Szilágyi Júlia

EGY TÖRTÉNELMI POSTALÁDA

Gáll Ernő: Levelek, 1949–2000
Szerkesztette Horváth Andor
Korunk–Napvilág, 2009. 802 oldal, 5400 Ft

„Jól megválasztani a szenvedésünket, olyat, amelyet az értelmünkkel és a szervezetünkkel egyformán tudunk vállalni, alighanem ezt nevezzük boldogságnak.”
(Déry Tibor: Felelet)

Aki memoárt ír, lehet, hogy túloz, lehet, hogy téved, lehet, hogy elfogult. Aki naplót vezet vagy levelet ír – a mát rögzíti, ahogy látja, ahogyan látni tudja vagy akarja. Lehet, hogy túloz, lehet, hogy téved, lehet, hogy elfogult. De tanú. Később tanúságát majd mérlegelik, igazolja-e az idő vagy cáfolja, kiegészíti vagy módosítja. Ez az utókor joga. A tanú joga a felelőssége az utókor előtt. A felelősség új határai – könyvcím, Gáll Ernő egyik utolsó könyvének címe. Szomorú cím: hárít és vállal. Mert a tanú a mában él. Az utód is a mában él, de nem ugyanabban a mában. Ez a különbség más-más távlatba helyezi azt, amit valóságként érzékelnek. Például a szöveg valóságát. A levelek olvasója követi a mát, amint tegnappá válik, sokféle tegnappá, és igyekszik kifürkészni, miféle holnap igézetében, reményében, szorongásában vagy csüggedésében, csalódottságában tűnik fel vagy tűnik el ezekben a levelekben az a bizonyos fény az alagút végén.
A naplót többnyire magának írja az ember. Panaszkodik, védekezik és vádol, mindent elmond az eszményi címzettnek, aki annyira eszményi és annyira megért mindent, hogy nem is válaszol. Nem kritizál, nem hálálkodik, nem gratulál, nem helyesel, nem támad.
A levél más: nyitás a világ felé, az egyes emberben megtestesült világ felé, kapcsolat embertársakkal, barátokkal és ellenfelekkel, lehet a protokolláris érintkezés eszköze, de a bizalmas közléseké is, felháborodás, félelem, érdek, barátság, szerelem közvetítője, sérelmek és siralmak sorolása, fenyegetés, képmutatás, eszmecsere, vita, szemrehányás tör ki vagy bújik meg a sorok között. S még mi minden, amit – tapintattól cenzúráig utólag elképzelhető vagy elképzelhetetlen okokból – kénytelen magába fojtani a levélíró!
Sokrétű levelezésében feltárulnak Gáll Ernő párhuzamos életei. De hogyan kerül többes számba az egyetlen emberi élet? Nemcsak az időben egymásra torlódó életszakaszok rétegei, hanem az is mindvégig jelen van lényünkben, ami elmúlt ugyan, de nem semmisült meg. Hát még az a párhuzamosság, amely a levelek – és nem csak a levelek – nyelvében éli a maga titkos vagy feltűnő életét, aszerint, hogy miért, mikor és kihez szól a levélíró. És aszerint persze, hogy ki szól őhozzá, és kit-mit képvisel. Önmagát vagy a totalitárius rendszert. Vagy azt a kettősséget, amelyben él.
Mert az egyén is nyelvében él. Ha hagyják. Ha meg nem, annak is vannak nyelvi nyomai. A nyelv önmagában is képes sérteni vagy tiszteletben tartani az emberi méltóságot. A levélbeszéd sokat mond a korról, főként, ha olyan életmű és életpálya része, mint a szerkesztő, egyetemi tanár, nemzetiségszociológus Gáll Ernő fél évszázadnyi levelezése. Olyan emberé, aki mint peremszemélyiséget határozta meg magát: önvizsgálat ez és szakmai megállapítás. Alkati adottságok összhangja és ütközése külső körülményekkel, helyzetek és döntések sora 1949-től 2000-ig. Már az évszámok és az évek száma sem egyetlen korszak krónikájává teszi ezt a több mint 5000-ből válogatott 837 levelet.
De milyen társadalmi terek, erők, csoportok, kultúrák, eszmék peremén alakult ki és alakult haláláig Gáll Ernő személyisége? Milyen életrajzi tényezők működtek közre abban, hogy bár konfliktuskerülő forradalmárként, igyekezzék mégis egységessé formálni életét? E kérdések némelyikére választ kap, aki keres, a levelezésében. Más kérdésekre hol családi, hol történelmi adatokban talál feleletet az olvasó. Vagy inkább a kutató. Mert egységes utókor nincs, de vannak persze, mint mindig, megválaszolatlan kérdések.
Jómódú, művelt nagyváradi zsidó polgárcsaládban született Gáll Ernő 1917-ben. Abban a neológ középosztályban nevelkedett, amely egyszerre volt zsidóságában hagyományhű és magyarérzelmű, az erősen polgárosodott város modernitásában érdekelt és azt anyagilag és szellemileg elősegítő.1984-ben, vagyis közel a hetvenhez, egy levélben – a „privát üdvtanra” felesküdött Cs. Gyimesi Éva a címzettje – zárójelek közé sűríti azt, ami életét sorssá alakította. Számot ad egy más nemzedék, valamiféle kortárs utókor színe előtt: „(asszimiláns család légköre, ifjúkori és későbbi dogmatizmus s a vele járó nemzeti nihilizmus, román középiskola és egyetem, MADOSZ-tagság, munkaszolgálat, láger, a nemzeti elköteleződés jegyében kibontakozó közéleti és szerkesztői tevékenység, tanulmányok, könyvek erről a kérdésről stb.)”, hogy hirtelen kilépjen a korszak önéletrajzainak ideologikus beszédmódjából, és megszólaljon egészen másként, az átértékelődő életút személyességével: „a napokban volt a deportálások 40. évfordulója, s ez családom, barátaim emlékével együtt sajátos helyzetemet is (kisebbség a kisebbségben) újból tudatosította. Ma úgy érzem, éppen a közelmúlt fájdalmas tapasztalatai alapján, hogy ez a kettős nyomás már nem embernek való, legalábbis nem olyan embernek, aki mindkét helyzetet s a belőle fakadó összes terhet, felelősséget intenzíven átéli és átszenvedi”.
