Fogarassy Miklós

A VALÓSÁG MINT ÉRZET
ÉS KÉPZET

Szvoren Edina: Pertu
Palatinus, 2010. 248 oldal, 2700 Ft

Banális igazság: mindenki egyéni módon fogja fel a világot. Meg az is, hogy sajátosan érzékelünk. A művészet, kiváltképpen a szépirodalom, hidakat épít, kitágítva az én szigetszerű terrénumának útjait. Igazi írót ismer fel az ember, amikor valaki meghökkentő, eredeti világtapasztalathoz vezet. Ha érzékletes eseményeket, képeket sugalmaz az elbeszélő nyelv összefoglaló szerkezetével, különleges erejével, koherenciájával. Szvoren Edina első kötetének elbeszéléseitől – pedig még csak kétmaroknyi a szerzői „összes” – ezt az élményt kapjuk. Átélhetjük (újra) a felfedezés örömét is – szorongató, fojtogató, az esetek többségében tragikus kicsengésű novelláskönyvének olvasásakor. Egyéni hang, fantázia, elbeszélői felfogás bukkant fel a mai irodalom színpadán. (Irodalmi folyóiratokban az elmúlt években megjelent novelláival, várakozást ébresztve, már megelőlegezte ezt a benyomást.)
A recenzens egy ismert dolgot, szinte közhelyszámba menő megállapítást tesz meg kiindulópontnak: a rövid próza, az elbeszélő irodalomnak ez a kitérők nélküli, feszes kamaraműfaja (különösen a modern prózában) az írások nyitómondatainak hangütésétől a szöveget lezáró pontokig – a legjobb esetekben – az epikai szöveg erős megmunkáltságát, a megformálás tömörítő készségét igényli. A Pertu szerzője maximálisan kielégíti ezt a várakozást. Olyannyira, hogy a textus szorossága, a mondatok, motívumok, szekvenciák egymáshoz léptetése, egymásba szövése, torlasztása következtében egy-egy novella esetében még néhány oksági kapcsolat is egyfajta rejtvényfejtésre, a mű jelentésének többféle értelmezésére késztet. Szvoren epikumának e különleges szövedéke olyan, hogy a könyv huszonegy novellája közül egyiket sem lehet gyorsan, mintegy galoppmenetben végigolvasni. Így csak a felületükön futhat végig a figyelem. (Többnyire versek olvasásakor szokott ez így lenni.) Csak az ismételt, fékezett, lassú, szoros olvasattal érdemes próbálkozni. Kénytelenek vagyunk meg-megállni, felkapni a fejünket egy-egy szöveghelyen, esetleg a következő oldalaktól várva a rejtélyesnek tűnő mondatok, mozzanatok megvilágítását. Ennek az (egy-egy fordulat esetében enigmatikus hatá-
sú) alkotói eljárásnak a novellák struktúrájában mégis kellő és elegendő okát sejtjük – végül is meggyőző e sajátos írói módszer. Legtöbb írásában ugyanis ez a „rejtélyesség” szervesen hozzátartozik különleges sűrítettségükhöz, ábrázoló erejükhöz, atmoszférájukhoz, sőt lényegi intenciójukhoz is. (Szerzői szándékai ugyanis tudatosak: e pontokon „elbizonytalanodik az olvasó, hogy talán más sem úgy igaz, mint ahogy gondolta” – mondta a Literának adott interjújában.) Ha az alábbiakban műveinek egyes rétegeit – a figyelem szellemi gereblyézésével – megpróbáljuk megbontatni, az ábrázolásban eme részletelemek megfigyelésére is szükségünk lesz.
