Kárpáti Péter

A TÖRTÉNET TÖRTÉNETE (I)


Amikor egyszer Ma-cu sétált Paj-csanggal, egy vadlibát láttak elröpülni a fák fölött.
– Mi volt ez? – kérdezte Ma-cu.
– Vadliba.
– Hova lett?
– Elröpült – felelte Paj-csang.
Erre Ma-cu jól megcsavarta az orrát, és rákiáltott:
– Ha itt volt, hogyan röpülhetett el?

Bátyámmal a kertben fociztunk, amikor leszóltak a gangról:
– Andris! Peti!
Az emlékezet furcsán dolgozik: szerkeszt, kihagy, összevon, szerkezettel értelmez, tulajdonképpen egy csodálatos dramaturgkészülék. Ismered a klasszicista színház hármasegység-elvét, mely az élet tébolyultan gazdag drámaiságát egyetlen helyszínre, napba, történetbe préseli a színpadi hihetőség kedvéért, és ezzel a nézői fantáziáról állít ki dühítően szánalmas bizonyítványt, és hát évszázadok óta hülyeségnek tiszteljük. Csakhogy az emlékezet többé-kevésbé tényleg a boileau-i dramaturgia szerint működik: két eseményt, amit hatalmas idő- vagy térbeli távolság választ el egymástól, évek és talán földrészek, azt egyetlen napba sűríti, és egy szobába. És csalhatatlan ösztönnel választja ki, hogy az események végtelen és véletlenszerű láncolatából mi az a kettő, ami összetartozik. Végzetesen. Nem szavakkal formál, hanem dramaturgiával. Fekszik barátunk az analitikusdíványon, és hosszú évek és sokmilliós óradíj eredményeképp egyszer csak felszakad belőle az az eltemetett, régi emlék: zokogni kezd, katarzis által megszabadul, napvilágra okádja. Csakhogy ez az eltemetett kép nem önmagában álló valami, hanem más emlékek láncolatából hiányzott, ott tátongott mögöttük, mint egy fekete lyuk, titkosan, megrajzolatlanul. Na és ugye ezt nevezzük költészetnek. És hát – főleg a régi, gyerekkori – emlékekkel tényleg olyan a viszonyunk, mint a költészettel: hisszük is meg nem is, vagyis másképp, ott lebeg a realitás és a képzelet határán, egy saját valóságban.
Bátyámmal játszottunk a kertben, és leszóltak a gangról, hogy menjünk föl. Nem tudnám megmondani, hogy ki szólt le, de nagyon vészjóslóan hangzott. Az első gondolatom az volt, hogy megöltük a Zámbó Terézt. Szinte biztos vagyok benne, hogy bátyám is erre gondolt, ahogy mentünk fölfelé az ötvennégy lépcsőfokon. Most magyarázzam el neked a Zámbó Terézt? Ott lakott nálunk, a bejárattól jobbra, valaha úgy hívták az ilyet, hogy cselédszoba, Zámbó Terézt pedig úgy, hogy cseléd. Szüleim többnyire csak insecte-nek hívták finnyásan, franciául: a Rovar. Zámbó Teréz tényleg úgy élt nálunk, mint egy csótány a falrepedésben, kiirthatatlanul. Ijesztően vékony volt, pipaszár lába, hatalmas, göcsörtös keze volt, egész nap dolgozott és beszélt, és nem tudom, melyik volt rettenetesebb, ahogy a régi gazdáiról mesélt, a doktorékról, vagy ahogy ott ült, és a cipőket pucolta, és ha befejezte, kipucolta újra, és újra elmondta, mert munkamániás volt, és beszédmániás, mint én. Ugye nem haragszol, ha elmondok róla egy történetet, mielőtt folytatom? Mielőtt elmondom, miért hívtak fel minket a kertből. Zámbó Teréz egyszer állt az erkélyünkön, és bámulta a Holdat. Nem emlékszem más olyan pillanatra, amikor nem járt volna a keze és a szája. Állt némán, mint egy Holdra görbült imádkozó sáska. Aztán órákkal később bejött, legyintett, na tessék, már megint hazudtak az amerikaiak, nem látott semmit. Hívtuk, jöjjön, üljön le. Legyintett, és kiment cipőt pucolni. Mi meg ültünk a tévé előtt, és egyenes adásban néztük, ahogy Armstrong (sajnos nem a dzsessztrombitás) lassú tánclépésben lebegve kitűzi a Holdon a zászlót, az amerikait.
Megpróbálok nem elkalandozni. Csak szeretném, hogy lásd magad előtt a lépcsőházat és azt az ötvennégy lépcsőfokot.
Mentünk felfelé, tudtuk, hogy baj van. Valami nagy bajt csináltunk.
Felértünk a gangra. Zámbó Teréz ott ült, és cipőt pucolt. Biztos nem ott és akkor, de hát van egy ilyen éles emlékem. Lehet, hogy akkor épp a kilincset szidolozta, de arra határozottan emlékszem, hogy kicsit megkönnyebbültem, hogy él. De ez még nem bizonyította minden kétséget kizáróan, hogy nem öltük meg, érted, gyerekek voltunk. Bementünk a lakásba. Az előszobában zörgött egy öreg szovjet hűtőszekrény: CAPATOB. Bementünk a nagy, sötét hallba, ronda, öreg csillár, nagy kredenc, kis kredenc, mintha elsuhant volna a nagymamám. Pici, madárcsontú, púpos nagymamám, Sári, eldöcögött, mintha észre se vett volna minket, és eltűnt a függöny mögött, ott volt az ágyuk meg egy varrógép. Nagyapám ül a fotelban, eltakarja az arcát, és azt suttogja (pedig máskor mindig ordít, mert nagyothall): – Nekem hetven éve ment el az apám, tyű, még ma is milyen kellemetlen érzés, hogy nincs apám. – Apám áll az ajtóban, a hangszigetelt, puha, párnázott ajtóban állnak anyámmal, és mondják, hogy menjünk be. Menjünk be velük a gyerekszobába, mondanak valamit.
Egész biztos, hogy nem így történt, de így emlékszem rá, mit csináljak. És akkor mondták meg, hogy elválnak. Pontosan hogy mondták el, arra végképp nem emlékszem. Arra sem, ami utána történt, de olyan sokszor elmesélték, hogy látom magam előtt. Én ugrálok az ágyon, és izgatottan kiabálom – euforikusan, sokáig nem értettem, hogy mi az –, hogy menjünk el Törökországba, ahol apunak két felesége is lehet, meg hogy mi lesz, ha apám észreveszi, hogy az a nő kevély, és kenceficéli magát. És hogy anyámat már nem szereti-e. De szereti – csak másképp. Mi az, hogy másképp. És itt apám elkezd beszélni valamiről, valószínűleg a szerelem metafizikáját fejtegeti. Először hallottam erről – vagy nem, másodszor –, de valószínűleg nem különösebben érdekelt. Úgy képzelem, hogy elmentem Bencéhez, a hörcsögömhöz vagy a békákhoz.
Bence meg én, / két vidám legény, / együtt sétálunk / az álom mezején.
Apám verse. Bencét karácsonyra kaptam. Megvannak a korabeli leveleim, ákombákom, olvashatatlan helyesírással, ahogy a Bence helyes ápolásához adok utasításokat a nyaralásból. Bátyám irtózott Bencétől, és ez engem rendkívül mulattatott. Egyszer, amikor nem nézett oda, zutty, a tenyerére raktam, bátyám földhöz vágta. Bence többet nem mozdult. Aztán lassan pihegni kezdett. Órákig feküdt az oldalán, félig nyitott szemmel, a lábai remegtek, Bencének annyi, gondolta az egész család, én vigasztalanul ordítoztam, azután Bence csálén felült, reszkető fejjel megnézett minket magának, reggelre kutya baja sem volt. De igazából mégis vége volt: egyre kevesebbet ült a tenyeremen, emlékszem az utolsó sétájára, harapta a parkettát, a szőnyeget, mulatságos volt. Az viszont nem jutott eszembe, hogy Bence haldoklik. De lehet, hogy gondoltam, mert most gondolom. Amikor másnap éhen halt, valaki fogta és kidobta a szemétbe. Bence volt – nincs. Húsz évvel később, amikor Juli elköltözött tőlem, találtam egy sírfeliratot: „Hörcsög Bence, élt egy és fél évet.” Alatta egy másik: „Elhunyt Veréb Pitiplács.” Veréb Pitiplácsra viszont már végképp nem emlékszem, de arra igen, hogy volt egy rugós puskám, mentem ki a lakásból, valaki megkérdezte, hova megyek, mondtam, verebekre vadászni. – Veszélyes, meglőheted magad – mondta ez a valaki, és kiszerelte a rugót a rugós puskából. – Mehetsz.