1984: Gáll Ernő számára nem csupán Orwell könyvcíme, a megrendítő olvasmányé, amely csaknem húsz éve, amikor – történetesen franciául – a kezébe kerül, legsötétebb sejtelmeit önti formába, azokat, amelyek ellen akkor még – vagy még akkor is? – védekezni próbál. Életrajzi fordulat ez az év: 1984-ben enged végre a levélben említett kettős nyomásnak, benyújtja lemondását a Korunk főszerkesztői posztjáról, és a Big Brother ezt megkönnyebbülten elfogadja. Az ok már jó ideje aktuális: „Nem vagyok hajlandó asszisztálni e nagy múltú folyóirat degradálásánál. Nem zsirálhatok nevemmel egy olyan kiadványt, amelyet valójában már nem én szerkesztek, és mint tőlem idegen sajtóterméket, nem is vállalhatok” – írja az év június 23-án, annak a román írónak, Francisc Pácurarunak, akivel hosszas, a naivitásig türelmes és a jelek szerint kilátástalan dialógust folytat. Ugyanebben az évben könyvét a pártközpont ideológiai bizottsága kitanácsolja a Kriterion Kiadó 1985-ös tervéből. A jubileumi Marx-kötetből pedig kikerül a Ceausescu-éra céljaival és módszereivel, egész tendenciájával valóban nem kompatibilis tanulmánya. Egyetemi munkájától megfosztják. Útlevélkérését – (ilyen kiszolgáltatottság is létezett ám mindvégig, mint jutalom vagy büntetés, akárcsak a díjak, kitüntetések vagy azok elmaradása), hogy Buchenwaldba utazhasson az egykori rab, a túlélők évről évre gyérülő csoportjának találkozójára – visszautasítják. A rabot egykor marhavagonban hurcolták oda, ahova, mint úgymond szabad embernek, tilos elzarándokolnia. Egyébként már tíz évvel korábban Méliusz Józsefnek beszámolt „közvetlen, friss és lesújtó buchenwaldi” tapasztalatáról, amelyért nem is kell Weimarig menni, hogy félreérthetetlen legyen: „az egykori hősök, az ellenállás vezetői számára az egykori szenvedések privilégiumok, társadalmi státus forrása lett, s ez az a szerep, amelyben elszakadva múltjuktól és megtagadva azt, elidegenednek még régi fogolytársaiktól is”.
De ha feloldaná valaki a Gyimesi Évának írott levélből azt a bizonyos zárójelet, hogy mint egy visszajátszás lassított képsorát, minden elemében szemügyre vegye a türelmetlenül ledarált, sommás életrajzot, egy s más kiderülhetne, amit a levél írója akkor még sem szégyenkezve, sem dicsekedve, sem magyarázkodva nem akar feltárni. Például, hogy miért és hogyan választja a kamaszkor lelkiismereti válságából kinövő, tizenhat éves, harcra kész ifjú a világ szenvedéstörténetei közül nem az őseitől örököltet, hanem azt, amelyik a legtöbb ember számára ígéri a legtöbbet, s mint egyetemes értékek örököse és folytatója lép fel, meghirdetett célja az anyagi és a szellemi javak igazságos elosztása. Gáll Ernőt igazán nem a nyomor tette lázadóvá, hanem éppen a jólét és a nyomában járó bűntudat, valamiféle messianisztikus felelősségérzet. Nem különbözni akar, hanem beilleszkedni. (Ez lesz élete alapelve. Akarja vagy sem, éppen az különbözteti majd meg, ahogyan beilleszkedni igyekszik.) Szerénységre tanítja magát. Vagy talán alázatra? Korlátlannak látszó hitet akar szolgálni, és minden nép ügyét. A serdülőkor a pátosz ideje, olykor a fanatizmusé. A harmincas években, a fasizmusok előretörésének idején nem kevesen és nem csak proletárok kerestek a baloldalon kiutat Európa fenyegető feszültségeiből. A maga személyes erkölcsi forradalmától a munkásmozgalomig Gáll Ernő számára is pár lépésnyi volt az út. Tóth Pál Péter kérdéseire válaszol Gáll Ernő 1985 telén: „1933-ban, tehát Hitler uralomra kerülésének évében startoltam a mozgalomban. […] Egyébként Várad »geopolitikailag« a harmincas években inficiált közeg volt, s az a miliő, amelyben én mozogtam, részben családilag is predesztinált volt a vállalt elköteleződésre […] a jellegzetes, egy egész, kelet-európai kategóriát mozgató indítékok” – no meg egy sajátos helyzet: „kisebbség a kisebbségben” erős indíték, és hát „a kockázatvállaláshoz erős hitre volt szükség. Ez pedig igazán nincs messze a fanatizmustól” – érti meg visszatekintve, miért nem figyelt igazán még Gide beszámolójára sem, a Retour de l’URSS-re (amely miatt magyarországi fordítóját, Déry Tibort börtönbüntetésre ítélték, a romániai illegális kommunista párt meg ugyanazért a marxista esztéta Csehi Gyulát, mint trockistát zárta ki soraiból). Pedig mint az első világháború és a forradalmak részese, a szkeptikus-tapasztalt apa fékezni próbálja fiát, szenvedélyes viták során óvná a radikális döntésektől, beveti szociáldemokrata múltja tanulságait, az ügyvédi praxis valóságismeretét. Hatalmas könyvtára – az ókor bölcselőitől, a felvilágosodás debattereitől Hegelig és Marxig – fiában érvekkel, érzelmekkel és valamilyen forradalmi folytonosságtudattal táplálja a lobogást. Olyan ember alakul itt, vagyis hát olyan ember alakítja magát, aki mindenáron bízni, hinni akar. Amíg csak teheti, elhárítja magától a csalódás lehetőségét. Amit olvas, alátámasztja a spontán, érzelmileg is fűtött társadalmi igazságérzetet. De a majdani keserű győzelem, a kemény önneveléssel kifejlesztendő kritikai szellem még egyoldalú; rajongás teszi azzá, az apai józan kétely akkor még nem hat. Később sem válik folyamatosan érvényesített életelvvé. Gáll Ernő úgy szelektálja tudássá és tudatossággá információit, hogy azok lehetőleg ne ingassák meg abban a bizonyosságában, amelyet élete egy hosszú szakaszán át „az én biológiai optimizmusom”-nak nevez. Talán alkati adottság találkozik itt az indoktrináció szellemi terrorjával? Ötven évvel későbbi levelekben ezt az időt már az „önkéntes elzárkózás, önvakítás, önsüketítés” korának érzi. A kolozsvári diák makacsul visszaküldi minden hónapban az otthonról küldött apanázst. Magánórákból él, közölni kezd a Korunkban, és a kommunista diáksejt illegális sajtóját bízzák rá. Szívesebben hallgat és olvas filozófiát, mint jogot. Egy 1988-as levélben, Sinkó Ervin könyvének újraolvasásakor írja majd Szász Jánosnak, hogy a moszkvai koncepciós perek idején Károlyi Mihály „nem hisz a vádlottak bűnösségében, és a Szovjetunióba vetett reményeit temeti […] Miért nem szakítottam akkor a mozgalommal? Kolozsvár természetesen nem volt Párizs, én pedig egy kis üldözött izro-hun diákocska voltam”.
