Lengyel András

AZ ÚJ RADNÓTI-KÉPESKÖNYVRŐL

„…az égre írj, ha minden összetört!”
Radnóti Miklós és kortársai.
Emlékkiállítás a költő születésének századik
évfordulója alkalmából
2009. április 22. – 2010. január 31.
Összeállította Varga Katalin. PIM, 2009

A tavalyi Radnóti-centenárium számos rendezvényt (kiállításokat, konferenciákat, tematikus folyóiratszámokat stb.) hozott, s ezek révén a Radnóti-irodalom is érdemben gazdagodott. A munka egyik központja kétségkívül a Petőfi Irodalmi Múzeum volt, amely erre az évfordulóra nagy, reprezentatív kiállítással rukkolt elő. A kiállítás rendezője, irányítója, Varga Katalin most az összegyűjtött anyag javát „katalógusban” is közzétette. Hogy ez a szép és tartalmas képeskönyv mennyire katalógus a szó klasszikus értelmében, persze vitakérdés lehet, itthon ennek még kialakulatlanok az eljárásai. De az tény (s ez a fő), hogy ez az új kötet, mint a Radnóti Miklósról készült fotók és más, vele kapcsolatos dokumentumok képeskönyve, nemcsak dekoratív, de hasznos könyv is. A szó nemes értelmében a kultuszt szolgálja: alapfunkciója a kedvcsinálás, az olvasásra való ráhangolás. De maga a könyv – ellentétben a kiállítással, amely csak meghatározott ideig áll – újra s újra elővehető, lapozgatható, böngészgethető. S mint a műfaj minden jó realizációja, e kötet is túlmegy a puszta kedvcsináló szerepkörön: speciális, csak így kielégíthető funkciója is van. Vizuális adattár ez a költőről, segédlet megismeréséhez, a világával való ismerkedéshez. S e két funkció, a kedvcsináló s a megismerő, így együtt manapság kivált szükséges. Ma ugyanis, amikor a magyar irodalomban is valóságtalanító folyamatok zajlanak, s növekszik az irodalom iránti érdektelenség, egy jelentős életművet (s életet) úgy állít a figyelem középpontjába, hogy – a mindenütt eluralkodó absztrakt beszéd helyett – látványt, érzéki benyomásokat szolgáltat. Már anyagával is a kiüresedés ellenében hat.
A most megjelent képeskönyv kulturális teljesítőképessége nyilvánvalóan dokumentációs anyagában rejlik – de, látnunk kell, nem csak abban: hatékonyságát a kivitelezés módja is növeli. Az irodalomtörténészi, a muzeológusi és a látványtervezői munka együtt adja a könyv értékét. Hogy a kivitelezés sem a „lényegtől” független, elhanyagolható mozzanat, könnyű belátni. Ahhoz ugyanis, hogy például egy archív fotó igazán érvényesülhessen, megfelelő képnagyság éppúgy szükséges, mint az „eredetiség” varázsának technikai visszaadása. S tudható, ez nem is olyan könnyű; még az úgynevezett fekete-fehér fotók is csak „színesben”, azaz természetes sárgultságukban-barnultságukban idézik föl a régiség auráját. Márpedig a fotók nyomdai-technikai reprodukálhatósága nálunk sokáig elmaradt e sajátságok visszaadásának elvi lehetőségeitől. Ha például ismerjük az Ady-fotók két ikonográfiáját, a régit s a közelmúltban megjelentet, a technika élményalakító lehetőségeire mindjárt rálátás nyílik. Mindkét ikonográfiát ugyanis ugyanaz a kutató, E. Csorba Csilla készítette, az összeállítás, adatolás stb. vonatkozásában itt is, ott is az ő szakértelme munkált, ám a nyomdai kivitelezés az egyik esetben gyöngítette a kutatói teljesítményt, a másik esetben fölerősítette, megsokszorozta. S a Radnóti-recepció szerencséje, hogy a Radnóti-könyv elkészítése során Varga Katalin immár számolhatott mindazokkal a lehetőségekkel, amelyek anyagát nem csak így-úgy megjelenítik, de dekoratívvá, vizuálisan is hatásossá teszik. Az albumszerű formátum, a jó könyvtervezői és nyomdai munka a Radnóti-képeskönyv gazdag lehetőségeit is engedi érvényesülni. (Ez természetesen az anyag digitalizálóját, az összeállító keze alá dolgozó T. Nagy Györgyöt is dicséri. Az ő érdeme is, hogy a fotók és más dokumentumok így, az életút időrendjére fölfűzve, érvényesíthetik vizuális és dokumentáris erejüket, egyszerre adnak vizuális élményt, és idézik föl azt a személyes és történeti aurát, amely – „természetes” történeti kontextusként – hozzátartozik az életműhöz, és segít az életmű megértésében, olvasói földolgozásában.)
A könyv lehetőségeit, persze, szögezzük le ismét, alapvetően és elsődlegesen az összegyűjtött anyag jellege és ereje teremti meg. Az, amit Varga Katalin a Petőfi Irodalmi Múzeumból és más gyűjteményekből (leginkább a szegedi múzeumból) össze tudott szedni, ha nem is „teljes” dokumentáció, lefedi az életút teljes menetét, s jellemzi – méghozzá sokoldalúan jellemzi – azt a miliőt, amelyben Radnóti élt és alkotott. A fotók, a reprodukált kéziratok, hivatalos iratok, aprónyomtatványok sorozata együtt, szakszerűen elrendezve „kerek” egészet ad ki, s „elbeszéli” a költő életrajzát.