Szóval én ugrálok az ágyon, és egyáltalán nem veszem észre, hogy két évvel idősebb bátyám időközben felnőtt, amíg ugráltam. Ül a sarokban hamuszürkén, és azt suttogja: én azt hittem, hogy mi egy boldog család vagyunk.
Apám egész éjjel virrasztott, és másnap, amikor bementünk hozzájuk, ahogy máskor is minden reggel, azzal fogadtak, hogy nem költözik el. Mégse. Bámulta a plafont, anyám szólt, hagyjuk, ne zavarjuk. Erről is eszembe jut valami. Egyik este apám kopasz fejére varázsigét mondtam, és másnap reggel, amikor bementem – mondjuk, nem volt sűrű, vállig érő haja, de mintha pici pihék borították volna a fejét, nagyon büszke voltam, gondolhatod. Ez biztos máskor volt, de nem – lehet, hogy ez a két reggel egy és ugyanaz?
Na. Ez, amit most elmeséltem, ez ’69-ben volt. És ez volt az első alkalom, hogy hallottam a dédapámról, Biró Mórról vagyis Bergl Móriczról. Ahogy ült a nagyapám a sarokban, és mondogatta: – Hű, de kellemetlen érzés, hetven éve ment el az apám…
Néhány évvel később nagyapám, Elemér megbetegedett. Magas láza volt, besárgult, és nem ehetett többé ká kezdőbetűs zöldségeket. De hiába tartottuk a ká-diétát, ’75 nyarán kórházba került. Már az első nap karfiollevest adtak neki, úgyhogy attól fogva hányt megállíthatatlanul. Pár nap múlva doktor Kovách Gergely félrehívta anyámat, és azt mondta, mint a viccben, hogy van egy jó meg egy rossz híre. A jó hír, hogy nagyapámnak nincs komoly baja, kólibacilust találtak az epéjében, ami mindent megmagyaráz, a lázakat, a görcsöket, a fogyást, pimf dolog.
– És mi a rossz hír – kérdezte anyám –, hogy meg fog halni?
– Persze – mondta Kovách Gergely –, kiszáradt a papa a sok hányás miatt, felborult a vízháztartása.
– Semmit nem lehet? – kérdezte anyám.
– Semmit. Hát egész nap ott kéne ülni mellette és itatni…
– És mi az akadálya? – csodálkozott anyám.
– Ugyan, asszonyom – bosszankodott az orvos –, nézzen körül, maga szerint hol találok erre valakit, hogy éjjel-nappal ott üldögéljen egy nyolcvanöt éves bácsika mellett?
Anyám szégyenkezve nézett körül a János-kórház bágyadt fényű folyosóján, ahol ágyak sorakoztak a mállott fal mellett. Ide rakták ki a kórtermekből a bosszantóan szívós haldoklókat.
– És ha mi itatnánk?
– Hogyan – döbbent meg az orvos –, öttől hétig van látogatás…
Mi voltunk az elsők a Varsói Szerződésben, akik korlátlan belépési engedélyt kaptunk, legalábbis nappalra. Közutálatnak örvendtünk az egész belosztályon. Olyan volt ez, mint egy háború. Hárman voltunk a légióban, nagyanyám, anyám és én. Reggel együtt bementünk, aztán felváltva ültünk a nagyapám ágya mellett késő estig, amíg kitessékeltek. Franciaországból szereztünk gyorspostával hajlítható szívószálat, mert nagyapám már felülni sem tudott. Egész nap csöpögött bele az infúzió, mi meg csöpögtettük bele a teát. De már nagyon rosszul volt, szenvedett, minden csöppet kihányt, és akkor találtuk ki, vagyis rájöttünk, hogy úgy kell itatni, hogy ne vegye észre, meséltettük egész nap, nagyapám azelőtt is rengeteget beszélt, oltogatta belénk a történeteit, már egész kicsi korunkban az volt az esti mese, hogy köpcös kis nagyapám hogyan evickélt az első világháborúban, például hogyan fogott egy spiont, és azt hogyan akasztották fel Ravaruszka főterén. Meg hogyan rabolta fegyverrel kedvenc Sári nevű lovát, Sári nagyanyám pedig, akinek egy műtétben elvágták a hangszálait, ilyenkor alig hallhatóan méltatlankodott. Nagyapám viszont rekedten ordítozott a kórteremben, csak néha-néha hallgatott el egy pillanatra, amikor a szívószálat a szájába nyomtuk, majd kihányta – a kórteremben pedig a többi beteg – súlyos beteg – gyötrődve figyelte ezt a reménytelen kutyakomédiát. Őket csak délután látogathatták, mi meg ott ültünk egész nap, a rohadt kis protekciósok, és semmi nem volt szent, nagyapám a csendespihenő alatt is ordítozott-hányt, egy ember szörnyű kínok között kiszenvedett, mi meg közben azon kacarásztunk, hogy nyolcvan éve Szegeden hogy jelent meg az első motoros busz, vasból volt a kereke, és csörömpölve ugrált a macskaköves utakon, a sofőr a diákokat ingyen utaztatta, de életveszélyes volt felszállni, és az utas szerencsésen megúszta, ha csak a nyelvét harapta el, és milyen kuplét faragott erről a város költője, a Lichtenstein szobafestő, azután pedig hogyan nyitották meg az első strandot, külön volt a férfi-, külön a női részleg, ahol a díszvendég „Irma néném volt, ez a vízi sportot űző hölgy”, a férfimedencébe azonban nagyapám ugrott be elsőnek, mert a tulajdonos ismerte a legendát, hogy akkor jön a kuncsaft, ha a műintézetet egy zsidó gyerekkel avatja föl. Ott pihent mellettünk a halott letakarva, hosszú órák óta várta türelmesen, hogy eljöjjön érte a bádogtepsi, nagyapám ágya végénél meg egy lábatlan ember szitkozódott, hogy fogná már be azt a kóser pofáját – nagyapám úgy hívta, „a sánta”, ezt a lábatlan embert. – Mit akar itt ez a sánta, mit beszél? – Semmit. És elmondattuk kilencvenkilencedszer, hogyan ugrott fel Zimányiné a színházban, és kiabált oda a nyomozót játszó színésznek, hogy vigyázzon, biztos úr, a gyilkos a koporsóban van! Röhögtünk. Nagyapám hányt, röhögött és ivott. Egykedvűen csöpögött az infúzió. Minden reggel egyre nehezebben érkeztünk a kórházba. Egyik reggel nagyanyám megállt, nem ment tovább. Leült a lépcsőn lihegve, és azt mondta, menjek előre, nézzem meg… Tizennégy éves voltam. De én se mertem megnézni, hogy ott van-e még a kórteremben, nem vitték el a tepsiben, él még… Fölmentem egy emeletet, vártam egy kicsit, aztán visszamentem mosolyogva: minden rendben. Nagyanyám ezt soha nem bocsátotta meg. Fölmentünk, de nem engedtek be a kórterembe, egy nővér kirohant, belestünk a résen, a fehér köpenyek között csak egy pillanatra tűnt elő a nagyapám gyötrelmesen eltorzult, rángatózó arca. Később, amikor már leinjekciózták, és feküdt lefittyedt ajakkal, mondták, hogy agyérgörcse volt. Amikor magához tért, már nehezen beszélt. Kétségbeesve kerestük a témákat, hiszen itatással, meséléssel kellett gyötörnünk, hogy igazoljuk ottlétünket, mai napig idézgeti anyám, mint első és utolsó hőstettemet, hogy akkor ott, a holtidőben, a hörgő némaságban addig ravaszkodtam, amíg nagyapám akadozva, szuszogva elmesélte (akkor ezredszer), hogy 1900-ban hogyan állították fel az utcákon azokat a titokzatos póznákat, és hogyan húztak rá vezetéket, és hogyan akasztották fel az első pislákoló villanyégők sorát. Nagy csönd keletkezett. Ő harcolt a levegőért, tátogott, kifogyott a szuszból, mi meg kifogytunk a csalétkekből. Nem ivott, nem hányt, nem beszélt, csepegett az infúzió. Ekkor jutott eszembe az a mondat, amikor felhívtak minket a kertből, és mi azt hittük, azért, mert megöltük a Zámbó Terézt…
– Tízéves voltál, amikor elment az apád? Hova ment?
