Nemes Z. Márió

AZ ÁLLATOK NYELVE

Otto Weininger: Notesz – Levelek egy baráthoz
Fordította Hernádi Miklós
Qadmon Kiadó, 2009. 128 oldal, 2800 Ft

A múlt század hajnalának egyik vitathatatlan bestsellere Otto Weininger Nem és jellem (1903) című vaskos filozófiai kötete, mely tizenkét kiadást ért meg a megjelenését követő hét évben, négyet egyedül 1904-ben. Természetesen a kiadói adatok ekkora időtávlatból obskúrus számmisztikának is tűnhetnek, az azonban művelődéstörténeti tény, hogy a bécsi szerző kötete kulturális mémként fertőzte meg az Osztrák–Magyar Monarchia szellemi higiéniáját. A huszonhárom éves korában öngyilkosságot elkövető Weininger rövid idő alatt hisztérikus lelkesedést és gyűlöletet kiváltó kultuszszerzővé változott. A felfokozott figyelem a kulturális élet egészét jellemezte, Weininger „téma” volt a csúcsértelmiségiek (Karl Kraus, August Strindberg, Sigmund Freud) rangos páholyában és a polgári háztartások mindennapjaiban egyaránt. A bécsi vírus azonnal beférkőzött Magyarországra is, és hasonlóan átfogó hatást gyakorolt a műveltségi diskurzusra. Talán nem is a Nyugatban közölt kritikák, illetve a korszak européer irányultságú szakembereinek érdeklődése jellemzi legjobban ezt az élénk recepciót, hanem Kassák Lajos emlékező sorai az Egy ember életé-ből, melyek amellett tanúskodnak, hogy a tízes évek Magyarországán egy kulturális ambíciókkal megáldott fiatalnak (jöjjön „bárhonnan”, legyen polgár vagy munkás stb.) egyszerűen szembesülni kellett – Nietzsche mellett – Weininger írásaival is.
Ebből az érdeklődésből mára nem sok maradt. Weininger periferiális figuraként rögzült a köztudatban, mint a radikális antifeminizmus és a „zsidó öngyűlölet” (Theodor Lessing) karikaturisztikus alakja. Könyve – ha egyáltalán említést nyer is a különböző szaktudományos áttekintésekben – a fin de siècle vadhajtásaként kerül bemutatásra, melyet csupán a korszak patinája tart egyben. Természetesen léteznek kiváló forrásmunkák és innovatív aspektusokat alkalmazó tanulmányok, de ezek inkább szórványos teljesítmények. Hasonló amnézia jellemzi a magyarországi recepciót is. Talán ennek köszönhető, hogy Weininger alakjának legemlékezetesebb (újra)felbukkanása nem is valamilyen tudományos munkához köthető, hanem Enyedi Ildikó Az én XX. századom című filmjéhez. A Qadmon Kiadó és Hernádi Miklós jóvoltából nemrég megjelent a Notesz – Levelek egy baráthoz című szövegcsokor. Ez a publikáció fontos állomást jelent(het) Weininger kortárs újraolvasásában, de mivel posztumusz töredékekről és magánlevelekről van szó, a kötet vizsgálata előtt érdemes – a már előbb említett amnéziára tekintettel – hosszabb kitérőt tenni, hogy fény derüljön az életmű belső összefüggéseire.
