Ferdinand Stolte

FAUST

Részletek

Mann Lajos fordítása

1

Száraz sziklahasadék benyúló görcsös tölgyfákkal. Az előtérben, jobbra, alacsony sziklatömb. A hold fakó fénye átszűrődik a fák ágain

Faust lép elő a háttérből, akit Mefisztó támogat, miközben lármás éjjeli madarak szállnak föl a levegőbe

MEFISZTÓ Itt egy helyeske búvóhelyecske.
Ha most a baglyok, így felijesztve,
ránk nem vezetik az üldözőket,
láthatunk végre jobb időket.
FAUST (kimerülten)
Hagyj pihennem!
MEFISZTÓ A görcs rántana össze!
Mégis az egyház átka miatt nyögsz te! –
Attól jár át a csontodig a félsz,
s ver oly otrombán szíved, alig élsz.
Herélt kakas gubbaszt így, pajtikám!
Hol van az eget ostromló titán?
A hetyke ördögi szövetség arra kell,
hogy végre egy kis nyugalomra lelj?
FAUST Én a pokolra szántam el magam,
és véremet hullattam foglalóba,
de kedvet akarok, nem kínokat,
míg el nem jön a pokolbéli óra.
S ím, máris szét van zúzva kebelem,
és vágyott kedvem sehol nem lelem:
már itt vezeklek, a pokol helyett.
MEFISZTÓ És elárulnád nékem, mit tegyek?
Ahhoz, hogy pokoli segélyben részesülj,
aggszűz szívet a testedben ne tűrj!
FAUST A gyilkosságnál tiszta volt kezem:
a tőrt az áldozat kezébe adtam,
mivel bizalomtelten, öntudatlan,
átadta szívét, lelkét énnekem.
A bátor testvért aztán sírba löktem,
s a gyászba borult anyát nemkülönben.
E bűnökért irgalmat nem remélek…
S mindezt a múló mámorért!
MEFISZTÓ Ha ily beszédet
hallok, végem. Vagy arra vársz, barátom,
hogy a Sátán is véled sírdogáljon?
Mert arra nincs szükséged, hogy segítsen,
nem is az ő szakmája – mentsen isten!
Pirulnom kellene, hogy ily fölös
hívő rajongás környez, ily butító
szőrszálhasogatás, ily undorító
hecc, ha nem volnék úgyis már vörös!
„Kedvet kín nélkül!” – jajgatsz, és önnön
húsodba kéjjel mélyítesz sebet!
Majd ha e szenvedélyt megfékezed,
akkor nem okoz több kínt az öröm.
Írópult mellett lapozgattad át
a porba fulladt filozófiát,
s csodálkozol, hogy jót nevetnek rajtad
azok, akik már régen túlhaladtak,
s új kérdéseket tesznek fel neked,
nem mikkel magad te sebezgeted.

„A Látszat és a Lét,

az Enyém és Tiéd,

az Isten és Világ”

