Nemes Z. Márió

SZEMÉLY ÉS TOTEM

Megjegyzések a Petri-líra aktualitásához

„Mért nem lehettem régi költő?” – kérdezi ironikus hangsúllyal, de valódi tragikus töltéssel Petri György A szerelmi költészet nehézségeiről című versében. Saját beszédhelyzetének elbonyolódását jelzi ezzel, a lírai alapok olyan elbizonytalanodását, melyet hazugság nélkül nem lehet meghaladni. Ez lenne a költőre jellemző szentimentális pozíció,1 ami a naiv evidenciák hiányát magyarázatkísérletek sorával tudja csak felmutatni. A fenti verssor azonban egészen más szempontból válik most jelentésessé – és ironikussá, hiszen Petri bizonyos értelemben igenis régi költő lett, szövegeinek olvasása egy történeti-poétikai „távolság” legyőzését követeli meg. Ezért ebben a rövid írásban nem is célom a Petri-líra (ál)objektív rekonstrukciója, csupán az említett távolság bejárhatóságát szeretném megvizsgálni, azt, hogy mennyiben és milyen módon válhat Petri poétikai beszélgetőpartnerré. Ez a kérdés itt és most elsősorban a fiatal líra szempontrendszere felől érdekel, ezért a szövegem második felében olyan kortárs verset fogok segítségül hívni, melyben a Petri-jelenséggel kapcsolatos ellentmondásos viszony szimptomatikus módon jelenik meg.
Petrit olvasva nem valami technikai-szemléleti anakronizmus az, ami zavarba ejt.
A „korszerűtlenséget” amúgy sem tartom termékeny fogalomnak irodalmi kérdésekben, és lehetséges vádként egyenesen gyanúsnak érzem, hiszen olyan teleologikus irodalomfelfogást implikál, mely egy előzetes igazság bűvöletében ismerni véli a költészet királyi útját. A mindennapi olvasás során inkább az a tapasztalat tűnik relevánsabbnak, miszerint a kortárs versek kortársisága mélyen problematikus, ugyanis a verseknek nem mindig van „közös ideje”, hiszen a hatástörténeti esemény nem kronologikusan rendeződik, a történő irodalom inkább „egyidejű egyidejűtlenségek” (Reinhart Koselleck) pulzáló hálózataként fogható fel. Ennek persze számos bizarr következménye lehet. Juhász Ferenc költészetének anakronisztikus jellegét illetően számos értelmezői csoport egyetért. Márton László már 1989-ben kijelentette, hogy Juhász nem kortársa az akkori irodalom bizonyos részének.2 Fiatal költőként most Juhász Ferencet olvasni bizarr geológiai élmény, ugyanis az már fel sem merül, hogy „mai szerzőről” lenne szó (vagyis Márton provokatív kijelentése evidenciává vált), viszont az olvasás történeti-ideológiai kondicionáltságának átalakulásával a versek regresszív tulajdonságai átminősülnek, és a Juhász-szövegek épp „történelem előtti” ásványi idegenségükben válnak izgalmassá.
Petrivel kapcsolatban másképp vetődik fel ez a probléma, mint – poétikailag és ideológiailag akár az ő ellenpólusaként is felfogható – Juhász esetében. Petri, halála ellenére, sokkal elevenebb az archeológiai beszédmódokkal preparált Juhász Ferencnél. Ugyanakkor Petri esetében is kérdéses, hogy mi az, ami jelen van, hiszen az ő költészete és az ebben a költészetben hangsúlyos módon stilizált-konstruált „alak” ugyancsak remek célpontja bármilyen mitizáló műveletnek, sőt, az ő mítosza – továbbfűzve a szakrális metaforikát – élő vallás, vagyis kultikus gyakorlat övezi, ellenben a Juhász-líra már-már csak vallástörténeti kuriózum, egyfajta irodalomtörténeti ereklye. Véleményem szerint tehát Petri kortárs jelenléte/vitalitása egyáltalán nem evidens, költészetének igenis vannak olyan vonásai – itt főként a lírai közvetlenség újraartikulálására gondolok –, melyek rendkívül produktívnak tűnnek, de ebbe a poétikai termékenységbe állandóan belejátszik a költő mítosza, vagyis az a „totem”, akivé-amivé a kultikus beszéd teszi tisztelete tárgyát.3