Weininger Magyarországról elszármazott zsidó családban született, a bécsi egyetemen filozófiát és pszichológiát tanult. Elhíresült munkája valójában az Eros und Psyche címet viselő doktori értekezésének átdolgozott változata. Rövid életét aszketikus önképzésre-tanulásra, legendásan széles körű műveltségének és nyelvtudásának megszerzésére áldozta. A „nőkérdés végső megoldását” megcélzó magnum opus kiadását követően rövid európai körutat tett, majd visszatért szülővárosába, ahol Beethoven szülőházában agyonlőtte magát. Halálának körülményei nagyban hozzájárultak a zajos sikerhez, hiszen kiválóan illettek a mestermű szubverzitását életsorsával igazoló tragikus zseni romantikus-szecessziós koncepciójába. A Weininger-öngyilkosságot a kortárs recepció olyan artisztikus gesztussá avatta, amely „hitelesítő pecsétként” társult a Nem és jellem-hez, így az írásos Mű és a halálperformansz szétszálazhatatlan egységbe olvadt. A romantizáló – Weiningert az idealitás mártírjaként eszményítő – narratívát kiegészítette a vulgárpszichológiai eszközöket alkalmazó klinikai stilizáció is, vagyis a szerzőt egy imaginárius kórkép alapján „megérteni” vágyó olvasat. Mai szemmel megdöbbentő, hogy Ferdinand Probst Der Fall Otto Weininger: Eine psychiatrische Studie címmel már 1904-ben közölt egy esettanulmányt a szerzőről, vagyis a klinikalizáció időben sem válik el a jelenség „szövegcentrikusabb” recepciójától, s ez azt is jelzi, hogy a korszak számára mennyire természetes volt az orvosi és esztétikai-filozófiai diskurzus együtt járása. A Weininger-jelenség tehát már a kezdetektől szabadon alakítható mítoszként konstruálódott, amely a jelenből „visszaolvasva” monarchiabeli rémregényként, kulturális krimiként is felfogható. (Erre a képlékenységre játszik rá Hernádi Miklós Otto című kiváló regénye is, amely – miközben szemléletes korpanorámát nyújt – politikai és szerelmi motívumokkal átszőtt gyilkosságként „fejti” meg a Weininger-öngyilkosságot.)
A Nem és jellem az Elvi tanulmány (Eine prinzipielle Untersuchung) alcímet viseli, ezzel is jelezve, hogy itt alapvető kérdések végső megoldására tesz kísérletet a szerző. Weininger központi célja a nőkérdés, illetve a nemi viszonyok megértésének új alapokra helyezése. Ez a törekvés a korszakot foglalkoztató problémacsokor elevenébe talál, hiszen a századfordulós Bécs túlerotizált világában központi kérdéssé vált a nő és a szexualitás témája. De nem pusztán szexuálfilozófiáról (és messze nem az erotika értelmezéséről) van szó, ugyanis a szexualitás kérdésköre Weininger számára olyan narratívát alkot, amely által a korszellemet foglalkoztató válságjelenségek (irracionalizmus, az én „megszűnése” stb.) összességét kívánja reflektálni. Tehát itt nem pusztán az emberi természet regionális területének vizsgálata a tét, hanem magának az emberi természetnek és a kortárs kultúra egészének kritikai megítélése és (újra)definiálása. A szöveg egyetemességeszményéhez lenyűgöző metodológiai gőg is társul, hiszen a Nem és jellem egyszerre táplálkozik biológiai, filozófiai, pszichológiai, fizikai, esztétikai, társadalomtudományos kutatásokból. Az interdiszciplináris törekvés (amely a korszak hasonló munkáira is jellemző) azonban nem képes szilárd fogalmi konstrukciót létrehozni, az eredmény egyfajta delejes hatású diszkurzív polifónia, ahol a különböző rétegek nem szintetizálják, inkább keresztbeírják egymást. De talán épp a törésvonalak mentén felszínre kerülő ambivalencia a szöveg legautentikusabb vonása, az a hasadásos építkezés, amelyet önfelszámoló egységvágyként lehetne jellemezni.
Az egységvágy ebben az összefüggésben radikális purizmus, mely minden területen tiszta oppozíciókat követel, és egymás ellenében párolja le a különböző kategóriákat. A Férfi („Mann”) és a Nő („Weib”) regulatív „ideájának” kidolgozása is ezt a kényszeres logikát követi, mely lenyűgözően abszurd következtetésekhez vezet. Weiningernél csak a Férfi közelíthető meg pozitív kategóriákkal, ő az egyedüli etikai lény, csak a Férfi lehet zseni, csak neki van intelligíbilis énje, identitása, emlékezete, egyáltalán „léte”. Ezek a kitételek azonban azzal járnak együtt, hogy a Nő megfosztódik minden lényegi predikátumtól, vagyis esszenciálisan „kiüresedik”. A Nőnek nincs énje, lénye nem bír határozott körvonalakkal, egyfajta alaktalanság („Gestaltlosigkeit”) jellemzi. Gyakorlatilag nem is létezik, maga a megtestesült Semmi, alkalmi valószerűségét a férfitól kapja. Ez azt is jelenti, hogy a kulturálisan átöröklődött etikai karakterjegyek (szent nőiség, ártatlanság stb.) fikciók, a Férfi konstrukciói, melyeket a Nő, önmagát is megtévesztve, egzisztenciális mimikri keretében ölt magára. Vegyük észre, hogy az utóbbi gondolat bizonyos értelemben „feministának” is tekinthető, hiszen a patriarchális gondolkodás nőképének dekonstrukcióját előlegezi meg. Vagyis Weininger modellje nem írható le csupán a konzervatív mizogínia perspektívájából, mert számos olyan elemet is tartalmaz, mely kifelé mutat ebből a világképből, illetve épp ennek az ideológiának az összeroppanását mutatja fel.