Nagyapám kinyitotta a szemét, rám hunyorgott.
Korábban alig beszélt az apjáról. Nem mondom, hogy kerülte a témát, csak valószínűleg kevés emléke maradt. Egyszer apja elvitte őt és Jenő öccsét Szőregre, ahol „zamatos” egrest ettek. Nagyapám, Elemér 1894-ben járt először Budapesten, az apja felhozta a Kossuth temetésére, de négyéves nagyapám az egészből csak a sárga villamosra emlékezett. Ennyit tudtam az apjáról, nem többet.
– Nem meséltem neked? Az hogy lehet?
Na és ekkor hallottam először a dédapám történetét, de lehet, hogy teljesen máskor. Elmeséljem neked? De ne várj valami kolosszális nagy sztorit, Singer száz ilyet megírt. Ahogy ez az itatós-hányós kórházi történet is csak amolyan könnyes-bús példázat a családi összefogásról, a szeretet hatalmáról, miegymásról – tényleg szép, de azért ne titkoljuk el az ostobaságát. Az abszurditását, amiben hasonlít a Macskajátékhoz. Örkény azt írja az előszavában, hogy csak azért groteszk, mert a szerelmi háromszöget idős emberek élik át. Ugyanilyen groteszk játék volt, ahogy foggal-körömmel küzdöttünk egy nyolcvanhat éves ember életéért. Biztos, hogy kívülről ezt látta mindenki. Ezt a zsidó konokságot. Bölcsességhiányt. Nyilván épp ezért ilyen meghatározó emlék, mert amikor mindenki csóválja a fejét, miért van, hogy én folyton meséket írok, pontosabban úgy írom le az életet, mintha annak az lenne a legfőbb tartalma és értelme, hogy valaki mesél, akkor nem tudom nem gondolni, hogy ez a kényszer innen származik. A nagyapámtól, akinek be nem állt a szája, és elsősorban ebből a néhány hétből ott, a kórházban. Az Ezeregyéjszakából írt darabom például úgy kezdődik, mint az eredeti, ezeréves könyv: Seherezádé azért mesél, hogy a királynak ne legyen kedve őt megölni. De az én történetem a végén megfordul: itt egy öregember gorombáskodik, éppen úgy, ahogy a nagyapám, és mellette az idős Seherezádé már csak azért mesél, hogy közben észrevétlenül megitassa vele a kávét, meg egyáltalán, hogy az öreg királynak kedve legyen élni még egy kicsit: meghallgatni a mese folytatását. Az öreg király ugyanazokat mondja, mint a nagyapám. De ezt senki nem tudja az anyámon, a bátyámon, Julin és most már rajtad kívül.
Mást is innen eredeztetek. A végtelenül ostoba vagy kedélyes optimizmusomat. Hogy nem minden történet végződik döghalállal – van néha hepiend. Mármint nem a papíron, hanem az életben, érted? Na, mindegy. Elég az hozzá – mindig ezzel folytatta nagymamám, ha elvesztette a fonalat –, elég az hozzá… szóval a dédapám, Bergl Móricz…
Dédapám apja, Bergl Kálmán, puchói gyolcsostót kereskedő volt. Puchó főutcáján volt az üzletük: egy nagyobb szoba. Az egyik oldalon a gyolcsok feküdtek összehajtva, a másik oldalon emeletes ágy volt, ahol éjjel is őrködtek, „nehogy a tolvaj rabolhasson”. Ükapám az újpesti nagyvásárokra is levitte az eladósátrat, az üzlethez különben hatalmas kert tartozott, lenyúlt egészen a Vágig. Tíz éve, amikor Pisti még kicsi volt, elmentünk Puchóra, hogy megnézzük nagyapám édenkertjét. Ahogy közeledtünk, egyre nagyobb lett a bűz. A Vág folyó szennyvízcsatornává változott, a falut lerombolták, és ijesztő lakótelepi barakkokkal építették föl – semmit nem láttunk már a régi főutcából és a régi Vágból, amelynek partján nagyapám megszerette a karalábét és egyéb ká betűs zöldségeket, meg a retket és a paprikát.
Dédapám Puchóról huszonegy éves korában a k. u. k. 69-es gyalogezredhez került. Részt vett a boszniai okkupációban – egyáltalán tudod te, mi az? 1878-ban az európai nagyhatalmak megengedték Ausztria–Magyarországnak, hogy lerohanja és bekebelezze Bosznia-Hercegovinát, vagyis elvegye a törököktől. De az osztrák–magyarokat nagyon meglepte, hogy a lakosság egyáltalán nem várta boldogan a felszabadítókat. Véres háború keletkezett, amelyben magyar fiúk ezrei csak azért pusztultak el, mert a hadvezetés egyáltalán nem készült ellenállásra. Később, amikor már elkezdtem dolgozni a dédapám történetén, olvastam egy félelmetes naplót egy magyar bakától, aki azt írja le, hogyan pusztították ki egymást két magyar ezred katonái, mert olyan pánikba kerültek, hogy azt sem tudták, merről lő az ellenség. Amikor a bajtársak már lelövöldözték egymást, a törökök végigjárták a harcmezőt, és mindenkinek megadták a kegyelemdöfést. Ezt a katonát csak az mentette meg, hogy halottnak nézték. Szóval ebből a diadalmas felszabadításból aljas mészárlás keletkezett, egyik népirtás a száz közül. Nagyapám összesen annyit mondott erről, hogy dédapám, Bergl Móricz, kitüntette magát az okkupációban, és őrmesterként szerelt le. A boszniai háborúban szerzett érdemeiért, és mert igen szép kézírása volt, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy napidíjas írnoknak alkalmazták a szegedi ügyészségen.
Egy szép napon Bergl Móricz elindult hát, hogy a vérpecsétes mundér helyett civil kabátot készíttessen magának. Bement az első zsidó szabóhoz, Strausz Salamonhoz, akinek – ahogy nagyapám mesélte – „kilenc gyermeke között egy feltűnően szép leánykája volt, Róza, akibe apám mélységesen beleszeretett”. Strausz Salamonról, erről az ükapámról is hadd mondjak valamit. ’48-ban Damjanich katonája volt. Strausz Salamon életét nagyapám egyetlen rövid mondatban foglalta össze: látta Kossuth Lajost. És ez olyan óriási benyomást tett rá, mely egész életére kihatott. Kossuth-imádó lett. Világos után elbujdosott, majd Szegeden kitanulta a szabómesterséget. Amikor Bergl Móricz felkereste az üzletét, kilenc gyermeke mellett már több segédet is dolgoztatott. Ha az öreg Salamon nem volt az üzletben, az egyik segéd, Ney Dávid, operaáriákkal szórakoztatta a Strausz lányokat. Úgy képzelem, hogy amikor Bergl Móricz a lőporfüstös mundérban betér a szabóműhelybe, Ney Dávid épp egy csíkos mellény bélését lobogtatja Irma, a vízi sportot űző Strausz leány előtt, és dülledt szemmel, énekléstől reszkető hassal, Lohengrinként esküre kötelezi: „Elza! megértettél engem? / Ne kérd soha éntőlem, / ne tudakold felőlem, / nevem mi, hol hazám, / mely fajból származám.” Nos, Elza, azaz Irma néni és a többi Strausz lány előtt egyáltalán nem volt titok, mely fajból származék Ney Dávid, azonban titok fátyla fedte a jövendőt: hogy néhány hónappal később hogyan rakja ki a szűrét a felbőszült apa, és a nekikeseredett szabólegény a vízi sportot űző hölgyet hátrahagyva hogyan rohan neki a nagyvilágnak egy kivándorlóhajón, és néhány év múlva hogyan lesz New Yorkban világhírű Wagner-énekes.
Bergl Móricz 1889-ben házasodott, tíz hónap múlva megszületett nagyapám. Valamikor megkerestem a korabeli újságban a házassági értesítést, így szól: „Folyó hó 10-én esküdött Bergl Mór kir. ügyészségi hivatalnok örök hűséget Strauss Róza kisasszonynak, Strauss Sámuel helybéli kereskedő kedves leányának. Az esketési szertartás a régi zsidó traditióhoz híven a menyasszony szüleinek házánál, a szabad ég alatt ment végbe. Nyoszolyólányok: Strauss Irma, Tuszkau Zseni, Stein Berta, Hirschhorn Marcsa. Isten áldása kísérje a szerelemszőtte szép frigyet!” Tudod, hogy azért időztem el ennél, mert ami ilyen hangzatosan jól kezdődik, az rosszul végződik. Sajnos ezt hívják dramaturgiának.