Ugyanakkor – és ez az, ami megnehezíti a tisztánlátást – az említett két jelenség (közvetlenség és mítosz) mélyen összefügg, hiszen Petri nagy erőfeszítéseket tett önmaga és élettényei poétizálására, mindezt egy olyan „totális személyesség” (Radnóti Sándor) kialakítása érdekében, mely szuggesztivitását épp a fikciós és valóságeffektusok egymásba omlásából nyeri. A recepció már sokszor hangsúlyozta, hogy Petri költészete a József Attilához köthető lírai tradíció folytathatatlanságát fogalmazza meg, miközben végpontok rendszereként ugyan, de mégis benne áll abban a paradigmában, melyet megőrizve meghalad.4 Ennek a hagyomány-újraírásnak egyik tétkérdése a lírai vallomásosság átkonfigurálására tett kísérlet. A József Attila-féle közvetlenség „mindig egy evidenciával függ össze, s ez a líra szubjektuma: személyesség és személyiség között nem feszül ellentét, sem distancia. A hiányok – szabadság, boldogság, ártatlanság, világhiány – hálójában mindig egész embert, megragadható személyiséget látunk vergődni verseiben”.5 Petri ezzel szemben az evidencia hiányából indul ki, vagyis a transzparens szubjektum helyét egy (történet)kritikai személyesség veszi át, legalábbis a Magyarázatok M. számára című első kötetet az életanyagot állandó bölcseleti reflexióba helyező analízisdüh vezérli, mely nem nélkülözi a mániákus átideologizáltságot sem. A történetbölcseleti hajszoltság miatt ez a kötet mai szemmel intellektuálisan „túlterheltnek” tűnik, másfelől épp ez a gondolati nehézkedés teszi lehetővé, hogy a versek kiemelkedjenek abból a távolságból, melyre az esszé elején hivatkoztam.
Már-már közhelyszámba megy Vas István üdvözlő, de kritikus sorainak felemlegetése, aki „rosszkedvének jogosságát” kéri számon a fiatal Petrin, vagyis arra kérdez rá, hogy milyen életvilágbeli-generációs stb. legitimációja lehet a költőnek a hiány azon poétikájához, melyet a Magyarázatok-ban működtet. Ez a válaszigény rendkívül sokatmondó, hiszen egy olyan messzire vezető problémát vet fel a Petri-lírával kapcsolatban, mely végigkíséri az életművet, mégpedig a valóságdimenzió relevanciájának kérdését. Vagyis hogy mennyiben kell a Petri-költészetet társadalmi és történeti konstellációk alapján olvasni, helyesebben mekkora jelentősége-magyarázóértéke van ennek a háttértudásnak, mennyiben háttér is ez a „tudás” magához a vershez képest?
Lapis József Vas István cikkét hosszan elemezve így fogalmaz: „Petri költészete valóban olvasható lett afféle »közérzet-líraként« is. Nemcsak egyetlen ember, hanem egy ország és egy (vagy több) nemzedék közérzetét értve ez alatt, még akkor is, ha saját bevallása szerint Petri mindig elsősorban a maga személyes nézőpontját mutatta fel – nem kifejezetten reprezentálni szeretett volna tehát. De ha nem is tekinthetjük költészetét föltétlenül képviseleti lírának – éppenséggel a váteszi költőszereppel való folyamatos küzdelme, szakítási szándéka okán –, azt elmondhatjuk, hogy munkássága a szokottnál nagyobb mértékben tapad (tematikusan, utalásrendszerében stb.) ahhoz a korhoz és ahhoz a helyhez (túlnyomórészt a Kádár-kor Budapestje), melyben a művek születtek.”6 Petri negatív attitűdjének körülírása során a „rosszkedv” kifejezés azzal a veszéllyel jár, hogy antropomorfizációs folyamatot indít el, tehát egy rögzített szubjektum (vagy ilyen szubjektumok közösségének kollektív) „kedélye” felé tereli az értelmezést, noha a „totális személyesség” lényege szerint épp az ilyen szubjektumfelfogás megingatását célozza. Rosszkedv helyett termékenyebb az „evilági nemlét” (Marno János) iránti megszállottságot emlegetni, mely a szerves-szervetlen romok közötti tallózással helyettesíti az emberi viszonylatok humanista-idealisztikus rendszerét. A jogosság kérdése csak mélyíti a problémát, hiszen „referenciális betöltődést” hoz létre, vagyis konkrét világvonatkozások felől próbálja semlegesíteni a versek hiánytapasztalatát.