kacagja filozófiád,
de te mégis csak azt erőlteted.
Nem vagy te más, mint gyönge kisgyerek,
ki minden kis kavicsba belebotlik,
s szerzett sebein sértődötten kotlik.
Csak az élet, mi élni megtaníthat,
e bölcsességet kövesd, hasznosítsad!
A Természetet a Természetből értsd meg!
Az áldozati vér mocskolta kéz
nem föld, mely bimbót sarjasztani kész,
s gyümölcsöt oly bőven terem,
hogy rágódva is rághatsz szüntelen.
Ha az ember csak bifláz és magol,
s tapasztalatot nem szerez sehol,
marad merev és csökönyös szamár,
s jászlától el se lehet kötni már.
De én nem hagytalak a siralmas falak
közt, hová beterelted magadat,
kihoztalak a fényre, kedvesem,
ne kelljen elbutulnod teljesen.
És most itt állsz, gyávábban száz gyereknél,
amért egy libát holtra ingereltél?
Visszatolatnál szepegve a sírba,
gödröd falára penészfoltot írva?
A fájdalomra, mely most meglepett,
vess egy kemény, merész tekintetet,
s meglásd, magával többé nem ragad,
mert mertél lenni végre önmagad!
Figyelj! – Kapsz tőlem olyan logikát,
mely cserben téged többé sose hágy.
Lehetsz világfi, társasági ember,
árnyakkal küzdened majd soha nem kell.
FAUST Szóban szokatlan nékem ennyi kosz,
de ha tenéked örömet okoz,
folytasd: kínt zsibbasztani jó
az ellenkín, a szóból áradó.
MEFISZTÓ Te már mondtál egy büszke monológot,
melyből a lóláb, gőgöd, jól kilógott:
magad az Istenséggel összemérni
merészkedtél, és úgy itélni.
Ha ily magasra kívánsz verni sátrat,
akkor ne tűrd, hogy fájjon, ami látszat.
Hatolj mindig a lényeg legmélyére,
s az útban levőt taszítsd hátra, félre!
Mert ha isteni boldogságra vágysz,
tekintetét is lesd el, jól vigyázz!
Az nem becsül túl apró részletet,
nem – az Egészen trónol, fent lebeg.
De egyet mégsem téveszt el soha,
s az a Teljesség, szép Harmónia.
Ha az egésznek csak lemorzsolódott
darabkáin csüggsz, rosszul áll a dolgod:
a sok lommal, mely lábadnál hever,
magát a boldogságot veszted el.
A részeket nem tudod összerakni,
s nem fogsz a szép harmóniára ráakadni.
Világodban, mely csúffá lép elő,
te vagy a csúffá tett s csúffá tevő.
Nézz rám, s mondd meg: milyennek látsz te engem?
Nemde rút, sivár vagyok a te szemedben?
De hogyha istenszem néz, mely mint nap ragyog,
annak tetőtől talpig szép vagyok.
Mily táj az, melyben nem hat csáberőm,
a báj, az inger erdőn és mezőn,
hol nincs jelen az ékes Ifjuság,
a Mozgás és az Élet? – Mily világ?
Ha e varázsos, változó alak
elpártol tőle, mondd, milyen marad?
Lomha, öreg, csúf, bolond és hideg. –
Elevenségem élénkíti meg.
…Így a világban nincs is semmi ocsmány,
még Istennek se rút, mi neked az tán.
Tekintetét mindenen rajta tartja,
nehogy letörjön bármi kis darabja,
s a Tökéletességen csorba essék,
elaggott hírét keltvén neki ekképp.
Hogy hozzá hasonlítsz, azért hiszed,
mert boldogsága ismerős neked.
De túlzott, nagy örömre nincs okod,
mert mégsem tudtál olyan látszatot
kelteni, hogy te föl is érsz vele,
bár vágysz rá, szinte megszakadsz bele.
Neked sincs többé semmi csúf a földön,
s tetteidért sem sújt majd soha börtön,
a bűn játékát nyugton játszhatod.
S míg a szerelmet buzgón ápolod,
maradhat eszed és szíved szabad,
bánattól, kíntól széjjel nem szakad.
Életedet, a „kíntól mentes”-et
zavartalan örömben töltheted.
FAUST Bár tetszetősen hangzik csáb szavad,
mit sem enyhíti vad fájdalmamat.
Rideg nekem az ördögi morál,
és kínom nem a kétség kínja már.
A vétlen boldogságot elvetettem,
s így élek, kárhozottan, elveszetten.
MEFISZTÓ Te a pokolnak adtad magad átal,
szabadon, önként, merész tetted által:
alkunkon ott virít pecsétje: véred.
Fordítsd javadra ezt az egyezséget!
Vagy mért mondtál le akkor, pajtikám,
szabadságodról a halál után,
ha nem azért, hogy már itt részesülj
benne, a földön, itt frissülj, üdülj?
Ha bölcselmed az ésszel felesel,
majd alkunk hasznától is elesel.
Fejeddel gondolkodj, és ne sziveddel!
…Hogy Margit meghalt – szerelmeskedésben –,
mért olyan nagy baj? – kérdem én szerényen.
Ezen rágódni, mondd meg, mire jó?
A Természet a nagy Parancsoló,
őt követed te, őt követte ő,
az ölelő karodban lihegő.
A gyümölcs megért: ott fönn mit virítson?
„Boldogságot kapott, hogy boldogítson.”
S ugyanaz hajtott téged, ami őt:
a Természet, mi megejti a nőt.
S ha nem te vagy érette „vad”, „komisz”,
elbukott volna gyorsan akkor is:
lelövi őt az első jobb vadász,
mint ahogy van is erre példa, száz.
Előbb vagy utóbb utoléri sorsa,
mivel a vágy az élet sava-borsa.
Valóban te vagy vesztének oka?
Nem sokkal inkább gőgös, ostoba
bátyja s a többi elvakult bolond
hajszolta őt az őrületbe? Mondd!
Előítélet kergette a sírba. –
Sorsa könyvébe ez volt beleírva.
Ez a fajta lány
vonzó és vidám;
szép s epekedő,
bimbajában ő,
és az is marad,
míg örömöt ad.
Szelleme sivár,
ám ölébe zár,
s míg azt élvezed,
minden jó neked.
De ez a gyönyör
később csak gyötör.
Betölti hát így végzetét a nő,
vágyat nem kelt már, s vágyni sem tud ő.
Teljesítette sorsát és a célt:
„Élete felhasználódott, és véget ért.”
FAUST Hallgass! Szörnyeteg! Kárhozatnak mérge
dől szavaidból, gőggel megtetézve!
Pokoli tűzként marja sebemet,
és semmivé válással fenyeget!
MEFISZTÓ Most már jó. – Nem kell fáradoznom többet:
az életből magából tudhatod meg,
hogy mit csak hallottál tőlem, s riaszt,
mind a Tudás fájáról téptem azt.
Téged úgy átmosott a szerelem,
hogy nem szólsz már, csak illedelmesen.
Jer hát abba a kolostorba, ott,
s másképp beszélsz, ha gyomrod nem korog.
Az apátnak, tudom, jó bora van.
Mint vezeklők megyünk be, jámboran,
kik, mert bedőltek a sátáni szóknak,
immár a Szentföldre zarándokolnak.
FAUST „Megmenekült!” – hallom az égi szót,
az énnekem is új reményt adót!
MEFISZTÓ „Megmenekült?” – Igen, az meglehet:
ha már nem ördögnőnek született.
Bennünket túl nagy veszteség nem ért,
nem kár az ilyen nyafka lelkekért,
kik folytonosan jajt kiáltanak,
s pokolian untatnak, napra nap.
Humor kell ehhez, hozzá nem kevés,
anélkül ízetlen hecc az egész.
Taktus nélküli tánc így a pokol,
s farkcsóválás, hol farok nincs sehol.
Ha ily hitvány szállítmány jut neki,
azt ki csak bűn fürösztheti.