Az egyes, itt hasonmásban közreadott iratok számbavétele, újdonságuk mérlegelése nem lehet ennek az ismertetésnek a föladata: a recenzió nem helyettesítheti a könyv kézbevételét. Itt is célszerű azonban említeni, hogy e képeskönyv, őrizve eredetének, az immár lebontott kiállításnak az emlékét, dokumentumok és szerkesztői összekötő szövegek együttese. Ez a megoldás két szempontból fontos. Egyrészt a szerkesztő szöveges megnyilatkozása áthidalja a dokumentumok szükségképpeni hiátusait, s egységbe szervezi őket. Másrészt, ettől nem függetlenül, mint a vizualitás köré épített verbális metastruktúra is funkcionál: nem hagyja magára az olvasót, a képek közt böngészőt. S anélkül, hogy erőszakosan terelné olvasóját saját értelmezéseinek körébe, megnyit egy értelmezési lehetőséget. Minden fotó és irathasonmás önmagáért beszél, saját vizuális intencióját érvényesíti, de a szerkesztő mégis – tapintatosan bár, de érzékelhetően – jelen van a könyvben, s kalauzolja olvasóját.
Ennek a szerkesztési módnak a következménye, hogy a megbízható, stabil összképen belül minden olvasó a saját előzetes ismeretei és preferenciái szerint, szabadon fedez föl magának számára különösen „érdekes” mozzanatokat. Ez az olvasói szelekció természetesen nem egyezik meg mindenkor az irodalomtörténet-írás értékhangsúlyaival: az egyik az olvasó a számára érdekeset vagy fölhívót preferálja, a másik az irodalomtörténész az egészből fölsejlő összképet kontrollálja. Mindkettő legitim nézőpont. Megítélésem szerint azonban ez esetben – speciális „műfajban” mozogva – nem az irodalomtörténészi, pláne nem a filológiai szempont az elsődleges. Az irodalomtörténész dolga e kötetről szólva legföljebb a hitelesítés lehet: hitelesek-e a fölvonultatott képek és dokumentumok, lényeges-e az, amit ez az anyag sugall vagy sem. A képeskönyv e tekintetben, úgy hiszem, jól vizsgázik, elenyésző az a hiba, amely szóvá tehető. Az is nem annyira az összeállító, mint inkább az eddigi szakirodalom számlájára írható. (Apró, de jellemző példa erre: a Szegedi Fiatalok taglétszáma csakugyan tizenöt fő volt, jól írja a könyv, de közülük két tag, Berczeli Anzelm Károly és Balla Sándor menet közben kivált, helyükre pedig Ádám László és Gerhauser Albert került. Utóbbi például, Reitzer Béla után, még a „Művkoll” adminisztratív titkári teendőit is ellátta egy ideig. Ők ketten tehát nem „pártoló tagok” voltak: formálisan is a csoporthoz tartoztak.) De még az ilyesféle hibakeresés szempontjából is fontosabb, hogy a képeskönyv – elsődleges feladatát túlteljesítve – jó néhány ponton filológiailag is újat hoz. Látszólag apró adalék, de valójában még a standard életrajzhoz mérten is fontos hozadék például, hogy a korábban filológiailag valószínűsített 1929 folyóirat kérdését néhány aprónyomtatvány fölszínre hozásával tisztázni tudja. Több fontos dokumentumot pedig ez a kiadvány emel be a szélesebb közönség szemhatárába.
Magam, ha természetes szerepemben, a könyv lapozgatójaként nyilvánulok meg, jó néhány emlékezetes mozzanatra hívhatom föl a figyelmet. Lényegesekre éppúgy, mint „lényegtelen”, apró, ám jellemző mozzanatokra. Utóbbiakra példa lehet Radnóti egyik szegedi lakásának lépcsőháza, amelyet én, ilyen perspektívából, szegediként sem ismertem. (E fotót maga Varga Katalin készítette „helyszíni szemléje” során.) A lényeges mozzanatra pedig a legpregnánsabb, egyben legmegrázóbb példa a költő halotti anyakönyvi bejegyzése, amely rideg tárgyszerűséggel rögzíti a halál okát: „tarkólövés”. Talán mondani sem kell, itt a bővebb, kommentárszerű szerkesztői megnyilatkozás kevesebbet adott volna, mint ez a szikár bejegyzés. A kommentár, bármily „okos” lett volna, „szétbeszélte” volna a megrendülést.
E képeskönyv természetesen nem helyettesítheti a költő verseinek olvasását, s nem léphet az eddigi szakirodalom helyére sem – nem is ez a feladata. De melléjük, vizuális kiegészítőként, az életút atmoszférájának fölidézőjeként odahelyezhető. S a kutatónak is, az irodalomkedvelőknek is jó eszköz a költő új szemszögből való szemléléséhez, „megismeréséhez”. A kép mindig „tud” olyasmit is, amit a szöveg sohasem, s ami csak képként adható át, kínálható föl.
Varga Katalin és a Petőfi Irodalmi Múzeum ezt a speciális feladatot jól oldotta meg, amikor elkészítette ezt a Radnóti Miklóst bemutató, igazán dekoratív és tartalmas könyvet, a centenáriumi Radnóti-kiadványok legszebbikét.