A hiány és betöltődés ellenirányú kölcsönmozgása ugyanakkor maguknak a verseknek is immanens tulajdonsága, hiszen az a fajta pszeudo-vallomásos hang, amit Petri létrehoz, mindig egy antropológiai fikció erőterében jön létre, vagyis önéletrajziság és konstrukció „örvénylő forgásában” szólal meg. Paul de Man a biografikus elemekkel is élő szövegek kapcsán fejti ki, hogy életrajz és fikció kapcsán sohasem lehet vagy-vagy struktúrákban gondolkodni: „Nem lehetséges vajon, hogy a referencia illúziója a figura struktúrájának velejárója, azaz többé nem tisztán és egyszerűen referens, hogy valami olyasmi, ami közelebb áll a fikcióhoz, méghozzá egy olyan fikcióhoz, amelyik idővel mégiscsak szert tesz bizonyos fokú referenciális termelékenységre.”7 A Petri totális személyességében felhalmozódó látszólag konkrét valóságvonatkozású elemek is ilyen referenciális termelékenységet mutatnak, vagyis jelentőségük nem valamiféle „hitelesség” magyarázó vagy legitimáló erejében van, hanem abban, hogy segítségükkel válik felépíthetővé (és ugyanakkor elidegeníthetővé) az alanyi megszólalás érzelmi-indulati hatásfoka. Ez a művelet azonban mindig poétikai konstrukciót („formát”) eredményez, sohasem tiszta életrajzi és/vagy szociológiai olvashatóságot.8
A probléma akkor keletkezik, amikor a referenciális termelékenységet elsivatagosítja vagy a vers maga, vagy a kultikus értelmezés. A totális személyesség – tágassága és elaszticitása miatt – folyamatosan „nyitva áll”, vagyis rendkívül könnyen felveszi egy adott korszak nyelvi auráját, hiszen nincs leszűkített nyelvi bázisa, nem „fentebb stíl” és/vagy konceptuális projektum. Ez az áteresztőképesség lehet az egyik poétikai magyarázata annak, hogy Petri lírája (különösen az Örökhétfő-kötet szövegei) miért tűnik sok ponton az adott történeti korszak által túldetermináltnak. A „túlkódolás” leginkább a politikai tárgyú szövegek esetében jön létre, melyekben a korszak áthallásos utalásrendszere és a bökvershumor militáns formája (háttértudás nélkül) megfejthetetlen és/vagy értékelhetetlen formációkat hoz létre. (Kiváló példa erre a Mi jön még? [1989] című kötetből a Hunfalvy naplójának olvasása közben című darab, mely vélhetőleg kimeríti a – Petri saját kifejezésével élve – „politológiai giccs” kategóriáját.) Az ilyen szövegekben az a különösen irritáló, hogy egy adott korszak/szubkultúra gondolati argójából kimaradva nincs lehetőség esztétikai újraelsajátításra, hiszen a vers „megvonja magát” tőlem, valahol a mélyben villódzik, de csak archeológiai eszközökkel tudok hozzáférni. Sőt, az sem biztos, hogy az irodalomtörténeti ásatás elvégzése után esztétikailag gazdagodom, hiszen lehet, hogy az eredmény csupán magának a feltárásnak a tervrajza lesz. Petri ebből a szempontból (is) közel áll Sziveri Jánoshoz, akinek szövegei stimuláló fertőzésként hordozták a korszak politikai referenciáit. Ez a fertőzés a költői nyelv „hasadtságához” vezet, egy olyan állapothoz, ahol a politikum annyira átitatja az artikulációt, hogy a nyelv nem egyszerűen színre viszi és reprezentálja azt, hanem jelentéstani függőségbe kerül tőle.9
Egyes versek poétikai hasadtsága mellett a kultikus értelmezés eljárásai felelősek a termékeny hiánystruktúrák túltöltéséért. Maurice Blanchot L’entretien infini című munkájában az irodalom és a kultúra közti különbségtevés szükségességére hívja fel a figyelmet.10 Értelmezése szerint egy költői mű megalkotása nem feleltethető meg egy kulturális produktum előállításának. A kultúra kisajátítja és abszorbeálja a költői műveket, vagyis egymással összehasonlítható dolgokként helyezi el őket egy könyvtárszerű struktúrában. A két szféra ilyen módon egymásba van „törve”, hiszen az irodalom a kultúra szubsztanciális tartalmaihoz képest nem más, mint „kiüresítés”, míg a kultúra folyamatosan ennek a hiánynak feltöltését végzi el, mert számára egy Mű jelentése valamilyen esszenciális és pozitív világvonatkozás. A kultúrának ez a hiánytöltő működése struktúrájában megfeleltethető annak a kultikus eljárásnak, amivel a Petri-versek evidenciahiánya felszámolódik, illetve legitimálódik. A korszak politikai-szociológiai összefüggéseinek bekapcsolásával egyből érthetővé válik a világhiányos líra, a ’68-as nemzedék szabadságideológiája olyan értékfedezetként szolgál, mely az egyes versek esetleges sikerültségétől függetlenül garantálja a gesztus relevanciáját.