A következményeiben hozzánk még nagyon is közeli történelmet éli és kommentálja e levéldialógusok tucatjaiban egy figyelőn, intenzíven élő személy és közege. Alkalmazkodók és megannyi alkalom az alkalmazkodásra, őszinte hivatástudat, áldozatkészség – és illúziók, önámítás, majd egyezkedés a túlélés ösztöne és az immár nem disszimulálható csalódás között –, ez mind-mind ott van a levelek soraiban és sorai között 1949-től 2000-ig. De mit mond az, ami hiányzik? Feltűnhet például az olvasónak, hogy hézag tátong a leveleskönyvben 1955 és 1957 között: a marosvásárhelyi orvostörténész Spielman József 1955. szeptember 20-i keltezésű levelétől dr. Petru Groza 1957. június 14-i leveléig. Éppen az 1956-os esztendőben nem jött és nem ment levél? Horváth Andor, a Gáll Ernő Levelek, 1949–2000 válogatója szerint „Hallgat az az év”. Dávid Gyula a leveleskönyv társszerkesztője megerősíti, hogy az került közlésre, amit a kiadás rendelkezésére bocsátott a hagyaték örököse és kezelője, Gáll Éva, aki – és ezzel bezárul a kör – nem talált ’56-os leveleket a hagyatékban. A történelmi levélkorpusz margójára kívánkozik egy-két mozzanat. Csaknem két év múlva, amikor a hatalom benyújtja a számlákat, folynak a letartóztatások, és Gáll Ernőt kizárásra javasolja az állampárt megyei kiküldöttje, Tompa István. Ám az írószövetség kolozsvári pártszervezete nem szavazza meg a kizárást, hanem kilencórás, feszült hangulatú gyűlésen utolsó figyelmeztetésre alkudja le a javaslatot. A vádpontok között hangsúlyosan szerepel Gáll Ernőnek az ’56-ban tanúsított, a mozgalomban igen kedvelt, vészjósló kifejezéssel éberséghiánynak minősített magatartása. Talán nem túl merész feltételezés, hogy éppen ebben a veszélyeztetett helyzetben oka lehetett arra, hogy ne reflektáljon levélben az eseményekre, de arra is, hogy kompromittálónak tekinthető leveleket semmisítsen meg. E sorok írója, 1956-ban másodéves diák, és biztosan nem az egyetlen, aki még fel tudja idézni azt a pillanatot, amikor a Bolyai Egyetem bölcsészkarán, az egykori Marianum kápolnájának világivá, díszteremmé alakított falai között, ’56 szeptemberében, tanévkezdéskor, a Magyarországról éppen hazatért prorektor, Gáll Ernő beszámolt Rajk László temetéséről. Fél évszázad múltán az emlékező nem tehet úgy, mintha szó szerint tudná idézni az elhangzottakat. Két gondolatot azért – az akkori szokástól eltérően nem papírról olvasott, hanem szabadon elmondott beszédből – alighanem fontossága érdemén nem lehetett elfelejteni. Az egyik megállapítás: a temetésen spontánul megnyilatkozott a magyar nép igazságérzete, a másik sejtelem, s valahogy úgy hangzott, hogy nehéz lenne megjósolni, milyen irányt vesznek az események, de a temetés maga egy folyamat részének tűnik.
Ezen a nyolcszáz oldalon, nagyon különböző emberek több mint ötezerből válogatott 837 levelében mindenki hozza magával a múltját, a fiatalok meg számon kérik a jelent. 1980 tavaszán Temesvárról írja Gáll Ernőnek Egyed Péter, hogy a Tanár úr írásaiban (akkor éppen a Bretter Györgyről szóló tanulmányban) fellelhető „egyfajta sietős feszengés, aggályoskodás”, ami ugyan stílusproblémaként jelentkezik, de megoldható, feloldható lenne egy olyan önkritikai fejlődésrajzban, amely valójában kortörténeti, eszmetörténeti is lenne. És itt fejt ki éles elmével, hajszálfinoman disztingválva a volt diákok egyik legígéretesebbje máig érvényes véleményt: „Nem akarati kérdés, hogy a fiatalok osztoznak-e vagy sem elődeik erkölcsi terheiben és konfliktusaiban, hanem faktuális kérdés. Minden társadalmi csoport erkölcsi habitusa történetileg partikuláris, egy másik csoport tehát e partikularitás miatt eleve más formájú erkölcsi terhekkel és konfliktusokkal lesz jellemezhető.” (Türelemmel kivárt évtizedek múltán, mikor már mindenki őszinte lehet, aki az akar lenni, Egyed Péter a Korunk 2010. szeptemberi számában kiegészíti dodonai álláspontját, amikor a nyolcvanéves Csoóri Sándort ünnepli, s nem kerüli meg, sőt teljes egészében idézi azt az 1990-es, felejthetetlen bekezdést „a fordított asszimilációs törekvések”-ről, amelyet egyfelől zseniálisnak, másfelől meg bajosnak nevez! Valóban: itt „nem kívánt judíciumok”-ban találkozik Csoóri indulata és Gáll Ernő megrökönyödése.)