Mindketten kimennek

2

Terecske egy előreugró kapu előtt. Az épülettel átellenben vén, fölséges tölgyfa, melynek törzsére keresztet illesztettek. Ez alatt fedett lámpácska, azaz örökmécses, előtte imazsámoly, kissé oldalt pedig egy kőpad. A kereszten – mint szokás – virágkoszorúk függenek. Ahasvérus lép be

AHASVÉRUS (körülpillant)
Ez az a hely, hová – száz éve annak –
szerény keresztet illesztett kezem
egy vén fatörzsre. – Ím, fölismerem,
s azt is, a szent tanok meg mint fogannak.
Az elvetett mag jó talajba hullt, lám:
a kereszten virágok díszlenek.
Így nyernek enyhülést a dúlt szivek,
a bűn roppant súlyától térdre hullván.
Egy örökmécsest szenteltek neki,
jelképeként a fénynek, mely tiéd lett,
s hajnali pírba vonja éji lényed,
a kinttel, benttel megbékélteti.
És lám, mi áll itt, mily pompás kolostor,
hol akkor ócska viskó álldigált,
s benne remete várta a halált,
de meggyógyult jó szómtól és boromtól.
Uram, engedj egy percre itt időznöm!
Én is, mint minden, mi keletkezett,
s kit az Ígéret Földje kivetett,
cél nélkül bolyongok a puszta földön.
Elvész közben minden, mit itt találtam,
s már egyre jobban vágyom sírba térni,
de napjaim nem tudnak véget érni,
és nyugtot nem remélek a halálban.
Hőn vágyott képe lelkemben nem élt,
ezért nem láttam Benned sem meg Őt,
az Üdvözítőt, küszöböm előtt,
s kigúnyoltam, ki oltalmat remélt. –
Joggal vár rám a súlyos végitélet,
perzsel a tőled megvont nyugalom,
s nincs már sem éjjelem, se’ nappalom,
hogy látva sem láttam az égi szépet.
Mégis engedd, hogy kegyért könyörögjek,
hisz míg a földön száz új bűn fogan,
én megbűnhődtem értük súlyosan,
s kulcsolt kezemre könnyeim görögnek.

Ahasvérus letérdel, és a keresztre hajol. Faust és Mefisztó jön be zarándoköltözékben

MEFISZTÓ Ez az álruhák gyöngye, látod!
Becsapja majd a jó apátot,
s szállást ördögnek vígan ad.
De, hogy nyugtassam magamat,
térdet hajtok, s oly szent pofát
vágok, hogy bámul az apát.
Szenteltvízzel se spórolok,
kitombolom majd magam ott.
S ki tudja, mit lát még a pap?
Ördögnek mindez tréfa csak.
Az is lehet, hogy jól beszív,
s végül még keresztelni hív.
FAUST Ki az az ember ott, a fánál?
MEFISZTÓ (riadtan pillantva oda)
Te ily rossz fénynél mit se látnál,
de én azért még kiveszem,
s hogy ki, megmondom szívesen.
FAUST Furcsa lény, furcsa fényt sugároz.
Lépj a kolostor kapujához,
húzd meg a csengőt, kelts ricsajt,
az biztos’ fölrebbenti majd.