Fodor Géza kismonográfiájában a Petri-féle negatív diszpozíciót első nekifutásban nem próbálja „megfejteni”, hiszen olyan alkati sajátosságként kezeli, mely az olvasó számára elfogadandó adottság, vagyis nem lehet mögéje kerülni és feloldani azt a történelemben. Aztán Fodor megfordítja az érvelést, és azt hangsúlyozza, fontosabb, hogy maga a történelem mennyiben igazolta és tette reprezentatívvá ezt a beállítottságot. Vagyis a kritikus a történelmi mozgás fényében ítél a költői alkat esztétikai jelentőségéről, miközben olyan színpadra helyezi a költőt, ahol a történelmi és kulturális kontextusok a lírai esetlegességet folyamatosan és szakadásmentesen látják el jelentésekkel: „Petri költészete, az »elveszett illúziók« lírája, a »68-as szellem«, az elvont radikalizmus tragédiájának költészete az időbelileg szélesen felfogott modern költészet egyik reprezentatív paradigmáját valósítja meg váratlan, már korszerűtlennek hitt tisztasággal: azt, amelyet Schiller szentimentálisként írt le, amely a valóság és az eszme meg nem felelésén alapul, s a valóságot az eszmére vonatkoztatja, s amely a romantikában érte el – contradictio in adiectóval szólva – klasszikus alakját.”11 Még egyszer hangsúlyoznám, hogy nem ab ovo utasítom el az ilyen kontextualizációkat, hiszen (Petri esetében különösen) értelmetlen lenne a szövegek koruktól/hagyományuktól való „megtisztítását” javasolni, csupán az olyan ideologizáló mechanizmusok veszélyére szeretnék utalni, melyek tiszteletük tárgyát úgy dologiasítják, hogy ezzel megfosztják a szabad újraértés, a termékeny „profanáció” lehetőségétől. Fodor érvelésével sem az a probléma, hogy ne lenne alkalmas egyes Petri-versek megvilágítására, inkább a totalizálás veszélye érzékelhető, egy olyan gondolati formula megalkotása, mely hiánymentesen tölti be a szövegek illékony alakzataiban létrejövő repedéseket.
A kortárs fiatal költészet egyik releváns törekvésének az imitált alanyiság megteremtését tartom. Ezen olyan ornamentális személyesség értendő, mely különböző felületek és díszletek segítségével próbálja önmagát énszerűként artikulálni, miközben ennek az antropomorf illúziónak a művi voltát is leleplezi.12 A pszeudo-vallomásos hang kidolgozásában a legfontosabb hatásközpontként Kemény István nevezhető meg, akinek apolitikus lírája ideológiailag többé-kevésbé „megtisztított” poétikát kínált fel. Petri totális, önmagát meghaladó személyessége is fontos kapcsolódási pontot képez(hetne) ebben a poétikai „keresésben”, de a költőben és körülötte érzékelhető – fentebb már érintett – távolságélmény megnehezíti a költői javak kiaknázását. Nagy szakításokat, mítoszromboló gesztusokat se lehet érzékelni; a Petri-összkiadás kapcsán fellángoló vita, melyet Károlyi Csaba provokatív kijelentése („a Petri-líra süllyed”) robbantott ki,13 látszólag nem érintette a legfiatalabb költészetet, mintha a jelképes leszámolás ugyanúgy nemzedéki-történeti kontextust követelne meg, mint a reflektálatlan kultiválás. Ennek ellenére Petri jelen van, de kevésbé mint szövegszerű hatás,14 inkább mint alak és embléma. A továbbiakban olyan poétikai „színrevitelt” szeretnék hosszabban elemezni, melyben megfigyelhető a Petri-jelenséggel kapcsolatos ellentmondásos viszonyulás – elfogadás és distancia egyidejű működése.
Sopotnik Zoltán Csakapetri című verse a költő második verseskötetében (Az őszinteség közepe) jelent meg.15 A kötet egész koncepciója az irodalom mint életellenes élettér kritikai vizsgálatára épül. A lírai alteregó költőként nyilvánul meg a szövegek viszonyrendszerében, és a kánon(ok) szereplői is megszemélyesített – familiarizált – szereplőkként jelennek meg. Ilyen háziasított irodalmi figuraként lép színpadra Kukorelly Endre (a K.U.K.O.R.E.L.L.Y.-ciklusban) és Petri is.

