Ungváry Krisztián

MORÁLIS MENEDÉK

Ortutay Gyula: Napló 1–3. (1938–1954;
1955–1966; 1967–1977)

Szerkesztette és a jegyzeteket írta Markó László
Alexandra, 2009 (1–2.); 2010 (3.)
816, 648, 648 oldal, kötetenként 4999 Ft

Az Alexandra Kiadó hatalmas vállalkozása volt Ortutay Gyula naplóinak 2009 ősze és 2010 tavasza között megjelentetett három kötete. A Kádár-rendszer első felét már tudatosan átélt olvasóknak nem szorul bizonygatásra e naplókiadás fontossága. A köteteket szerkesztő és jegyzetelő Markó László munkájának botrányos színvonalát többen szóvá tették, és maguk a kötetek sem maradtak visszhang nélkül. (Hogy csak néhány recenziót említsek: Ungvári Tamás: Az elveszett nemzedék. In: Élet és Irodalom, 2009. augusztus 19. és az ezt követő vita, valamint uő: Kis magyar néprajz. ÉS, 2010. január 22., László Ferenc: Felfelé a lejtőn. In: Magyar Narancs, 2009. augusztus 13., Bölcs István: Fajmagyarok kora. In: 168 óra, 2009. június 6., Tanúnak lenni. 2010. január 19., A pártonkívüli bolsevik. 2009. június 16., Radnóti Sándor: Egy tudós-politikus. In: Revizor, 2009. november 10., Péter László: A napló elmélete és gyakorlata. Kortárs, 2010. március.)
Munkatársai a mai napig nagy szeretettel emlékeznek róla. Ama kevesek közé tartozott, akik a Kádár-kor keresztapái közül sokaknak és szívesen segített. Politikusi és tudományos pályája a falukutatók mozgalmával indult. Emellett azonban a népiekkel szemben kellő távolságtartással viseltetett, kritikai érzéke nem hagyta el (ez a későbbiekben is megmaradt, Németh Lászlót vagy Illyés Gyulát például megsemmisítő bírálatokkal illeti néha naplójában). Barátai közé tartozott Radnóti Miklós, Reitzer Béla, Erdei Ferenc, Kállai Gyula. Elmondható, hogy politikai értelemben az 1945 előtti „nagy” generáció tagja volt. E jelző használatát indokolja az említettek 1945 előtt még tisztának és erkölcsösnek tűnő és a mainstream nézetektől markánsan eltérő harmadik utas-társutas politikai koncepciója, amely az 1945 utáni hazai irodalmi életben meghatározóvá vált. Az ide semmilyen módon sem besorolható Radnóti annyira megbízott benne, hogy a később Bori notesz néven irodalmi jelentőségű noteszébe öt nyelven (!) is azt jegyezte be, hogy megtalálója „juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula egyetemi magántanár részére”. Radnóti sokat sejthetett, bár ezt a bejegyzést minden bizonnyal még Borban, 1944 nyarán írhatta. Ortutayt rendkívül pozitívan minősíti, hogy Radnóti őt jelölte ki remélt biztos pontként – egy olyan világban, amikor annyi minden lealjasult.
1942-től vett részt az antifasiszta ellenzék munkájában, 1943-ban megszervezte a Független Kisgazdapárt polgári tagozatát. A nyilas hatalomátvétel után antifasiszta ellenálló, 1945 után titkos kommunista párttag. Hivatali funkcióinak felsorolása több bekezdést tölthetne ki, elég csak azt említeni, hogy 1945-től haláláig országgyűlési képviselő is volt (leszámítva az 1953–1958 közti időszakot). 1947-től vallás- és közoktatásügyi miniszterként az egyházi iskolák felszámolója (korábban piarista diák és Sík Sándor tanítványa volt, nála is doktorált). 1949-től a Hazafias Népfront jogelődjének tagja, 1957-től főtitkára, majd alelnöke, 1958-tól az Elnöki Tanács tagja. Ezekből a címekből is láthatjuk, hogy a Kádár-rendszer „társutas értelmiségi” karrierjei közül kiemelt szerepe volt. Pártfunkció hiányában sohasem tartozhatott a politikát ténylegesen irányítók közé. Maradtak helyette a pletykák, intrikák és cselszövényes sakkjátszmák, amelyek döbbenetes szövevényét nyújtják a napló feljegyzései.
Az alábbiakban nem szándékozom teljes recenzensi alapossággal elemezni a naplóban tárgyalt eseményeket. Ez messze túlfeszítené egy ilyen írás kereteit. Ortutay az 1938 és 1977 közötti időszakról összesen 1453 oldalt vetett papírra, és ezzel maga is sajátos történetírói művet alkotott. Igazat kell adnom Péter Lászlónak, aki szerint Ortutay legnagyobb műve a naplója. Súlyos állítás ez, különösen annak fényében, hogy a naplóíró tudományos munkássága rendkívül jelentős. Nem arról van szó, hogy a napló nagyobb tudományos értékű, mint egyéb munkái, hanem arról, hogy a politika és a hatalom iránt mohó vonzódást érző Ortutay számára minden bizonnyal fontosabb volt naplója, mint tudományos teljesítménye. Saját bevallása szerint három fő művét idő hiányában nem tudta elkészíteni. A közéleti szereplés, a társutasság és a tudományszervezés fontosabbnak bizonyult számára.