De abban a tíz évvel korábbi elméleti megközelítésben a nemzedéki szembenállásként is értelmezhető ideológiai konfliktus higgadt elemzésvázlatát méltányolhatja a levelek kései olvasója. Eszmetörténeti pillanat ez is, akárcsak a Gáll Ernő–Székely János-levélváltás. Csakhogy ez a pillanat Bretter György és a köréje csoportosult fiatal írók és filozófusok némelyikének élesen kritikai álláspontját hozta felszínre, amelyet Gáll Ernő – nem éppen alaptalanul – mint személye elleni támadást sérelmezett. Mint aki maga is nemzedéki lázadóként kezdte, és mint írja, „történeti tapasztalatok” átadójaként próbálta kiteljesíteni és hitelesíteni szerepét, Gáll többszörösen félreértettnek érezte magát, amikor nehezen törődött bele abba a konklúzióba, amelyet a(z éppen ellene?) lázadó nemzedék talán legkonciliánsabb képviselője az idézett levélben úgy fogalmazott meg, hogy az átörökítendő értékek talán nem is tapasztalatok, hanem „egyszerű történeti tények”. Gáll Ernő Bretter-tanulmányának értékét Egyed Péter abban látja, ami talán az egész életmű jelentősége: „szerzője saját gondolkodói-erkölcsi autonómiájának korlátaival-kereteivel-lehetőségeivel szembesíti a Bretter-olvasatot, végig megőrizvén a saját autonómiáját”.
Ezek a korlátok, keretek és lehetőségek hol táguló, hol szűkülő szellemi mozgásteret engedtek Gáll Ernő autonómiája számára: nem haragszik Mikó Imrére, aki behívott képviselőként az Országházban megszavazta a harmadik zsidótörvényt, hanem személyében a politikust és ténykedésében a társadalomkutatót mintegy elválasztja egymástól; de fájdalmasan magába zárkózva haragszik Bretter Györgyre vagy Tamás Gáspár Miklósra, akik kíméletlen bírálatukkal a tanáron torolták meg csalódásukat a tanban.
Hol a sajtó nagyon is korlátozott nyilvánosságában, cikkben, tanulmányban, hol pedig a postát megkerülve, baráti kézre bízott, de legtöbbször, ilyen alkalmi „futár” hiányában mégiscsak postázott, tehát persze cenzúrázott levelekben folyik ez a birkózás a tegnappal és a mával. Hiszen a korszak életformáját, az emberi viszonylatokat, minden kimondott, leírt, elhallgatott vagy éppenséggel lehallgatott szót meghatároz a félelem. A rendszerváltást követően aztán a legsötétebb sejtelmeket messze meghaladó részletességgel, megfigyelési aktacsomókból előkerült ügynöki jelentések, lehallgatási jegyzőkönyvek fogják feltárni (1990 után, sőt még 2000 után is csak gondosan megrostálva, hol itt, hol ott feltűnő folytonossághiánnyal, hézagosan, ami a ma is kényes pontokat illeti), hogyan követték napról napra és óráról órára, egészen a legbanálisabb vagy a legintimebb családi mozzanatokig, minden életrezdülését azoknak, akik megfélemlített és egyre elkeseredettebb bírálói ugyan a diktatúrának, de elszántság – és ezzel összefüggő szervezettség, társadalmi háttér, konszenzus, történelmi hagyomány kimunkálta politikai kultúra híján – nem voltak összeesküvők: nem szövetkeztek a rendszer megdöntésére. Legfeljebb becsempésztek és terjesztettek, a bizalomra nem mindig méltó személyek között is, egy-egy lángoló verset, valamely világnagyság gondolkodó könyvét, szamizdatot. Néhányan személyes kiállásukban, elszigetelt akcióikban kockázatot is vállaltak, üldöztetést is szenvedtek, disszidensnek tekinthetők. De a pártállam számára már rég nem az osztályellenségről van szó: megváltozott az ellenség neve. Aki magyar, az eleve irredentának számít, aki zsidó – cionistának, kozmopolitának. Gáll Ernő ennek is, annak is. A félelmetes apparátusban talán az a legfélelmetesebb, hogy mindenkiről mindent tud, de (az értelmiségre vonatkozó nyomozati akták szerint legalábbis) semmit sem ért meg a birtokolt információkból. Képzelt összefüggéseket konstruál, a valóságos összefüggésekről sejtelme sincs, nem is érdeklik, hiszen úgyis azt jelentik a jelentések, ami az épp aktuális konstrukciót alátámasztja, vagyis amit eleve feltételeznek a megfigyeltekről.
1957-ben a megtorlást és elrettentést néhány látványos gesztussal kívánta ellensúlyozni a rendszer. Újraindult a Korunk. Ekkor, minden hivatalos titulust mellőzve, levelét csak dr. Petru Grozaként aláíró – már nyilván kirakatpolitikussá degradált – volt miniszterelnök magyarul köszöni meg a feltámadt folyóirat első számának neki küldött példányát. Nehéz e levelet olvasva eltekinteni az ötvenes évek néhány jellegzetes retorikai közhelyétől, ám itt mégiscsak a magyar iskolázottságú (nem csak) Erdély nyelveit folyékonyan és szívesen beszélő román értelmiségi szólal meg, a hiteles demokrata, a baloldaliakat védő ügyvéd, a modern földesúr, akit nem véletlenül sorolnak egy igen gyér és vitatott csoportba, a Károlyi Mihály típusú emberek közé, akiknél azért jóval fortélyosabb. 1965-ben pedig, az ideig-óráig szellemi partnernek tekinthető Miron Constantinescu, akkor talán éppen művelődési miniszter, párizsi útra készülve megerősíti írásban is a Gáll Ernőnek feltehetőleg szóban tett ígéretét. Levele bevezetéseképp, mintegy hárításként, tréfás szólással intézi el a nyilván jól fésült recenziót az Erdély története fordításáról, de a zárósorokból más szellemi zóna üzen: „Nem feledkeztem meg Garaudy és Sartre könyveinek beszerzéséről, amelyek Önt éppúgy érdeklik, mint engem.” Az efféle cinkosságok nem tartanak sokáig. Kihalnak, vagy a Ceausescu-rendszer szempontjából használhatatlannak, tehát üldözendőnek bizonyulnak azok a személyiségek, akik összebékítenék az összebékítetlent. Félreállítják őket. Vagy beadják a derekukat. A pozíciójuk fontosabb egykori elveiknél.