„Reflektálni kell nagy műre, szerzőre,
meg hivatkozni, azt mondják,
Zoltán, ezt magának is alkalmaznia kell, ha azt akarja,
hogy komolyan vegyük.
A reflexió erő, a hivatkozás az erő műholdja.”

A versindítás önmagát, vagyis a verskezdés poétikai lehetőségeit tematizálja. A kezdet azonban nem szuverén eredet, hiszen műfaji és szövegtechnikai elvárások normatív rendszere előzi meg. Helyesebben maga a Kánon, az irodalom fenyegető felettes tudata áll az eredet előtt, ami-aki paranoid szólamok sokaságában mint „mi” szólal meg. Ez a „mi” interiorizálódott, magában a versben és a lírai bensőségességben („Zoltánban”) beszél, a költői önmegszólítás ironikus elkülönböződéseként nyilvánul meg. A Kánon által megkívánt reflektálás a Kánon érdeke, de a költőé is, hiszen csak az ilyen, hatalmi gesztusként értett intertextualitás által indulhat a vers, és legitimálódhat a Másik által a (sohasem teljesen) saját hang.

„Gondoltam, ha már mindenáron kell,
akkor legyen a Petri,
úgyis nagyapámnak érzem, mióta olvastam verseit
– inkább apámnak, időben így stimmel –,
pedig soha nem ismertem személyesen,
és azt hiszem, ez a szerencsém,
lehet, hogy utáltam volna
– már ahogy a visszaemlékezésekből le tudom szűrni –
a természetét, ahogy emberekkel tudott viselkedni,
mert belőlem bizony hiányzik
a zseninek megbocsátani mindent szalongesztusa.”

A kényszeredetten elfogadott reflexiós gépezet működésbe lép, és Petri alakja beleinvokálódik a szövegbe. A vers a konkrét „meghívás” előtt és a színrevitel közben is a Petri-lírára jellemző poétikai szerveződést mutat (alulretorizált, élőbeszédszerű hosszú mondatok stb.), ezzel a választás esetlegessége bírálódik felül, hiszen a szöveg anyagában mutatja meg, hogy a Petri-hang már az eredet előtt is jelen volt.16
Az invokáció mechanikus gesztusa a költői bensőségesség terében antropomorfizálódik, és a poétikai megelőzöttség személyek közötti kapcsolatként válik „megélhetővé”. A viszony azonban nem teljesen harmonikus, hiszen a kánon mint a kapcsolat elidegenülésének („szövegiesülésének”) veszélye állandóan jelen van. Ez a működés értelmezhe-
tő a hatásiszony meghasadásának – tehermentesítésének – is.17 A fojtogató aspektus a „Kánon” fogalmába projektálódik, de ezzel egy időben lehetővé válik egy nem hatalmi síkon történő találkozás. A vers alapkonfliktusa tehát – ezt már ezen a ponton is előrebocsáthatjuk – irodalom és személyesség folyamatos (korrumpálódásként is felfogható) egymásba gyűrődése, vagyis annak kutatása, hogy „miként lehetséges az irodalmi elődhöz való viszonyulás, az irodalmi kommunikáció nem-irodalmi formája az irodalmon belül”.18
A beszélő és Petri privát története vizionált találkozás, mely textuálisan közvetített, és itt nemcsak a versekre, hanem kultikus dokumentumokra („visszaemlékezések”) kell gondolni, ugyanis Petri „emberi természete” ezekből rekonstruálódik. Ez a természet azonban nem kevésbé megalkotott, mint a versek „Énje”, hiszen a „zseninek megbocsátani mindent szalongesztusának” elítélésével Sopotnik a baudelaire-i elátkozott költő pózában megjelenő Petrit idézi meg. Vagyis egy mitikus alakot, aki nem „valamilyen”, hanem reprezentál „valamit”. Az átkódolást nem tudatosítja a vers, csupán enigmatikusan utal a visszaemlékezések deformáló erejére:

„De a visszaemlékezések bonyolult erőteret képeznek köré,
marad hát a szöveg, és az abból felépített ember,
akinek kéznyoma ott van a történések hátsó fertályán.
Például egy utcai verekedés villanófényében,
vagy mikor kedvesem átülteti másik cserépbe a halott kaktuszt,
és ugyanúgy vonzotta a mocsok, mint engem.
Ha szólhatnék hozzá, tegezve tenném.”