Mefisztó erőteljesen csönget. Ahasvérus riadtan fölemelkedik, és gyorsan elmegy

MEFISZTÓ (utána fordulva)
Hé, vándor, állj egy pillanatra meg!
FAUST Elment. – Hozd vissza!
MEFISZTÓ Nem lehet.
Nem tartja vissza semmi sem.
Tudom, régóta ismerem.
FAUST Ki ő?
MEFISZTÓ – Hogy ki? – A válasz nem nehéz,
mégsem fogja fel könnyen emberész. –
Egy múmia, balzsamba élve rakva,
varázsigére fordul éje-napja.
Öntestébe van eltemetve ez,
melynek időtöltésből sírt keres.
Az a szörnyű szerencse érte őt,
hogy ereklyévé vált a vég előtt. –
Ha nem beszélne magában soha,
hogy nyelvét megmozgassa általa,
már rég a rozsda ette volna meg.
Mennyi munkát adott a jó öreg,
hogy valahogy a bizalmába férjek! –
Százszorta inkább válaszolt a szélnek.
Csak százévente egyszer, egy napon
nyílik szólani véle alkalom.
Jó ismerősöm lett a vén komisz,
sőt, hajszál híján, vérrokonom is.
Az apja testőröm volt egy időben,
anyja született ördögfattya, nőben.
A legvérszívóbb pókjaim között:
hálójából fogoly ki nem szökött.
Fiát suszterinasnak fogta be,
mert e mesterség legjobb rá, ugye,
hogy fölleljék a legszebb lábikákat
az olyfélék, kik rosszba’ sántikálnak.
Együtt kerített anyja és fia,
s színültig telt a pénzesládika.
De mindez oly roppantul régi már,
hogy hírt róla az ördög sem talál…
A suszterséget abbahagyta régen,
tőkepénzesként van, miből megéljen.
A kozmopolitáknak gyöngye lett,
s nincs turista, ki jobban hág hegyet…
Vagy jó néhány száz évvel ezelőtt
fölkeresett, hogy pusztítsam el őt,
úgy rászakadt a kétség hirtelen.
Vérszerződést is felkínált nekem,
ám ahogy bemetszettem fő erébe,
ki nem serkent abból egy csöppnyi vér se:
csúnya pechemre, mind beléje dermedt.
Az aláírásból így semmi nem lett,
egyezséget sem köthettünk tehát.
Így jártam véle én, a jó barát. –
Javalltam néki feslett életet,
mint mi a célhoz gyorsan elvezet,
De bárhogy óhajtotta a halált,
tanácsom nála célba nem talált.
Mi több, jámborrá vált a vén betyár,
s öngyilkosságra semmi kedve már.
„Kin már az ördög sem segíthetett,
végképp az erkölcs martaléka lett.”
FAUST Meddig fecsegsz még? Zúg már a fejem!
Mit gondolsz, meddig tart a türelem?
Áruld el végre, hogy ki az az ember!
MEFISZTÓ Hát még most sem jöttél rá bölcs eszeddel?
A zsidók vén nemzetségfője ő,
és őskeresztény, Krisztus-követő.
Hol látsz ma embert, ki ily módon áldoz,
ki csontjáig tapad ahhoz a fához?
A hit vagy ezer évvel ezelőtt
akkora hévvel vett rajta erőt,
hogy csak rohangál árkon-bokron által,
s annyira el van telve vélt tudással,
mintha az ördög szállta volna meg.
Étlen-szomjan bolyong, csak egyre megy.
Egyetlen szóval: ez a távfutó,
nem más, mint Ahasvérus, a zsidó!
FAUST Lehetséges, hogy ily lény él a földön?
Zavart érzek a gondolatra rögtön,
hogy, amit látok itt, az nem mese,
e vándor életemnek részese.
De hogyhogy a keresztnél térdepel?
A legenda csak bűnét mondja el,
a kétséget, de arról nem beszél,
hogy átoksorsa menten véget ér.
MEFISZTÓ A legendáknak hinni nem lehet.
Őt, kit még most is kínzó kételyek
marnak, noha már ezer éve fut,
úgy említik, mint hívő szemtanut.
Az ily hős nem csupán örök zsidó,
örök szamár is, hámba fogható.
FAUST Úgy van! S ami a hithez kergeti,
miközben föl-le hányja és veti,
annak nem átok, áldás a neve,
mert a Mennyekbe az juttatja be.
Látnom kell újra s szólanom vele!
Nincs még egy lénynek ily nagy hitele
szememben. Tudd meg, tőle várok én
kétségeimre gyógyírt. Van remény!
MEFISZTÓ Kérlek, barátom, ne ijessz meg így!
Félek, hogy ettől megszakad a frigy.
FAUST Előteremted! – Kedvem nem szeged! –
Velem könnyebben szót ért, mint veled.
MEFISZTÓ Előbb gyűjtenem kell egy csöpp erőt,
mint hősök szokták szent csaták előtt.
S neked sem árt meg egy kis görbe est,
hogy józanodj, ne csak a kínt keresd.
Zsidód kedvéért jót eszel, iszol,
van a klastromban bőven tiszta bor.
Mi az, a portás máris benyakalt,
s meg nem hall többé semmiféle zajt?
Rácsörgök újra, s oly lármát csapok,
felugrik akkor is, ha félhalott.
(Nagyot csönget, s fülét a kapura szorítja)
Ahá! Már itt ásít a vén fiú,
csörren a zár, és nyílik a kapu!

Egy testes, öreg szerzetes, a Portás lép ki a kolostor kapuján

PORTÁS „Laudetur Jesus Christus!” – Ki az, ki ilyen
pokoli lármát csap e szent helyen?
MEFISZTÓ (siránkozóan kedélyes fintorral)
Ó, jámbor testvér, éhség mar belül,
az űz bennünket ily kegyetlenül.
Jöttünk, szentföldi, nyűtt zarándokok,
hogy új erőre kapjunk nálatok.
Vezeklésképpen, bűneink miatt
étlen és szomjan róttuk az utat.
Egy teljes hétig harmatot s gumót
ettünk-ittunk csak, tápunk ennyi volt.
E böjtidőnek vége épp ma van,
s az éhség úgy tör ránk, mint lázroham.
Adjatok szárnyast, pontyot és csukát,
hogy átvészeljük ezt az éjszakát!
Ott hátul egy kis tavat látok én,
abban úszkál az áldás és remény.
PORTÁS Különös hang ez, melyen enni kérsz,
alázattal nem, gúnnyal bőven élsz.
MEFISZTÓ Vadállathang kísért egy héten át,
hogy harsány lett szavunk, hát ne csodáld.
A gőgtől vágyunk szabadulni mi,
Jeruzsálembe éppen ez, mi hí.
Onnan megtérten visszatérve láttok
szép jámborságot bennünk, szent barátok.
PORTÁS Mért nem társad szól inkább, mért magad?
Erkölcsösebbnek látszik, mint te vagy.
MEFISZTÓ Mert akkor fogadalmat törne meg.
Hét napon át most hallgat, nem fecseg.
Nemrég fontos dolgában érte baj,
azért oly néma, mint ki mit se hall.
Ha ezt a bajt magában kiheverte,
akkor indulhat újra meg a nyelve.
Malomkerékként jár majd, sustorog,
s füle gyönyörrel hallja, mint csobog.
Túl sokat ígért és beszélt.
De kérlek, küldjetek már pontyokért!
PORTÁS Hát lépjetek be! De nem gúnyszavad,
a társad érdeme, ha kapsz halat.