A társutas értelmiségi
Ortutay szövegfolyama más jellegű, mint az ismert politikusok hasonló művei. Szemben az utóbbiakkal, akik elsősorban politikai közszereplésükről és történelminek vélt cselekedeteikről írnak, ő alapvetően lelkiállapota megörökítését tartotta fontosnak. Ebből és elfoglaltságaiból adódóan csak akkor volt módja az írásra, amikor épp nem történt vele semmi fontos. Nemcsak hónapok, hanem helyenként évek is hiányoznak. Feltűnő az is, hogy 1956. október 24-től 1957. júniusig egy sort sem írt.
Talán ez is magyarázza, hogy a napló elsősorban nem konkrét történelmi események felderítésére alkalmas. Most csak két szempontból kívánok elemezni: mi vett rá egy művelt, jó házból való és ifjúságában a kor szellemi elitjével baráti kapcsolatot tartó, eleinte tévedhetetlen ítélőerővel rendelkező tudóst a politikai lealjasulásra? Másrészt hogyan jelenik meg a naplóban a politikai rendőrség?
A morális kérdés Ortutay esetében szinte kikerülhetetlen. Mások is felteszik ezt, mint például legutóbb az ELTE BTK vezetése, amely ilyen megfontolásból nem engedte szobrának felállítását – miközben maga is kettős mércével mér, mert nem tartja problematikusnak, hogy még ma is Professor Emeritusként laudáltatnak olyan személyeket, akik 1956 után a legsötétebb sztálinizmust képviselték az épület falain belül – szemben Ortutayval.
Nem tudjuk, mit szólt volna Radnóti, ha megismeri a naplóíró Ortutayt. Az önvallomásokban elénk táruló kép zavarba ejtő, különösen 1945 után, amikor erkölcs, politika és józan ész nála is egyre inkább külön utakat követett. Minden jel szerint a napló lehetett az a menedék, ahol Ortutay megpróbálhatta egyesíteni a szétszakadt világot. Önvallomása szerint „megkönnyebbülésül” írt. Az eredmény a kortársak végtelenül cinikus és rosszmájú bemutatása. Ellentéte annak a szívélyességnek és segítőkészségnek, ami személyiségét sokak előtt annyira rokonszenvessé tette. Jót szinte senkiről sem ír. Ha mégis, akkor ez sajátos fényt kap, mint például Bóka László esetében, akiről azt pletykálták neki, hogy a besúgója. Naplójában ezzel kapcsolatban csak annyit rögzít, hogy „lehet, ez nem zárja ki, hogy szeretett”.
Skizofrén lelkiállapotról árulkodik, amikor Ortutay egyik 1955-ben megjelent írását „aljas fogalmazás”-nak nevezi, és mindezt naplójában azzal dokumentálja, hogy „Csak a szégyenemről szóló vallomást akartam idevágni”, „nem vagyok már megmenthető a becsületes, igényes tudományos munka számára […] így mocskolom magam” (II. kötet, 37.). A naplófolyamban ugyan csak néha olvashatók az önvád megnyilvánulásai, jellemzően elsősorban akkor, amikor Ortutayban oldódnak a diktatúra görcsei. Sokáig rettegnie kellett attól, hogy feljegyzései a politikai rendőrség kezére jutnak. Ez át is vezethetne bennünket a második témához, de most csak azért említem meg, mert a napló 1948–1958 közötti szövegén érződik ez a félelem is. Később Ortutay aggodalmai csökkenhettek, mert a szövegben van utalás arra, hogy már nem tart attól, hogy naplójának szövegét más is olvashatja – lásd később az Aczél György kapcsán írottakat.

