Deres Kornélia

A SZŐNYEG

Érezni a szőnyegen, a mintákba rejtve.
Vonalai vezetik ezt a nem túl erős
hideget, amit az öregember szelleme
hagyott itt, fullasztó nyári estékről.

Csak hidegben tart ki az emlék,
a tárgyak már rég kevesek,
de ebben mindig itt van, feje felfújt lufi,
és nem mondja meg, kit lőtt le negyven
éve, hogy merre szakadt a katonaszövet,
nem mondja, miért nem szólt jó előre
a szobában lakó hidegről.

Aztán már csak takarodót fúj és
lemegy a földbe, a vonalakon túl,
engem meg itt hagy a szomszéd
szoba meszesedő burkával,
a fullasztó nyárral.

Azóta fekszem ezen a szőnyegen,
a mintázatot figyelem, hátha kiolvasható
belőle valamelyikünk története, hátha
így könnyebb közelebb kerülni
valami befogadhatóhoz, ami túlmutat
az öregember fényképén,
túl ezeken a suttogó tárgyakon,
túl a nyárvégi tusákon.

Hátha leírhatóvá válik a minták
hidege.