A fiatal rabbi, aki a szerelmeseket összeadta, már több mint tíz éve vezette a szegedi hitközséget, de még senki nem hívta másként, mint hogy ő a nagy Lőw Lipót fia, a kis Mandi. A nagy Lőw Lipót pedig az első rabbi, aki magyarul prédikált zsinagógában, és Kossuth barátja volt. Kapcsolatuk még ’48 tavaszán sem romlott meg, amikor a szabadság mámorától felgyúlt nemzet legelőször is megrohanta és kirabolta a zsidó házakat. De a szegedi Lőwök őse volt a híres misztikus, prágai Lőw rabbi is, aki megalkotta az élő agyagóriást, a Gólemet. És e nagy ősök ivadéka, a kis Mandi rabbi toppantott és dobbantott, és kurjongatva vezette a körtáncot a Róza és Móricz lakodalmán, ahol cigányzenészek muzsikáltak. Néhány évtizeddel később azonban egy reggel arra ébredt föl verítékezve, hogy nem tud táncolni, nem, egy lépést sem, a félelem és szégyen letaglózza, mint az ökröt. Pedig akkor már nem a Lőw Lipót fiaként emlegették: Mandi akkor már a nagy Lőw Immanuel volt, a világhírű Biblia-tudós.
Nagyapámnak viszont csengőt kötöttek a nyakába, hogy „kószálásaimat ellenőrizhessék. Jenő öcsémre csak annyiban emlékszem, hogy miatta gyakran megvert az apám. Ekkor tanultam az első német szót, anyám ugyanis folyton azt mondta: lass gehn! lass gehn!, amit én úgy fordítottam le magamban: ne bántsd szegénykét. Hálából, ha közel voltunk egy üvegezett ajtóhoz, igyekeztem betörni. Jenő volt apám kedvence” – mondta nagyapám. De azután elmesélte, hogyan vitte föl az apja Pestre, Kossuth temetésére, majd hatéves korában hogyan vitte haza, a szülőfalujába, Puchóra, hogy bemutassa a szüleinek a nagyfiát. „Rám a legnagyobb hatást Etel unokanővérem tette, aki engem nagy szeretettel üdvözölt. Hétéves volt, és a nagyapám üzlete előtti padon üldögélt, amikor megláttam. Soha nem feledtem el azt az édes érzést…”
„Apámra mint egy magas, erős emberre emlékszem, akinek legjobb barátja a börtön igazgatója volt. Gyakran játszottam ott, a hatalmas udvaron, és kíváncsian néztem a fehér darócruhába öltözött rabokat, akik az avart gereblyézték, a falat meszelték, vagy kopasztották a csirkét a börtönigazgató feleségénél. Sokszor behívott apám a hivatalba, és egy papírt adott, hogy vigyem át a nyomdába. Apám író volt, tudod? – mondta nagyapám. – Újságíró. Rövid rendőri jelentéseket fabrikált azokból a bűnügyekből, amelyekkel az ügyészségen kapcsolatba került. Ez volt a mellékkeresete, mert az írnoki fizetése nagyon kevés lehetett. Apám, hogy jobb sorsra juttassa családját, főnökei biztatására megpályázta a végrehajtói állást. Hosszú hónapokon át éjjelenként jogot tanult. Magyarosította a nevét Berglről Biróra, engem kivett a zsidóiskolából, és átíratott a városiba.”
Később, amikor elkezdtem dolgozni a témán, hozzáképzeltem nagyapám soha el nem mesélt emlékét, hogy „éjjel, ha felébredtem, apám ott ült szemüvegben a könyvek fölött, és rám szólt: aludj, Elemér. Reggel aztán ott aludt az asztalon”. A többit már nagyapám mesélte: „Apám végül kitűnőre vizsgázott, és főnökei megígérték, hogy a legközelebbi üresedéskor övé lesz az állás. Nem sokkal később megőrült az egyik járási végrehajtó, és a tébolydába vitték. Apám boldog volt, mindennap várta kinevezését, de hiába, egy ismeretlen embert neveztek ki, valami protekcióst. Apám úgy érezte, nagy méltánytalanság érte. Becsapottnak érezte magát, sorsát kilátástalannak látta. Nem akart örökké napidíjas írnok maradni. Éppen Illavára kellett rabokat kísérnie, fogta magát, és elkeseredésében New Yorkba ment. Hetek után kaptuk tőle családjáért aggódó és irántunk végtelen szeretettel írt levelét. Ígérte, amint révbe jut, kivitet bennünket is. A következő levelet egy barátja küldte, amelyben közölte, hogy apánk napszúrás következtében elhunyt. Az utcán esett össze, és azonnal meghalt. Ruháit, értékeit ő vette magához, és óráját, majd ha én tizennyolc éves leszek, nekem adja. Többet nem hallottunk felőle, de a halotti bizonyítványt hivatalos úton megkaptuk. Harminckét éves korában anyám özvegyen maradt. Én tízéves voltam, öcsém nyolc.”
Nagyapám közben megivott negyed pohár vizet. Most megállt, kihányta, prüszkölt, köpött, és folytatta a mesét…
– Várj egy kicsit, Elemér, az isten szerelmére! – kiabált Sári nagyanyám, feltúrta az éjjeliszekrényt, kirakta a szemüveget, az édesítőt, a Sztálin lányának francia nyelvű emlékiratát, egy papucsot, végül talált egy pelenkát, megvizezte, letörülte vele a nagyapám arcát.
– Menjetek a fenébe, mit csiszolgatsz? – És beszélt tovább:
Attól a naptól kezdve a szakállas vén szabó, Strausz Salamon, és a tízéves kopasz, mitugrász nagyapám minden hajnalban elment az imaházba, hogy elmondják a jiszgadal, jiszgadas, smé rábbót vöhájim halotti imát, és közben az öreg Kossuthról, Damjanichról mesélt, és a tavaszi hadjáratról…
– Hogy van, Elemér bácsi? – Kovách Gergely doktor hajolt az ágy fölé, magas ember, hatalmas körtefejjel.
– Hogy, maga marha, döglődöm.
Kovách Gergely fölvette az éjjeliszekrényről a Sztálin lányának emlékiratát. Szvetlana Allilujeva, aki Indiában menedékjogot kért. Anyám és nagyapám akkoriban mániákusan olvasta a szovjet disszidensek könyveit, tiltott, külföldről becsempészett könyvek voltak ezek, a hetvenes évek közepén vagyunk. Behoztuk Szvetlanát a kórházba, azzal az arisztokratizmussal, hogy úgyse veszi észre senki, hogy mi ez a francia könyv. Nagyapám egy oldalt, ha elolvasott belőle, hiszen már az első nap megmérgezték a karfiollevessel…
– Kölcsönadja, Elemér bácsi? – kérdezte Kovách Gergely.
– Dehogy adom.
– Naaa, maga most úgyse tudja olvasni, hát nem igaz?
– Fenébe. Nem kapja meg, ha felfordulok.
– És ha meggyógyul, Elemér bácsi?
– Akkor megkapja, az ördög vigye el!