A Nő „semmissége” burjánzó tettetés formájában fedi (f)el magát, ami az álarcok és viselkedésmodellek permanens váltogatásával jön létre. (Ennek legtisztább formája a hisztéria, amikor a társadalmilag kontrollált nőfikció felbomlik, és a betegből előáramlik, nem a freudi tudatalatti, hanem „igazi” természete, a személytelen és ezerarcú Semmi.) A maszkok mögött nincs feloldható női rejtély, az „ewig Weibliche” ontológiai alapot nélkülöző, éjszakai transzparencia. Ezt az ürességet a Férfi tartja fenn, a szó szoros értelmében ő hozza „létre” a Nőt, mégpedig alapvetően narcisztikus módon, saját szexualitásának igenlésével. A fenti folyamat Weininger szerint bukástörténet, ami a tiszta Férfi metafizikai-etikai hanyatlását jelenti. Így válik a Nő a Férfi bűnévé, olyan „világbetegséggé”, mely a Férfi felelősségét terheli, hiszen negativitása csak a Férfi szempontjából realitás. Ezzel a fordulattal a Nő eltűnni látszik a fogalmi rendszerből, mert alaktalanságán túl mindenütt a Férfi kompetenciája sejlik fel, végső soron semmissége sem „szuverén”, hiszen a Férfi önmegtagadása csupán. De ez a Nő metodológiai megszüntethetetlenségét és meghaladhatatlanságát is jelzi, mert olyan elektrifikáló hasadást visz bele Weininger rendszerébe, ami épp uralhatatlansága miatt produktív. A szerző a női negativitás ellenében kényszerül rá a Férfi definiálására, de csak ebből a negativitásból kiindulva sikerülhet az áhított egységes tipológia megteremtése, vagyis a rendszert saját hasadtsága hajtja előre és építi fel.
Érdemes újra hangsúlyozni, hogy a századforduló diszkurzív terében a fenyegető nőiség olyan szupermetaforaként kezd el működni, mely a karteziánus (férfi)szubjektum válságtudatát reprezentálja. Adolf Loos híres polémiája az ornamentikával párhuzamos a weiningeri gondolatmenettel, amennyiben mindketten a kultúra feminizációjaként ábrázolták a pluralizmus által veszélyeztetett zárt világképek felbomlását. Vagyis a Nő az univerzálisnak hitt határok és keretek összezavarásának leghatékonyabb ágense, de nem az egyedüli, hiszen a pluralizmus épp attól fenyegető, hogy szerepet játszik, és a Nő is csak egyike ezeknek a szerepeknek. A Nem és jellem látszólag konzekvens duális építkezése állandóan ki van téve a fogalmi fertőzéseknek és elhajlásoknak, ugyanis az önfelszámoló egységvágy lényege, hogy miközben kétségbeesetten „egybe” akarja építeni magát, mindig elburjánzik. A dualitások sorozatoknak adják át magukat, a bináris karakterológia végül is hálószerűvé változik. A Nő mögé-köré felsorakozik a zsidó, a feminin férfi, a homoszexuális és a gonosztevő („Verbrecher”) alakja, és ez a hálózat végső soron nem is nemileg konstruálódik, hanem funkcionálisan, miszerint mindegyik „típus” a határok elmosásában („Grenzverwischung”) érdekelt. Weininger a szöveg felszínén nem képes innovatív megoldást találni a heterogenitás problémájára, a szexualitást megtagadó és a szakralitás szférája felé menetelő Férfiak halálutópiája Schopenhauer hatásától terhelt eszképizmusnak tűnik, bár abszurditásában koherensen illeszkedik a rendszer önfelszámolásához. Ennél sokkal izgalmasabb, ahogy a heterogenitás – a manifeszt elutasítással párhuzamosan – beköltözik a szöveg mélystruktúrájába, és a fogalmi szerkezetek folyékony-hisztérikus örvénylésében reprodukálja a tételesen elfogadhatatlan énvesztést.