A „visszaemlékezések” emberképének megtagadásával paradox módon a „szövegből felépített ember” válik valódi partnerré. Mindkét Petri-imágó olvasmányélményként épül fel, vagyis egyik út sem vezetett ki a szövegszerűségből, de a versek Petrije mégis individualizálhatóbban jelenik meg, mint a kultikus preparáció által megalkotott totem. Ebben a kontextusban érdemes felidézni Petri „Eszmék és tánclemezek” című versét, melyben az elhunyt Vas Istvánról emlékezik meg, és a „szövegből felépíthető ember” felfogását a személyes gyász szempontjából elégtelen vigaszként határozza meg.

„És Vas Istvánból mi maradt?
Már úgy értem, hogy a művein kívül,
de most éppen nem a műveiről
szólnék. Hová és mivé lett az emberi alak?
Amit szerettünk, a szellem égésterméke, a testi salak?

[…]

De mindegy. Meg kell szokni, egyre több
lesz csak a Nélküled, a Nélkülük,
eltemettük hiszen Pilinszkyt, Kálnokyt,
néhányan még élősködünk álnokul itt

– mert a túl- avagy továbbélés számomra jó ideje
a vastagbőrű pofátlanság egy neme.”

A vers zárlatában a korrumpálódott továbbélés („élősködés) képe vállalhatatlan, de kikerülhetetlen alternatívaként ábrázolódik, egyfajta nemzedéki árulásként, melyet el kell „szenvednie” a még jelenlévőnek. Sopotnik versében a Petri-alak egyszerre halott és élő, vagyis kultikus jellegű, kísérteties egzisztenciával, távollétszerű jelenléttel bír, mintha az „élősködés” a halálon túl is folytatódna. Sopotnik beszélője látszólag a visszaemlékezések és versek fantomkapcsolatán kívül egyedül a temetés eseményével tud „kortársi” kapcsolatot létrehozni, de még ez a viszony is közvetített, vagyis anekdotaszerű:

„Egy csomó dolog van csak úgy magától;
emlékszem, mennyire meglepődtem, mikor az egyik ismerősöm
közölte, hogy volt a temetésén.
Hazament a munkából és beszólt a konyhába a feleségének,
temetésre mentem, ennyi,
szegény asszony meg ijedten telefonálhatta
körbe a rokonokat, melyik ágon történt a baj.
Az lepett meg, hogy nem-irodalmi tényező ritkán szokott ilyen gesztust tenni
(nagy szerző temetésén való megjelenésre gondolok),
biztos van erre valami ósdi szerződés kopott, kapcsos könyvben.”

A hangsúly ebben a szövegrészletben azon a „közelségen” van, mely a Petri-alakot egy az irodalmon túli szélesebb nyilvánosság szerves részévé teszi, hiszen a beszélő ismerőse is kvázi-rokonként gyászolja meg a halott költőt. Ez a közelség azonban egyszerre távolság is, hiszen a költő halottként, vagyis távollévőként válik domesztikálhatóvá – a családi élet részévé. Ebben a formában Petri temetése mitizálódik és demitizálódik, alakja egyszerre veszi fel a házibarát és a kultikus („élőhalott”) totem attribútumait.

„Reflektálni kell nagy műre, szerzőre,
meg hivatkozni, azt mondják.
De azért gyertyát is gyújtani az etika oltárán,
ezt meg én mondom, csak úgy, magamnak,
nehogy elvigyen a szentimentalizmus törékeny,
primitív hajója.”

A Csakapetri zárlata számos kérdést hagy nyitva. Az etika oltárán való gyertyaégetés gesztusa valószínűleg egy – a reflexiós gépezettel szembeni – autentikus Petri-tapasztalat lehetősége mellett érvel. Ugyanakkor az etikára (mint szövegfeletti szubsztanciára) hivatkozás és ennek a hivatkozásnak rituális cselekvésként való színrevitele a kultikus gondolkodás szférája felé mozdítja a verset. Mintha Petri alakja azért volna fontos, mert benne egy az irodalom és kultúra hatalmi viszonyain kívüli „őszinteség” szólalna meg, az „élet” nevében és érdekében.
A fenti pozíció azzal a veszéllyel jár, hogy újrateremti az élet versus kultúra (avagy tartalom versus forma) rossz emlékű szembenállását, s ebben az álkonfliktusban elfedi a lírai megszólalás kikerülhetetlen műviségének tapasztalatát. Kétségtelen, hogy minden korszak és generáció igényli az evidencia tapasztalatát, ugyanakkor van abban valami bizarr, hogy az élet szószólójává épp a konstrukció iránt elkötelezett Petri válik. Ennek a lépésnek a megtételéhez van szükség a kultikus redukcióra (melyet a szeretve gyűlölt Kánon tesz lehetővé), hiszen az említett szerepet Petri csak mesterséges totemként tudja betölteni. Ezzel a művelettel az élet fogalma is kultikussá válik, mert bezáródik saját átlátszatlanságába, és a történő szövegtől független instanciaként helyeződik az irodalmi tér fölé.
Sopotnik verse azonban mégsem merül ki a hitelesség idealizálásában (és ez a Petrire hivatkozó fiatal szerzők nagy részére nem mondható el), mert az őszinteség fogalmát a kötet egészének motívumrendszere mélyíti tovább – méghozzá egy sajátos irodalompszichológia segítségével. Felfoghatjuk úgy is, hogy ez az őszinteség nem valami megfellebbezhetetlen „tudás”, hanem olyan produktív kétely, mely a Kánon ikerfogalmaként a kötetet meghatározó szorongás okozója és gyógyítója is egyszersmind, ahogy azt a vélhetően ugyancsak Petrire utaló versrészlet megfogalmazza:

