NEKROLÓG

Tarján Tamás

ÁDÁM OTTÓ
1928–2010

Színigazgatók halála pontot tesz társulatuk életének egy szakaszára, korszakára, melyet az ő direktori nevük fémjelzett; de egy időre reflektorfénybe is vonja azt a periódust, azt a közösséget, amelyet egykoron vagy tegnapig vezettek. A színigazgatók halála – ha jelentős személyiségek voltak – hosszú évek, évtizedek újragondolására késztet, mielőtt személy és műve végleg a színháztörténet lapjaira költözne. Szilágyi Dezső, Ádám Ottó, Iglódi István, Schwajda György: két, régóta nyugállományú és két, halála percéig aktív színházigazgató a közelmúltban történt távozása, a négyszeres csapás hatvan esztendő hazai színházi sikereit és sebeit nyitotta fel (újra vagy mélyebben). Színházi „aranykorokat”: a Madách Színházét és (mai nevén) a Budapest Bábszínházét; akut színházi dilemmákat: a Magyar Színházét, a Nemzeti Színházét, Kaposvárét, de még Szolnok színházáét is. Az elhunytak holtukban is aktívak: olyan emlék- és problémakötegekre irányítják a figyelmet, melyekről a rövidre szabott, főhajtó stílusú nekrológműfajnál bővebb terjedelemben, tárgyszerűbb tónusban lenne ok meditálni. Mindazoknak, akik a magyar színházművészet elemző krónikásai.
Ádám Ottó szeretett a háta mögött összetett kézzel, lassú nyugalomban, udvarias köszönésre mindig készen sétálni Budapest belvárosának utcáin. Az általa 1972 óta vezetett színházból, a Madáchból 1989-ben sétált ki. Majdnem két esztendeje nem rendezett már akkor, s nem is rendezett soha többé. Elfáradt volna? Netán ráunt a hivatására? Nem kívánt a musicalszínházzá történő alakuláshoz asszisztálni? A rendszerváltozás előtti, szabadságkorlátozott évtizedek egyik meghatározó színházi főszereplőjeként – aki már harminchét évesen (1965) megkapta a Kossuth-díjat – a testben-lélekben kényes eleganciájú férfi nem tartotta volna ízlésesnek, ha a végre elérkezett szabadság társadalmi és művészi káosza is vezetői székben találja? A lehetséges válaszok közül egyik sem egészen pontos, hiszen (és ez sokat elárul) a főiskolának, a fiataloknak – a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek – nem fordított hátat. Ott 2003-ig tevékenykedett, nemzedékeket nevelt, az utolsó években professor emeritusi státust élvezve. Tanára volt egyik mestere, Gellért Endre fiának, Gellért Péternek is. S bizonyára feltételezhetjük, visszavonultságában nyomon követte másik bálványa, Nádasdy Kálmán fiának, Nádasdy Ádámnak költői és fordítói sikereit. Beilleszkedett a nemzedéki sorba. Apatípus és pedagógus-diplomata volt egyszerre. Színházvezetői erényeit az utánpótlás képzésében kamatoztatta.
A holokauszt sárkányának bergen-belseni torkából szabadult, szülővárosa, Kolozsvár orvosi egyetemén két évet végzett, rendezői diplomát Budapesten 1952 tavaszán szerzett művészben mintha két én lakozott volna. Egy hűvös, palástoltan szarkasztikus angol úr és egy folyton jobbat akaró, de mértéken felül nem reménykedő orosz demokrata. Mindig színészcentrikus színházi munkái – melyek sorából számosat csak leírás, fotók alapján ismerhetek – értelmezhetők ebből a közelítésből. A Shakespeare- és főleg a G. B. Shaw-rendezések, a szinte hiánytalanul végigpásztázott Csehovok és a három Kispolgárok-nekirugaszkodással lendített Gorkijok. Tapsok és viták közepette tért vissza-vissza e kedves íróihoz. Jómagam ugyan az 1967 decemberi, kevesebbre taksált Dürrenmatt-premiert, A nagy Romulus bölcs, felülemelkedő távlattalanságát szerettem legjobban, Ádám valószínűleg legkedvesebb színészeivel, Pécsi Sándorral és Mensáros Lászlóval a főszerepekben. A nagy műveltségűnek, éles szeműnek – és konzervatívnak tudott Ádám Ottó talán ez esetben merészkedett legközelebb a dramaturgiai modernséghez, a lélektani igényesség és a realista elköteleződés számára ezt az anyagot is megfelelőnek ítélve.