Magánélet
A napló érdekessége a szöveget finoman átszövő önvád. Radnóti és Reitzer mint meghalt barátok a túlvilágról emlékeztetik korábbi énjére. Ortutay azonban korántsem csak politikai tevékenysége miatt érezte magát kínosan. Családapaként szembe kellett néznie hűtlenségével. A napló nőkkel kapcsolatos szálai sokrétűek, és csak nehezen fejthetők fel. Ortutaynak a hűtlenség különböző bugyraival kell szembesülnie. Mint országos politikus és egyetemi tanár hatalmi helyzetéből adódóan hordatott szeretőket munkaszobájába. Hogy 1959-re vonatkozó és 1964-ben leírt bejegyzését idézzem: „Győry [Gábor] hajtotta fel kb. egy éve számomra a jobb-rosszabb kurvákat.” Sok minden megítélés kérdése lehet, de azt biztosra vehetjük, hogy a prostituáltak használata nem tartozott abba a kategóriába, amit a fiatal Ortutay falusi népnyúzást és nyomort kutató baráti köre erkölcsileg elfogadhatónak tartott volna.
Életében azonban nem a futó nőkapcsolatok voltak meghatározók. Két szerelme, T. E., majd T. K. éveken át a szeretője volt, úgyhogy Ortutay állandóan a szakítás és a válás között őrlődött. Gyávasággal vádolta magát, elsősorban K. miatt, akit nem tudott feleségül venni. A napló szövegéből az önvád mellett helyenként kiemelkedik egy-egy morális jellegű utalás Reitzerre, Radnótira vagy a sohasem szeretett, de morális integritása okán elismert Kodályra. Utóbbi személye a közéleti lét iránt rendkívül vonzódó Ortutay számára különösen fontos lehetett. Hiszen Kodály úgy tudott a Rákosi-, majd a Kádár-rendszerben kikerülhetetlen művész maradni, hogy minimalizálta politikai koncesszióit. Érzékelteti ezt, hogy nem tagadta meg vallásosságát sem. Halála után Ortutay többször is említi nevét, például egy kézirata javítása kapcsán: „mennyire élt még 1955-ben is a szervilis fogalmazás, és én, sajnálatos, de mennyire átadtam magam amolyan becsúsztatott udvarolgató mondatoknak Sztálin nyelvelméletéről, a szovjet kutatásról. Ott is, ahol nem kellett volna. Ilyenkor gondolok tisztelettel Kodály makacsságára, neki nem kellett ennyit törölnie mondataiból”.
A napló olvasójaként nehezen tudtam elhessegetni azt a benyomásomat, hogy Ortutay valahol George Orwell 1984 című regényének hősével rokon. A politikai rendőrség hálójában, Winston Smithhez hasonlóan egyfajta morális túlélési ösztönből örökíti meg a Kádár-rendszer mindennapjait, anélkül, hogy nyíltan lázadni kívánna ellene. Árulkodók az Aczél György kapcsán lejegyzett sorok. A harmadik kötetben 89 oldalon szerepel ez a név. Ennél többször csak Kádár, illetve Ortutay családtagjai fordulnak elő az utolsó kötetben. Aczél „Gyurika” egyszerre Ortutay vacsoravendége és Kádár Raszputyinja (Ortutay megfogalmazásában „házi fiúja”). Megdöbbentők azok a karaktergyilkos történetek, amelyeket Ortutay rá hivatkozva lejegyez (például a II. kötet 408–409. oldala, ahol Illyés Gyula és Németh László járatják le kölcsönösen egymást egy vacsorán Aczél előtt). A Kádár-korszak meghatározó művelődéspolitikusának másik arcát ismerhetjük meg a kötetben. Aki eddig túlzásnak tartotta azt, hogy a belső elhárítást „Aczél-műveknek” is nevezték, annak számára a napló revelatív erővel bírhat. Ő az, aki mindent tudni akar, és majdnem mindent tud is. Példa erre Nagy Lajos titkos, politikailag kínos részleteket tartalmazó naplója, amelyet szerzője Ortutayra bízott. Nagy Lajos halála után azonnal „Gyuri rákérdez a titkos naplóra, s arra kér, hogy ő minél hamarabb elolvashassa. Remélem, rendezetlen az anyag, Boriska rendetlen természetéhez híven. Az efféle érdekli Gyurinkat mindenből. Ment volna el belügyi nyomozónak, garasos Fouchet” (sic!) (III. kötet, 20.).

