Ágh István

HOL VÉGET ÉR A KELENHEGYI ÚT

Hol véget ér a Kelenhegyi út
a szálló s a sziklakápolna közt,
megszokott otthonosság ösztönöz
ácsorgásra, mint rég a kapuban,
csak most már más jövőbe révedőn,
nem az udvarnak háttal, végtelen
nagy út előtt, bár sosem kérdezem,
miért épp itt, s kit érdekel ugyan?

Itt jártam tegnap is, még mielőtt
fölmászott a turulra a hídon
megint valaki, televízión
néztem, hogy az ikaroszi eset
mint ismétlődik, s milyen divatos
követni a taligára kötött
Dunába lökött Gellért püspököt,
síksági tériszonytól betegen.

Talán mert épp a közelben lakom,
s lábam rögtön a Duna-partra tart,
úgy vonz a hegy, a fürdő, a terasz,
mint valaha, bár azon nem múlik
semmi már, csupán véletlen vigasz,
ha elém sodorna a forgalom
egy akárkit, akiben bízhatom,
s legalább fölidézne valamit.

Túlélő lettem észrevétlenül,
míg egymást őrölték az évszakok,
sőt örültem, hogy változik a kor,
aztán egyszerre csupa idegen,
vagy arcról ismerős leszármazott
vett körül, egy tehetséges, derék,
megalázóan szabad nemzedék
semmisít meg, miként észre se vesz.

Meggyőznek még érzékeim, vagyok
akként is, mint fönn a toronydarut
szerelő lehet létemre tanú,
mert féltem őt, mert hátha félrenéz,
és félrelép, vagy oly gyanútlanul
tör föl a rejtőzködő őrület,
hogy téveszméje lesz a föld öle,
e föld alatt való építkezés.

A turulmadár kitárt szárnya közt
úgy lobbant föl az emberforma láng,
mintha gyertyává gyújtaná magát,
melyet tűzoltók el nem oltanak,
lobog, ahogy önnön fényében áll,
lecsöppen és aláereszkedik,
míg gyorsan föl nem szippantja a híd,
s a hidat is kioltó pillanat.