Weiningert egykötetes szerzőként szokás felfogni, de mai szemmel olvasva a hagyatékban maradt vázlatok sokszor több szellemi izgalmat rejtenek, mint a didaxistól túlterhelt Nem és jellem. A magyarul most megjelent Notesz töredékei átmeneti helyzetben vannak, mert egyszerre utalnak a főműre és a másik posztumusz gyűjtemény, az Über die letzten Dingen írásaira. A kis kötetet először 1919-ben adta ki Arthur Gerber, aki hosszadalmas előszóval próbálja megvilágítani azt a kérdést, hogy ki is volt Weininger, az ember. A vallomásos írás Weininger romantizáló recepciójának egyik mintadarabja, hiszen olyan aszketikus szentként rekonstruálja a szerzőt, akiből minden negatív érzelem-indulat hiányzott, halála pedig a humanizmus szolgálatában felőrlődő zseni tragikus végzeteként értelmeződik. A szöveg egyik meglepő eljárása, hogy hosszan kitér Weininger küllemének-gesztusainak taglalására, vagyis a Nem és jellem karakterológiai látásmódja az önmagát tanítványként pozicionáló barát által visszavetítődik Weiningerre. Ez a fiziognómiai „fényképezés” stilizáló igyekezetében már-már komikus: „Aki azonban csak egyszer is látta, arcát többé nem felejtette el. Markánssá tette hatalmas homloka, egyénivé nagy szempárja, amely szelíden fogta át a látni való dolgokat, arcszínének fiatalos frissessége sem tehette azonban széppé arcát, az majdnem csúnyának hatott. Sohasem láttam nevetést ezen az arcon, mosolyt is csak ritkán. Méltóság és mély lelki komolyság ült rajta minden egyes pillanatban.” (10.) Az arcképrajzolás során Gerber kényesen ügyel arra, hogy elkerülje a klinikai retorikát, vagyis minden lehetséges patologikus nyomot stilizál, a viselkedés-habitus inkoherenciáit rögtön irodalmi kontextusba helyezi: „Nehezen vonhatta ki magát azonban bárki személyiségének hatása alól, mihelyst beesteledett. Teste megnőtt, széles taglejtései kísértetiesen hatottak, az utcai sötétségben egész lénye valami démoni alakot öltött magára. És midőn, mint gyakorta, beszédében szenvedélyesebb hangra váltott, a nála lévő sétapálcával vagy esernyővel végigvágott a levegőn, mintha egy láthatatlan szellemmel hadakozna – ilyenkor mintha csak E. Th. A. Hoffmann fantáziavilágából lépett volna elő.” (11.) A jelenség szemantikai rései Gerber (re)konstrukciójában is „eltömődnek”, hiszen az irodalmi vonatkozások intertextuális segédletével megalkotott narratíva koherens mítoszra vágyik, és ez a kényszeresség éppolyan preparált – belül üreges – totemet „gyárt” Weiningerből, mint pszichologizáló kórképek totalizáló megfejtése. Ami Gerber szövegét kitünteti, az a vallomásosság fedezete, de ez is csak retorikai effektus, ugyanis a személyes tanúság hitelét a fikciós eszköztár egyszerre építi és rombolja. (Ennek a működésnek remek példája Gerber leírásai a Weiningerrel töltött utolsó napokról, melyek egyszerre olvashatók (ál)dokumentumoknak és gótikus mininovelláknak).
A Notesz anyagát tekintve nagy szükség lehetett értő eligazításra, hiszen a töredékes megjegyzések folyamatosan elhajolnak a rendszerező tekintet elől. A homogenizáló olvasás helyett azonban érdemes nyitottan hagyni a megjegyzések szökésvonalait, hiszen jelentőségük épp abban azonosítható, hogy a weiningeri rendszergondolkodás fogalmi szivárgását képezik le. Vagyis nem egyszerűen munkavázlatai valami „eljövendőnek”, illetve a korábban stabil elme összeroppanásának dokumentumai, hanem olyan produktív antilogosz megnyilvánulásai, amely szövegteremtő árnyékként végigkísérte a Nem és jellem-et. Ha most mégis, legalább tematikus szinten megpróbáljuk csoportosítani a szövegeket, akkor meglepve tapasztaljuk a nőkérdés szinte teljes figyelmen kívül hagyását (ritka és sokatmondó kivételek a 70. és 71. oldalon: „A nőgyűlölet semmi egyéb, mint saját, még meg nem haladott szexualitásunk gyűlölete.”) Az uralkodó motívumok a már a Nem és jellem-ben formálódó tipológiai hálóból származnak, az egyik központi karakter a gonosztevő, de elszaporodnak az organikus és anorganikus természetre vonatkozó kitételek is. A Notesz talán legérdekesebb rétegét ezek a szimbolikus szótárkészítést imitáló bejegyzések alkotják. Ennek a törekvésnek a metaszövege az Über die letzten Dingen-ben olvasható, nagy erővel induló, de teljes disszociációban végződő, Metafizika és állatpszichológia című kísérlet.