Első olvasatban is szembeötlő: egy-egy nőalak vagy gyermek perspektívájából, sokszor nyers szókimondással, a valóságot mintegy végigtapintva jelenít meg mély testi-lelki tapasztalatokat. (Az írások java egyes szám első személyű, diskurzusa néha önmegszólító, felszólító jellegű, vagy párhuzamos monológokból épül.) Alakjai, érzelmi, indulati viszonyai egy-egy rögzített narratív nézési ponthoz (esetenként több látási ponthoz) vannak rögzítve. A nyelvi formának ez a szorossága azt célozza, hogy sokféle ambivalencia feszüljön, szikrázzon szövegeinek mélyén.
Fel is merül sokszor az olvasóban: ki beszél? Nők (kislányok) avagy férfiak perspektíváit, érzésvilágát vagy néha egy kívülálló személy nézéspontját veszi-e fel az írói alany, aki a történést elbeszéli? Evidens, alapvető, hogy az ember kétféle nemi identitás szerint létezik, és kikerülhetetlen adottság, ki milyen nemben fogant. A két nem sok-sok tekintetben másként észleli és tapasztalja a világot. Így aztán bármilyen két testnek, személynek (lett légyen nő vagy férfi) elementáris, nemileg meghatározott az egymás iránti affinitása, érzéki gravitációja, ugyanakkor az érzéki világok, az ösztönös vonzalmak mögött számos visszaható, taszító erő is működik. Szvoren elbeszélő prózái – szinte példázatszerűen – a személyességnek ezt a mély, regresszívnek is nevezethető lelki-szomatikus paradoxonjait (is) feszegetik. A kötetnek szinte nem akad olyan írása, melyben a szexus ambivalenciái – lappangva vagy nyíltan – ne kapnának jelentős szerepet. Hogy ezzel férfiak és nők (biszexuális) vagy női testek közötti (leszbikus vagy családi) nexusok jelennek-e meg, szinte nem is érdekes.
Alak- és témavariációit, elbeszélő hangját, észlelésmódját írásról írásra váltó „írói énjei” ugyanakkor, lényegüket tekintve, roppant koherensek. Szorongó, magányos, világba vetett emberek szólalnak meg, akiknek mindig igen éles a figyelme. Személyes beszédük okos és reflexív. Még a kevésbé kiemelkedő elbeszélésekben is nagyon tiszta, egyenes az elbeszélő szöveg vonalvezetése.
Rövid prózánk históriájában és jelenében tétovázva keresgél az ember előzményeket Szvoren könyvéhez. Pár novella esetében néhány korai Mészöly-elbeszélés „sötét jelei”, „jelentései” vagy egyik-másik Hajnóczy-írás vonalai felidéződnek ugyan, de ezek igen laza referenciák. A Pertu novellái inkább a XX. század közepének – tág értelemben vett – „egzisztencialista prózájára” emlékeztetnek (Camus-től kezdve a nouveau roman egyes szerzőin át a kor legjobb amerikai prózaíróiig). A létszemlélet éles, metsző objektivitása, a felnagyított, lassítottan megjelenített pszichoszomatikus részletek inkább ezeket a kapcsolódásokat, „mintákat” juttatják eszünkbe – anélkül, hogy valamiféle filozofikus koncepciót kellene az ő esetében észrevenni.

A huszonegy rövid próza három csoportba, fejezetbe van rendezve (Balholmi lányok, Ió, Percek egy sün életéből). Ennek a szerkezetnek az elgondolása is különleges, a ciklusok konstrukciójáról is csak feltételező észrevételeket lehet tenni. Ahogy arról is, miért emel a szerző néha egy-egy elbeszélés címébe rejtett, mellékesnek tetsző szót, motívumot (mint például a kötetnyitó Jojká-ban). Az első ciklust vélhetően egy tágan értelmezhető tartalmi vonatkozás fogja egybe: jobbára egy regresszív, a gyermekkorral összefüggő tematika uralja őket. A másodikban mintha egy érettebb (női) személyiség élettapasztalatai dominálnának. Noha ezekben a ciklusokban is szerepelnek a kötet legjobb novelláihoz sorolható darabok, a kötet legerősebb, legkihívóbb elbeszélései a kötet dereka után olvashatók (És néhány hiány, A szállásadónő rövid éjszakái, Temetés, Bizalom, A hét vége).
