Lázáry René Sándor

PÉLDÁUL MEXIKÓBAN…

Túlédes fényben minden megrohad,
Oszlásnak indul, visszatér a zöldbe –
Elpusztult puma, marcangolt majomdög,
Széttépett tapír, jaguártetem,
Bűz, pára tesped kajmánbőr mocsárban –
Quetzál se száll le őserdők bozontján.

S az óriási kígyó még emészt…
Most nem szorongat, nem roppantja széjjel
Az áldozat szent kiszemeltjeit,
A mélyben hétszer megcsavart időket –
Síkos, csomós tömegbe roskadón
Csontok ropognak, rég fölfalt világok
Már összeérnek, egymáshoz tapadnak,
Őrlődnek bomlott, pépes semmiben –
Majd önmagukba gömbölyödnek ismét,
Miként öldöklő hüllő elpihen…
Túlédes fényben minden megrohad,
Oszlásnak indult órák percegése
Sikálja eltűnt istenek tetőit,
Lefoszló hús kihűlt oltárait –
Kő borzong gránit alkonyok gerincén,
Ég lépcsein, törött romoknak ormán…
Quetzál leszáll tarajló oszlop éjén.

Túlédes fénybe omlott, megrohadt
Felhők szívét is játékból kitépik –
Vak végtelenség kéklő mellkasát
Feltörve nyitják megkövült kezek,
S tűz lüktetését füstté markolásszák.
Fönt tajtékzó csillagzatok lobognak –
Quetzál kiált alászállt lelkekért.

Marossárpatak, 1929. augusztus 2-án