Mint a kortárs remekmű, a Sorstalanság tartalmon túli tartalmát Kertész Imre, úgy magyarázza Székely János Gáll Ernőnek („Ernő bácsinak”, „emberséges szívű tanáromnak”) egy nem datált, valószínűleg kézből küldött levélben, a válaszlevélből visszakövetkeztethetően a hetvenes évek végén, hogy mi volt a célja A nyugati hadtest-tel: „Könyvecském ugyanis – hiába szól a háborúról – szándéka szerint szigorúan a jelent modellálja. A világszerkezet, amely megjelenik benne: világunk szerkezete. Azt próbáltam benne kitapogatni, hogyan kell (és lehet) emberként élni, ahol és amikor reális cselekvési alternatíva nemigen kínálkozik.” Ez a gondolat teljességgel elfogadható Gáll Ernő számára. De az már nem, ami a szelíd vitának – melyet Salat Levente, a nagylélegzetű bevezető tanulmány szerzője indokoltan nevez „eszmetörténeti jelentőségű”-nek, a másik alaptétele. A „mi” értelmezése: „…az én tudatomban elsősorban nem nemzeti közösséget jelent: sosem leszek hajlandó ebbe a fogalomrendszerbe begubózni”. Székely János nem fogadja el Gáll Ernő békülékeny gesztusát, hogy félreértéssé szelídítse az elvi inkompatibilitást, amely egy nagyrabecsült kortárssal állítaná szembe. Arra emlékezteti egykori tanárát, a Buchenwaldot járt Gáll Ernőt, ő, akit tizenhat éves tisztiiskolásként a magyar hadsereg kötelékében A vesztesek-kel Dániáig kergetett a háború, hogy „Ez a mi szerencsétlen századunk óriási leckét kapott nacionalizmusból, feledhetetlen leckét, úgy hívták: Hitler. […] Nacionalizmus ellen nem lehet harcolni nacionalizmussal […] én legjobb tudomásom szerint minden ágon magyaroktól származom, nemzeti hovatartozásom így sosem volt problematikus. De azt nem fogom megengedni, hogy valamely manipulatív nacionalizmus, egy másik, (defenzív) nacionalizmus csapdájába kergessen, hogy beszűkítsen ebbe a provinciális és kompromittált eszmerendszerbe”.
Ám a „reményelv”, az Ernst Bloch-i Prinzip Hoffnung mellett még mindig makacsul kitartó Gáll Ernő továbbra is bízni akar. Hinni akarja főként azt, hogy az egyéni szabadság és autonómia csakis a közösségen belül és annak szolgálatában valósulhat meg. Önfeladásnak nevezi a költő álláspontját, holott inkább az övé tűnik egy időn túl (például fiatal bírálói szemében) a saját elveihez, előéletéhez képest önfeladásnak. Sehogyan sem tudja elfogadni Székely János meggyőződését, hogy csupán „az egyetemes emberi nyomorúság különös része” a nemzeti kérdés. De a vita színvonala, a vitapartner szellemi és erkölcsi rangja és a saját hajlama a kritikai önvizsgálatra az eszmélés új szakaszának, döntő fontosságú kérdéseknek nyit utat: „Miért kell, miért érzem szükségét, hogy jól-rosszul képviseljek egy ügyet, amikor Ön ezt az opciót idejétmúltnak, korszerűtlennek tekinti, mások pedig a legkülönbözőbb oldalról gyanúsnak, ha úgy tetszik, árulásnak minősítik? A végén magam előtt is gyanússá kezdek válni, vajon nem egy asszimiláns túlbuzgóság munkál bennem?”
Székely János neuralgikus pontot érintett:
a saját készen kapott és következetesen, de nem elfogultan vállalt bizonyosságára, hogy „nemzeti hovatartozásom sosem volt problematikus”, mint hívószóra válaszol, persze kérdéssel, ezzel a kényes és nagyon tisztességes kérdéssel Gáll Ernő: „vajon nem egy asszimiláns túlbuzgóság munkál bennem?”
A legtöbb levelet és a legfontosabbak nagy részét értelemszerűen a szerkesztő Gáll Ernő írja vagy kapja. Ide tartozik az a levélváltás, amely a Korunk történetének egyik mélypontjáról ad hírt, és a folyóirat szerkesztéspolitikájának személyi hátterére is rávilágít egy súlyos válság pillanatában. A többszereplős konfliktus azután bontakozik ki – nem éppen előzmény nélkül –, hogy 1974 tavaszán az RKP központi bizottsága sajtóigazgatóságnak nevezett cenzúrahivatala a holokauszt harmincadik évfordulójára, hónapok gondos munkájával szerkesztett súlypont közlését teljes egészében letiltja. A szokásosnál is durvább beavatkozás egyetlen szövegre, Balogh Edgár cikkére nem terjedt ki. Eredetileg, egy csonkítatlan folyóiratszám ökonómiájában mint vitaanyag talán még szerepelhetett volna ez a szöveg. Hiszen már akkor létező erővonalat képviselt azon a ponton, ahol a szélsőjobb és a szélsőbal retorikája találkozik: történelmileg hamis analógiát kreált, éppen ezt az évfordulót tette meg Izrael-ellenes kirohanások szónoki emelvényévé. Az emlékezés kiürített terében azonban Balogh Edgár cikkének eleve agresszív akusztikája felerősödött. Nem meglepő, hogy mint a témára reflektáló egyetlen, tehát látszatra a Korunk álláspontját képviselő írás, valóságos vihart kavart. Budapestről Tordai Zádor fejezi ki nem egy munkatárs és olvasó érzéseit, véleményét: „…jobb lett volna semmit, mint ezt; ilyent a Korunk [!] nem engedhet meg: őt kompromittálja, nem a szerzőt”. Bukarestből Méliusz József egyenesen opportunizmusnak minősíti Gáll Ernőnek azt a megengedő gesztusát, amelyet majd levelében, a cikke mondanivalóját támadón védő Balogh Edgár sem habozik fegyverként használni, találékonyan megoszt-
va a botrányokozás felelősségét Gáll Ernővel: „A cikk különben a Te egyetértéseddel került a lapba, nincs tehát erkölcsi jogod arra, hogy vele kapcsolatban a lelkiismeretemre apellálj.” Amikor pedig Gáll Ernő, mint aki gonosz varázslatból ébred, barátai haragjával kénytelen szembenézni, nem titkolja, hogy hibásnak érzi magát, de nem mint opportunista, hanem mint „hamis tudatok manipuláltja”. És ez a beismerés, amelyet nem mindenki fogadott el elégségesnek, az értelmiség szociológiája szakértőjétől várható luciditásúnak (főként, hogy akkor nem kerülhetvén nyilvánosságra, kevesek belső ügye maradt), évekkel előremutatott mégis: a Székely Jánosnak írandó levél nyitott kérdése felé…
Az asszimiláns túlbuzgóságra vonatkozó, egyáltalán nem szónoki kérdésre a válasz majd több szakaszban, az Ettersbergi töprengések három tanulmányában bontakozik ki. Felelet gyanánt vagy helyett Gáll rendre elmondja önmagához intézett és nyitva hagyott kérdéssorának egyidejűleg elemző és személyes történetét. A csattanó mégis jóval később, egy más történelmi érában és Párizsból hangzik el. 1999 szeptemberében írja Méray Tibor Gáll Ernőnek: „Több mint negyven éve élek Franciaországban, ahol nem kevés zsidó író él és működik, Françoise Sagantól, aki odaérkezésünkkor volt divatban – mondjuk, kapásból – Patrick Modianóig, akit jó ideje komoly megbecsülés vesz körül. Még soha egyetlentől sem hallottam, hogy azt bizonygatta volna, miszerint ő francia, jó francia, hazájához hű francia. Azt már olvastam, hogy a kritika vagy a közvélemény egyikük-másikuk írói értékét vonta kétségbe – mint ahogy ez a nem zsidó írók esetében is gyakorta megtörténik –, de azt, hogy a franciaságukat, azt nem, ilyesmivel még nem találkoztam.