Az elbeszélt történetek veleje, vagyis – hagyományos kritikai szóval élve – a „sujet”-jük is csupán vázlatosan adható meg. Egyfelől azért, mert a voltaképpeni cselekmény, az eseménysor lefékezett, igen lassan, mintegy tapogatózva halad előre, és az epikai folyamatok is az idő szoros keretei közé vannak zárva. Néhány kivételtől eltekintve pár óra, egy-egy nap mikrotörténésein, érzéki észleletein haladunk végig lassú lépésekben (a robbanási vagy kioldási pontig), és a hozzájuk kapcsolódó reflexív folyamatokat is ennek megfelelően formálja meg a szerző a felvett keretek között. A történések magjában ismétlődően a család, a mikrotársadalom zárt köre, fullasztó, agresszív, represszív, hazug világa, illetőleg ennek – enyhén groteszk hatású – lelepleződése szerepel; a szexuális abúzust, a testek egymáshoz zártságát/záródását és ennek az egymásrautaltságnak a szétszakadását eleveníti meg. Hatalmukat a magzataikon érvényesítő szülők, öncsaló felnőttek és roppant okos, rejtőző, de nyílt tekintetükkel a felnőttek világát a kíváncsiság vagy a borzadály röntgensugaraival átvilágító gyermekek észleléseiről szeret beszélni. Érdekes az is, hogy a reáliákat úgy teszi irizálóvá, meglepővé, hogy ugyanakkor még szociografikusan, társadalomrajzként is pontos az ábrázolás: a késő Kádár-kor és az elmúlt évtizedek perszonálissá tett elnyomó mechanizmusait, domesztikált minidiktatúráit, „intim represszióit” ismerjük meg. Akár városi tömbházak lakásai, akár vidéki porták, udvarok kispolgári világa jelenik meg – az ott élők életterének megannyi rácsa, tömlöce rémlik fel a behatárolt színen. Ha azt keressük, hogy ez az alapvető realizmus miért válik mégis időnként szürrealisztikussá, ködképszerűvé, akkor arra jutunk, hogy eme kis világok szereplői álmaik, sejtéseik révén sokszor azt is „tudják”, megsejtik, ami ténylegesen rejtve van előlük. A lények mint „kihűlt égitestek” (126.) nem is valós szavaikkal, hanem valamilyen mélyebb kommunikáció révén (ösztöneikkel, empátiájukkal) jutnak felismerésekre. Látják, mi van „hátul” – „szemből a tarkót” (73.). „Vannak emlékképeink, amelyek kitörlődve, hiányuk által is hatnak, úgy viselkednek, mint egy szájként, végbélként, nemi szervként egyaránt használatos űröcske…valami, amiről tudunk, mégsem létezik” – olvasható az Így élünk-ben. Némiképpen ezzel kapcsolható össze, hogy az alakok beszéde, magatartásformája is számos esetben inkább metakommunikatív (a skandináv faluban a két főszereplő is jelnyelven érintkezik egymással; hebefrén módon zavaros szövegeket mond egy nyomorult férfi a Bizalom-ban; a vidéki gyógypedagógiai intézetben élő fiatalember súlyosan beszédhibás és így tovább). Különös hangsúlyokat nyernek az intim, gyermeki nyelv személyességei („Kedves, jó Ap”; „Atyec”; „Apácska”; „Anyádom”; „Apácska; galambocska”). Miközben az írói nyelv szeret élesen lekerekített mondatokban fogalmazni, a belső, személyes motivációk ismételten a kommunikáció igen alacsony nyelvi szintjéhez közelítenek. Ide kapcsolható az állatok szerepeltetése is (a macskaféle petymeg, az ablakpárkány tüskéit érintő galamb, a lappangó sün, néha egy-egy kutya), az animális létezés tiszta, jelszerű megjelenítései.