Mindannyian bemennek a kolostorba

 

3

A szín átvált a kolostor ebédlőjébe. Az Apát, Faust és Mefisztó jön be. Belépéskor mindannyian szertartásosan meghintik magukat szenteltvízzel, amely egy rézkagylóban áll az ajtó mellett. Mefisztó utolsónak lép be, kissé komikus ábrázattal

APÁT Pár perc, és itt lesznek az ételek,
hogy a nagy útra erőt gyűjtsetek.
FAUST Szívből köszönjük, jó Apát Urunk,
áldani fogjuk, bárhová jutunk!
APÁT Volna nekem egy jámbor óhajom,
mely nem terhelne tán meg oly nagyon:
pár rózsafüzért kéne vinnetek,
s a Szent Sírnál beszenteltetnetek.
Ettől új erő töltene el engem
a lelkekért folyó szent küzdelemben,
kikre a Sátán kifent karmai
meredeznek már, mint azt hallani.
Rég volt a világ ily vad, ily hamis.
Nemrég kaptunk jelentést arrul is,
hogy az Antikrisztus nyíltan színre lépett,
s keményen támadja a szent igéket.
Ő, a Pokolnak gőzeiben edzett,
most éjfekete mágiába kezdett:
a Szentírást megezerszerezi,
a tisztánlátást tönkre így teszi.
A szent tan kézről kézre vándorol
profánok közt, hol értő nincs sehol.
Pedig fövetlen nem fogyasztható,
mérget eszik, ki túl falánk, mohó.
Szétszakad így a régi bizalom,
a hit számára nincs hely, oltalom.
A rést, amit a kétely már kivágott,
kitágítják e káros irományok.
Sátáni töltetet adnak a szóknak,
s a bölcsesség ködébe burkolóznak,
hogy csorbítsák az Egyház hitelét,
falát téglánként hordják szerteszét,
s a szikláról, hol büszkén néz az égbe,
letaszítsák a Pokol fenekére.
De íme, úgy látom, már itt az étel,
s míg fogyasztjátok, hadd távozzam én el:
mire erőtök visszanyeritek,
a füzérekkel én is itt leszek.

Két szolgáló barát ételekkel teli tálakat hoz, továbbá egy nagy fedeles kancsó bort serlegekkel, és miután a hosszú asztal egy részét megterítették, távoznak

MEFISZTÓ (a kendőt elégedett mosollyal álla alá csúsztatva készül a lakomára)
Nos, Doktor Úr, szedj bőséggel magadnak,
a szószok fenségesen illatoznak! –
…Látom, bámulsz rám, tágra nyílt szemekkel. –
Úgy gondolod, az ördög, mint nem ember,
a konyhaművészethez mit sem ért,
és nem tud lelkesedni ízekért?
Nos, a gyomor az ördög istene!
Abba véletlenül se köt bele.
Nincs áldozat, mit meg ne hozna érte;
s nyelve az oltár, az hullatja térdre.
A pokolbéli sültek ízesek:
bőven van tűz, min elkészüljenek.
Nem fér hozzájuk ócska kifogás,
ropogósra sül mindenik fogás. –
Oly remek ízt, oly zamatot kinál,
hogy összefut a szájban mind a nyál.
S az asztal mellett olyan hév hat át,
mely „szerelemnek” hívja itt magát.
FAUST Mivel az ember, ki asztalhoz ül,
nem is tud szeretni, csak ördögül:
mindent elnyelne, amit szeme lát,
amíg csak torkig nem tömte magát.
MEFISZTÓ (humorral tódítva a mondottakat)
Menyasszonyt szoktunk falni ily mohón,
azt tálalják ily ínycsiklandozón.
Aztán csak piszkálódunk benne már,
szerelmünk friss ízt, ingert nem talál.
S mire a tojásokra sor kerül,
már csak tiszteljük – „mélyen, emberül”.
Így fogyasztunk el sok tyúkot, libát,
aki fogunkra bízza önmagát,
míg vissza csak a csontváza marad,
amely tetszést már végképp nem arat.
És mikor véget ért a vad evés,
jön a csömör, a hányás, köpködés.
A lúd gyomrunkban szégyenkezve hallgat,
mivel ott sem lel csöpp békét, nyugalmat.
FAUST Te vagy, ki falsz és köpködsz, vén barát,
„szerelmed” így bosszulja meg magát!
De bizony nem csak színhús kell neked,
másra is rég ajzod „szerelmedet”:
a lélek a te ínyencfalatod,
ahhoz nyitsz tolvajkulccsal lakatot.
MEFISZTÓ Legyünk őszinték: kis tolvaj vagyok,
a te fajtád közt élnek a nagyok.
Túltesznek rajtam oly hatalmasan,
hogy magam is csak nevetem magam.
Hol tud az ördög úgy alakoskodni,
zokogni, nyögni, búgni, hazudozni,
mint oly sok széptevő az ég alatt?
(Keresett affektációval)
„Ó, nem talál az ember szavakat!”
Bizony, az angyaltiszta szűzeket
oly hódolattal kerülgetitek
– bár nem szerettek bennük semmi mást,
mint az ártatlan szűz tartózkodást –,
hogy végül elszédül a sok bolond,
erénye védelméről is lemond,
s maga kínálja fel áldozatul,
amit szerettek benne, álnokul.
Mert a vágy vágyik tönkretenni azt,
amit ő vet, s bimbóvá ő fakaszt.
Azért oly könnyű annyi lény között
összezavarni embert, ördögöt.
(Frivolan)
De mindez üres fecsegés,
élvezzük bátran, ami kész! –
Itt ez a tyúk oly epedőn
néz rád, mint nő a lepedőn.

