Nagy Andrá

HOGY VAN, AKI NINCS

Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben
Magvető, 2009. 208 oldal, 2490 Ft

Először nyilván fel kell száradniuk a könnyeknek, hogy az ember látni tudja azt, aki a közeléből, vagy inkább belőle, eltávozott. Az anyját, ennek a szép könyvnek az esetében, bár a családi hagyományok szerint könnyeknek a siratásban nem juthatott szerep, de azért a látás tisztulásához mégiscsak elengedhetetlennek tűnik, hogy a szerző – az emlékező fiú – felidézze azt, amikor a szülő nem csak jelen volt, de dominánsan és nagyon is meghatározóan rendezte be azt a világot, amelyet előbb-utóbb vagy többé-kevésbé, de mindenképpen el kellett utasítani. Vele – az anyával – együtt némiképp, és azután meglátni a leszármazott saját világban mindazt, ami ebből az elutasításból végképp nem sikerült, vagy amit éppen az elutasítás ellenére örököltünk és őrzünk, no meg azt is, amit időközben megszerettünk; és mindebben persze mindazt, ami szeszélyes volt, ostoba, gyerekes – vagyis ami mi voltunk.
A jelen időben elmondott történet esetében: mi vagyunk. Mert a felidézés nem csak azt jelenti, hogy jelenvalóvá válik az, aki már nincs, hanem azt is, hogy az életre keltés gesztusa szegüljön szembe azzal a törvényszerűséggel, ami mindenféle vallástalan világképben szükségszerű és elviselhetetlen, hogy vége. Úgy van, hogy nincs. De mert mégis van, akkor meg hogy van, aki nincs. Az elásott urnában rejlő hamvak a kőrisfa tövében egy gazdáit váltó amerikai kertben – az van-e; vagy a milliónyi lenyomat, ami egy élet után marad, de csak addig, amíg van, aki ezeket a lenyomatokat látja, szereti, azonosítja és eredetükhöz visszavezeti.
Vajda Miklós, a nagyapai korban emlékező fiú. Ám az évek számának ez a meglepő sokasodása éppen nem gond, hanem esély: a megértésé, az öregedés átéléséé, a szülőkkel szemben kiváltképp lassan érlelődő empátiáé. Tehertétel persze nehezedik a könyvre, nem is egy, de – különös módon – szépségéhez hozzátartozik, hogy ezek a nehézségek maradéktalanul érvényesülni tudnak. Az egyik a „műfajból” ered, vagyis annak különösségéből, hogy anya-könyvek milyen ritkán születnek, szemben az apa-könyvekkel. Mintha valamiféle sajátos szemlélet, tapintat, érzékelési séma vagy az isten tudja, mi nem engedné, hogy az anya éppúgy az ábrázolás – és ezzel reflexió, analízis, megidézés – „tárgya” legyen, mint az apa. Talán a distanciálás könnyebb az apákkal, talán a távolságtartáshoz elengedhetetlen „függetlenségi harc” emlékezetesebben vívható velük, talán a – többnyire férfiak által írt – regények óhatatlanul elgyengülnek bizonyos pontokon; a családregényekben és egyéb nagyepikában persze ott az anya helye; de irodalmi főszerep nemigen jut annak, aki egyébként az életadásnak biológiai főszereplője és a felnövekedésnek is – a legérzékenyebb időben – tere és eredete és aurája. Míg például a képzőművészetben nincs efféle tartózkodás: minden – többségében férfiak által festett – Madonna-kompozícióban ott a fiú, persze reflektálatlanul és még szinte organikus egységben az anyával; de már a kompozícióból kiragyogó ígérettel, hogy ilyen gyerek persze még nem volt a világon.