Másnap reggel, amikor bementünk, már nem volt láza, és hatalmas kortyokban itta a teát, három bögrével megivott. Két nappal később már kint ült az ágya szélén, szédelegve, dülöngélve, következő nap már lekapcsolták róla az infúziót is. Egy hét múlva kint ült vacogva a János-kórház kertjében, kalapban, sétapálcával, lötyögött rajta a nadrág, Kovách Gergely pedig megírta fönt a zárójelentést, és zsebre vágta a Sztálin lánya könyvét, azóta se láttuk. Nagyapám kuncogott, rötyögött, köhögött, még nagyon gyönge volt. „Én vagyok az az ember a világon, aki Sztálinnak köszönheti az életét.” Nagyapám még két hétig szedte azt a gyógyszert, amit Kovách Gergely kilopott számára a kórházból. Valami különleges, új antibiotikum volt, két év múlva már mindenki használta, de akkoriban még rengetegbe került, egy levél többe, mint anyám egész havi fizetése, érthető, hogy a kórházban nem akarták egy vénemberre pazarolni…
Nagyapám kijött a kórházból, és valószínűleg meglegyintette a gondolat, hogy lehet, hogy nem halhatatlan, mert alighogy egy kicsit erőre kapott, nekiült, és megírta az életét. Sok-sok sárga, kockás füzetben. Bármi szóba került később, csak legyintett: megírtam a izémben. Így nevezte a memoárjait, az életregényét. A izémben – soha nem mondta ki a címét. Mi pedig eltanultuk ezt a szót és ezt a szemérmes dühöt, ha az életünkről van szó. Megírta a izéjében az apja történetét is. És egyszer csak hallom – anyám áll két szoba között, és bekiabál: – Miért nem írtad meg rendesen? – Bolond vagy – mérgelődik nagyapám –, nem fogom az apám emlékét bekoszolni. – De az érdekes – kiabál anyám –, sokkal érdekesebb, mint ez, és szebb is. Mit kell rajta szégyellni!? – Na. Így tudtam meg, hogy nagyapám elhallgatott valamit. Hogy van egy folt ebben a történetben. Úgy látszik, ez nagyapámat annyira bántotta, hogy később leült, és megírta a maga javított kiadását, de lehet, hogy nem így történt. Nemrég találtam egy sárga füzetet, és csodálkozva láttam, hogy így kezdődik: „Peti unokám unszolására megpróbálok apám életéről írni valamit, amire még emlékszem.” Érted? Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy tizenöt-húsz éve gondolkozom ezen a témán, világos, hogy legalább harminc éve, máskülönben minek „unszoltam” volna szegénykét? Elhoztam ezt a füzetet, hogy megmutassam, és felolvassak belőle: „mint mennyből az istennyila, csapott le anyámra a hír, hogy apám Amerikába szökött. Ezt, mint később kitudódott, azért tette, mert hiába tanult, álnok volt a hiedelem, hogy végrehajtó lehet. Erre, ezek után ő teljesen kilátástalannak látta a sorsát. Hát bosszút állt. Amikor egy nagyobb összeget vitt a fegyencekkel Illavára, leugrott egy kis állomáson, és eltűnt, és a pénzt az Amerikába való utazásra használta föl”. Érted. Ellopta a megye pénzét, abból szökött meg. Szóval volt a családunkban egy bűnöző. Nagyon szép, kerek történet, igazán regénybe illő, tragikus szép történet a becsületes, családját szerető kishivatalnokról, akiben ki tudja, mi munkált, mennyi keserűség, gyűlölet… A napidíjas írnok lázadása és szökése – azután megérkezik New Yorkba, összeesik, és meghal. Körülbelül tizenöt éves voltam, amikor megismertem ezt a történetet, tíz-egynéhány évvel később már dolgozni kezdtem rajta. Megírtam egy-két jelenetet. Nagyon rossz volt. Minden elvetélt darabom éjszaka kezdődik. Valaki felébred éjjel. Már a szakdolgozatomat is ebből a képből bontottam ki, Végzet és vakeset, ez volt a címe. És arról szólt, hogy ugyanazt a történetet bohózatnak és tragédiának is meg lehet írni, attól függ, hogy a felejtésről szól-e vagy az emlékezésről. A kiindulóképem az volt, hogy valaki fölébred, kibotorkál a vécébe, és mondjuk, átesik egy széken, ami máskor nem volt ott. Direkt választottam egy ilyen egész pici szerencsétlenséget, egy szokatlanságot csak. Átesik a széken, elterül, feltápászkodik, nem tudja, hogy mászott oda elé az a szék, máskor mindig akadály nélkül kitotyogott, és most ettől a felborult széktől meg a fájdalomtól, hogy beütötte az állát vagy a könyökét, hirtelen minden olyan bizonytalanná válik, idegenné. Például nem találja a villanykapcsolót, az is odébb mászott a falon. Azután persze megtalálja, felgyújtja, kimegy a vécére, visszajön és – visszafekszik. Vagy nem. Ha visszafekszik, lehet, hogy reggelre el is felejti ezt az éjszakai misztikus kalandot a székkel és a villanykapcsolóval. Másnap, a derűs reggeli fényben ugyan minek emlékezne rá, nem igaz? De az is lehet, hogy nem fekszik vissza, vagy ha visszafekszik, hánykolódni kezd, fölkel, rágyújt, iszik valamit, és az a furcsa idegenség, ami váratlanul elfogta, amikor a bútorok és villanykapcsolók fellázadtak ellene, ez a furcsa, kis szurkáló idegenség csak nem akar elmúlni, és minden gondolatába belemászik. Hol vagyok – föl kell tenni a kérdést, és ebből jön a következő: ki vagyok. És ki fekszik itt mellettem. És a világban miért van dögvész. És miért vertem agyon azt az öregembert ott, a keresztúton, sok-sok évvel ezelőtt – már el is felejtettem, most hirtelen eszembe jutott. Ott ül, cigizik, issza a sört, üt-ver a szíve, légszomja van, és reggelre szépen összerakja, hogy megölte az apját, és az anyját vette feleségül. Lehet, hogy az egész csak egy érzet, egy paranoia, de már késő, mire bekukucskál a nap első sugára, csorog a vér az arcán, kiszúrta mindkét szemét.
Egy ilyen éjszakai képből indultam ki. Móricz fölébred, kimegy pisilni, elbotlik a székben, elterül, fölkel, keresi a villanykapcsolót – hoppá, hol volt akkor még villanykapcsoló? Mindegy. Kimegy, visszajön, lefekszik, hánykolódik, fölkel, meggyújtja az olajlámpát, odaül az asztalhoz, és ír egy feljelentőlevelet. Egy kis újságcikket, amelyben bemártja a főnökét. Róza mit sem sejtve alszik. Egyedül a tízéves Elemér veszi észre, hogy az apja körmöl. Összenéznek, Móricz odaszól: – Aludj. – Elemér az egyetlen szemtanúja, hogy az apja gazemberré változik. Másnap reggel beteszi a levelet egy borítékba, és névtelenül elküldi a Szegedi Hírlapnak. Azután harmadnap issza a kávét, és a felesége orra alá nyomja az újságot:
– Na, ezt olvasd…
– Szerencsétlenség a viharágyúknál… te jó ég!
– Nem azt, alatta…
– Egy végrehajtó két élete… Mi ez?
– Olvasd – mondja Móricz.
Róza olvas:
– Egy szót sem értek belőle…
– Szívem, olvasd el még egyszer – Móricz nyugodtan eszeget.
– Ki az az Imrich Viktor, micsoda név!
– Imrich Viktor gyógyszerész, aki a végrehajtás során ennyi meg ennyi összeget fizetett be…
– Világos, ez ide van írva. És akkor?
– Nem érted?
– Értem, már megint bemocskolnak valakit…
– Ez azt jelenti, hogy az Angyal sikkasztó.
– Lehetetlen! Te ezt elhiszed, Móricz?
– Engem senki nem kérdezett.
– Én kérdezlek…
– Nézd, az Imrich Viktor valóban befizette, én állítottam ki a nyugtát…
– Te jó ég!
– Nyugi. Én állítottam ki a nyugtát, de a pénzt az Angyal zsebelte be.
– Neked nem lehet bajod?
– Mondom, hogy nem. Én csak ülök, és írok. Ülök… írok.
– Az Angyal… olyan becsületes embernek látszik…
– Mint egy angyal. Mind annak látszik, édesem.
– Tanúskodnod kell…
– Attól még messze vagyunk…
Róza nem hülye. Érzi, hogy itt valami nem stimmel. Hogy lehet, hogy Móricz eddig soha nem beszélt arról, hogy az ügyészségen lopnak?
– Te láttad, amikor eltette a pénzt?
– Eltette, nyugodj meg.
– Láttad?
A jelenet végére Róza megérti, hogy a férje írta a feljelentést? Persze, idáig kéne eljutni, mert akkor lenne érdekes. Veszekedés, csúnya veszekedés, Móricz elrohan.
