Radnóti Miklós versfordító-pályázat

John Keats

ÓDA EGY GÖRÖG URNÁHOZ

Te csend érintetlen menyasszonya,

Gyámgyermeke a lelassult időnek,
Ki úgy mesélsz, ahogy rímek soha

Történetekről, mik buján benőnek,
Alakodon milyen sötétre hangolt

Legendának fut körbe lombfüzére

A Tempe-völgyből vagy Árkádiából?

Mi ez az üldözés? Ezek miféle
Vonagló szűzek, istenek, halandók,

Sípok, dobok? Milyen vad, ősi mámor?

Szépek a hallott dallamok, de még szebb

Zenéje van a hangtalan daloknak,
Sípok, játsszátok hát tovább zenétek,

Min lelki füleink elandalodnak –
Szép pásztor, sípod folyvást fújni kell,

Levél e fákról már sosem pörög le,

S te soha nem vagy megcsókolni képes
Szerelmed, ajka bármilyen közel,

Fiú, ne bánd, a lány örökre szép lesz,

S te szerelmes maradsz belé örökre.

Ó, boldog ág, nem csupaszodsz te le,

A tavasznak nem intesz soha búcsút,
S boldog zenész, ki nem fáradsz bele,

Hogy hangszered fáradhatatlanul fújd –
Szerelem, boldog, boldog szerelem!

Mindig friss, mindig új, mi egyre hív, vár,

Bizserget, izgat, felcsigázva várat –
S mi éteribb, mint minden eleven,

Lélegző szenvedély, mitől a szív fáj,

A homlok lázas, és a nyelv kiszárad.

E nép hová tódul? Mi készülődik?

Milyen virágos állatáldozat?
A díszes, égre bődülő üszőt itt

Milyen zöld oltárhoz viszed, te pap?
Milyen kis, békés, felhőkkel határos,

Vagy nyüzsgő, tó- vagy tengerparton álló

Városkát hagytak ott az emberek?
Kihalt leszel már mindig, kicsi város,

Elnémult utcáidra soha már, ó,

Egy árva lélek vissza nem mehet.

Ó, antik forma! Antik attitűd!

Márvány szűzek, fák, tiprott, zsenge rózsák –
Az ész határán túl cukkolsz, kihűlt

Idill, akár az örökkévalóság.
Te néma, megdermedt pásztori kép!

Ha majd helyünkre mások lépnek itt,

Másféle gondok közt, minden korok

Barátjaként te azt mondod nekik:
„»Szép, ami igaz, igaz, ami szép« –

Csak ennyit kell a földön tudnotok.”

Varró Dániel fordítása