A másik tehertétel ezzel talán összefügg, vagy következik belőle, netán feltétele is: hogy ez a megrendítően szép és sokszor torokszorítóan magával ragadó könyv mégsem írói mű. Inkább „irodalmi”, ha szabad efféle különbséget tenni, hiszen maga a szerző mindent tud az irodalomról: érzékeny szerkesztő, empatikus fordító, hatalmas tudású értekező és ízig-vérig „irodalmi” lény; de a szöveg maga újra és újra elkerüli annak lehetőségét, hogy regény vagy írói emlékezés legyen. Így a legmegrendítőbb képek, legdrámaibb epizódok, legemlékezetesebb leírások ellenére sincs meg benne a szövegnek az a feltétlen, átütő, mély és súlyos belső ereje, ami által a történet szólni tud, itt inkább a történet szól, a képek, epizódok, leírások által. És ez sem kevés – nagyon nem.

*

Mert maga a „kép” is így rajzolódik ki talán legplasztikusabban, abban az amerikai keretben egyébként, ami indítása és zárása a könyvnek, s ekként nyilván a mű számára elsőrendű fontosságú tény, az élet belső logikájához képest azonban, mint a tények többsége, másodlagos. Ahogy az anya számára is pontosan és érzékelhetően az. Amerikában – mondja odalátogató, már felnőtt fiának – „minden megvan, amire a börtönben vágytam”. Rákosi rabságában ugyanis, 1950-ben – és ennél pontosabban aligha lehet megfogalmazni ennek az új hazának, sőt: „újvilágnak” a huzamos légszomjból fakadó ellenállhatatlan vágyát, magával ragadó tarka csillogását és mégis, az álmok bevallottan feltételes teljesülését.
Az anya sorsának és karakterének lényege azonban messze túl van ezen a kereten, Amerika itt csakugyan „ráma”, és ebben a helyzetében meghatározó. És éppen azért, mert egy különös, öntörvényű, de mégsem rendkívüli asszony történetével mondja el a XX. század sok-sok történetét, villantja fel elfeledett vagy elhallgatott mozzanatait: a személyesség varázsával és a sorsból fakadó általánosítás kínálkozó esélyével. De mivel mégsem regényről, hanem emlékezésről és megidézésről van szó – ráadásul egy igencsak „érintett” szereplő tekintetén keresztül –, az elmondás maga egyenrangúvá válik a főszereplővel; olykor pedig inkább ez lesz a főszereplő, mert akiről szó van, az is ezáltal van. Másrészt pedig nem csak a fiú megidézett emlékei játszanak fontos szerepet, de egész lénye: boldogtalansága, szeszélyei, örömei; majd pedig a későbbiek során különféle kísérletei a megértésre, szemrehányásai és kérdései, mert hát végül is az anyaságot illetően az ő szerepe – finoman fogalmazva – meghatározó.
Az anya története így lesz különös, kettős „fejlődésregény” is: az asszonyé és a fiúé, és ennek a történetnek ez az egyik legmegrendítőbb vonása. Hiszen a „fejlődés” még a felidézés és értelmezés során is folytatódik, szinte akkor is követve a párhuzamosok irányát, amikor az egyik már a végtelenbe vezet, ahol, csakugyan, találkozni tudnak. Míg persze e világi találkozásaik során is, ennek a két sorsnak az egyik alakítójától – legalábbis döntő pillanatokban így tűnik fel az anya – akár meg is lehet kérdezni a legfontosabbakat. Kíváncsiságból, tudatosítás céljából, krónikás szándékkal vagy egyszerűen csak bosszúból. Így például azt, hogy miért hozta a világra. Ha azután igazán nem törődtek vele. Mindennel elhalmozták persze – emlékezik és emlékeztet a fiú –, de valójában távol voltak tőle, míg őt gyatra szellemi képességű Fräuleinok nevelték, egyik a másik után; és csak tőlük kaphatta meg mindazt, egyebek mellett a szeretetet, amiben szegényebbek és szerencsésebbek közvetlenül az anyjuktól részesülhettek. Mégpedig a legkorábbi időktől kezdve, tehát életre szólóan. Amikor – évtizedekkel később – a szomorúan gonosz kérdés elhangzik, az anya nem mondhat mást: az ő köreikben ez így volt szokás. Mint az estélyek, a kártyapartik, a balatoni nyaralások; a (nagy)polgári élet megannyi velejárója. És ez is pontos diagnózisa egy letűnő világnak és úri „társaságának”, mert olyasmire mutat rá egy „természet adta” viszony tradicionális alakításában, aminek következményei mélyen égtek bele nemzedékek érzelmi, társadalmi és antropológiai tapasztalatába.