Tessék. Volt egy történetem, és alighogy elkezdtem megírni, nyomban hozzátettem valamit: egy aljasságot. Miért nem volt jó nekem a nagyapám meséje, hogy Illavára menet a vonaton egyszer csak elfogta valami hangulat, meglátott egy furcsa tájat, valami teknős alakú sziklát, vagy meglátott egy magányos kecskét legelészni – és fogta magát, és leszállt a vonatról, ennyi. Semmi előzmény. És amikor ott maradt egyedül, akkor jött rá, hogy ezzel a szabadsággal most kezdenie is kell valamit. Zsebében az ügyészség pénze, a vonat elment, na és lelkiismeretes ember lévén végigcsinálta, amit elkezdett…
Ez így nagyon szép, sőt hihető, hiteles. Mégis, alighogy hozzáfogtam, nyomban kiirtottam, ami a legszebb volt benne, ezt az önkéntelenséget, álmatag szelídséget – hogy Móricz magától értetődően, szinte véletlenül veszett el vagy talált önmagára egy ismeretlen felvidéki vasútállomáson.
Megpróbáltam elölről kezdeni, és tisztára mosni a dédapámat, de nem ment, a történet írta magát tovább: egyszer csak észrevettem, hogy Róza is felébredt, és figyeli Móriczot, ahogy ott szöszmötöl.
– Mit csinálsz?
Móricz nem mondja meg, hogy feljelentőlevelet ír, ehelyett kiteríti az újságot, és mintha onnan olvasná, felolvassa a piszkozatot. Róza közbevág:
– Ki írta ezt a mocskot?
– Nincs név.
– És te ezt elhiszed?
Nagy veszekedés, alig alszanak valamit, reggel Móricz elrohan, Róza keresi az újságban a cikket – nem találja, lapozza, nem találja, nem érti – hirtelen megérti –, megrémül. Egy pillanat alatt felfogja, hogy ez az ember már nem az, félelmetes.
Emlékszem, amikor egyszer a gyerekszobában autókáztam, nyílt az ajtó, és bejött egy rémmanó. Világító golyófeje volt, és vigyorgott, de az volt benne a legszörnyűbb, hogy a bátyámra hasonlított – a bátyám volt, jött a fodrásztól, ahol nullás géppel lenyírták a haját. Vagy biztos hallottál már arról a pokoli rémületről, amit a kisbaba érez, amikor az anyja fölvesz egy új fülbevalót…
Az emberek szeretnek azon gondolkodni: hogy lehet, hogy két ember leél egymás mellett hosszú éveket, megismerik, megszeretik egymást, mondjuk, gyerekkorukban, szerelmesek lesznek egymásba, de mi lesz aztán ezzel évtizedek múlva, hogy maradhat meg, mitől nem lesz unalmas, amikor már minden gondolatát, minden mozdulatát ismered. Pedig nem ez a kérdés, hanem Róza ébredése… Hogy az ember meglátja a másikat, és rájön, hogy ez már nem ő, ez egy rémmanó. Megváltozott. Ezt a félelmet akartam megírni – húsz éve –, de miért? – Nagyon fiatal voltam, miért épp ezt? Nagyon rossz lett, kínlódtam vele sokáig, aztán félredobtam. Semmit nem értettem az egészből.
’86-ban meghalt a nagyapám. Megvárta, hogy Palkó megszülessen, 96 év volt közöttük. Palkó rekedten bömbölt az ágyacskában, Elemér odament hozzá, elkezdett rekedten kornyikálni: – Édes vagy te, kisgalambom, mint a sós pereccc! – Palkó csak még jobban üvöltött, hathetes volt, ezt a rekedt üvöltését kapta örökbe a dédapjától. – Adj egy puszit, kisgalambom… – Nagyapám elunta, visszacsoszogott a szobájába, hallgatni a Szabad Európa Rádiót.
Influenzajárvány volt ’86. március 12-én, biztos nálatok is volt az óvodában, be voltak zárva a kórházak, nem volt látogatás. Érdekes, hogy nem másztunk be a kerítésen. Ezúttal feladtuk, egyetlen pillanat alatt. „Befejeztem” – mondta nagyapám is az intenzíven a fontoskodó orvosoknak. Én meg elkezdtem kutatni a régi papírok és levelek között. Volt nagyapámnak egy bőrmappája, most nálam van. Ebbe rakosgattam bele, amit találtam. Móricz dédapám két utolsó levelét például. Egyiket a hajóról írta, a másikat már New Yorkból.
Felolvasom neked.
„Drága Kedveseim!
A legnehezebb positionak átestem” – ennek, ugye, semmi értelme: positionak – évtizedeket gondolkoztam, miért írta így, most jöttem rá a spanyolviaszra: soha nem tanult meg rendesen magyarul. Idegen volt, és idegen maradt Szegeden, felvidéki zsidó volt ő is, mint a dédapád, de neki tót volt az anyanyelve is. Tehát: „A legnehezebb positionak átestem, – ma hajóra szálltam, – sírva búcsút vevőn Európától, – ahol a legdrágább kedveseim fél árván vissza maradtak. Isten segélyével jobbra fog sorsom fordulni, – megfeszített erővel küzdeni fogom egy jobb sors létrehozásán, csak lelki állapotom már helyre állt volna, folyton egy eddig nem tapasztalt különös érzés körül fogja szívemet, – sírni s folyton csak sírni tudnék” – látod, milyen érdekes? Úgy látszik, évszázadról évszázadra semmi nem változik. Negyven év felett tanulják meg a férfiak a könnyek hedonizmusát. Ez se jelentett idáig semmit, bár tökéletesen értettem, hogy Móricz miért nem tudja abbahagyni a sírást, és milyen tökéletes élvezetet talál benne, még akkor is, ha szégyenteljes, és el kéne bújni a hajón, és beharapja az ajkát, ahogy egy lánytól elleste.
„Utolsó levelem, amelyet… – itt egy rész olvashatatlan. Százéves könny áztatta, ócska paca? – …óta valamivel jobban érzem magamat, – hát még te édes Rózám, aki a támadásnak közvetlenül voltál kitéve? De jó volna hazulról valamit hallani, – de még most pontos czímet nem közölhetem…” Ez úgy hangzik, mintha a New York-i címét titkolni akarná, de valószínűbb, hogy fogalma sem volt, hová megy.
„Bármilyen is lenne leveled tartalma, – bár nem azt írhatnád, amit én óhajtanék (hogy nem haragszik? megbocsát neki?) –, de leveled mégis képes lenne megnyugvást szerezni sivár életemnek.” – Na látod, ezt is most értettem meg. Ha az ember elkövet valamit, lyukat kell panaszkodni áldozatunk hasába, nem baj, ha nem sajnál meg, csak elfárad: a lényeg, hogy nem veszekszik.
„Nem volt már más mód a menekülésre. Mindent részletesen fogom megírni, mihelyt rendeltetési helyemre érkeztem, és pénzt is fogom küldeni. Ne búsulj – nem fogsz hiányt szenvedni, – mindent el fogom követni, hogy megélhetésed és drága gyermekeim életfenntartása biztosítva legyen…”
Ebből az ígéretből semmi nem valósult meg. Nem indokolta meg később sem a szökését, miután rendeltetési helyére érkezett, egy New York-i hullaházba, és szörnyű nyomorban és szégyenben itt hagyta, cserbenhagyta a feleségét és a gyerekeit.
„Elemérkém és Jenőkém tanáraival folyton érintkezésbe leszek” – képzeld el, amikor Róza elolvasta ezt a sületlenséget! „Angyal és Újházi az egész czakumpakkal csúnya helyzetbe kerülnek…” (Később kinyomoztam, az ügyészségi főnökei voltak.) „…és ezen körülmény valamivel enyhébb szebb világlatba fogja tettemet helyezni. Különben egy 5 év múlva akadálytalanul visszatérhetek” – szerinted tényleg hitt ebben? Elhitette magával, vagy csak a feleségét akarta ilyen hülyén vigasztalni? Nagyon furcsa az utolsó mondat: „…ha ugyan itt nem maradnék”.
Biztos nem a halálra gondolt. Olyan ez az utolsó mondat, mint egy arculcsapás. Egyetlen szóval sem utal rá, hogy kihozatja őket.
„A hajó megy, isten veletek.”
Te elhiszed ezt a levelet? Zavarodott ember kapkodása, bőgő ember kapkodása – vagy van benne valami tudatosság, hogy valamilyennek mutassa magát? Nagyon sokáig nem értettem, és látod, még most sem tudom megfejteni. De azt hiszem, valamit azért már megértettem ebből a kettősségből, hogy szívhez szólóan könyörög, hogy a felesége jó szívvel gondoljon rá, engedje el, legalább utólag, fűt-fát ígér cserébe, az eget is lehazudja az égből – a végén pedig odaveti nyeglén: „ha ugyan itt nem maradnék”.