[…]

Az Apát lép be

APÁT Csak megzavartam étkezésteket?
MEFISZTÓ Éhségünk kínja elcsöndesedett,
s szomjúságunk is nyugovóra tért,
nem sűrüsíti bennünk már a vért.
APÁT Akkor most kezetekre bízom ezt.
A Szentföldre vigyétek egyenest,
s ha majd a szent patakból ittatok,
egy imát érettem is mondjatok!
MEFISZTÓ Hitemre mondom, mindent úgy teszünk,
ahogy óhajtja, mihelyt ott leszünk.
APÁT Azt kérném még, hogy ne rohanjatok,
időzzetek még nálunk egy napot,
ha nincsen sürgős dolgotok egyéb.
Holnap alapításunk ünnepét
üljük. Akkor lesz száz esztendeje,
a szent csodának, melynek kegyhelye
kolostorunk lett, mint ezt krónikánk
foglalta írásba, és hagyta ránk.
FAUST Megtudhatnánk, a csoda mint esett?
Mindig vonzottak ily történetek.
APÁT Nagyon szívesen. Halljátok tehát:
egy jámbor férfi húzta meg magát
egy rozzant kunyhóban itt valaha.
Buzgó remeteként élt, egymaga.
Egy nap súlyos betegség lepte meg,
s úgy érezte, hogy vége közeleg,
mert segítséget nem remélhetett.
Ő, ki mindent, mi földi, megvetett,
félve gyászolta múló életét,
oly nyomorúság áradt benne szét.
Szomorú szívvel várta a halált,
vigaszt a szentségekben sem talált.
Így ostromolta hát az Ég Urát:
„Ó, Istenem, segíts meg, tégy csodát!”
S a kereszt elé borult csodavárón,
ott szállt le végül szemére az álom.
Akkor hangos szót hallott, s feltekintve,
kővé meredt egy pillanatra szinte:
maga Jézus állt fekhelye előtt,
vigaszszavakkal gyógyítgatta őt.
Majd bort nyújtott egy kancsóban felé,
s megszentelt kenyeret is tett elé.
És eltűnt szeme elől hirtelen.
– A kór is eltűnt, s minden félelem.
Nem maradt nagy bajának nyoma se’.
S hogy ez valóban így volt, s nem mese,
annak szép bizonysága a szerény
kereszt, mely úgy, mint annak idején,
ma is ott függ egy fán, a kapu mellett.
Feliratához héber tudóst kellett
hívni, hogy végül ott álljon a német:
„Pontosan száz év múlva visszatérek!”
Így hangzanak a szók. A remete
azóta rég a mennybe mehete,
de a kereszt s az írás itt maradt,
láthatja bárki, napra nap.
Sereglenek is rá az emberek.
MEFISZTÓ (Fausthoz, súgva)
Ez a történet nékem túl kerek.
Csodát ígér itt mind, kin van csuha,
s már a csodavárás is fél csoda.
APÁT S a kereszten a csodás felirat…
MEFISZTÓ (Fausthoz, titkon)
Figyelj, ha hallani vágysz okosat!
APÁT …táplálja bennünk azt a szent hitet
– mert értelmezni másképp nem lehet –,
hogy Krisztus hozzánk holnap visszatér,
és ünnepünkkor minket megsegél.
Ezért hozzánk most nagy tömeg
jámbor zarándok közeleg,
hogy Krisztust szemtől szembe lássa itt,
és elrebegje néki vágyait.
Ím, a harang már vecsernyére szól.
Nem jöttök vélem? Megvár itt a bor.
MEFISZTÓ Súlyos nagy fogadalmunk tiltja meg,
hogy, míg nem láttuk Jeruzsálemet,
vezeklésünknek könnyítése végett
imádkozzunk, vagy éppen szent igéket
halljunk
(Gúnyos meghajlással)
szent férfiak között.
APÁT Igen? – Ez nagy lemondás szerfölött!
Akkor hát oltalmazzon Isten,
amint azt óhajtjátok, itt benn.
(Az Apát távozik)

[…]