A könyv – egyebek mellett – ennek a letűnt világnak is virtuóz emlékezettel és finom távolságtartással megírt krónikája, egyszerre belülről: a „beleszületés” feltétlenségével és distanciátlanságával; és persze a telő idő mérhetetlen távolságának érzékelésével és érzékeltetésével. Még az egymásra találó szülők „véletlenében” megnyilvánuló finom szükségszerűségében is a történelem logikája és egy korszak megannyi illúziója dolgozik. Az anya ugyanis délvidéki arisztokratacsalád leszármazottja (nem túl távoli felmenői között ott van a legendás honvéd tábornok, Damjanich János), ötágú koronás monogramjait majd fia kérésére bontja ki a fehérneműből, pecsétgyűrűjét élete végéig viseli – és forgatja – az ujján. Ennek megfelelőek szokásai, „szocializációja”, vágyai, traumái és örömei, amelyekkel együtt növekszik vonzó és vonzódó nagylánnyá – no és azzal a történelmi és társadalmi beágyazottsággal, amit a Horthy-ismeretség, a Kozma Miklós-rokonság vagy éppen a későbbi miniszterelnök, Kállay Miklós családjába való beházasodás jelent: a felső középosztály öröknek tetsző, békebeli otthonosságát. És ebből következő optimista magabiztosságát, élete alakításában és érzelmei vállalásában, s így engedhet a „távolság” varázsának és hívásának: a szép és kifinomult lány beleszeret a bohém és sikeres ügyvédbe, a nála húsz évvel idősebb Vajda Ödönbe. Aki – és ez a történet számára fontos lesz – az ünnepelt színésznő, Bajor Gizi első férje volt, formátumos, nagy hatású, tehetséges s egyebek mellett a Habsburg-ház jogtanácsosa. És zsidó. Az optimista és szerelmes magabiztosság, amivel életüket összekötik, az asszimilációba vetett naiv hitből is fakadt, hogy ez mit sem számít.
És sokáig csakugyan nem, a gyerek születésekor éppen nem, sőt kiskamaszkorának java részében sem, a lassan telő békeévek társasági idilljében zavartalan és meghitt az együttlét. Talán „túlzottan” is az, így érthető a fiú későbbi kérdése, hogy miért is kellett ő nekik? Anyjától kérdezi majd, mert tőle legalább kérdezni tud – apjától talán akkor sem tudna, ha a férfi megérné ezt a felnőtt és reflektáló számonkérést, mert a távolság, a szokások merevsége és az örökös elfoglaltság rutinja elejét veszi valóságos közelségüknek. Viseli a nevét, megannyi vonását nyilván örökölte; látja és olykor csodálja talán; de még lázadni sem tud ellene, hiszen alig ismeri.
Azután meg már nem lehet lázadni. És a történet érzelmi fordulópontja nem csak az emlékezés dramaturgiájának egyik legfőbb energiaforrása – de szinte a főszereplőt is létrehoz-
za, mert hirtelen és végleg anyát teremt Vajda Ödönné született Czernovitz Juditból; immár nem „csak” biológiailag, de érzelmileg, sőt: szinte „totálisan”, hogy immár teljes és végletes szenvedélyével, egész lényével legyen anya. Kollektív tragédia kell hozzá, és azon belül személyes tragédiák szörnyű sorozata; mindaz tehát, amit osztálya és családja többé-kevésbé előidézett, vagy legalábbis elkerülni nem tudott.

