Szijj Ferenc

FÉNYLEÍRÁS / SÖTÉTSÉG

(1)

Üresen álló, romos vasúti raktárépület, kívül
telefújva graffitivel. Feleslegessé vált rakodórámpák.
Egy állatkoponya. Eldobott diplomatatáska, kiszóródott
iratokkal. Ócska lakókocsi egy vasúti ház udvarán,
az oldalán BÜF felirat. Földszintes irodaépület, elhagyatva,
egyik ablaka be van fóliázva. Macska fekszik a forgalmi iroda előtt,
arra fúj a szél egy nejlonzacskót. „Sötét előtt ott leszek”,
mondja a telefonjába egy nő, aki bizonyára sokáig nem élt idehaza.
Oszlopok alján sárga-fekete festék, mint a mérgező békák,
gyíkok, rovarok színe. Egy udvaron két buszkarosszéria.
Fóliasátor váza, bálnacsontváz. Sárga vaspipa áll ki a földből.
Két felirat: „Feltámadunk”, „Prímagáz”. Elfelhősödött csík az égen.
Hókerítés, létrajelek. Vezetéktartó oszlopok, ágjelek, villajelek.
Sorompó piros-fehér-pirosa, tócsákban az ég fakó szürkesége.
Kék alapon barnával átfestett állomásnév, csak az első és az utolsó
betű kivehető: T…K. Virágzó fák tompa égi ellenfényben.
Tócsában rácsos oszlop tükröződik. Egy bokor ágán egy fehér
és egy fekete rongy. Áll a füst a házak fölött. Egy udvaron
furgontemető. Szürke kavicson szürke autó. Sorompó végén
villogó lámpa. Fekete távvezeték, trafóállomás, a megművelt,
ember lakta földön hirtelen a civilizáció. Távolabb, a fák között
egy autó kicsike reflektora, eltűnik, előbukkan, kósza állat.
Összeolvadnak a fák és a fészerek. Üzemi lámpák. Lámpa
egy koszos fóliasátor belsejében. Lámpa egy falon, víz fölött,
felirat fölött, ajtó fölött, ház sarkán, kék lámpa elfelejtett
vágány mellett, zöld lámpa fehér mezőben futó zöld emberalakkal.
Elővárosi fények, földhöz ragadt galaxisok. Egy busz, világító hernyó.
Lidl-telihold. Autók hajlatain tükröződő fények. Egy villamos
nyitott ajtókkal világítja meg a járdát, egy óriásplakátról
a kavicsra verődik vissza a fény az üres utcasarkon.

(2)

Félek a sötétségtől. Hogy rejtőzködik benne valaki, olyan,
mint én, mégis más, csak van, nem mozdul, talán csak
karnyújtásnyira tőlem, vagy kőhajításnyira vagy egy távolabbi
sarokban, sokáig nem ad semmi életjelet, várja, hogy adjak én,
lépjek, meneküljek, vegyek levegőt. Vagy egy névtelen,
tulajdonságok nélküli idegen, eleven bábu, néma gép,
gondolkodó növény, néhány ősz után az egyenletei számára
nincs többé titok. Vagy én vagyok más, hiszen nem látom
magam, még a kezemet se, ha az bizonyosság lenne máskor,
ahogy látom, megfog valamit, fogom a fejem, fáj, beütöttem,
a fájdalom vezeti a kezem, fájdalommal látok, és aki engem lát,
annak is fáj a látvány, gyorsan elfordul. A sötétségben
ha mozdulok, az rejtély, meg kéne fejtenem, de miből? Mi lenne
még érvényes a világosságból, a vakító napsütésből vagy akár
az ólmos szürkeségből? Nem kapaszkodhatok egy lehajtott ágba,
míg be nem sötétedik, hogy érezzem végig az erejét, ne várjak
semmit, csak visszafelé gondoljak az időre, vagy úgy se,
csak tárgyakra gondoljak, egy oldalára dőlt bitumenes hordóra,
fekete papírral megtömött dossziékra, vízóraaknákra
bokrok árnyékában, vaslétrával, varangyos békával.

Talán már véget is ért a hadgyakorlat a csillagok alatt,
ki tudja? Ülünk egy veremben ketten a sötét pusztaságban,
őrzünk valamit, nem tudjuk, mit, hideg van, mindent hó borít,
a hótól a föld és az ég között halványan dereng a sötétség,
nem csodálkozunk. A társam hozott egy húskonzervet
vagy babkonzervet, ahhoz tüzet rakunk, vagy csak melegedni
akarunk, vagy csak a cigarettához gyújtunk gyufát, és várjuk
a hajnalt vagy egy bizonyos órát még éjszaka, akkor talán
leváltanak minket, vagy ha nem, mi lesz, hát elmegyünk,
erről még nem beszéltünk, de nyilvánvaló.

A félelem, hogy lát engem valami a sötétben is. A semmi vagy
valami, a semmi mint üres figyelem, eredendő megvetéssel,
hogy piszok került a létezés tiszta anyagába, és attól
már eddig is bármi megtörténhetett, ezután meg még inkább,
álom és ébrenlét között oda-vissza járnak a szereplők, és ott
vagy itt maradtak adósok? A valami pedig mint valakinek a valamije,
mindegy, hogy kié, és nem is tud mást, csak nézni, és én mintha
láthatósági mellényt viselnék, láthatósági nagykabátot, élesen
visszatükröződik rajtam egy távoli trafóállomás gyenge fénye,
ha a sok kis porcelán egy kicsikét feldereng, egy állat a sűrűben
más irányba fordul, és ezúttal éhen marad. A véletlen változik,
de sokáig mindegy, míg aztán egy adott pillanatban
csak egyetlen sötét lehetőség marad.