Ekkor, érettségim évében még nem sejthettem, hogy egyetemistaként hamarosan a Madách közelébe sodródhatom. Nem elsősorban Ádám Ottó hívására, s inkább a „kis Madáchban” (a mai Örkény István Színházban), mint az anyaszínházban. Diákkapcsolatok révén leshettünk be néhányan, magyar szakosok, a színházi üzemmenetbe, a – Vámos Lászlónak, Pártos Gézának, Lengyel Györgynek, Kerényi Imrének és a pazarul kiegyensúlyozott színészgárdának is köszönhetően – virágzó időszakát élő együttes próba-mindennapjaiba. Nyilván nem láttunk a felszín alá, a Tolnay Klárit, Kiss Manyit, Domján Editet, Gábor Miklóst, Huszti Pétert s annyi tapasztalt nagyságot és ígéretes fiatalt is soraiban tudó közösség tényleges erőviszonyaiba. Fénylett – még egy ideig tartott – az arany(kor). De már 1963 végén ezt írta Németh László egy levelében Ádámnak, a Mathiász panzió harmadszori (s immár „a Kamaraszínházba süllyesztett”) bemutatási szándékát hírül véve: „…Bessenyei Hozzátok került. A Sámsont játszotta már, […] játsszuk el azt, ha luk van a Kamaraszínház műsorában. Bessenyei azonban nem ér rá (mint ahogy a Bolyaiakra sem ért rá); belátható időn belül nem is számíthatunk rája. Viszont kivel lehetne akkor a drámáim játszatni? Pécsi, mint kimutatta, utál; Gábor Miklós a Villámfénynélt, esetleg a II. Józsefet játszhatná, de ítéld meg, volna-e kedve hozzá? A Hamlet, Tanner John után egy Németh Lászlót!” Ádám Ottónak nem csupán a köztudottan érzékeny Németh duzzogását kellett leszerelnie, színészeit épp Németh odaadó hívének mondva a színházat megvédenie, a maga keserűségét kordában tartania, hanem végigküzdenie azt az évtizedeken átnyúló levelezési sakkjátszmát, amely a nyersebb vagy burkoltabb szóval üzengető, néha képtelen lépéseket borítékoló hatalom és az általa szolgált, utóbb vezetett intézmény között zajlott.
Németh László drámái iránti elköteleződése (a Széchenyi 1957-es morális hőstette, Az áruló vallomása, a Bodnárné megfeszülő kísérlete) mellett Ádám sok magyar színműíróért és színműért tett sokat. Ám jellemző, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – egyik szerzőnél sem állapodott meg, s épp e mezőnyben olykor kevesebbet produkált, mint amennyit sajtó és közönség visszajelzett (többek között a Sütő András-drámákat látom életműve e szerényebb helyén; közülük az egyiket, a Csillag a máglyán-t filmre is vitte).
Görgey Gábor, akinek egyik formátumos nem abszurd darabját, a Galopp a vérmezőn címűt rendezte, nyolcvanadik születésnapján empatikus sorokkal köszöntötte az ünnepeltet (ebből az alkalomból a Madách Színház ma is olvasható tisztelgő Ádám-blogot nyitott). Görgey a jó barát „halk elszántsága, rettenetes nyugalma, kíméletlen toleranciája és mindenen átgázoló bölcsessége” derűs-kemény paradoxonaival írta le a jelentékeny tehetség természetét, s megfogalmazott egy mondatot, mely Ádám Ottó sírfelirata is lehetne: „Ez a szelíd, a világot tűnődve mérlegelő ember, ha ráérzett valamire, villámgyors volt és határozott.”