„Mikor egyedül vagyok otthon, mintha
valaki figyelne. Kitalálom vigasztalásul, hogy
pár éve halott, kedvenc költőm néz fentről,
bár esélyei inkább a lentről beszélnek. Esetleg
támad még egy csomó, veszélyesebbnél
veszélyesebb ötletem, egyre közelebb
az őszinteséghez. Mert az őszinteség közepén
gyógyító erők állnak.”19

A beszélő be van zárva kényszerképzetei közé, melyeket terápiás módon irodalmi síkra terel, bár a versrészlet – a szublimációs felfogás ironikus kritikájaként – olvasható úgy is, hogy a kényszerképzetek maguk is az irodalmi térből (a Kánonból) erednek. A Kánon (újra) Petri kísértetalakjában idéződik meg, aki a beszélő számára az őszinteség „vigaszát” nyújtja, vagyis lehetőséget ad a beteg Kánon meggyógyítására. Ebben a költészetben tehát nincsen tiszta szembenállás, a Kánon teremti meg az őszinteség esélyét – mert nyelvet ad neki –, de az őszinteség csak a Kánonban tehet szert terápiás funkcióra. A Petri-alak itt közvetítő szerepet lát el, egyfajta kultikus gyógyszer, mint a szentek maradványai, de bizonyos értelemben mégis profanálódik, hiszen nem egyszerűen a kollektív Petri-mítosz „ismétlődik” meg rituális idézés formájában, ugyanis a beszélő önterápiája keretei között sajáttá is teszi a mitikus alakot. Sopotnik tehát kettős játékot játszik, meg akarja őrizni a „Petri-totem” bizonyos szimbolikus tartalmait, de úgy, hogy az egyszerre életszerű és művi Petri-alakot „örökbe fogadja”, vagyis saját pszichologizáló magánmitológiájának részévé teszi.
Sopotnik versétől lassan eltávolodva és az elmondottakat összegezve fogalmazhatunk úgy is, hogy a totális személyesség Petri-féle poétikája rendkívül termékeny vonatkoztatási alapot képezhet a pszeudo-vallomásosság bármilyen formájának, de az ehhez a beszédmódhoz való hozzáférés lehetőségét nagyban akadályozza a „kultikus megelőzöttség” szabad olvasást deformáló rasztere. Petri – a kultikus közvetítés erőterében – egyfajta fantazmaszerű jelenléttel bír, vagyis poétikai megszólíthatóságát saját „toteme” nehezíti meg. A totemlét veszélye abban rejlik, hogy egyrészt gátolja a termékeny továbbírást, másrészt – mivel kimerevített jelentéseket hordoz – olyan poétikai ideológiák támogatására is alkalmas, melyek idegenek a Petri-líra komplexitásától. Lehet kreatív és sikeres módon játszani a totemmel (és erre a Csakapetri kiváló példa), hiszen betöltheti egy olyan ornamens szerepét, melyen keresztül elbeszélhetővé válik a lírai Én. Ezáltal talán maga a totem is „kibeszélődik”, vagyis az ironikus közvetítések által megfosztódik metafizikus aurájától, de ez kockázatos és kétséges vállalkozás, hiszen a kultikus nyelv- és irodalomtudat csábító közelsége a deformáció állandó veszélyével fenyeget.