Az állambiztonság
Tanulságos összevetni a napló besúgókkal kapcsolatos megjegyzéseit. Ezek rendkívül fontosak. Ha valaki csak az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára alapján kívánna tájékozódni a Kádár-rendszer politikai elitjének megfigyeléséről, nem sok anyagot találna. Elsősorban nem azért, mert ezek az anyagok a rendszerváltáskor megsemmisültek. Rosszabb a helyzet. Ortutay körül legkésőbb az 1960-as évektől csak úgy zizegnek a különféle besúgók, akik nyilván jelentések tömegét adták róla. Nemcsak bizonyos felkínált nők, hanem a sofőr és a kolléga képében is megjelenik a rendőrség. Minderre a korabeli operatív szabályzatok semmilyen lehetőséget sem adhattak volna. Személyi dossziéját az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában található jegyzőkönyv szerint 1953 és 1964 között megsemmisítették. 1962 után konkrét operatív cél nélkül elvileg szigorúan tilos volt másokról adatokat gyűjteni, még inkább tilos volt ezt tenni párttagok esetében. Nyilvánvaló, hogy ezektől a szabályoktól csak a megrendelő határozott kérésére térhettek el. Néhány fennmaradt ügyből eddig is tudhattuk, hogy Aczél a számára „kedves” emberek mindennapi életét már-már egy valóságshow szintjén tette saját magának transzparenssé. Lakásokat és telefonokat poloskáztatott be, az elhangzottakról pedig az illető fontosságának megfelelően napi, havi, féléves vagy éves összefoglaló jelentéseket íratott. Nem kis teljesítmény lehetett például Konrád György vagy Heller Ágnes éves telefonforgalmának tízoldalas elemzése. Sajnos nem tudjuk, elalvás előtt vagy munkaidejében olvasgatta-e ezeket a műfaj szempontjából nehezen behatárolható szövegeket. Ortutay mindenesetre tudta, hogy megfigyelik. 1971. szeptember 19-én végrendelete kapcsán említést tesz titkos naplójáról is: „ez a napló lepecsételendő, s csak halálom után 30 évvel olvashatják a tudományos kutatók. […] Igaz, az sem biztos, hogy kikötésemet megtartják – ha Aczél úrfi nagyon kíváncsi, ő biztos beleolvas, segíti a Belügy meg magos méltósága. De ha már ő megszegheti a végrendeletet, engem ez se nagyon zavar majd”.
Ortutay korántsem csak áldozatként ismerte ezt a rendszert. Maga is haszonélvezője volt, olyannyira, hogy amikor szeretőjét – más ügyből adódóan – be akarta szervezni az állambiztonság, pontosan tudta, kit kell megkeresnie az ügy leállítására. A róla hivatalosan megfogalmazott, operatív cél nélkül készült jelentésekből semmi sem maradt az utókorra. Ezeket a tartótisztek „mezítlábas foglalkoztatás” keretében készíthették csak el, még csak dossziészámot sem kérhettek rá, hiszen ebben az esetben lelepleződött volna a BM hierarchiáján belül a törvénytelen adatgyűjtés. Csak sejthetjük, hogy az effajta papírok sohasem kerültek iktatásra. Így is figyelemre méltó, hogy Ortutay Gyula neve nem kevesebb, mint 152 iktatott (!) dossziéban fordul elő. Ez az adat jól érzékelteti a BM adatgyűjtő mániáját, hiszen a fennmaradt említésekben Ortutay csupán mellékszereplő. Arra azonban még ez is alkalmas, hogy feltérképezzük a BM „mélyfúrásait”. A Hungária kávéházban összejáró értelmiségiek, az MTA Nyelvtudományi Intézet, Szekfű Gyula tanítványi köre, Lipták Gábor balatonfüredi háza mind olyan színhely, amelyeken Ortutay nevének említését besúgók és tartótisztek regisztrálták. Bár Ortutay ötvenes években készült személyi dossziéja megsemmisült, (nem kriptokommunista) kisgazda párttársai jó részéről az ilyen jellegű iratok fennmaradtak, és ezekből a naplóíró megfigyelésének metódusai is rekonstruálhatók. Egy ilyen Ortutayhoz köthető megfigyelési ügy a világhírű baritonénekes Svéd Sándor megfigyelése, akiről az ÁVH azt feltételezte, hogy disszidálni akar – ami különösen érdekes feltételezés annak fényében, hogy Svéd tíz év emigráció után 1950-ben tért haza Magyarországra, ahol operaénekesi karrierjét töretlenül folytathatta.
A napló három kötete a XX. század szellemtörténetével foglalkozók számára megkerülhetetlen olvasmány. Politikai pletykáival, a hatalmi klán belső torzsalkodásainak ismertetésével sokat segít a kései olvasónak a kádári pártállam működésének megértésében. Hasznos volna, ha ennek nyomán egy kutatás feltárná Ortutayt „a másik oldalról”, azaz a „Párt” és ezen belül is az állambiztonság szemszögéből. Köszönet jár a jogutód Ortutay Tamásnak azért a nemes gesztusért, hogy a naplót a nyilvánosság rendelkezésére bocsátotta.

 

* Lásd Szélsőbaloldali társaság – Imre Katalin és körének megfigyelése. In: Tabajdi Gábor–Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon 1956–1990. 1956-os Intézet–Corvina, 2008. 329–347.