Elképzelhető volna, hogy Amerikában Saul Bellow vagy Arthur Miller arról fogadkoznának: ők jó amerikaiak?
A mi tájainkon viszont ez természetesnek, már-már kötelezőnek tűnik.
Ez tesz szomorúvá. S egyre szomorúbbá.”
Ezt az egyre elszomorítóbb közeget – Méray már kívülről látja, de belülről ismeri – nem elképzelni kell, hiszen a rendszerváltással évtizedekig elfojtott, lappangó indulatok is felszínre kerülnek, immár vállalhatók, sőt emberi jogként gyakorolhatók, a mindennapi valóság jelenségei. Alig leplezettből újabb évtized múltán uralkodó diskurzussá válnak. Ebben a közegben kell elhelyezni Gáll Ernő párhuzamos életeit, úgy, ahogyan levelezésének fél évszázados perspektívájában feltárulnak. Akárcsak a maga idején Bálint György, Gáll Ernő is vállalja az egyoldalú szolidaritást. Csakhogy ő, szerencsés véletlenek folytán, nem pusztul bele, és reméli, hogy hátha mégsem egyoldalú ez a szolidaritás. Talán ez tartja életben. Fiatalon éppoly komolyan hitte és szolgálta az internacionalizmust, mint ahogy érett korban, száz csalódás, többé-kevésbé jelképes kirekesztő gesztusok után is saját ügyeként érezte át az erdélyi magyarság kisebbségi sorsát. Mandátum nélkül is képviselte. A sajátosság méltósága pátoszát – a megalázottsággal feleselő jelszót, a paradigmát, amely Gáll Ernőt kiemelte egy obskúrus helyzetből, a zsidó politrukéból, hogy el- és befogadtassa, mi több, ideig-óráig népszerűvé tegye az irodalmi közvéleménynek népnemzetiként hangadó köreiben – Cs. Gyimesi Éva önámításnak olvassa, levelezésük elvi része lényegében erről szól: „…ez a totalitarizmus minden őszinte szövegünket »lojalizálja« – […] méltóságunk sem egyetemes emberi, sem kisebbségi jogokkal nincsen szavatolva” – állapítja meg keserű tárgyilagossággal. A hatalmi szóhasználat, a sajátosság méltósága körüli eszmecsere valamelyest polarizálja az erdélyi értelmiséget, ami hasznos és fájdalmas, mint a műtétek általában. Francisc Pácuraru – akiben Gáll Ernő sokáig vonakodik felismerni a román nemzeti kommunizmus jellegzetes képviselőjét – a szemére veti, hogy néhány jelentékeny erdélyi magyar kutatónak, közírónak, politikusnak a visszacsatolás után vállalt szerepe nem teszi őket méltóvá, hogy Gáll Ernő, éppen ő, tudományos elemzés tárgyává tegye munkásságuk pozitívumait, mintegy rehabilitálva őket – Pácuraru szerint – ténykedésükkel együtt. A levélváltás során szó esik holmi névtelen telefonálókról is, akik emlékeztetik Gállt a zsidóságára és a deportálást szakszerű buzgalommal végrehajtó magyar hatóságokra. A válasz egyértelmű: „Sosem akartam másnak feltüntetni magam, mint ami vagyok.
A koncentrációs táborban, a poklok poklában töltött hónapokról szóló – könyvemben közölt – reflexióim után igazán nem volt szükség az éber telefonozó »leleplezésére«.”
A kettős identitás mint hovatartozás-tudat megvallása mintha a bizalmatlanságot is megkettőzné. Erre utalhat Gáll Ernő, amikor Székely Jánosnak válaszolva felpanaszolja, hogy „elutasításban és támadásban »mindkét tábor« részéről volt mit elszenvednem”. Kérdés, hogy valóban csupán két táborról van-e szó. Annyi bizonyos, és ez Gáll Ernő levelezéséből kiolvasható, hogy lelkiismerete és az elképzeléseit meghazudtoló tények újragondoltatják vele a múltját, s bár – olykor túltengő empátiával – majdnem mindig az egyetértést keresi, fokozatosan közelebb kerül ahhoz a felismeréshez, hogy ez a cél csak a legritkább esetekben megvalósítható. Szegedtől Sepsiszentgyörgyig és Bukarestig, a higgadt, bölcs Ilia Mihálytól a fel-felcsattanó Méliusz Józsefig, a kitartó, éles eszű Szász Jánosig, akik bátorító hűséggel követik barátjuk sorsát, vagy éppenséggel Dálnoki Veress Dánielig, aki igyekszik összeegyeztetni azt, amit az ő számára Gáll Ernő jelent, azzal az egészen mással, amit rajongott mesterétől, Németh Lászlótól tanult – nagyon hosszú és érdekes a levélbeli beszélgetőtársak névsora és a levelezés topográfiája. Gáll sokfelé nyitott, nem csak azokkal keresi az eszmecsere lehetőségét, akikkel amúgy is egyetért. Pedig nem csupán érzelmi igény, összetartásban támaszt kereső idegállapot, hanem tények, helyzetek személyes tanulsága ez a nyitottság. És miközben a nemzetbiztonsági apparátus teljes buzgalommal ellenőrzi minden lépését, ő még mindig fájlalja, hogy országos fórumokra már nem hívják meg: „Ebben a vonatkozásban csak egy mozzanat zavar: egyetlen barátom sem érezte szükségét annak, hogy ezzel a diszkriminációval kapcsolatban véleményt nyilvánítson”, amire, ha célzásnak szánta Gáll Ernő, ha nem, talányos válaszul Sütő Andrástól mit kap? „Le fognak lohadni, mikor szerre-rendre mind bekerülnek az Isten Markába, értem ezen a belügyieket. Akkor aztán futkorásznak a meszesgödör nemzedékéhez segítségért. Nem egy ilyen esetnek voltam szemtanúja.”
