Vergilius

KILENCEDIK ECLOGA

LYCIDAS Hát te hová, Moeris? Csak nem be, a városi úton?
MOERIS Ó, Lycidas, meg kellett érnünk hát: ez a jöttment,
új ura földünknek – képzeltük volna? – azt mondja:
„Itt ez mind az enyém! Távozzon a régi lakosság!”
S mert mindent felforgat a sors, most, vesztesen, éppen
őneki küldjük a kecskéket – hogy verje az isten!
LYCIDAS Én pedig azt hallom, hogy ahol meghajlik a dombhát,
és a gerincről dallamos ívbe simul le a lejtő,
onnan egészen a forrásig meg a csonka tetőjű
bükkig a földeteket megvédte Menalcas a dallal.
MOERIS Hallottad? Hát, pletykálták, Lycidas. De dalunk csak
annyit bír Marsnak kelevézeitől bekerítve,
mint a sas ellen amennyit bírnak a cháoni gerlék.
Mert ha az odvas fán balról nem jelzi a varjú,
hogy peremet valahogy jó lenne, ha visszacsinálnám,
Moerised akkor már nem is élne, bizony, se Menalcas!
LYCIDAS Mekkora aljasság, hihetetlen! A vers vigaszával,
jaj, még téged is elvesztettünk volna, Menalcas?!
Nimfákról ki dalolna? Ki hintene réti virágot
szét a mezőn? Hűs árnyékkal ki takarna be forrást?
És mit lopva kihallgathattam, a vers, hova lenne,
melyet a szép Amaryllishez sétálva daloltál?
„Tiryrusom, rögtön jövök, őrizd addig a nyájat,
adj nekik inni, ha ettek, Tityrusom, de figyelj, hogy
szembe ne menj az öreg bakkal, mert szörnyű döfős ám!”
MOERIS Aztán ott az a félkész vers, Varusnak ajánlva:
„Varus, bár állhatna erősen Mantua nékünk –
Mantua, sorsüldözte Cremonának közelében! –:
zengő hattyudalok vinnék nevedet fel az égig.”
LYCIDAS Korzika mérges fája a méhednek sose ártson,
sok legelő tehened tőgyét hizlalja lucerna:
csak mondd még versét! Költővé tettek a múzsák
engem is, írtam is egy-két dalt, s a pásztori népek
így hívnak: látnok – bár nincs bennük bizodalmam,
mert amilyet Varius meg Cinna, olyat sose zengtem:
csak gágog ludam ott, hol a vers hattyúi dalolnak.
MOERIS Éppen próbálok, Lycidas, egyet felidézni,
bárcsak eszemben lenne…, pedig hát népszerű vers ez!
„Jöjj, Galatea, siess, ne bolondozz már a vizekben!
Bíbora, lásd, kibomolt a tavasznak, a föld teleszórta
tarka virággal a partot, a nyárfa fehérlik a barlang
öble előtt, s ölelő szőlők szőnek hűvös árnyat!
Jöjj, csak hadd verjék a dühös hullámok a partot!
LYCIDAS És az, amit tőled hallottunk, egy derűs estén?
Nem jut eszembe a vers szövege, csak a dallama van meg…
„Mért vizsgálod az ismert csillagokat te ma, Daphnis?
Nézd csak, az isteni Caesar csillaga tűnt fel az égen:
általa örvend dús aratásnak a föld, s a napáldott
dombsorokon színesebbé általa érik a szőlő.
Olts körtét, Daphnis, unokád bizton szüretelhet!”
MOERIS Elvesz a múló kor mindent, eszemet se kíméli:
míg kicsi voltam, sokszor egész napot átdalolásztam.
Hány vers ment ki fejedből, Moeris, azóta! A szó is
elhagy! Nem csoda, Moeris: ahány farkas megijesztett!
Ám teneked sokszor fog még dalolászni Menalcas.
LYCIDAS Mentegetőzöl, s csak még jobban fűtöd a vágyam:
téged hallgat a víz sima tükre, figyeld csak, a szél is
elpihen, és nem száll fecsegése a híg levegőben.
Nézd csak, félúton járunk már: arra Bianor
sírja mutatja magát. A paraszt itt gyűjti halomba
jószágának a lombot, dőljünk itt le dalolni,
Moeris, s tedd le gidáidat is – hisz majd odaérünk!
Vagy ha talán attól félnél, hogy esőt hoz az este,
hát menjünk, de dalolva, hiszen könnyebb az utunk úgy.
Menjünk, szóljon a dal, s add át, viszem én a te terhed!
MOERIS Hagyd, fiam, ezt! Azzal foglalkozzunk, ami sürgős!
Jobban esik dalolásznunk majd, ha Menalcas is itt lesz.

Kőrizs Imre fordítása