Örök görcsbe dermedt, fekete kéz löki elém közömbösen
a trafikban a rágógumit a lopott kétforintosért, vagy gurítja elém
a tíz szál cigarettát nagyapám pénzéért, aztán a két hüvelykujjával
kiemel egy adag aprópénzt a fiókból, és kiválogatja, elém tolja
a visszajárót. Fekete kéz, fekete láb biciklizik a környékünkön,
munkába megy, vagy haza, vagy dolga van valahol, viszi magával
mindenhová a régi háborút, nem látom többé, elfelejtem.

Külső félelem. Amit biztosan tudok, az csak egy fekete pont
legbelül, de azt is néha kiveszik, használják, visszateszik
a jóakarók, megfakul. A többi: egynemű, beláthatatlan félelem.
A szomszédságban rejlő mértéktelen gonoszság. A titkos
feljebbvalók végtelen sora. A rokoni gyűlölet. A világűrből
érkező és később oda távozó, ismeretlen szülők. A bosszúálló
gondozó. A testi jelenvalójával tüntető testvér. A részvétlenül
növekvő növények a szabadban, a cserepes virágok agresszív
anyagcseréje.

Vagy meghallok valami zajt, ismeretlent, ami ismétlődik,
az enyém, a lélegzetem, sötét levegő, rögtön elvegyül, elvész
a csillagokig érő nagy sötétségben, és vele én is. Talán
néhány napig, néhány hétig még látnak, jövök-megyek,
látványosan sóhajtozom, de az már nem én leszek, csak még
a testem működik, aztán lassanként elhomályosul.
Vagy a sötétségben csak ez a zaj lesz felismerhető, üres zaj
leszek, szolgálati közlemény vagy éjjeli jajgatás, bármi lehet
a nevem, vagy egy közös név, érthetetlen, mint amikor
sok ember esküszik a szigorú felsőbbség előtt.

Megjelenik egy éjjeliőr vagy egy csősz, eltévedt egy ritka
együttállás miatt, de ebben a végső állapotban is teljesíti
a kötelességét, már benézett egy zseblámpával, bekotort
egy vaspálcával minden farakás, minden szekér
és pótkocsi alá, koszos lett a ruhája, a sapkája félrecsúszott,
ezért valakin bosszút kell állnia mielőbb, de milyen nyelven?
Inkább megfordul, ellép a sötétbe, és bekapcsol valahol
egy mély hangú szirénát, gyülekező, de nem hallja meg senki.

Vagy egy öreg kisgyerek, kékesen fénylik, mintha tévéből
meredne rám riadtan, pedig csak egybegyűjti mögülem
a kóbor fényeket, és akkor hátrálni nem érdemes, hátrálok,
megfordulok, most már mindegy, olyan leszek én is,
ki bántana ebben a korban felesleges közelséggel?

Üreg a tapintható időben, guggolva épp beleférek, romlást
szülök fájdalom nélkül, észre sem veszem. Drótra kiterített
munkaköpeny, egy ásott kút hallgatása, minden mesterséges
anyag, beton, bakelit, koksz gyors fáradása, befelé pusztul
egy ház, zsugorodva burjánzik körülötte a kert.

Így most nincsenek rólam bizonyítékok hallomásból,
emlékezetből, képzeletből. Nem fenyeget senki. Parazsat
nem kotornak felém, hogy a nyelvemre tegyék, ha szólok,
mert egyébként szólni náluk csak lefelé lehet, mindenki
térde alá, kapa, ásó fejéhez, csak a kéz nyomán lehet beszélni,
egész napos fáradtsággal, a használati tárgyak fontossága után,
és akkor is hátulról visszafelé, hogy ne értsék, csodálkozzanak,
féljenek, közülük vagyok.

A fák sötétsége riasztóbb, mint a házaké vagy az üres térségeké,
sötétebb, sűrűbb sötétség, másképp is viselkedik, el tudna nyelni
egy kalapácsot nyomtalanul, másnap nem találnám, vagy valami
meglepő helyen, egy hófehér lavórban, méterekkel arrébb.

A szememben is sötétség van, talán a pince gyomrából cseppent
beléje oltóanyag, ahol a többiek tekintete elől akartam elbújni
egy délutánra, és a napfény értelmetlen képekkel büntetett,
pedig minden olyan volt, mint máskor, hetedhét diófa,
orgonabokor-bánya, vesztőhely-szőlőlugas, minden a helyén,
minden ugyanakkora, de én hiányoztam, ezeket mind nem én
láttam, mégis láttam, más szemével, más fényben, nem tűrtek el
maguk körül kisebb létezőt, akinek árnyéka van.

A szennyező fényektől derengő égen felhő-, madár-
és füstnyomokból halványsötét jel rajzolódik ki, de hiába
emelgetem a fejem, nem látom át az egészet, pedig talán
a jövőm múlna rajta. Szenestaligát tolok közeli utcákba,
valaki húzza, én csak segítek, sok haszna nincs,
de mi az a három forint egy délelőttért? Nehéz ládát cipelünk
futva négyen a távoli telephelyen álló teherautóig,
mert riadó van, de csak próba, nem igazi (próbának se igazi).
Rozsdás fűrésszel fűrészelek, hibás kaszával kaszálok,
hibás kézzel, hibás lábbal élek, nincs világ, amerre fordulok.
A számmal dobom bele a kulcsot a perselybe, de nem hallom
csörrenni, nincsenek törvények. Az a rengeteg idő
kié lehetne? Kigyullad egy elázott szalmakazal, kátrány
ömlik apám kezére, gyerekekre vadásznak fekete autóból,
fekete nejlonzacskót fúj az arcomba a szél.