A hetvenes évektől egyre több a külföldi címzett és feladó. Deák István, Fejtő Ferenc, Hanák Tibor. A hatásnak és a régi-új szövetségeknek ez a térben is táguló köre nem csak a Helsin-
ki-folyamat kikényszerített engedményeivel, a Ceausescu-diktatúra látszatgesztusaival függ össze, hanem valamelyest egy előző Korunk-korszakkal, az 1926-os lapalapítás körülményeivel és feladataival is. Az egykori diaszpóra Dienes László–Gaál Gábor Korunkjának eszmetársakat, szellemi partnereket adott a szétrajzott magyar progresszió soraiból. És íme, a helyzet ugyan más, a világ nagyot változott, de a jelenség ismétlődik a hetvenes évektől, minden különbség ellenére: a legjobb hagyomány folytatását jelenti. A jellegzetes kolozsvári légszomj magyarázza, hogy a világra kitárt ablak létszükséglete volt mindvégig a Korunknak, történetének megkülönböztető jegye. És aki ezt személyében képviseli és gyakorolja, az nem más, mint Gáll Ernő, aki több nyelven olvas, figyel nem csak az új baloldal elméleti útkereséseire, hanem a kortárs szociológia és a filozófiai gondolkodás nyugati és kelet-közép-európai fejleményeire is. Továbbadja, amit könyvekből, folyóiratokból begyűjt. Egyetemi előadásai, cikkei, könyvei, beszélgetései mellett levelezése is nyomát viseli a világra figyelésnek – mint a kutatás, szerkesztés, önnevelés és nemzetiségpedagógia termékeny módjának. Jellemző azonban, hogy nyugalomba vonulása előtt, 1971 januárjában, a főszerkesztő-helyettes Balogh Edgár visszatekintve együttműködésükre, Gáll Ernőnek éppen ezt a törekvését marasztalja el: „…féltettem a lapot a Nyugatról manipulált »liberalizmus« és általában a divatoskodás, sznobság, magazinná torzulás […] a magyarságtól és a román szuverenitástól elforduló kozmopolitizmus felelőtlen játékaitól”. Nem hiányzik az egykori mozgalmi zsargontól örökölt és a nacionálkommunista retorika toposzaival kiegészített jelzőkészletből egyebek mellett a nihilista, revizionista és persze a gyökértelen. Balogh Edgár nyelvi képzeletében paradox módon Gáll Ernő szabatos ideológiai ellenőr. És hogy semmi félreértés ne adódjék, kié az érdem, ki is az értékteremtő lapgazda: „Sokszor kellett Veled szemben azzá tennem a lapot, ami.” A maga irodalompolitikai szempontjait gyakran ádáz harcban védelmező Kántor Lajos sem ússza meg azt a nem kívánt elismerést, hogy ő „a párt neveltje”, „bizalmi embere”!
Némely levél nyelve görcsösen lojális, a párt, a rendszer iránti hűséget, odaadást a kínos túlzásokig hangsúlyozza. A diktatúra alávetettjeinek nyelve ez, rávilágít a félelem és az őszinteség fonák viszonyára, pontosabban a rettegés és a hazugság összefüggésére. A jellemtorzulásnak stílusban felismerhető mértéke nem azonos mindenkinél, sőt levélről levélre különbözik egyazon levélírónál is, aszerint, hogy hivatalos vagy magánlevelet ír a feladó. A mai ember meglepődik, mikor például Balogh Edgárnak Gáll Ernőhöz írott 1971. januári magánlevelében ezt olvassa: „újabban reményem van arra, hogy pártunk következetességét is tudatosan vállalod minden olyan eltérítő kísérlettel szemben, mely nem lenini, hanem revizionista szempontból ítéli meg antiimperialista, szovjetbarát és minden szocialista állammal szolidáris, antikolonista [sic!] külpolitikánkat”. A paródiába illően bombasztikus frázisok mögött talán megpillantja a megtört, börtönviselt, szorongó embert, akinek a személyiségét már felszippantotta a totalitárius beszédmód, az élet minden területére behatoló szövegdiktatúra. Ezt a militáns nyelvi egyenruhát a századelő magyaróráinak körmondataiból aláhullott díszítményekkel együtt viseli Balogh Edgár. Két megszomorodott, ifjúkora lobogó eszményeivel meghasonlott ember áll egymással szemben. Kibékíthetetlenül, mert csalódásukat nem azonos módon élik át. Az egyik be sem ismeri, hogy csalódott. A másik, az elméletibb hajlamú, az iskolázottabb elme rugalmasságával egy új szellemi horizont felé tájékozódik, amit a népnemzeti kommunizmusban lelki otthonára lelt szerkesztőtársa csakis mint árulást tud értelmezni. A mozgalom legsötétebb lapjairól ismerős jelenetek! Csakhogy Gáll Ernő számára a marxizmus nem a zsarnoki kényszer igazolását jelentette, hanem azt az eszmét, amelyet genealógiája a felvilágosodáshoz kapcsol. 1980-ban azt írja Egyed Péternek, hogy önelemzéseinek célja lebontani a dogmatizmusra jellemző hitetikát, hogy „feltárjam manicheista jellegét”, de azt is belátja, hogy emancipációja a dogmatikus szemlélet alól egyenetlen, „inkább érzelmi, mint értelmi”. Tulajdonítsuk ennek az emotív hajlamnak naivitását is? Amelyet maga is felemleget, amikor felfedezettjéről, majd helyetteséről, végül távozását a Korunk éléről, a hatalommal alázatos-egyetértőn, türelmetlenül, kíméletlenül előmozdító utódjáról, Rácz Győzőről, annak halálakor, 1989 végén így ír Ilia Mihálynak: „…azzal áltattam magam, hogy minden O. K. közöttünk. A nyolcvanas évek elején aztán tapasztalhattam, hogy ez nem így volt. Amióta elváltam a laptól, a lábam oda nem tettem be, őróla pedig senkivel sem beszéltem.” Deák Tamás, aki ízlésben, politikai felfogásban, életvezetésben igencsak távol állt Gáll Ernőtől, konfliktus is terhelte kapcsolatukat, már Budapestről így kommentálja levelében az eseményeket: „Nem te vagy a vesztes, hanem a Korunk meg az olvasók […] Bizonyára egyike vagyok csupán azoknak, akik ez alkalommal irántad való megbecsülésüknek és ragaszkodásuknak hangot adnak.”

