Száz éve született Vas István

Géher István

TANMESE A FELÜLEMELKEDÉSRŐL

Felülemelkedni nem könnyű. Ritkán tudjuk elő- és utóítéleteink, rokon- és ellenszenveink lehúzó súlyát magunk mögött odalent hagyni. De tanúsíthatom, hogy mégsem lehetetlen.
Az Európa Könyvkiadónál 1965-ben lettem Vas István szerkesztőkollégája. Ő ötvenöt éves volt, én huszonöt. Nem tartoztam pártfogoltjai és tanítványai szűkebb köréhez. Eredeti verset akkoriban már és még nem írtam, úgyhogy nemigen mutathattam neki semmit. Csak az irodalmárkodó buzgólkodásomat és fordítói próbálkozásaimat láthatta. Amit látott, nem volt rossz – távolságtartó, udvarias idegenkedéssel figyelte. Persze hogy szerettem volna elismerést kapni attól az élő klasszikustól, aki pályája termékeny delelőjén járt. Hetenként háromszor eljártunk egymás mellett a kiadói folyosón. Évek teltek. Nem mutatta, hogy észrevett, én meg vonakodtam kierőszakolni a befogadó gesztust.
Mással voltam elfoglalva. Szerkesztői munkám mellett elkezdtem újra verseket írni, „magánverseket”, Tandori Dezsővel egy húron: úgy írva, mintha nem írnék. Erről jóformán senki sem értesült. Mégis éreznem kellett valahogy Vas István enyhülten megértő figyelmét, mert amikor a kötet (Istenem, az első, kései kötet) anyaga 1978-ra összeállt, és a Szépirodalmi Könyvkiadó hümmögve tologatta a kéziratot – miért, miért nem –, őrá gondoltam. A teljes szakmából épp és kizárólag az ő ítéletére hagyatkoztam. Ez sem volt könnyű.
A sorsdöntő társalgásra, kiszámítottan véletlenül, egy követségi fogadás alkalmával került sor, az angol kultúrmisszió Gellérthegy-oldali villájában. Programszünetben egymás mellé sodródtunk az erkély mellvédje mellett, mely mintegy felülemelkedett az alatta elterülő városi panorámán. Csevegőtársam barátságosan arra unszolt, hogy írjak irodalmi elemzéseket, mert lektori jelentéseimben erre ígéret mutatkozik. Tehát olvasta ezeket a szűkkörűen funkcionális irományokat. Akkor nagyot lélegeztem. Hajlandó lenne-e megtekinteni és véleményezni a verseimet? Társasági arca egy kissé elfanyarodott. „Háát.” Jó, de akkor el kell viselnem az őszinte bírálatot.
Vállaltam, és postára adtam a vékony dossziét. Az ember ilyenkor elkészülhetett a hosszú csöndre. Napokon belül válaszolt, ő hívott fel. „Neem tetszik. Neem tetszik”, mondta a telefonba. De nem elutasítóan, hanem izgatottan, a szó legjobb értelmében ingerülten. Én sem omlottam össze, hanem furcsa, paradox módon felajzódtam az üzenettől. Csak később tudtam meg, hogy fenntartásait fenntartva alapvetően pozitív lektori jelentést írt a Szépirodalmi Könyvkiadónak.
Mi lenne hát a mese tanulsága? A könyv Mondom: szerencséd címmel 1981-ben megjelent. A szerző hálás lehetett érte, és lehet mind a mai napig. De ennél többről volt és van szó. Vas István akkor életre szóló példát adott nekem. Nem szerette a poétikámat, személyemet is csak módjával, de a ráérzés (minden ítéletünk fő motiválója és legitimálója) szakmai és emberi gesztusban nyert kifejezést. Így kell ezt csinálni, mondom magamban azóta is, amikor fiatalokkal találkozom, és írásaikat olvasom. Ha nehéz is, meg kell próbálnunk felülemelkedni.
Ugye, Pista bátyám? Ott, ahol most vagy, a lélek már természetszerűleg felülemelkedett. Szinte látom fanyar mosolyát. Ez az emelkedettség „neem tetszik”, Pistám.