Radnóti Miklós versfordító-pályázat

John Keats

ÓDA EGY GÖRÖG URNÁHOZ

Romlatlan lány, Te békével jegyes,
Árva, kit óv a Csönd s a vén Idő,
Erdei bölcs, kész, hogy szebben lefess
Füzérmesét, mint rím ahogy kisző!
Mily tündérszép titok indázik épp
Pásztoraid, isteneid körül
Árkádia vagy Tempe-völgy felett?
Mily ég vagy föld népe, mely így örül?
Mily lázas hajsza? Mily érzéki kép?
Mily vad síp-dob gerjeszt őrületet?

Édes a zengő hang, de édesebb
A nem zengő, lágy sípok, dalra hát!
Ne azt, amely fület porként belep,
A lélek hangon túli dallamát:
Szép ifjú, már nem ér véget dalod,
Ahogy erdőd sem lesz pőre, sivár,
Hű Szerető, csókod célhoz közel,
S nem csattan, ám felejtsd a bánatot;
Bár nem csalódsz, a mámor sem jön el,
Vágyad örök, épp, mint a szűzi báj!

Boldog, boldog liget! Sem zöld levél,
Sem szép Tavasz lombod nem hagyja el!
Boldog, s nem is fárad, ki itt zenél,
Örökké fúj, s örökké dalra kel!
És boldog, boldog, boldog szerelem!
Örökké ég, s lázas örömvadász,
Örökké sóhajt, és örök kamasz,
Túl minden földi szenvedélyeken,
Hisz rajtuk bánat és undor tanyáz,
Égő homlok, s tikkadt nyelven panasz.

Kik gyűlnek itt isteneik elé?
Mily lomboltárhoz vonod, Te csodás
Pap borjúd, mely felbőg az ég felé,
S szelíd testén súlyos virágfonás?
Mily kisváros ez: mit folyó szel át,
Vagy mit békés vár óv s a hegytető?
Eltűnt népe e jámbor reggelen.
Kisváros, némaság borul terád
Mától, de vissza egy lélek se jő,
Ki arról vall, mért lettél néptelen.

Attika éke! Bölcs mester! Befut
Míves márványdíszként ifjú s a szűz,
Fáid között az ösvény körbejut,
Te néma test! Mesés tájakra űzz,
Akár a holnap: Hűs Pásztorregény!
Midőn lassan ránk majd penész ragad,
Te túlélsz mindent, és megalkuvás
Nélkül az emberhez szól majd szavad:
„Igaz, mi szép, s szép, mi igaz – ne kérj
Többet, mert ez minden földi tudás.”

Bajnóczy Zoltán fordítása