*

Ha sokáig fennmarad a fényes és léha békeidő, vajon létrejön-e ez a drámai és emberi metamorfózis – az éppolyan feltehetetlen kérdés, mint hogy a fiú megmarad-e buzgó cisztercita diáknak vagy éppenséggel nem lesz-e kiskamaszvágyainak megfelelően pilóta; a történelem azonban végletei és működése révén mindkettejükből nagy formátumú embert teremtett – nem menekülhettek. Ehhez pedig a mind konkrétabb és mind elkerülhetetlenebb veszély kellett, amelyben felvillant kettejük útjának – sorsának – végzetes elválása. És akivel az asszony addig sokat talán nem törődött, bár akinek létezése mégis evidensen és természetesen örömteli volt, a fia most hirtelen egész fontosságában, sőt: nélkülözhetetlenségében megmutatkozott. Lassan, de feltartóztathatatlanul, a szellemi és politikai klíma változásával, ahogy például a faji törvények, majd a mind össznépibben spontán zsidógyűlölet még a felhőtlen balatoni nyaralásokra is árnyat vetett. Ahol eleinte a katolikus szellemben nevelt és érzékenységét ekkor még hormonális fejlődésének túszaként őrző fiú is részt vett a zsidó fiúk kiközösítésében, leventeoktatás után pedig örömmel csúfolta őket, anyja erősödő zavaráról sem véve tudomást. Így az asszony egyszer a Sas-hegyre vezető úton autójával kénytelen megállni, félrehúzódik a padkára, és a leállított motor csendjében elmondja a fiának, hogy bizony az ő apja zsidó, így félig ő is az. Hogy a katolikus nevelés és a felső középosztály antiszemita indoktrinációja milyen sikeres volt, azt a jeges döbbenet átsugárzása az évtizedekkel később írott lapokon is érzékelteti: „Összeomlott a világ”, emlékszik vissza Vajda. Majd a végső szalmaszálba kapaszkodna: „Ugye azért maga nem zsidó?” – kérdezi anyját, s a megnyugtató válasz talán csak a kitaszítottság még rettenetesebb perspektíváit nyitja meg előtte.
Amit ekkor még eltakar a szülői parancs: tagadja le származását. Majd pedig egy kézszorítás teremt feltétlen sorsközösséget a kifogástalan származású asszony és a korszak terminológiája szerint „fajgyalázással” fogant leszármazottja között; később, érzelmileg talán egy örökkévalósággal utóbb, a gyorsuló időben azonban voltaképpen csak hónapok múltán. Amikor Bajor Gizi kertjébe toppan be gyanútlanul anya és fia, ahova különítményével éppen az ő keresésükre érkezett a fasiszta pap, a reverendájára fegyvert csatoló Kun páter; ott és akkor tudatja fiával az asszony, hogy nem hagyja el soha.
És itt fontos a Bajor-történet mozaikdarabjait is felvillantani, hiszen mindkét alkalommal, amikor konkrét és pusztító veszéllyel szembesül anya és fia, a zseniális és szeszélyes tragika (vagy az eljátszandó szerep szükséglete szerint: naiva, netán díva) menti meg őket; olykor asszonyi, máskor művészi, netán társasági eszköztárát latba vetve – mindig kockázatos módon, de feltétlen sikerrel. Ahogy majd évekkel később egy másik diktatúra sötétjébe is az ő ragyogó lénye és lehetetlent nem ismerő elszántsága hoz fényt: amikor egyenesen Rákosi Mátyást bombázza alázatosan követelőző leveleivel az igazságtalanul elítélt anya érdekében. Az egykori Vajda Ödönné, aki elvált férjének valaha bemutatta
a vonzó fiatal nőt – a későbbi és egyben utolsó Vajda Ödönnét –, a rokonságot illetően nehezen meghatározható fokozatban, ám feltétlen erővel kötődött utódjához. Akárcsak a megszületett gyermekhez, mintha „gyermektelenségét velem kompenzálná” – fogalmaz a szerző –, aki nem csak keresztfia lett a színésznőnek, de olykor játszótársa, otthoni közönsége és csapongóan túláradó szeretetének tárgya; majd pedig „gyámfia”, legalábbis a diktátorhoz írt könyörgés tanúsága szerint, akiért ő elsőrendű felelősséggel tartozik. Fanyar és kétségbeejtő „viszonzásként” pedig végül az ifjú Vajda próbálja elintézni „keresztanyja” egyházi temetését 1951-ben, amit a gyáva és cinikus klérus elutasít, mivel a férje által halálba injekciózott Bajor Gizit öngyilkosnak tekintették.