Külön ki kell emelni a Pertu szövegeit átható erős szenzitivitást. A klasszikus ember- és lélektan valaha öt csoportba sorolta a testi érzékelés forrásait (nézés, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás). A bőrfelületi, azaz taktilis, a felfokozott illat- és szagérzékelés nemegyszer meghökkentő érzéki, érzékelési benyomásai szinte minden esetben felbukkannak a kötetben, és igen szenzitív hatást ébresztenek. Testnedvek és -szagok, érintések érzetei bukkannak fel gyakran. Csupán példaként néhány: az „ecetes szájszag” (57.); az „édeskés izzadságszag”, „a térragacs”, az ujjak tapogatása (58.); a forróságban lepergő izzadságpatak a has és az ágyék érzéki felületein (215.). A testiségnek ez a sokoldalú megjelenítése – akár a vonzás és taszítás kettőssége jegyében, akár a különböző érzékek kapcsolódásaként – az arcleírások képi világában is meglepetések ismételt forrása: „csempearcú”-nak látszik valaki; „sziklás”-ként vagy „erodálódott táj”-ként (116.), esetleg csónakszerűnek (174.) jeleníti meg néha figuráinak közelképi részleteit. Észrevesz például olyan testi mikromozzanatot, ahogy a nyelv a fogsor és az ajak között nyaldos, ahogy egy pofon nyomot hagy az arcon (Korán feküdtek aznap), ahogy a női szeméremszőrzet szálai odatapadnak a lepedőre, ahogy egy véres hátseb képét részletezi (Bizalom), vagy az idős asszony vizeletnyomait temetési gyászcipőjének felületén (Temetés).
Ezekről az esendő, villanásszerűen feltűnő testi, fizikai részletekről mégse az a benyomásunk, hogy naturalisztikusak: Szvoren szövegeiben a szánalom, az undor, a vonzalom komplex attitűdjeinek megjelenítéséhez tartoznak. Egymásba szövődve és egymással különösen korrelálva.
Külön foglalkozni lehetne a megszánás magatartási formáinak körülírásával. Magányos öregek, elhagyott családapák és a gyermeküktől elváló anyák, családi helyzetükben alávetett gyerekek, kamaszok, debilek életvilágáról (is) szól a könyv igen sok elbeszélése. Éles, eszes figyelem fordul feléjük, amely sohasem felületesen szánakozó. És mégis – a visszahökkenéseken túl – az irgalom, az elemi szolidaritás hangját halljuk (például a Kedves, jó ap-ban). Pedig ennek hátterében is kettősség munkál: „Undorral védekezem mások testisége ellen, és vággyal a saját undorom ellen” – vallja az egyik szereplő.

Hogy ne csak ilyen áttekintő, pásztázó legyen értelmező szemlénk, az alábbiakban néhány elbeszélést közebbről is megpróbálunk felvillantani, részben avégett, hogy mint egy-egy „ablakból”, a szövegek más oldalaira is rá lehessen látni.
Egy problematikus, az olvasót zavarba hozó, többnyire rejtett vonatkozással érdemes először is foglalkozni. Ez a kérdés az elbeszélésekben többször is felbukkanó mitológiai szálakat érinti. Amelyek – a cikluscímbe is emelt – „Io-novellákban” tűnnek fel leginkább. A klasszikus hellén mitológiabeli folyamisten, Inakhosz lánya – ráértelmező jelképességgel – három elbeszélésben is szerepel. Ez egy töredékes kisregénnyé is kerekíthető triolád (különösen, ha negyedikként hozzávesszük a kötetben nem szereplő Dór novellá-t, ami a Holmiban [2006/3.] jelent meg). Önmagukban finomművű írásokról van szó: az erotika nők és nők-férfiak közötti, különös személyiségeket összekapcsoló szálait rajzolják ki, csupán arról nem győznek meg, miért érzi a szerző a mai reáliák közegét ezzel az archaizáló vonatkozással „megemelni”, kibővíteni. Sokkalta jobb helye van e mitologikus motívumnak az És néhány hiány lapjain, amikor egy Elba menti kempingezőtúrán, az elvadult erdők mélyén bukkannak elő a múzsák romos szobrai – itt groteszk, némileg szarkasztikus szerepet kapnak az ősi szellemalakok, Melpomené és társainak alakmásai.