Weininger itt olyan megértéselméletet próbál kidolgozni, amely a mindenség („Allheit”) egységként („Einheit”) való homogenizálását tűzi ki célul, méghozzá a mikrokozmosz-makrokozmosz klasszikus tanának újrakonfigurálása – sajátos „pszichologizálása” – által: „A természet minden létformája egy emberi tulajdonságnak felel meg, és minden emberi lehetőség megfelel valaminek a természetben. Így a természet, minden érzéki a természetben, az ember pszichológiai kategóriái által értelmeződik, s csak ezek szimbólumának tekintendő.” (Otto Weininger: Über die letzten Dingen. Wilhelm Braumüller Universitäts-Verlagsbuchhandlung, Wien und Leipzig, 1922. 114.) A pszichologizálás humanisztikus háziasítást jelent, a külvilág jelenségeinek az emberi dimenzióra történő redukcióját, így az állatpszichológia Weininger „antropocentrikus világnézetének” (Moritz Rapaport) öngyógyító segédtudományaként jelenik meg: „Az állatok és növények nem halott emberi lények, hanem a tudattalan emberit jelenítik meg, amellyel az ember, aki ezúttal nem szabad, csak érzéklet formájában szembesül.” (60.) Az „öngyógyítás” etikai kategóriákban értelmeződik, de ez a retorika az emberi antropológiai-metafizikai kategóriájának felbomlását próbálja kompenzálni, vagyis nyilvánvalóvá válik, hogy itt már nem is a Férfi vagy a Nő fogalmi tisztázatlansága áll a rendszerkísérlet kétségbeesett felépítése mögött, hanem egy még – kategoriálisan – ennél is eredendőbb megalapozhatatlanság. „A Természet nélkülözi az erkölcsöt, amikor az ember felolvad benne, állattá, növénnyé, anyaggá, semmivé változik, úgyhogy ekkor tudatlanná válik; ám erkölccsel, etikummal, esztétikummal telítődik, mihelyt tudatossá, vagyis összetartottá válik. Csak ekkor lehetséges a Természet érzékelése.” (63.) Vagyis Weininger számára a Természet csak Emberként szemlélhető, ami azonban a Természet totális „emberarcúsítását” is (elő)feltételezi. Az előbbi program a Felvilágosodás ideológiájának egyik alapmotívuma – Weininger neokantiánus irányultsága itt is érzékelhető – de ez az ideológiai eszmény roncsoltan, önmaga karikatúrájaként jelenik meg az Állatpszichológiá-ban és a Notesz-ben. A karikatúra alatt itt inkább kísérteties elrajzoltságot, mintsem komikus stilizációt értek, hiszen az egységvágyába belerokkanó „emberi természet” hibrid monstrumként próbálja összefércelni magát. (Mindezt szövegtöredékek végteleníthető sorozatában.)
