Kőrizs Imre
BÁLNÁK NYOMÁBAN
Tandori Dezsőnek
De mégis gyerekek a hang, a hang!
Nem a saját beénekelt orgánum sikkes modulálása,
hanem az, amelyen már Petőfi (a kövér, kopaszkás kis venusiait nem is mondom)
fecsegtette Haranglábat, harmincnégy sorban serkentve a lágyszívű kántort,
pontosan abban a szellemben, amely tömörebben így szól:
„Talpra magyar, hí a haza. Itt az idő, most vagy soha”,
vagy amit Karinthy tudott, akiénél kevesebb verssel csak Szapphó volt nagy költő,
amit Kassák vagy Szomory (utcák, terek mind) prózában is megszólaltatott,
és a félre sem ismert, utcátlan-teretlen Szép Ernő tartott ki hosszan habzsoló
verseiben úgy,
hogy nagy, száztíz kilós, bölény férfiak is sírva fakadnak rajta,
vagy amin a vén marha Heltai Jenő tudta elmondani,
hogy mi minden van az ember zsebében, amikor nincs benne semmi,
és hogy hiába várjuk a csodát, mert a csoda nem jön, és (nem: de!) mi elmegyünk,
és amit Kálnoky transzponált át egy kardigánosabb-szolgabírós tónusba nektek, költők,
és nektek, a metrón egykedvűen ülő bagolyszemöldökű vének,
akik sajnálhatják, hogy a bajusz-, szakáll-, haj- és körömrekorderek
meg az olyanok mellett, akik a legtöbb éti csigát tudják elhelyezni az arcuk felületén,
nem tartják méret szerint számon a hőscincér-szemöldökű győzteseket,
és így nem tudják magukról, egykedvű üldögéltükben,
hogy diadalmas fesztávjaikkal minimum megyei bajnokok,
és nektek, középkorúak, akik fölfelé már csak a korfán haladtok,
és akik ilyen minőségetekben lehet, hogy nem is léteztek,
mert a fiatalság és az öregség között talán nincs is semmi,
és nektek, fiatalok, akiknek úgyis majdnem minden szól, majdnem hiába,
de főleg nektek, minden kor- és nembeli költők,
akiket megrontott az igazság és valóság idomtalan és irreleváns ellentétpárja,
és akik megelégedtek azzal, hogy csak a fontosat mondjátok a minden helyett,
akik az életet akarjátok elmondani, az életet, persze,
és azt hiszitek, hogy az élet benne van egy bánatos délutánban,
egykori szerelmeteknek az idegenszerűségig váratlan, lealapozózott pattanásában,
a tavasz hajatokba fészkelő melegében,
az őrzött parkolókban párállva pattogó felső kategóriás kupék előrehajtott üléseiben,
egy cisz-moll akkord jól eltalált leírásában,
a zsurnaliszta közhelyekből feldemhesztett hullámpapír katedrálisokban,
a vers retorikátlanításának eo ipso illuzórikus perspektívájában,
a mindennapi észleleteket finoman átlényegítő concettókban,
banbanbanbanbanbanbanbanbanbanbanbanbanbanbanbanban,
pedig nem, gyerekek, éppen fordítva, mindezek vannak benne az életben,
amely akkora, hogy a valamekkoraság kategóriájával annyira nem kezelhető,
hogy még Juhász Ferenc sem tudja leírni, mert nem lehet leírni, elmondani, elmesélni,
csak reménytelenül, de olykor, váratlanul mégis kielégítő pontatlansággal,
a bálnahangok tartományában érzékelhető frekvenciákon, bömbölve elfecsegni.