A portré a könyvben káprázatos: a szerepet tanuló, kártyázó, nyafogó, társasági Bajor éppúgy pontos és emberi, mint a drámák fordulópontjain teljes fényében színre lépő zseni – bár ezek a drámák már régen nem színpadiak –, nem csak saját kertjében menti meg anyát és fiát, de később a budai nyilasházból is kihozza őket, bár a svéd követ nélkülözhetetlen statisztálásával. „Mintha édestestvérem lenne” – írja majd a színésznő az anyáról –, a valóságban azonban ennél több volt, éppen abban az időszakban, amikor édestestvérek életösztönüknek vagy politikai meggyőződésüknek engedelmeskedve hagyták cserben vagy tagadták meg egymást. Bajor szembement mindenféle racionalitással, hatalommal, logikával, hogy megmentse volt férje asszonyát. És a menekvésben így lett része a fiúnak is, a szorgalmas magyar fasiszták ugyanis az anyát még csak elengedték volna, de a fiút az Andrássy út 60.-ban még vizsgálatnak kívánták alávetni, kiváltképpen vérét illetően, hogy mennyi benne a zsidó. Bajor ezt is megelőzte életmentő alakításával.
A közvetlen életveszély újra és újra elhárult, de a túlélés kockázatai azért a háború előrehaladtával csak növekedtek: előbb veszedelmes bujkálással egy Duna-parti lakásban, majd egy Károly körúti bérház pincéjében töltött ostrom során, amit a fiú bérmaapjának – anyja vélhetően második, egyben utolsó szerelmének – oltalmában vészeltek át. Itt éri őket az üldöztetésnél alig kisebb félelmeket keltő felszabadulás, aminek döntő pillanatában azonban a pincébe hatoló szovjet katonák kalandvágya megtörik a bérmaapa autoritásán; anya és fia ismét megmenekült. A megpróbáltatások sorozata és a féltés intenzitása ezalatt úgy egybeforrasztotta őket, ahogyan a békeidő idilljében ez elképzelhetetlen lett volna; az érintéseket tartózkodóan adagoló asszony a veszedelmek során egy pillanatra sem engedte el gyereke kezét; s a szorítás akkor is érezhető maradt, amikor pedig közéjük került egy óceán.

*

Amihez persze sok szomorú feltételnek kellett teljesülnie, és a könyv ezek pontos, személyes és mégis távolságtartó krónikájaként is elragadó olvasmány. Előbb a méltán elkényeztetett úrinőnek – a zsidótörvények nyomán, a családi jövedelmek apadása során – meg kellett tanulnia a pénzkeresés mesterségét: mozit üzemeltet, vetít, könyvel, tárgyal; szinte „mándys” varázslat bontakozik ki a rövid életű egzisztenciateremtő kísérlet leírásában. Majd a felszabadulás nyomán kell férjét, a „családfenntartót” – a könyv egyik legszebb képében – nagybetegen és legyengülten, szánkón húzni keresztül bujkálása színhelyéről a szétlőtt városon át Apponyi téri irodájáig – „az életbe”. Amiből azonban ekkor már nincs sok hátra: egy paradox megbízatás során – háborús bűnöst véd a tanult jogász – a megszokás elszólásával nevezi „királyinak” a népbíróság törvényszékét; a gúnyos és kaján sajtókórus nem marad el, ez a megaláztatás már nem feldolgozható. A megözvegyült anya ekkor presszót nyit, kávét főz, felszolgál, blokkot ír; de a „kék parolis” egyenruhát viselő végzet lecsap rá: a korszak egyik mellékes kirakatperének áldozataként kerül a vádlottak padjára, majd börtönbe, rémhírterjesztésért és ennek megfelelően a népköztársaság törvényes rendjének ellenségeként. A bűne annyi volt, hogy százforintosokat kívánt felváltani a szomszédos üzletekben akkor, amikor vendégei mind azzal akartak fizetni: elterjedt ugyanis, hogy a bankókat lebélyegzik. A vád abszurditásánál (hogy azt váltatná fel, amiről terjeszti, hogy érvénytelen lesz) talán csak a szenvedés volt nagyobb – étlen-szomjan állni napokig a falhoz fordulva, míg alá nem írja vallomását –, majd a börtönélet megpróbáltatásai, aminek mértéke onnan sejthető, hogy nagyon is feltételes szabadulása után zsilettpengét tart magánál, hogy a rabságba való visszavitelének azzal vegye elejét.