Weininger szövegei a fiziognómiai hagyomány „elfertőződéseként” is felfoghatók. Fontos megjegyezni, hogy az emberi arc és küllem értelmező vizsgálata mellett a fiziognómiának volt/van egy tágabb jelentése is. A pszeudo-arisztotelészi Physiognomica óta az anorganikus természet és az állatbirodalom is olvasható fiziognomikusan, vagyis a külső jegyeket lehetséges egy benső lényeg felnyitása érdekében összegezni. Ezt a hagyományt fejlesztette tovább az ún. természetesztétika irányában Carl Gustav Carus és Alexander von Humboldt a XIX. század során. Az ilyen kiterjesztett kompetenciájú „szuperfiziognómia” feltételezi a „külső” és „belső” elhatárolását, de ezzel párhuzamosan az (ön)megmutatkozás és (ön)elleplezés közti dialektikus viszonyt is. Weiningernél sajátos torzuláson megy át ez a perspektíva, ugyanis a rá jellemző fiziognómiai túlérzékenység (ami már a diszciplína megalapozóját, Johann K. Lavatert is kitüntette) totális jeléhséggé növekszik. A megmutatkozó és a rejtekező közti dialektikus viszony megfeleltetések csúszkáló rendjévé „hiszterizálódik”, vagyis minden kényszeresen jelent valamit, semmi sem esetleges, csak éppen maga a jelölési szerkezet az, ami folyamatosan hullámzik és átrendeződik. A külső és belső kategóriapáros úgy veszti el jelentőségét, hogy az értelmezés perspektívája meghaladja, hiszen a pszichologizálás, vagyis a hermeneutikai introspekció itt azt jelenti, hogy a jelek egy végtelenül tudatos bensőség erőterében omlanak össze. A kényszeres introspekció a hétköznapi ember tudatosságdeficitjét próbálja pótolni, de ez a fúrás éjszakai teret tapint „valahol belül”, mert az önmaga „mögé” hatoló konstruktív tudatosság a feltárással egy időben fel is oszlatja én és világ szemantikai kohézióját. A tudatosság véglete tehát az ént felfüggesztő benső világtér, melynek már nincs köze semmihez önmaga spirális meghaladásán kívül. Weininger számára ez a mozgás nem kívánatos, de szükségszerű, a reflexiót lehetővé tevő biztos talaj kicsúszik az értelmezés alól, mert a perspektíva állandó metamorfózisoknak van kitéve: „Az ember a dolgokból ismerheti meg saját lényegét. Minden megismerés megváltás, a rendszer és az indoklás pedig vezeklés. Minden megismerés újjászületés.” (Kiemelés az eredetiben.) (71.) Az idézet a fentiek fényében azt is jelenti, hogy az emberi lényeg a megismerési aktusok láncolatában folyamatos újjászületésre ítéltetett, vagyis átmenetekben pulzál. Ez a heterogén igazság (az igazság mint heterogenitás) olyan fenyegető árnyéka a weiningeri gondolkodásnak, amely az állatpszichológiából az átalakulás és a megsokszorozódás diffúz szótárát hozza létre, de még töredékességében is szótárat, hiszen az önfelszámolás nem képes megválni a rendszer igényétől – önmaga levezeklésétől.
És kezdetben volt a hasonmás: „A hasonmás az Én minden rossz tulajdonságának összessége. A konkrét rettegés csak része a hasonmástól való rettegésnek.” (48.) A hasonmás speciális szerepkörben tűnik fel a Notesz oldalain. Alaktalan eredetet, valami visszakövethetetlen igazságot hoz felszínre. A hasonmás irodalom- és kultúrtörténeti értelemben sem merül ki a mimetikus megkettőződésben, hiszen elég csak Guy de Maupassant Horlá-jára gondolni, ahol a Doppelgänger alaktalansága jelenti a fenyegetés lényegét, vagyis a hasonmás az antropomorf mimézis összeroppanásának jelölője, az emberi mint olyan határfogalma. Weiningernél bármi lehet hasonmás, a végtelen tudatosságában túlnövesztett én bármilyen irányba elszivároghat, a szimbolikus szótár hézagos szócikkei ezeket a szökésvonalakat jelölik ki. A Nem és jellem határsértő alakjai (a Nő, a zsidó, a feminin férfi) is hasonmások voltak, a Férfi „hamis” társai, akiktől nem lehet megválni, mert fenyegető társaságuk mégis garantálja azt a bináris logikát, mely a rendszer tartószerkezete. A hasonmás is kinyilvánítja a kettősséget, ugyanakkor meg is haladja azt, és sokasodásra, vagyis eltűnésre invitál. A hasonmásosság tehát a szimbolizáció elszabadulásának médiuma, olyan kötőszövet, mely azáltal, hogy az antropomorfizáció segítségével összeköti az ént a Természettel (és a Másikkal), egyszerre fel is bontja egyezményüket.
