Kicsi Sándor András

AZ ÖRDÖG ÉS ISTEN ÁLLATA

A szarvasbogár (Lucanus cervus) nem tartozik a magyar etnozoológia kitüntetett állatai közé. A rá vonatkozó hiedelmekben gyakran osztozik más hasonló bogarakkal, így különösen a nünükével és kőrisbogárral. A szarvasbogár tölgyesekben helyenként gyakori, ivari kétalakúsága feltűnő (a hímnek sokkal nagyobb szarva, „agancsa” van). Hazánkban védett állat: gyűjteni, megölni, de még fogságban tartani sem szabad. Olykor íróink is megemlékeznek róla, például Széchenyi Zsigmond bikabogár, Áprily Lajos szarvastehén és szarvasbika néven gyermekjátékként emlegette (Franyó & Futóné, 1987: 71).
Népi gyógyászatbeli felhasználásáról több régi adat áll rendelkezésre. „Ha az orra vére megindul, szarvasbogár agancsát akassza a nyakába, az megszünteti a vérzést” (Déva, Malomvíz, Schuszter Anna gyűjtése). „Szarvasbogár agancsát a hajba fonják, mert nő a haj tőle” (Alsófehér megye, Nagy Ida gyűjtése). „Jó szer a fogfájás ellen, ha szarvasbogár agancsával szurkálják meg a beteg fogat” (Rajec, Pazsiczky Jenő gyűjtése). (Pazsiczky, 1914: 39.) A mezőségi Detrehemtelepen a közismert, kőrisbogárhoz fűződő hiedelem vonatkozik a szarvasbogárra: „A szarvából és páncéljából készült tea szerelemkeltő” (Keszeg, 1981: 106). A kőrisbogárpor mellett a szarvasbogárpor is Európában általánosan szerelemkeltő (Magyar, 2007: 12, 276).
Annak, hogy kevés etnozoológiai adat áll rendelkezésre, az is oka lehet, hogy a szarvasbogarak állománya a magyar nyelvterületen általában megcsappant. A Sóvidéken, ahol a hím neve cserebika, a nőstényé cseretehen vagy cseretehén, így emlékeztek: „Mikó gyermekek vótunk, jácottunk véllek, két cserebikát szembeállítottunk, s döfőtték egymást” (Gub, 1996: 25–26). A cserebogár egyébként Székelyföldön, ahol a cserefa ’tölgyfa’ jelentésű, szórványosan a szarvasbogár elnevezése (ÚMTsz, 1: 795).
A szarvasbogarakkal, azoknak is a hímjeivel való állatviadal a nyugat-európai ifjúságnak is alkalmi szórakozása; Kínában, Japánban és Thaiföldön pedig – néhány más rovarfaj mellett – intézményesek a szarvasbogár-viadalok. A szokás a Tang-korig (618–907) visszavezethető, s arisztokraták, főhivatalnokok, kereskedők hódoltak neki. Az általában nagy türelemmel összeugrasztott párból az nyert, amelyik a másikat felborította vagy kiszorította a küzdőtérről.
A Felső-Szigetközben a szarvasbogár nőstényének és a nünükének (Meloe violaceus) a neve Isten tehennye, s régi csodatévő népi orvosságként írják le (Kovács, 1987: 54). Az istentehene egyébként – a cincérrel, nünükével, katicabogárral, bodobáccsal osztozva – másutt is a szarvasbogár elnevezése (ÚMTsz, 2: 1113). A cincérrel osztozva istenökre (istenökri, istenökrö) elnevezése is ismeretes (MTsz, 1: 960, ÚMTsz, 2: 1112). Bélfenyéren (a Fekete-Körös mentén) neve istenbogár (ÚMTsz, 2: 1109). Gyimesben neve darubogár (ÚMTsz, 1: 954, Sántha, 2004: 39). Erdélyben és Moldvában szórványosan felbukkanó román jövevényszó, radácska jelöli a szarvasbogarat (Bakos, 1982: 445, ÚMTsz, 4: 646), ami végső soron a bolgár rogacska (rog ’szarv’, rogacs ’szarvval ellátott’, -ka kicsinyítő) szóra vezethető vissza.
Tanulságosak a szarvasbogár elnevezései más nyelvekben is. Szó szerint a magyar szarvasbogár megfelelői – a négylábú állatról elnevezve – a német Hirschkäfer, az angol stag-beetle, az orosz zsuk-oleny, az újgörög elafokantharosz. (Hirsch, stag, oleny, elafosz mind ’szarvas’.) Ógörög neve kerambüx volt, s egy mítosz szerint egy Kerambosz nevű pásztor változott büntetésből szarvasbogárrá. Skandináv elnevezései a tölggyel való kapcsolatát mutatják (svéd ekoxe és finn tammihärkä ’tölgybika’, dán eghjort és norvég erkhjort ’tölgyszarvas’). A ’repülő szarvas’ megnevezéstípus elsősorban az újlatin nyelvekre jellemző (francia cerf-volant, olasz cervo volante, spanyol ciervo volante, de holland vliegend hert is). Egyes neveiben megjelenik az ördög is, mivel a teremtmények kártevője, avagy a vele való varázslat miatt: angol nyelvjárási devil’s beetle ’ördög bogara’ és devil’s imp ’ördög manója’, francia nyelvjárási cheval du diable, német nyelvjárási Teufelspferd, Teufelsross, mindhárom ’ördög lova’. Az istenökre, istentehene elnevezéstípusra román nyelvjárási analógiák a cerbul-lui-Dumnezeu ’Isten szarvasa’, boul-lui-Dumnezeu ’Isten ökre’, vaca-lui-Dumnezeu ’Isten tehene’, buhaiul-lui-Dumnezeu ’Isten bivalya’, stájer analógia a Herrgottenochs ’Úristen ökre’ (Riegler, 1932: 111).

 

Irodalom

Bakos Ferenc: A magyar szókészlet román elemeinek története. Akadémiai, 1982.
Franyó István & Futó Józsefné: Zöld erdőben, zöld mezőben. Olvasnivalók hazánk élővilágáról. Tankönyvkiadó, 1987.
Gub Jenő: Erdő-mező állatai a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet, 1996.
Keszeg Vilmos: A mezőségi Detrehemtelep népi gyógyászata. Népismereti Dolgozatok, 1981. Bukarest: Kriterion, 1981: 97–117.
Kovács Antal: Járok-kelek gyöngyharmaton… Növény- és állatnevek a Felső-Szigetköz tájnyelvében. Mosonmagyaróvár, 1987. (Mosonmagyaróvári Helytörténeti Füzetek 6.)
Magyar László András: A repülőkenőcs. Érdekességek az egészséges és beteg test, az orvoslás
és a kuruzslás történetéből. Gondolat, 2007.
MTsz – Szinnyei József: Magyar tájszótár. Hornyánszky 1: A–Ny, 1893; 2: O–Zs, 1901.
Pazsiczky Jenő: Az ízeltlábúakra vonatkozó magyarországi babonák. Trencsénvármegyei Múzeum Egyesület Évkönyve, 1914: 37–54.
Riegler, Richard: Hirschkäfer. In: Hanns Bächtold-Stäubli & Eduard Hoffmann-Krayer, hrsg.: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Band 4: Hiebfest–Knistern. Berlin & Leipzig: de Gruyter, Guttentag, Reimer, Trübner, Veit, 1932: 110–116.
Sántha Attila: Székely szótár. Kézdivásárhely: Havas, 2004.
ÚMTsz – B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Akadémiai 1: A–D, 1979; 2: E–J, 1988; 3: K–M, 1992; 4: N–S, 2002.