És itt válik a könyv dokumentumok közlésével is fontossá: Bajor Gizi közbenjárása ugyanis levelek sorozataként őrződött meg a levéltárakban, s a korabeli „ügymenetnek” megfelelően kerültek rá feljegyzések, szignálták ki az „aktát” Révai et.-nek, mellékelték hozzá az igazságügyinek mondott államtitkár feljegyzését a „bűnper” ismertetésével; egész cinikus nyerseségében mutatkozott meg a kisembereket összemorzsoló, de a nagyoknak olykor „kedveskedő” totális hatalom. És mindezeken az „aktákon” keresztül is hallatszott a zseniális színésznő búgó hangja, aki hol „drága jó Rákosi Mátyás” megszólítással, hol állami kitüntetésére hivatkozva vagy éppen műtéte előtti aggodalmában alakította elszántan és sikerrel a megmentő szerepét: halála előtt hat héttel bocsátották el börtönéből az ártatlanul elítélt Vajda Ödönnét. „Már boldog B. G.” – írta a levélre Rákosi Mátyás, és csakugyan így volt, „végtelenül – mérhetetlenül” lett boldog Bajor Gizi. És azt kívánta Rákosinak, legyen ő is az.

*

Ennek a boldogságnak volt „haszonélvezője” tehát a fiú, aki korábban csak villanásokra láthatta anyját a rettenetes beszélőkön, s követhette a távolból – egyetemistaként – vezeklését „osztályidegenségéért” és „rémhírterjesztő” bűneiért; az ifjúkor „Sturm und Drang”-jának igencsak sajátos hátteret kínált ez a nagyon is valóságos szenvedéstörténet. Amelynek persze egy-egy epizódja mégiscsak sugárzóan emberi, az embertelenségben is meghitt lehetett: mind a börtönben, mind pedig később, szabadlábon. Így például a zálogcédulákkal játszott szomorú „pasziánsz” – anyjának egyébként egyik szenvedélye –, ami a szocializmus vaskorának nyelvére fordítva azonban elsősorban annak türelemjátéka volt, hogy mit is lehet még elvinni a zaciba, mit kell sürgősen kiváltani, hogy el ne vesszen, és minek az árán; szinte a végtelenségig. Egy valamikor fényűző élet rekvizitumai így váltak fogtöméssé, szakaszjeggyé és ennivalóvá, mert hát túlélni muszáj. Majd a deklasszálódás további lépcsői következtek, ugyanolyan méltósággal és önérzettel viselve egyébként, mint a valamikori társasági sikereket vagy utóbb a kirekesztettséget, de már zsilettel a táskában. Így aligha volt kétséges, hogy amint menni lehetett innen – az ’56-ban rövid időre megnyílt határon át –, hát megy is az asszony, bár azzal az ígérettel, hogy fia vele tart. Amire a 25 éves gyermek ígéretet is tesz, csak éppen betartani nem tudja. Mert hát marasztalta a „haza” – mint pontos és ironikus pátosszal fogalmaz Vajda – meg az irodalom; és volt egy szőke lány is, s mindez elég volt ahhoz, hogy elejét vegye annak, hogy valamelyik amerikai egyetemen szerezzen majd diplomát. Így az anya egyedül ment: előbb Bécsbe, majd onnan tovább, át az óceánon, végleg.