Weininger legrészletesebben a Gonosztevő és a Kutya egymásba olvadó archetípusait dolgozta ki. A Gonosztevő olyan ember, aki a bűnbeesést újra és újra elköveti, méghozzá a szabadulásra törekvés vágya nélkül. Egyfajta negatív hedonizmus jellemzi, egyszerre a legboldogabb és a legboldogtalanabb lény. Nem rendelkezik az érték akarásával („Wille zum Wert”), ezért folyamatos dezorganizáció részese, tettei csupán végső kísérletek, hogy biztosítsa énkontúrjainak átmeneti tartósságát. Az abszolút funkcionalizmus értelmében bármilyen formát és alakot képes felölteni; az Értéket, vagyis az ontológiai realitást nélkülözve nem tudja, nem akarja megérteni a helyet és az időt, amiben látszatlétét tölti. A Gonosztevő azért jelentősebb hasonmás Weininger számára még a Nőnél is, mert közvetlenebb kapcsolatban áll a pozitív kategóriák képviselőivel, a Zsenivel és a Szenttel, vagyis ezek „megfordítása” (Umkehrung). A megfordítás itt tartalmazást is jelent, hiszen a Zseni olyan tiszta Férfi, aki meghaladta önmaga hasonmását, de a Gonosztevő állandó fenyegetésként a Zseni szubjektív történetének része. A szisztematika egymást tartalmazó (önfertőző) kategóriáira jellemző, hogy oda-vissza is működnek, bár Weininger mindig hierarchikusan próbálja (újra)szervezni a tipológiát. A Gonosztevő nemi-tipológiai szilárdsága az Állatpszichológia hasonmásos viszonyaiban felbomlik. A Kutya válik elsődleges ágenssé, de a Gonosztevő mindenhová beszivárog: „Az az ötletem támadt 1902 tavaszán, hogy a tengermély kapcsolatban állhat a bűncselekménnyel, ehhez a megérzéshez mostanáig tartom magam.” (Über die letzten Dingen, 115.)
A Kutya kísérő és sokaság. Mindig azt követi, akiben nincs semmi kutyaszerű („Hündisch”). A követés és beárnyékolás néha csak auditív módon megy végbe, a test nélküli, a testet felbontó ugatásként, ami a tagadás közvetítője: „Hónapokkal azelőtt, hogy a kutya problémává vált volna számomra, délután öt tájékán a legkülönbözőbb dolgokon gondolkodva üldögéltem egy müncheni vendéglő szobájában, ahol megszálltam. Hirtelen meghallottam egy kutyát valami teljesen sajátos, számomra új, átható hangon ugatni, és abban a pillanatban ellenállhatatlanul az az érzésem támadt, hogy épp most hal meg valaki.” (Über die letzten Dingen, 122.) Az a kitétel, miszerint a Kutya a Gonosztevő szimbóluma, különböző irányú átalakulások örvényét jelenti, a jelölési láncolatok egymásba gabalyodnak, de a folyamat a stabilitás és a fluiditás határán megáll, erről az archetípusok „ideái” gondoskodnak. A Kutya jelenléte a kutyává válás eseményét sugározza. Az ugatás beleszövődik a beszédbe-írásba, és a tagadás intenzitásával ajándékozza meg, amely nem más, mint eszméletvesztés, egy epileptikus logosz feltárulása. A Kutya magához akarja hasonlítani gazdáját, hogy átadja annak, amire mindketten „hasonlítanak”, a Gonosztevőnek, a Gonosztevő azonban mindenre hasonlít, tehát az átrendeződés újrakezdődik. Ahogy azt már említettem, a pszichologizáló fiziognómia háziasítást jelent, vagyis de- és reantropomorfizáció egymást kiegészítő játékát. A Kutya és a teljes Természet a humanista háztartás része, vagyis az Ember birtoka, de mégis olyan tartomány, amely el akar szakadni, és ebben az elszakadásban emberi „eredetét” is magával rántja. Ez a mozgás azonban inkább cserebomlás, mintsem végtelenbe nyíló utazás. Az állatok még mindig túl antropomorfak és formalizáltak, és a hasonmásosság – ha romjaiban is – őrzi a mimézis emberarcúságát.