Akadnak a könyvben más, ide kapcsolódó „nyomok” is. Ezek a mediterrán mitologémákkal ellentétes irányba mutatnak – Északra. És rejtélyességük, jelképességük is más. A Jojká-ban szereplő eszkimó lányok, a szűziesség szimbólumaként értelmezhető unikornisképek azonban nem kellően motivált művészi effektusoknak hatnak. Bevallom, először a Balholmi lányok című novella címét sem értettem – hiszen ez az elbeszélés egy jellegzetesen magyar kisvárosban, egy szakipari, középiskolai lánykollégiumban játszódik. A könyv egyik recenzensétől (Takács Ferenctől) kaptam meg a novella címének megfejtését: Weöres egy korai versére, a Norvég lányok-ra utal az író (melyet Kodály meg is zenésített), és amely így kezdődik:
„A balholmi leányok, / leányok mind […] Mindig mosolyognak, / de sohase nevetnek.” Ebben az elbeszélésben textil- vagy divatipari tanulók szerepelnek, akik avégett tűrik a kollégium intézeti kiszolgáltatottságát, hogy tanulmányaik után – szinte kitüntetésként – esetleg munkát kapjanak egy cégnél, ahol „norvég mintás kesztyűket” készíthetnek. Íme, ez a rejtett kapocs a cím és a motívum között, a kötet együttesében a skandináv világ többször felmerülő imaginációjához, a hideg, egyenes vonalak iránti vonzalomhoz kapcsolódva (l. A szállásadónő rövid éjszakái). A „balholmi” novella – melynek eseményeit belső, önmegszólító monológban adja elő – a legkiemelkedőbbek közé sorolható: egy fiatal lélek önvédő magányának, kompromisszumainak intim históriája ez. Az intézmény vezetőjével összejátszó nagylányok „politikai bizottsága” tartja a hatalmában a kisebbeket, kihallgatásokon vallatva őket keresztkérdésekkel – a kollégiumi ágyak elfoglalásától az előmenetelig minden tőlük függ. Hogy aztán mintegy ki is árusíthassák az újoncokat a táncos vigalomra érkező kamasz fiúknak. Hátborzongatóan pontos, éles ez a novella – a kollektív terror (némiképp Ottlik Iskolá-ját is felidéző) alattomos mechanizmusáról érzékenyen, a már említett szenzuális részletezéssel beszéltetve itt is a centrális szereplőt. Aki taktilis érzetekkel – tényszerűen: lerágott körmeivel, ujjbegyének tapogatásával – érintkezik a tárgyi és ezen az úton a nyomasztó fizikai és lelkivilággal, és ugyanakkor extrém (önmentő) koncentrációval el is szakad ettől, ösztönös integritását próbálva drámaian menteni ebben a miliőben. A szorongó önérzékelés, a különös tömörítés jellegét az elbeszélés egy részletével illusztrálom. A kamasz lány önmegszólító monológjából idézek: „Még nem tudod, mik a rossz szokásaid? Majd ők megmondják. Eszed a hajad. Tizenöt évesen az ujjadat szopod. Az ujjadon feljebb tekered a gyűrűt, és beszagolsz alá. Tekergeted, beszagolsz. Túrsz, eszed. Piszkálod, szádba veszed. Babrálod, szívogatod, lenyeled. Kiköpöd. Rázod, belepi, lesöpröd. Széttrancsírozod, odakened. Kaparod, meggyűlik, odakened. Simogatod, rágod, nyalogatod…” Az ilyen csonkított mondatok ütemezése, sorjáztatása sokszor jellemzi szerzőnk nyelvi formálásmódját is.
