonnal rájöttem, hogy kivel húztam ujjat. Úgy meglepett ez a váratlan fordulat, hogy önkéntelenül megkérdeztem tőle, jól látok-e. Erre mindketten nevetni kezdtek, hozzábújt a dagadt férfihoz, és közvetlenül az orrom előtt megcsókolta. Nem lettem rosszul, mint ahogy régebben gondoltam, ha majd ilyesminek egyszer tanúja leszek, sőt inkább még közelebb is hajoltam, hogy jól lássam, ahogy a zsíros, izzadt szakáll beletapad a szájába. Érdekelt, milyen látvány, amikor valaki mással csinálja, és ez milyen hatást vált ki belőlem, de még enyhe undort sem éreztem.
Aztán megkérdeztem tőlük, ha szabad tudnom, ez mióta tart. Ő mintha kissé habozott volna, elkomolyodott, és mint akik nem biztosak a dologban, egymás szeméből próbálták kiolvasni a helyes választ, végül a fickó bökte ki, hogy körülbelül öt éve. Akkor számolni kezdtem, pedig még számolni sem kellett volna, hiszen világos volt, hogy ez mit jelent, ötből kettő, az három, ezt még egy gyerek is vágja. Nem az lepett meg, hogy három éven keresztül átvertek, hanem inkább nem számítottam arra, hogy egy tahó motorossal látom viszont majd egyszer. Mindig azt hittem, hogy egy gazdag, jóképű fickó van a háttérben, és ez az igénytelen alak a kövér hasával és tetkóival, a csimbókos hajával meg a gusztustalan pofájával valahogy nem illett a képbe. Dadogtam valamit, hogy hozok magamnak egy italt, de nem figyeltek rám, egymással voltak elfoglalva, én pedig letaglózva visszamentem a gyerekszobába.
Akkor hallottam meg, hogy valahol folyik a víz. Egyenletesen és hangosan, mintha valahol itt egy mesterséges házi zuhatag is volna, ez sem volt elképzelhetetlen azok után, amit láttunk ebben az épületben. A gyerekfürdőből jött a hang. Óvatosan elhúztam a műanyag falat, és benéztem. A kád csapja volt megnyitva, ömlött a víz, értelmetlenül és sebesen, ahány liter kizúdult, ugyanannyi azonnal el is tűnt a lefolyóban. A házigazda nyitva hagyhatta, amikor bemutatta nekünk ezt a remek találmányt, a praktikus fürdőszobát, a gyerekek ágyaitól alig két méterre. De hogy ilyen őrülten folyjon, ezt nem értettem. El kell zárnom, döntöttem el, még mielőtt baj lesz belőle. Tényleg akkora erővel áradt, mintha vízesés volna. A hangjától semmit sem hallottam, pedig odakint nagy zajt csaptak, de az idétlen röhögések ide már nem értek el, a zuhogó víz elnyomott minden zsivajt, egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha megsüketültem volna. El kell zárnom, igen, ezt a csapot el kell zárnia valakinek, csak ez járt a fejemben.