Ezen a ponton tehát a fiú engedte el anyja kezét, vállalva a felnőttséget, az „anyátlanságot” és az újjászülető terrorban folytatott életet; s a „fejlődésregénynek” ez a vonulata sem kevésbé lebilincselő, mint a címszereplőé. Páratlan memóriával, fanyar öniróniával és lendületes mesélőkedvvel villantja fel Vajda ennek a korszaknak – és benne saját korszakainak – megannyi mozzanatát: mit jelentett számára a szabadságnál fontosabb irodalom, mit a szerelmek, mit az egész „élet” a fojtott és fülledt korai Kádár-korban; amikor, mégis, fiatal volt. És ennek minden következményét vállalta: még azét a „főbűnét” is, amikor az évszázados, vagyont érő családi tabernákulumot elkótyavetyélte egy kis balatoni vitorlásért – pontosan érzékeltetve az értékválasztások generációs különbségét s a történelemhez és ezen belül a családtörténethez fűződő viszony drámai változását. Nem kevesebb iróniával mesél el később egy már-már szatírába hajló szerelmi történetet, virtuózan és elevenen, amelyben a szerelem tárgya egy „kommunista író” fiatal felesége, aki egy másik „kommunista íróval” közösen ír regényt nyáron a Balatonnál. Déry és Örkény efféle szemszögből igencsak különösen mutatkozik meg, akik táviratilag hívták át magukhoz a tó túlpartján nyaraló ifjú szerkesztőket – barátaikat és kártyapartnereiket: Abody Bélát, Réz Pált és Vajda Miklóst – a nagy ívű tervükhöz rendelkezésükre bocsátott villába, Lukács György pártállami nyaralójába. A kártyától az első menet után visszahúzódó Vajda a konyhában gyullad viharos szerelemre az egyik „kommunista író” asszonya iránt; a szenvedély kölcsönösnek tűnik, bár kétséges kimenetelűnek. A bódító románc hamar és kétségbeejtően ér véget, nem kevés tanulsággal azonban, hiszen az önismeretnek elengedhetetlen iskolája kezdődhet efféle villákban, konyhákban, korokban.
Mindezt a távolból követi az anya, akárcsak felnőtt fia további szellemi és érzéki kalandjait – míg ő ekkor már éli az amerikai kispolgárok szabad és önálló életét, szívszorítóan teljesítve be sorsát: magányban, deklasszálódásban, idegenben. A levelek – beszédesen és bevallottan – nemigen őrződtek meg, a távolságot ritka látogatások hidalhatták csak át, amelyeket Vajda érzékletesen kelt életre: mind saját utazásait a 60-as és 70-es évek Amerikájába – s ott a találkozást a hatalmas és magabiztos ország minden furcsa fényével és árnyával –, mind az anya hazalátogatásait s különös szerepzavarát: a zsigeri kelet-európai félelem és a neofita amerikai öntudat keveredését. Majd visszatér új hazájába, ahol gyerekekre vigyáz, tortákat süt, kicsinyke nyugdíját osztja be, s távolságtartó elégedettséggel szemléli felnőtt fia sikereit.
Az emigrációban – úgy mondják – mindenki „lesüllyed a saját színvonalára”, s a valamikori híres szépasszony, akinek házába valaha Cs. Szabó, Zilahy, Heltai, Hatvany, Tamási járt, végül „Annuskát”, a jólelkű egykori házvezetőnőt követi a Philadelphia melletti kisvárosba, hogy ott pergesse majd azokat a napokat, amelyek életéből még hátravannak. És itt két drámai fordulat vár még rá: egészségének elvesztése – végleg –, majd pedig hitéé; mielőtt elbúcsúzna az élettől.
Az emigráció korai és igencsak keserves szakaszának megpróbáltatásait ugyanis – amikor immár a „szabad világ” egyik presszójában szolgálhatta fel a kávét, ám ahol a bécsi tulajdonosnő még akkor sem engedte, hogy leüljön vagy a falhoz támaszkodjon, ha nem volt vendég – szinte „megváltó” gondoskodással enyhítette egy tengerentúli, vallásos segélyszervezet, amely a gyenge, börtönviselt, betegeskedő asszonyt előbb szanatóriumba utalta, majd átsegítette az óceánon. És amelyről – jó érzékkel – az anya soha nem beszélt a fiának, akinek akkor kellett ráébrednie anyja sorsának erre az epizódjára s ebből eredő különös „megvilágosodására”, amikor az asszony elhatalmasodó betegségét – a szervezetet működtető szekta szemléletének megfelelően – elsősorban imával kívánta kúrálni, nem orvossal, sem például penicillinnel. Hogy micsoda pusztítást és rombolást képes okozni a ravaszul érvényesülő fanatizmus, amely egyik kezével ad valamit, míg a másikkal az egész lelket, majd pedig a testet veszi el, azt Vajda érthető felháborodással és pontos logikával tárja fel. És ebben feltárul az a gondolatmenet, amellyel anyját próbálta meg kiszakítani a szekta halálos öleléséből, mikor az asszony budapesti látogatása idején lett rosszul, s fia előtt egyszerre vált nyilvánvalóvá ennek a kórnak és elhatalmasodásának szörnyű indoka. Lépésről lépésre bontja le anyjában a vonzónak tetsző hitelveket, egyszerre lélektani és debattőri virtuozitással vezetné ki abból a világból, ahol egykor lelki és érzelmi otthonra talált – vissza a racionalitás univerzumába, amiben azonban nincs sok vigasz. De gyógyulás talán van.