FAUST Mondd, hogy’ is történt az a könyvdolog,
ami miatt az Atya háborog?
Ki e művészet atyamestere?
Vagy nem igaz a hírnek fele se’?
MEFISZTÓ De az! Megnyugtathatlak tégedet,
hogy a papi orr mit sem tévedett,
mikor ebben oly eszközt szimatolt,
amit a pokol műhelye koholt.
Emberünknek, ki több már, mint gyanús,
legyen a neve köztünk „libahús”.
Erőművész ez, véled egybevetve,
rég tapogattam, ám ő föl se’ vette.
Bezzeg Berthold Schwarz, a porkeverő,
Freiburg apátja, meg nem úszta ő! –
Mint macska bújtam kéményébe’ meg,
onnan figyeltem csöndben, mire megy,
miként keveri végül meg a port.
No, akkor előugrottam „zofort”,
„pokol kandúrja”, s pillanat alatt
asztalán álltam, szikrát, parazsat
söpörve farkammal a mozsarába. –
Elképzelhetni, hogy mi jött utána! –
A találmány, mely Schwarzból fölfakadt,
a másvilágra küldött százakat.
Mikor miatta börtönben nyögött,
segítségül hívta az ördögöt.
Menten láttam, hogy itt az alkalom,
s elintéztem, hogy ne bántsák nagyon.
Nem is nyúzták, csak kíméletesen,
s hálából szerződést kötött velem.
Ki erre mégsem szánta el magát,
alkothatott az akármekkorát,
nem jutott vele soha semmire,
és erkölcse is tönkrement bele.
Száz meg százakat gáncsoltak el így,
más konok önfejűeket pedig
lobogó máglyán ért utol a vég,
hol a fehér is feketére ég.

[…]

FAUST Ez az, amiről nem kérdeztelek! –
Tudok a porról éppen eleget.
A „libahúsról” érdeklődtem én,
te meg itt kotyvalékot löksz elém,
csupa olyat, mit réges-rég unok.
MEFISZTÓ Van még valami egyéb panaszod?
Nem ártana, ha azt is hallanád,
mily munkát bíz a pokol majd reád.
Ha nem vagy is te besorolva még,
ott áll neved a lajstromunkba’ rég.
Egy oly eszes embernek, mint te vagy,
a pokol minden méltánylást megad:
nálunk vezető tisztség jár neked.
Nem tűrhetjük hát, hogy gyűlöletet
táplálj irántunk, mint egy eszement,
s ne lássuk hasznod, mert égsz odalent.
Oda a lármás, kéjsóvár, pimasz,
nevetni való, istenverte, gaz
fickók valók, a sok felfújt majom. –
Rókák ezek a nagyvadászaton,
a pokol rongyos csőcseléke ők,
levetett rongyok, elhasznált cipők.
Görnyedten vakaróznak, fekve lenn,
mi meg gúnyoljuk őket szüntelen.
De rád mást bízunk: a te szellemed
majd birodalmunk rangját óvja meg.
Te, az „újfajta nemességre” szánt,
uralod majd a lenti tartományt.
Részese leszel minden víg napunknak,
és pokolszerte irigyelni fognak.
FAUST Erre nekem még most sincs gusztusom,
fecsegésed meg végképpen unom.
Nem fogok terveidtől lángra gyúlni,
igyekszem még e földön boldogulni.
Parancsolom, harag tüzében égve,
a feltalálóról számolj be végre!
MEFISZTÓ Megmondtam már, hogy körültapogattam,
és semmi eredményre nem jutottam.
Pedig titkon még támogattam is,
hátha majd fölfigyel reám – na hisz!
Mint mindig, most is messze elkerült,
még megpillantanom sem sikerült.
Hiába tudtam, műve mily okos,
és mint a por, még mennyi bajt okoz,
hagynom kellett, hogy rejtőzzék vele,
s tartson türelmem próbatétele.

[…]