Gilles Deleuze és Félix Guattari a Kafka –
A kisebbségi irodalomért című könyvükben hosszan elemzik Kafka állati motívumokat mozgató szövegeit. Értelmezésükben az állattá leendés olyan poétikai stratégia, ami arra szolgál, hogy a nyelvet megszöktesse a szimbolikus struktúrákból. Az állatok itt nem archetípusok, hiszen „az archetípus az asszimiláció, a homogenizálás, a tematizálás útját járja, mi viszont csak akkor találunk rá a szabályra, amikor egy heterogén kis vonal becsúszik, szakadást kelt”. (Fordította Karácsonyi Judit. Qadmon Kiadó, 2009. 14.) Ezeket a szakadásokat követve és kitágítva olyan inkoherens alakzatokat kapunk, mint az Odú című elbeszélés metamorfózistere. A metamorfózis a metafora ellentéte, nélkülözi a trópus antropomorf „megszállottságát”, és olyan kiutat jelöl, ami nem szabadság, hanem intenzitások és homályos egységek rákos terjedése. Ebben az áramlásban nincs többé ember vagy állat, hiszen az átváltozásban, vagyis a leendésben (devenir) állat és ember kölcsönösen deterritorializálják egymást. Nem képeznek kivételt azok az esetek sem, amikor az állat „önmagában” tekintendő, vagyis amikor nincs szó explicit átváltozásról, mert az állatban minden metamorfózis. Tehát a kafkai állatok nem alkotnak allegorikus bestiáriumot, nem hoznak létre koherens lényegű jelentésegységeket – kívül állnak a mimetikus reprodukción. Az állatpoétika célja az írás sivatagosítása, egy olyan abszolút kimozdítás végrehajtása, melyet már nem ellentételez sem a kultúra, sem a mítosz. A nyelvnek ez a lassú és alvadt sivataga már nem is beszéd, hanem a kiáltás „ember nélküli” szintaxisa. (Talán a weiningeri ugatás hasonlít erre a legjobban, aminek eredete ugyan mitikus, de epileptikus eszméletvesztésében mégis felszakítja a fiziognómiai mezőt.) A kafkai életműben azonban az állatpoétika mégis átmenetinek bizonyul: „az állatok, önmagukban vagy amivé az elbeszélésekben lesznek, a következő alternatíva foglyai: vagy zsákutcába hajtják, zárják őket, és az elbeszélés véget ér; vagy megnyílnak és sokasággá lesznek, kiutat vájva mindenüvé, de ebben az esetben olyan molekuláris sokaságnak és gépies elrendeződéseknek adnak helyet, amelyek már nem állatok”. (Deleuze és Guattari: Kafka…, 76.) Weininger állatpszichológiájában a metafora és a metamorfózis egymásnak feszül, és az Ember az állati sorozatok zsákutcájaként lepleződik le, hiszen az archetípusok nem képesek feloldódni a sivatagban. A sivatag horizontja ugyan megjelenik, de megmarad háttérnek, szublimált erőmezőnek, melyet az egységvágy benépesít, és így mitizálva elfed. A hasonmásosság abban különbözik a leendéstől, hogy félbeszakadt és nem végtelenített metamorfózis, mert elbizonytalanítja, de őrzi mitikus mintáit, hiszen itt az antropológiai-pszichológiai (ön)gyógyítás diszciplínájáról van szó. Ez a diszciplína az elszabadult jelölés sivatagával szemben jön létre, de Weiningerre jellemző módon, maga is a sivatag nyelvét beszéli. A Notesz töredékei ezért (is) töredékek, az ugatás megbontja az emberi beszédet, a Kutya rabul ejti a Szájat.
A századfordulós ideológiák dekonstrukciójában érdekelt kortárs szemlélet számára talán épp azért jelenthet intenzív olvasmányélményt Weininger, mert az ő apokaliptikus naivitásában fésületlenül kerül felszínre az önmagukat homogénnek feltüntető gondolatkomplexumok hasadtsága. A becsúszó „heterogén kis vonal” felmutatja rendszerképző erejét, azt a felismerést, hogy az egység purista vágya saját differenciájával terhes. A weiningeri szakadásos építkezés aktív szétszerelésnek felel meg, olyan gyarapodásnak, amely minden konstruktív potenciálja ellenére önmaga felbomlását hordozza. Így válik a Notesz is kafkai „odúvá”, olyan szövegtérré, mely valami ellen létesül, de ebben a kényszeres létesülésben tartalmazza is az ellenséget: magát a beszélőt. A töredékek olyan alagútrendszert alkotnak, melyekben a belső monológ fenyegető zajként visszhangzik. Ez a zaj az állványozás, a fúrás-faragás zaja, a saját munkájától elválaszthatatlan idegen rombolás: „Amit az állat a távolban érez – az a rettenetes dolog, mely örökösen őt keresi, és örökösen azon dolgozik, hogy közelebb férkőzzön hozzá –, saját maga, s ha képes lenne valaha is találkozni vele, önnön hiányával szembesülne, önmagával, aki más lett, akit nem ismerne fel, akivel nem találkozna.” (Maurice Blanchot: Az irodalmi tér. Fordította Horváth Györgyi és mások. Kijárat Kiadó, 2005. 138.)