Mint valami hiánybetegség kínozza 1990 utáni mellőztetése, a nyilvános cselekvésben való részvételből, a közszereplésből való kiszorítás ténye. Meglepő-e, hogy váratlanul érte, nem készült fel rá lelkileg? Csak annyira, amennyire meglepő, hogy egész életében vissza-visszarettent saját tisztánlátása nagy pillanataitól: felismeri ugyan magában a peremszemélyiséget, de amikor peremszemélyiségként kezelik, megbántódik, szenved. Éppen ekkor döbben rá, hogy a peremszemélyiség nemcsak közvetít kultúrák között, mint az amerikai antropológiában, hanem eleven ütközőpont is: az értetlenséget is tolmácsolnia kell, a közvetítendő értékek, közösségek és emberek őbenne, a tolmácsban látják az idegent. Megint csak kiszorul hol innen, hol onnan Gáll Ernő a rendszerváltás után. „Nem volt rám szükségük semmilyen formában, és még a Bolyai Társaságból is kihagytak, holott az alapítói között voltam” – írja Sütő Andrásnak 1990 augusztusában. Nem érzi méltányosnak, hogy a múlt emberét lássák benne, még némely kortársa is, azok a jövőépítők, akik, akárcsak ő, nem a megálmodott, hanem a zsarnokaik képére és hasonlatosságára torzított világban éltek és dolgoztak, ahogy lehetett, nem aludták át, de nem is harcolták végig hősiesen azt a múltat, amelyet úgy akarnának végképp eltörölni, hogy azért az oly szükséges önvizsgálattól is megkíméljék magukat, és a kor divatos szavával elhatárolódjanak nem annyira a saját kompromisszumaiktól, mint inkább egy-egy jól kiválasztott személytől, akit alkalmasnak vélnek az elfelejtendő alkuk megszemélyesítésére. Gáll Ernő – s ez nem dicséret – gyanútlanul elvárná, hogy éppoly tárgyilagosan elemezzék, a körülményeket is tekintetbe véve, sorsa minden fordulatát, mint ahogyan ő értelmezte nemhogy az emberközeli Mikó Imre életét és korát, de még az Emil Cioranét is. Őt jellemzi-e vagy a közeget, hogy mindkét – ebben a szellemi térségben nem éppen gyakori – objektivitással gyakorolt elemzését heves indulatkitörések is kísérték? Levelei tanúsítják, milyen fájdalmasan érzékeli, hogy épp ezt a szándékában tudós racionalitást nem sokra becsülik ott, ahol az objektivitás alig számít érdemnek, az elfogultságot pedig gyakran elvárják és ünneplik, minthogy összetévesztik a hűséggel. Ha nem gyakorolta is következetesen, amit még 1987-ben, a KAM-csoport bátor és rátermett fiatal kutatóival, Bíró A. Zoltánnal és Gagyi Józseffel levelezve-vitatkozva állított: „A minden irányú radikális bírálat, a mélyreható önvizsgálat és a szüntelen önkorrekció híve vagyok” – azt fogalmazta meg, ami lényében is, munkásságában is a legjobb. Hetvenötödik születésnapján, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Gáll Ernő életművében „a bölcseleti töprengés állandósulását”, „a jó szándékot”, „az erkölcsi emelkedettséget” méltatja. Az összkép tehát ellentmondásos, mint a kor és az ember sorsa benne.
Erről szól lényegében Gáll Ernő utolsó évtizedének sokfelől érkező postája. Mindamellett az utolsó évek hangulata inkább szorongó és szomorú. De a maga írta levelek másról is szólnak, mint szűkszavúan említett betegségről és felpanaszolt, de rezignáltan elviselt csalódásokról. Munkáról szólnak, könyvekről, utazásokról és csalódásokat kompenzáló ragaszkodásról elvekhez és barátokhoz. Elvásott nem egy elv és barátság. De ami megmaradt, a féltve őrzött régi elvek és régi barátságok mellé felfénylik az új barátok ragaszkodása. Új elvek is megjelennek a látóhatáron, immár tapasztalatnak lehet őket nevezni, annak a még mindig ép tanulni tudásnak, ami nyolcvanévesen a sokat megélt ember bölcsessége. Gáll Ernő reformszocialistaként is megmaradt peremszemélyiségnek: a peremszerepet folytatta más eszközökkel. Levelet írt Ion Iliescu államelnöknek, akiben, tévesen, inkább szocialistát látott, mint hivatásos politikust. Tévedett: a válasz gyakorlott mellébeszélés fejedelmi többesben. És tévedett Csoóri Sándor tekintetében is. Ezzel a két névvel, kétféle kiábrándulással érzékeltetni lehet talán nem csak Gáll Ernő csalódásainak mértékét, de identitáskeresésének sehogyan sem találkozó irányait is. No meg azt, ahogyan kihívta maga ellen a hiszékeny jó szándékúak örök végzetét. Van azért józan, tehát nem éppen derűs konklúzió: „Megpróbálok a jelenhez, sőt – horribile dic-tu – a jövőhöz szólni – ebben a távlatvesztett világban. Persze sejtem, hogy mindez nagymértékben önámítás…”