Az Apát közeledik izgatottan

APÁT Meg kell zavarnom az áhitatot,
mert Muck atya iszonyú hírt hozott.
Jól tudom, hogy e botrányos eset
undorral tölt el majd benneteket.
FAUST Kiről a hír?
APÁT Az ördögről magáról.
MEFISZTÓ S ha róla, úgy miféle praktikáról?
Hisz amily fáradhatatlan s merész,
bűneit számba venni is nehéz.
APÁT Egy polgárlányba bújt ő most bele.
Ő volt! Itt kétkedésnek nincs helye!
Iszonyú bűnre bírta rá e nőt! –
Hajánál fogva vonszolták be őt
a börtönbe, mely nyirkos és sötét,
amért patakba ölte gyermekét.
A Sátán oda is utána ment,
és testét összeroppantotta bent,
hogy lelkét kiragadja s elvigye,
oda, hol meg nem menti semmi se’.
Tűzparipára ülve vágtatott,
miként atyánk azt maga látta ott.
A holttestet a hóhér vitte fel
a Holló-kőhöz, s ott kaparta el.
FAUST (összetörve, színtelen hangon)
Ó, Margit!
APÁT Mivel beéjjeledett,
megyek, s hozatok nektek fényeket.
(Az Apát kimegy)
FAUST Édes, szép tested, melyet én olyan
hévvel öleltem, s örömittasan,
nem maradhat ily átkozott helyen!
„Nem! Nem!” – jól hallja jajszavad fülem,
tébolyult lelked végső sikolyát,
mely sebzett szívem tőrként hatja át.
Sírhelyet anyád s bátyád oldalán
készítek néked, drága, szép leány;
s kebleden ott pihen majd gyermeked,
kit véled meg a téboly öletett;
ám Isten megbocsátott, s nem veszejt el,
hisz megfizettél érte életeddel. –
Megváltott lélek sírja szenteletlen?
Egy perc időt se szabad vesztegetnem:
megszentelt földben nyugodjék a test!
Siessünk gyorsan! – Mire vársz, te rest?
Mit jelentsen e gúny, e gaz grimasz?
Vesd le pofádról, átkozott pimasz!
MEFISZTÓ Őrültségedben nászi ágyba mégy,
hogy ott egy hulla udvarlója légy?
Engem nem csábít, s azt ajánlom én,
maradjon nyugton mosti fekhelyén!
Csöppet sem kedvelem az oly lyukat,
melyben kezükben tartják orrukat.
FAUST Fékezd a nyelved, átkozott ripők!
Ha most azonnal ki nem hozod őt
a szörnyűség és szégyen színhelyéről,
vérszerződésünk minden cikkelyéből
papírszemét lesz. – Úgyis amiatt
kell most kiállnom mind e kínokat!
Cselédem vagy te, szolgám, inasom,
úgy cselekedj hát, mint parancsolom!
MEFISZTÓ Jól van! – Csodát kell művelnem tehát,
neked meg példáznod az ostobát:
filozófus létedre hogy’ tudod
utánozni a bősz vadállatot.
Azt hiszed, előítéleteid
begyógyítják majd lelked sebeit,
ha Margitot más sírba helyezed?
S hogy szitkod engem méltán illetett,
amiért megpróbáltam visszaadni
józan eszed, s olyannak bemutatni
a valóságot néked, amilyen?
Felelj habozás nélkül most nekem:
a föld az föld, vagy egyéb valami?
(Tűz, levegő, víz – jó ég tudja, mi?)
S ha föld a föld, majd kisebb súlya lesz,
ha megáldja egy bamba szerzetes?
FAUST Hová akarsz te kilyukadni, mi?
Itt most sírhelyet kell készíteni,
mert ez volt Margit végakarata.
S ha lázad is a Pokol kórusa,
végóhajának teljesülni kell.
Ez a parancsom. Tedd, s ne feleselj!
MEFISZTÓ Szívesen vagyok hullaszállító,
de a sírásás nem nekem való.
Mit kezdenék az olyan tetemekkel,
mikben lelket már én se fedezek fel?
FAUST (félelmetes haraggal)
Tartsd a pofádat,

förtelmes állat!

És máris ott vagy,

mert földbe taposlak!!
MEFISZTÓ A patád mindenit! A sírba készülsz?
Hűtsd le előbb a véred, mert kikészülsz!
Azalatt én is végiggondolom,
hogyan juthatnánk célhoz, mily uton. –
Igen, igen, ez jó lesz, tiszta sor!…
(Gúnyos hódolattal)
Szolgálatodra állok bármikor! –
Nyugszik itt egy asszony,
anyja oldalán,
kivel jól mulattam
én is hajdanán.
Kéjnő volt, s kerítő –
rózsa, majd tövis,
bűnre kényszerítő,
pénzért százszor is.
De mielőtt megholt,
megjámborodott,
s mindnek, aki pap volt,
szép summát adott.
Dicsfénytől övezve
így lett díszhalott.
Végül sírhelyére
emlékmű került,
s rajta kőbe vésve:
„Szent volt: üdvözült.”
Kilopjuk e „szentet”,
s Margit lesz helyén. –
Rendet, inasodként,
így teremtek én!
FAUST Hogy’ jutunk ki innét?
Zárva a kapuk!
MEFISZTÓ Ablak is akad még,
s él vele, ki tud.
Köpenyünk is rajtunk,
azzal sincs bajunk.
Látod azt a fát ott?
Annak ágait
ablakunkra hajtjuk,
s törzse lesz a híd.
Így jutunk a földre,
majd a sírgödörbe.
(Mágikus hanghordozással, ki az ablakon)
Ti patkányok, egerek,
ide seregeljetek!
Éles szájszerszámtok
aprítgassa szét
e hatalmas fának
tartó gyökerét!
Addig rágcsáljátok,
míg szót nem fogad!
(Fausthoz)
Itt is van már, látod,

ablakunk alatt.
Nézd csak, hogy’ nyüzsög mind, s hogy’ zabál,
a sok zöld lomb félig trágya már!
A fa koronája meginog,
és a hatalmas törzs dől, ropog,
ölfa lesz belőle, tűzifa,
pedig beteg sem volt, ládd, soha.

Egy hatalmas fa süllyed lassan az ablakra

Ez az! Ledőlt!

Irány a föld!

Erre, csak erre, Fráterem!

A Portás lép be két lámpással

Íme, a fényt is hozza már
a birkanyájból egy szamár!
No, sok szerencsét, Páterem!

Mefisztó és Faust kimászik az ablakon. A szerzetes nagyra tátja száját a rémülettől és csodálkozástól, és dermedten marad állva a szín közepén