*

Csakhogy már késő. A legutolsó látogatás beteg idősek otthonába vezeti a racionalitásával diadalmaskodó, de anyja életét megmenteni nem tudó fiút; ahol látnia kell az „amerikai keret” kopár ésszerűségét: a magatehetetlen öregeket, a tágas, tiszta és embertelen kulisszát, amin szinte átszivárog a vizelettel keveredett tisztítószer mindent átható illata. És ebben, utoljára, az anyja arcát, alakját, egész lényét, ahogy megmutatkozik rajta a már visszafordíthatatlan változás. „Ne ijedj meg attól, amit látsz, én vagyok az”, igazítja el fiát ekkor is pontosan, a megnyugtatás hiábavaló szándékával.
És csakugyan: ennyi maradt az „én”-ből: ez a hang és a törődés közelsége, amely a magázódás tradicionális távolságát végleg lebontva nyitotta meg az utat a közeledéshez. Ami azonban igazán akkor folytatódhat, amikor már nem lesz „akadálya” a másik jelenléte. Pontosabban: léte.
„Közelebb vagyok hozzá, mióta már nem él” – vallja be könyvében a szerző, akinek azonban ekkor még látnia, követnie és minden idegszálával érzékelnie kell, miként távolodik anyja ettől az élettől, amelyben nem lehettek egymáshoz igazán közel. Ül az ágya mellett vagy kint, a kerekesszéket tolja a gondozott kertben, tekintete előtt feltárul a légszomj mind gyakrabban ismétlődő drámája, a legegyszerűbb mozdulatok rendkívüli erőfeszítései, a tekintet el-elhomályosulása és olykor a tiszta pillantás abba a világba, ahova készül. És ahol nincs már jövő idő – a fiú tudja ezt pontosan, és mégis, akarva-akaratlanul abban fogalmaz. Nem képes anyja kedvéért ebben a befejezett jelen időben beszélni, gyerekei – a távoli unokák – révén ráadásul organikusan kötődik ahhoz az előidejűséghez, ami anyja számára már csak üres retorika vagy még annyi sem, jelentés nélküli, fájdalmas közlés. És már csak annyit kér fiától, hogy segítsen megfogalmazni és legépelni azt a nyilatkozatot, mely szerint mesterségesen ne tartsák életben, ha állapotában hirtelen rosszabbodás következne be.
Megírja, búcsúzik, végleg; és néhány hónappal később végleg távozik az anyja. És hogy ne arra kelljen emlékeznie, akit utoljára összetörten és némiképp saját lényéből kifordulva látott egy kényelmesen méltatlan környezetben, hanem a vonzót, a sikerest, a hősiest, a szellemest és az életrevalót őrizhesse magának, hát megteremtette ezt a közelséget: az emlékezését. Életre keltette anyját, arra az életre, amely minden megpróbáltatásával együtt az övé volt, hogy elhomályosítsa azt a legutolsó időt, amikor már nem lehetett egészen önmaga.
Talán ezt hívják „gyászmunkának”. Ha angolra kellene fordítani – bár a „Nagy Webster”-nek nevezett szótárban efféle kifejezés nem található –, feltehetően a „labour” lenne rá a legalkalmasabb szó. Ami, egyebek mellett, vajúdást jelent.