Kántor Péter


MEGTANULNI ÉLNI – III. *

Most, hogy betöltöttem a hatvanat,
nem késő-e már nekem megtanulni élni?
Hisz mire megtanulnám ezt meg azt,
épp ezt meg azt kellene lecserélni
valami másra: hegymászóruhát
búvárruhára. Egy biciklim, az van,
és nem gond az se, ha a samponok helyett
visszajön és habzik megint a szappan.
Vagy például, ha nyílik az orgona,
s az alkonyat megfesti az eget lazúrral,
hogy kikocsizzon a kertvendéglőbe, tán
újra konflisba ülhet egy hölgy egy úrral.
Vagy azt már soha többé, soha már?
Nem látni, mit rejt még a kertek alja.
Az ember azt se tudja, mit akar,
hét bőréről hét bőrét levakarja.
Tükrében felvillan egy kontyos szamuráj,
botot lóbál felé egy ismeretlen,
közben egy híres vendégművész hegedül
telt ház előtt az új koncertteremben.
És közben jön és jön a tsunami,
és vulkán tör ki, hamu száll magasba,
cseng a telefon, eltörik valami,
s a pontozóbírák egytől tízig szavaznak.
Nem késő-e már? Nem késő-e már
újra átúszni a Dunát és partot érni?
Hol az a Déli-sark, Scott kapitány?
A Nagykörút hóborította préri.
Egy motor dübörög és egy fék csikorog,
öt óra van és a krokodil szája tátva.
Rohanni kéne – árad a folyó,
homokzsákokat dobálni a gátra.
De ha újkori sámánokkal telik meg a tér,
s kifordult szemmel próbálnak igézni,
nem állok oda, nem kívánkozom
kifordult szemmel megtanulni élni.
Az embereket szeretni persze jó dolog,
ha csak módjával is, de jó, de hogy kell
szeretni őket? S ha mind elkódorog?
Marad a láz, mint Van Goghnak az okker.
Legjobb a kis dolgokkal kezdeni,
nem mindig ostobán, vadul remélni
napos oldalt meg árnyékos helyet –
egy-két villanykörtét majd ki fogok cserélni,
mert kiégtek, s pótolni kell a fényt,
hogy ne legyen félhomály a világban,
s próbálom megőrizni a hidegvéremet,
bár fogalmam sincs róla, hogy csináljam.
Úgy, mint a szabadulóművész Houdini,
aki a rávert láncot mint egy bizsut levette,
aztán futás haza, a mama vár,
de előtte még meghajolt nevetve.
De ha mégis elveszíteném (a hidegvéremet),
meg a humorérzékem maradékát,
hálnak az utcán, koldus kéreget,
visszhangzanak a múltból rossz emlékű nóták,
s ami szégyen volt, nem szégyen megint –
marad-e még esélyem megtanulni élni?
Volt-e valaha is, fikarcnyi is? –
ezt ráérünk utólag megbeszélni.
Ami a nagy szavakat illeti,
azoktól túl sokat sosem reméltem,
mégse mindegy, hogy milyen istenek
részesítenek milyen nevelésben.
Ne kelljen játszanom mekegő barikát,
se medvét, akinek az orrába fűztek
valamilyen fényes rézkarikát –
nem, nem táncolok úgy, ahogy fütyülnek!
Az ember keljfeljancsi: elesik – feláll,
és megy tovább a szegény ürge.
Megyek tovább, amíg meg nem tanulok élni,
amíg fel nem lőnek a világűrbe.

 

* 1990-ben a rendszerváltás „apropójából” írtam egy hosszú verset Megtanulni élni címmel. Tíz évvel később visszatértem a témához változatlan címmel, és most, újabb tíz év elteltével ismét úgy érzem magam, mint akit raportra szólítottak.