 


Jegyzetek

1. Vö. Margócsy István: Petri György: Összegyűjtött versek. In: Lakatos András (szerk.): A napsütötte sáv – Petri György emlékezete. Nap Kiadó, 2000. 241. és Fodor Géza: Petri György költészete. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991. 26.
2. Márton László: A mennyiség nyüzsgése. Adalékok a költői materializmushoz – Juhász Ferenc: A tízmilliárd éves szív. Holmi, 1989. 2. szám. 208–215.
3. Ez az irodalomszociológiai viszonyulás kétirányú. A totem törzset generál maga köré, vagyis identitást adományoz az őt követő híveknek, de ez azt is jelenti, hogy a törzs tagjai hasonulnak a totem ideáltípusához, vagyis „beszédmódjuk” egyneművé és kiszámíthatóvá válik.
4. Vö. Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram, Pozsony, 1998. 39.
5. Radnóti Sándor: El nem fordult tekintet (Petri György lírája). In: Radnóti Sándor: Mi az, hogy beszélgetés? Magvető, 1988. 130.
6. Lapis József: A világ poétikus rendje. Széljegyzetek Petri György lírájához. Puskin Utca, 2009. 5–6. 22.
7. Paul de Man: Az önéletrajz mint arcrongá-
lás. Fordította Fogarasy György. Pompeji, 1997/
2–3. 95.
8. Schein Gábor az irónia (de)konstruktív hatása felől elemzi ezt a teljesítményt: „Abban a hagyományban, amelyben az értelmezői, elbeszélői pozícióba húzódó énszerűség működött az időbeli átrendeződések központjaként, Petri költészete szabad, determinálatlan játékteret nyitott a metaforikus mozgások előtt, miközben tulajdonképpen le is bontotta ezt a hagyományt azzal, hogy ironikusan kételkedve az esetlegesség területére vezette vissza a személy szüntelen értelmezésre szoruló létét.” (Schein Gábor: Petri György lírája a kilencvenes években. In: Szondy György és Vince Ferenc (szerk.): Súlyok és hangsúlyok – Írások az utóbbi két évtized magyar irodalmából (1989–2009). Napkút Kiadó, 2009. 58.)
9. Foucault-i értelemben persze a költői megszólalás minden formáját lehetséges a „hatal-
mi” erőtér artikulációjának felfogni, de ebben az esetben inkább hatalmi hieroglifákról van szó, vagyis olyan szövegekről, amelyek beleomlanak saját társadalmi-politikai megelőzöttségükbe.
10. Maurice Blanchot: Das Unzerstörbare. Ein unendliches Gespräch über Sprache, Literatur und Existenz. Németre fordította: Hans-Joachim Metzger és Bernd Wilczek. Carl Hanser Verlag, Müchen, Wien, 1991. 167–169.
11. Fodor Géza: Petri György költészete. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1991. 26.
12. „A személyiség nem kifejeződik – a kifejezés az, ami valamiképp mindig megszemélyesül” – fogalmaz Lapis József Enyhe mámor – A legújabb líra kihívásai az ezredforduló után című összegző tanulmányában. Alföld, 2009/12. 76–83., 81.
13. Károlyi Csaba: A Petri-mítosz vége. Élet és Irodalom, 2008/1.
14. A harminc alatti korosztályból Simon Mártont lehetne megemlíteni, aki a Dalok a magasföldszintről (L’Harmattan, 2010) című első kötetében explicit módon használja a Petri-retorikát. Figyelemre méltó, hogy Simon költészetében Petri szerelmi költészetének egyes megoldásai élnek tovább, de a szerzőre jellemző „borderline macsóság” nélkül, vagyis a Petri-poétika paradox módon a férfiidentitás lebontásában válik termékeny eszközzé.
15. Sopotnik Zoltán: Csakapetri. In: uő: Az őszinteség közepe. JAK–L’Harmattan, 2006. 22–23.
16. Az őszinteség közepe egy Petri-mottóval („De miért ne lehetne más típusú lírát csinálni”) indul, vagyis a különbözés vágya nem a Kánon megtagadásával, hanem a Kánonon belüli szelekció gesztusa által fogalmazódik meg.
17. Ennek a jelenségnek (és a versnek) ironikus mellékolvasata, hogy mivel a Csakapetri cím Petri Csakamari című szövegét és így közvetve szerelmi líráját idézi fel, Sopotnik verse nem csupán familiarizálja, hanem feminizálja is Petrit, vagyis a hatásiszony fallocentrikus viszonyrendszerét is dekonstruálja.
18. Kulcsár-Szabó Zoltán: Petri György unokája. Puskin Utca, 2009. 5–6. 6.
19. Sopotnik Zoltán: Nehéz, követhető. In: uő: Az őszinteség közepe, 32.