Felolvasom a másik rövid képeslapot is, amit a gyerekeinek írt, már New Yorkból. Valójában ezt is Rózának írta:
„Aranyos fiaim! Érzem és tudom, hogy sokat de nagyon sokat beszélnek most rólam. Nem sokára ismét együtt leszünk. Epedve várom mama sorait. Legyetek szót fogadó fiúk. Csókol apátok.”
Látod, már nem mer egyenesen Rózának írni.
Ezt a levelet majdnem egy hónappal a szökése után küldte el. Két dolog foglalkoztat. Az egyik, hogy Róza nem írt neki. Még egyetlen sort sem kapott hazulról. Fogalmam sincs, mennyi idő alatt ment akkor a posta a tengerentúlra, de az az érzésem, Móricz túlságosan türelmetlen volt. Megérkezett New Yorkba, szállást talált, megírta a czímét, szerintem egy hónap alatt akkoriban nem jöhetett válasz, legalábbis semmi szín alatt nem jelenti azt, hogy „nem írnak neki”. De van egy olyan romantikus feltételezésem, hogy később sem kapott egyetlen sort sem Rózától, különben nem rogyott volna össze az utcán. Egy hollywoodi filmben ezt úgy csinálnák, hogy miközben elszállítják a tetemét a csődületből, a postás levelet ad át a szállásadónőjének. De lehet, hogy pontosan így történt, az is lehet.
Amit még említeni akartam a második levél kapcsán, hogy egyetlen letisztult szenvedésről szól: a gyerekei most rosszat hallanak róla. És talán rosszat gondolnak róla. Minden bizonnyal.
Menjünk tovább. Ne időzzünk annyit Móricz rászáradt könnyektől mocskos, bőgéstől férfiatlanul eltorzult pofájánál. Képzelheted, micsoda élvezet volt számára ez az újfajta részegség – maga a Paradicsom!
Már ismertem ezeket a leveleket, amikor az első, nagyon rossz jelenetet, amit az előbb felolvastam, elkezdtem írni ’86 körül, de lehet, hogy korábban. Nem emlékszem. Azután megírtam – várj csak – kábé két-három darabot, de mindig vissza-visszatértem a dédapámhoz, mindig az volt a kályha, ahonnan elindultam, aztán írtam csepeli kocsmákról, ormánsági beás cigányokról meg másról, és egyszer, sok évvel később, amikor megint visszatértem a kályhához melegedni, eszembe jutott az a kézenfekvő gondolat, hogy megnézem a korabeli szegedi újságokat, hátha találok valamit…
A dédapám második levelén volt egy dátum: júl. 28. Tehát néhány héttel azelőtt történt… Tekergettem a mikrofilmet a Széchényi Könyvtárban:
„Vasárnap: Viola, az alföldi haramia. Bérlet, félhelyárakkal…”
„Szombat: Sötétség. Péntek: Egyenlőség. Márkus Emília vendégjátéka, bérletszünet, fölemelt helyárakkal.”
„Tegnap este a nemzet nagyasszonya lépett föl a V.H.O.Sz. (Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége) estélyén, mely az előkelő közönség és művészi színvonal tekintetében magasan kiemelkedett az utóbbi évek szórakozásaiból. A műsort a honvéd gyalogezred zenekarának nyitánya vezette be, majd Jászai Mari A béka című költeményt szavalta el pompás művészettel, ezután…”
„Ma este hat órakor a vasúti munkások az egész országban lezárták a pályaudvarokat, az összes lámpákat leoltották…” – Pechemre épp ezekben a napokban kezdődött az első nemzetközi vasutassztrájk, melyhez a MÁV is csatlakozott. „A Csikós vendéglőben ma mintegy ezer ember gyülekezett. Mizsley mérnök kijelentette, hogy a vasutasok győzelme csupán órák kérdése. (Éljenzés.)” Napokon keresztül az újságok szinte kizárólag a sztrájk híreivel voltak tele. „Este már több tízezer ember sereglett a Csikós vendéglőbe, és nagy éljenzéssel fogadták a bizalmi emberek által Budapestről hozott híreket… A kormány hajlandónak mutatkozik tárgyalni a memorandumról… Megengedték a vasúti szövetség megalakítását… A vasutasok írásbeli amnesztiát követelnek a mozgalom vezetőinek… A megegyezést a T. Háznak kell szentesíteni…” „Eltűnt vagy megugrott? – Biró (Bergl) Mór, a helybeli kir. ügyészségnél alkalmazott díjnok nem jelentkezett hivatalában, honnan érte küldtek lakására, de ott sem volt található. Biró (Bergl) Mórnál mintegy 1600 korona körüli hivatalos pénz volt, s így az ügyészség rendkívül érdeklődik holléte iránt…” Képzelheted izgatottságomat, amikor előbukkant ez a rövidhír. Nagyon reménykedtem, hogy lesz valami folytatása is. Ehhez képest azt találtam, hogy dédapám lejátszotta nemcsak Márkus Emíliát és Jászai Marit, de az egész nemzetközi sztrájkmozgalmat is, és bűnügye néhány napig a város legnagyobb szenzációja volt, sőt a téma még hónapokkal később is előkerült.
Tudnod kell – ugyan miért kéne tudnod? –, hogy ebben az időben Szegeden három újság volt. Mármost ezeknek az újságoknak a politikai irányultsága tökéletesen kirajzolódik annak alapján, hogy hogyan írták le a dédapám nevét.
Szegedi Hírlap: Biró (Bergl) Mór.
Csongrádmegyei Napló: Bergl Móricz.
És az arany középút, a Szeged és Vidéke: Bergl (Biró) Mór.
A saját, hivatalos, asszimilált, szép magyar nevét egyik újság sem használta. Pedig hónapokkal korábban Biró Mór néven jelent meg a neve egy semleges hír kapcsán, tehát amikor még nem volt sikkasztó.
Ennyit az asszimilációról. Az embert fáradt undor fogja el és végtelen unalom, na mindegy.
„Csakugyan megugrott!” – ezzel a címmel kezdi másnap az egyik újság. Másutt meg így kezdik: „Szombaton este az egész városban ama nagyobbszerű sikkasztásról beszéltek, amelyet egy napidíjas követett el a helybeli ügyészségnél.” A klerikális Csongrádmegyei Napló meg ezzel a címmel ír: „Bergl Mór, a hírhedt”, majd így folytatja: „A műveltség netovábbi fokán álló XX. századbeli ember lelkületében igen sok van az ősember barbár gondolkozásából.” De inkább a liberális lapból olvasom fel neked ősember-dédapám rettenetes napjának történetét.
„Lapunk múlt számában megírtuk, hogy az ügyészségnél alkalmazott díjnok (ki alkalmilag mint tót tolmács is szerepelt) június 30-án mintegy 1600 korona hivatalos összeg felszedése után nem jelent meg többé hivatalában. Mint még aznap kiderült, a díjnok a pénzösszeggel csakugyan megugrott! Ugyanis Újházy Sándor kir. ügyész reggel 8 órakor egy 1200 korona bűnügyi átalányról szóló nyugtát adott át Balog Károly ügyészségi szolgának azon meghagyással, hogy hozza el az adóhivatalból. Biró (Bergl) Mór díjnok – úgy látszik – ezt élesen megfigyelte, és e pillanat lehetett döntő elhatározására, mert a szolgához így szólt: Csak adja ide azt a nyugtát, majd elhozom én az adóhivatalból, hol úgyis a fizetésemet akarom felvenni. A hiszékeny szolga lépre ment, sőt örült a felkínált szívességnek, miután a házban lakó Szekfű Ignác ügyvédnek akart segíteni a szőlőbe való kihurcolkodáshoz. Újházy Sándor eközben a törvényszéki tárgyalásokkal volt elfoglalva. Mihelyt visszatért, előszólította a szolgát, hogy a pénzt átvegye. A szolga azt felelte: A pénzt Biró hozta el az adóhivatalból! De hát hol van Biró? A szolga bejárta a hivatalos helyiségeket; de bizon Biró (Bergl) Mór nem volt sehol! Az ügyész utasítására a szolga tovább kereste, mégpedig oly formán, hogy kiállt a kapu elé, és onnét leste, hogy mikor méltóztatik neki jönni. Majd további utasításra elment a kórházba, megkérdezendő, vajjon nem járt-e ott a delikvens, ki állítólag ideges főfájása miatt gyakran villamoztatta a fejét. Benézett néhány snapszbutikba is, ahol Biró (Bergl) Mór rendes kuncsaft volt, és eksztrapohárból itta a pálinkát. Újházy Sándor ügyész, ki felhalmozott teendői miatt megfeledkezett a dologról, eltávozott étkezni, és csak d.u. 2 órakor, mikor hivatalába visszatért, kérdezősködött újra a pénz után, majd a gyanútól megkapatva bérkocsit hozatott, és Biró (Bergl) Mór palotai út 12 szám alatti lakására hajtatott. Biró Mórné (szül. Strauss) a hozzá intézett kérdésekre előadta, hogy férjét reggel óta nem látta, délben nem jött haza, és ő maga is aggódik holléte iránt. Már akkor nyilvánvaló lett, hogy Biró (Bergl) Mór a felszedett pénzzel együtt elpárolgott. Az ügyész a rendőrséghez fordult, mely azonnal hozzálátott a nyomozáshoz, és esti 9 órára kitudódott annyi, hogy Biró d.e. fél 10 óra után meglehetősen ittas állapotban a 31-es számú egyfogatú bérkocsin a vasúti állomásra hajtatott, azonban elutazni már nem tudott, mert időközben az összes járatok leálltak a sztrájk miatt. Amikor ezt Biró megtudta, kiabálni kezdett, hogy megvásárolja ezt az ócskavasat, mármint a pályán veszteglő mozdonyt, majd elrohant. Azóta senki nem látta. A rendőrség azonban nagy erőkkel nyomozza, és köröző táviratokat küldött szét a környéken, így a peches sikkasztónak bizony vajmi kevés reménye lehet arra, hogy egérútat vegyen és kicsússzon a csendőrgyűrűből.”