Ezen a nyomvonalon haladva érkezünk el a Pertu-t lezáró ciklus néhány kiemelkedő írásához. Érdemes külön is beszélni róluk.
Közülük is talán a Temetés az egyik legmarkánsabb novellája. A kispolgári család hamis kapcsolatait, közegét, figuráit társadalmi értelemben is roppant hitelesen, szarkasztikusan világítja itt meg – lényeglátó, leleplező realizmussal, különleges, szinte utálkozó iróniával.
A nagymamát temetik a rokonok a szabványos rituálék szerint. A szertartás során azonban szinte minden kínos és hazug; az anya, a nagybácsi, az egymást figyelő gyászruhás unokatestvérek, rég látott rokonok. Kiteljesedik az a kép, amit szinte az első mondatoktól sejtünk: mindez álszenteskedés, színlelés, hamisság. Szorongva követjük ezt a színjátékot, amelyben csak a temetési szabványok érvényesek. A könyv mesterdarabjai közé tartozik a Temetés.
Az agresszió jelensége – légyen az szexuális természetű vagy a családi, hatalmi viszonyokból következő – fontos témakör a könyvben. A kötetet lezáró elbeszélésben válik ez igazán dominánssá, pusztító erejűvé. A kötet „utolsó felvonása”-ként szereplő A hét vége ugyanis egy megdöbbentő, kitervelt gyilkosság aprólékosan ábrázolt históriáját mondja el. Ebben az esetben világosan össze lehet foglalni a történést: egy vidéken dolgozó, életerős fiatalembert a szülei, amikor fiuk a hét végére hazajön a családi otthonba, testvére közreműködésével brutálisan meggyilkolnak. Először a fürdőszoba előterére odakent mézzel buktatják hanyatt, aztán agyonverik. Mi ennek az alantas rémségnek az (indító)oka, motiváltsága? – kérdezheti az olvasó meghökkenve. Action gratuite? A lakótelepi betonlakásban szegényen tengő, eltorzult jellemű, irigykedő idősödő házaspár fiuk iránti irracionális gyűlölete miért kulminál e rémtettben?
A szerző nem ad lélektani, okszerű támpontokat – csak aprólékosan végigvezet az eseményen. A bűntény, az akció apró részleteit a fiatalabb testvér szorongásos figyelmének perspektívájából, mégis objektíven ábrázolja. Egy fiatal, fizikailag remek, gyanútlan, a maga nyugodt teljességében a családi környezet fölé magasodó férfiember elpusztulása mégis lehetőséget ad egyfajta magyarázatra. Egész lénye, mássága, egészsége ösztönzi családját gyűlöletre, halálos bűnre. El kell tehát tüntetni – némasága, egészsége mintha vádlón lenne jelen. (Mert az nem elég magyarázat, hogy időnként csennek a félretett pénzéből.) Mintha „istenit” iktatnának ki itt. Az egyetlen ép, öntörvényű személyiség megsemmisítésével saját kicsinyes bűneiket a merényletben végzetesen, irracionálisan bosszulják meg, tombolják ki. A történet eseményeinek szintjén, a magyar társadalmi valóság közegén túl azonban megsejthetünk egy mélyen rejlő és az ősi mítoszokra referáló képzetet is. Az „ősbűnökét” – amilyen Káin gyilkossága, a Golgota keresztje volt; nagyságuk, grandiózusságuk nélkül, egy mélységesen kicsinyes, leépült világban…

Szvoren Edina eddigi novelláinak első gyűjteménye – legalábbis az összeállítás vonalvezetése ezt sugallja – az elemi szenzitivitástól egy erősödő, mind feszesebb, bonyolultabb szerkezeti építkezés felé halad. Arra persze aligha várhat az olvasó, hogy a következő könyvében egyszerűbb dolga lesz az írónő sajátos, szétbontandó „ördöglakataival”.