Csobánka Zsuzsa

BÁBEL

Megszólíthatatlan vagy,
ne ints, vissza se kérdezz.
Hajlékaim olyan emberiek,
tele vérrel, mocsokkal is talán,
nem vagyok méltó.
De ha vagy, és én elhiszem,
hogy valakihez beszélek,
lenned kell, lennem nekem.
Hála legalább, ha végképp elcsigáz az éjjel.

Birodalmam széles,
felhők kergetik.
Méhemben zsibongó sejtek
tágulnak, lüktetnek.
Mélyre ás az Úr, valaki alszik benne.
Mindegy, szőr vagy toll borítja-e a testet,
alatta csupasz.
Csupasz a madár izmos szíve felett,
és csupaszok a belső szervek is,
készen arra, hogy elhallgassanak.

Uram, magaddal mérsz.
A kezemben nehéz vasak,
ingek simulnak alatta.
Sima a gallér, sima az ingnyak,
simák a karok, a hát
és a tüdő mindkét lebenye felett az anyag.
Imára kulcsolt két erős kezem így ölel,
enged, fogad.

Lélegezz.
Amit most látsz, elmesélni egy élet kevés lesz.
Add, Uram, ne gyűrjem az ing alatt a testet,
igeneim igenek, a nemek nemek legyenek.
Néma legyek vagy pontos,
de inkább emberi,
hibáimban nélkülözhetetlen.
Olvass, Uram, hadd olvassalak.