Az első megdöbbenésem nyilvánvaló. A saját családomban tanúja lehettem, hogyan képződnek a legendák. Semmi nem igaz hát a romantikus illavai utazásból a rabokkal. Tízéves volt nagyapám, amikor ez történt. Soha semmit nem mesélt erről a napról, amelyen a rendőrök és újságírók egymásnak adták a kilincset, és az egész város az apjáról beszélt. És hová kellett azt eltemetnie, hány év telt el, amíg emlékezete festői ecsettel kidolgozta az illavai utazás képeit? Hány év? Lehet, hogy egy sem. Megpróbálom elképzelni – nem olyan nehéz, Jakab most tízéves –, a tízéves Elemér nagyapám hazamegy az iskolából, gyanútlanul hazamegy, a lakás tele van egyenruhásokkal, a szülei szobája feldúlva, az irattartó kipakolva, a szekrény kibelezve, az ajtó becsapódik, az anyja kiabál, kirohan, egy bácsi visszakíséri, a nagyapja, az öreg Strauss Salamon ül a sarokban, eltakarja az arcát, és azt mondogatja: – Tízéves voltam, mikor elment az apám, ma már a fiam lehetne, de még ma is milyen kellemetlen érzés, hogy nincs apám… – Egy hórihorgas fekete bácsi, a Csongrádmegyei Napló, lehajol a kis Elemérhez mézesmázos mosollyal, mint egy csótányhoz: – Mesélj, fiacskám az édesapádról, vert, ivott? Hányszor vert meg hetente? Mit csinált, ha részeg volt? Anyukát bántotta? Sok pénze volt, vagy nem volt pénze?
Nem hiszem, hogy bárki vette magának a fáradságot, hogy leüljön a gyerekkel, és azt mondja: nézzed, Elemérke, ez meg ez történt… De a gyerek nem hülye, mondom, ismerem Jakab bölcs, öreg arcát, pontosan tudja, mikor kell kopognia, mikor kell láthatatlanná válnia, és közben mindent lát és értelmez, persze a maga logikája szerint. Tízéves dédapja, Elemér is rögtön megérti, hogy az apja valami nagyon idegenszerű, „hivatalos útra” ment, és neki a hivatalos út abban a képben jelenik meg, amikor rabokat kísér Illavára, hiszen egyszer-kétszer ő is vele utazott. Korábban azt hitte, apjáé a vonat. És Elemér rohangászott az udvarban: – Itt megy a galántai gyors-s-s-s-s! – Azután felnőtt, megöregedett, de az apja szökéséről soha nem tudta meg az igazságot, ami emléket hordozott felőle, az nem volt más, mint gyermeki képzelet.
Ültem a Mikrofilmtárban, és éppen olyan ideges lettem, mint ma, ha egy lapot olvasok, mert a cikkek tele voltak hazugsággal, ellentmondással. Egyrészről azt írják, hogy főnökei olyan elégedettek voltak vele, hogy kérvényt adtak be, hogy felemelhessék a fizetését (tessék, ő meg ilyen hálátlan…), másrészről azt írják, hogy közismerten részeges volt, és már azelőtt is sikkasztott. Nagyapám soha nem mesélte, hogy apja részegeskedett volna. Ehhez az utolsó napjához persze hozzátartozik a mámor, sőt talán a delírium is. Ugyanúgy hozzátartozik, ahogy az a látszólag értelmetlen cselekedet, hogy a szökés előtt még visszalopódzkodott a hivatalába, és a helyére rakta a pénztárkönyvet. Azután az állomásra hajtatott, ahol épp abban a pillanatban kitört a történelem első vasutassztrájkja, és Móricz megértette, hogy ő a legnagyobb balek a világon. Erre elment, és leitta magát. És lehet, hogy ebből az utolsó nagy vedelésből keletkezett a hírlapi kacsa, hogy rendszeresen eksztrapohárból vedelte a pálinkát? Szerintem nem. Biztos már korábban is ivott, és valóban pénzek ragadtak a kezéhez, ahogy írták, hogy „napvilágra jöttek korábbi hunczutériái”. De miért csak most jöttek napvilágra? Nyilván mert nemrégiben követte el azokat. Elindult a lejtőn, egyik kis stikli a másikat követte… Az emberi szellem legnagyobb teljesítménye, Einstein előtt, a relativitás egy genetikus ősformája: a késés, gondold el, az állatok nem tudnak késni, képtelenek rá. Akkor született az ember, amikor az első majom elkésett valahonnan. A késés világtörténelmi hatásairól könyveket lehetne összeírni, de most csak arra az egy varázslatára gondolok, hogyan képes bűnözőt formálni az ártatlanból. Mindig azt mondod magadnak, „majd holnap megadom”, majd holnap, holnap… amíg hiszel a holnapban, addig becsületes, korrekt embernek tartod magad, aki természetesen holnap az utolsó fillérig visszafizeti – egész addig, amíg föl nem ébredsz a rács mögött mint tolvaj sikkasztó. Biztos vagyok benne, hogy Móricz is azzal áltatta magát, hogy majd holnap valahogy… és akkor minden jóra fordul. Az újságokban arról is szó van, hogy gyakran elkéredzkedett a munkából, mert ideges fejfájásai miatt a fejét villamoztatta. A kórházban viszont nem tudtak róla. Ez is hazugság lett volna? Nem is fájt a feje? Nem a kórházba járt? Akkor hová? Vagy tényleg járt a fejét villamoztatni, csak aznap nem volt, és ez már persze úgy került a lapba, hogy soha, mert úgy érdekesebb? Ismerjük, hogyan gyilkolnak a hírlapírók, akik azt is leírták, hogy három gyermekét rendszeresen verte. Nem verte rendszeresen, és nem is volt három gyereke. Vagy volt?
Tessék, itt egy egyszerű, unalmas kishivatalnok – tele titokkal. 1900-ban Móricz negyvenéves volt, akár Csehov. Hét évvel fiatalabb nálam. És most úgy érzem, Móricz dédapámnak nincs már titka előttem: a füle mögé látok, minden részegségét, rémületét, gyűlöletét ismerem. Például tudom, hogy tényleg fájt a feje, és hogy tényleg járt villamoztatni, de persze mégse járt. Egyszer-kétszer odament, aztán rájött, hogy sokkal gyógyítóbb, ha a kezelés helyett inkább elkószál valamerre, és egyedül van kicsit. Csakhogy nem lehetett egyedül se. Hahn Babette…
Amikor megtaláltam az újságcikkeket, az első öröm után nagyon elkeseredtem: milyen kár, hogy megtaláltam, mennyivel unalmasabb, hétköznapibb ez, mint a nagyapám verziója. Ugyanakkor éreztem persze, hogy a valós történet erősebb, bár tényleg dísztelenebb.

(Folytatása következik.)