Bartók Imre

NEM GYEREKNEK VALÓ VIDÉK

Cormac McCarthy: Az út
Fordította Totth Benedek
Magvető, 2010. 288 oldal, 2990 Ft

„Az Egyesült Államok története a jövőben gyökerezik.” Jean Baudrillard-nak ez a – kissé talán bombasztikusan megfogalmazott – gondolata némi fényt vethet e „nem vénnek való vidék” (az idézet William Butler Yeats Sailing to Byzantium című versének első sorából származik) bizonyos sajátosságaira. E történet nem azért gyökerezik a jövőben, mintha múltja rommezővé vált volna – ez inkább Európára jellemző –, hanem azért, mert lényegileg nincs elmesélhető története. Amerika saját múlthiányát – amely persze régi közhely, és amelyet csak erős megszorításokkal tekinthetünk valódi hiánynak – a XX. századra üzemi méreteket öltő mítoszgyártással igyekszik kompenzálni. Ott van például a Barbie baba, amely nem pusztán közönséges játék, hanem rögtön egy egész, a sikerült életre vonatkozó kódolt narratíva megtestesítője is. Ám a leglátványosabb mítoszok kétségtelenül a filmek, amelyek előre és mostanában egyre gyakrabban visszafelé is vég nélkül bővíthetők, nem is beszélve az oldalirányú expanzióról, amelynek során az eredetileg mozivászonra készült alakok kellő siker esetén például fröccsöntött műanyag formára is szert tehetnek. Ezáltal a filmgyár nem csak a szuperlatívusz értelmében válik a gyárak gyárává, hanem abban az értelemben is, hogy folyamatosan újabb gyárakat teremt.
A mitológiaínség és kompenzációs szükséglet alaptapasztalata az irodalomban is felbukkan. Faulkner alapélménye: itt állunk az Ország közepén, széttárjuk a karunkat, és nem tudjuk, mitévők legyünk. Egy sajátos térélményről van szó: az üresség nem meghódításra váró lehetőségtérként nyílik meg, hanem embertelen vákuumként nehezedik ránk. Miénk a világ, és mégis tehetetlenek vagyunk. Az időbe múlt nélkül vettettünk be, a térrel pedig nem bírunk el. Az oroszok végeláthatatlan, hófútta mezőivel Amerika részéről a középdéli államok sivatagai állnak szemben. Mivel az Európából hozott történetek ezen a vidéken nem igazán tudtak gyökeret ereszteni, ezért a vidéknek magának kellett történetté válnia; így válhatott maga a táj oly gyakori irodalmi szereplővé, jellemzően McCarthynál is.
Az amerikai irodalom jelentős hányada a mitológiai éhség és túlevés eme dialektikájának feszültségéből meríti kifejezőerejét. McCarthy talán főműnek tekinthető alkotásában, a XIX. század derekán játszódó Véres délkörök-ben oly módon igyekszik szembenézni a Vadnyugat történelmi léptékben mérve frissnek tekinthető toposzával, hogy azt minden részletében destruálja, és a céltalan erőszak véres karneváljaként leplezi le. Több ez, mint a kolonizációs ész baloldali kritikája; valójában olyan gesztusról van szó, amely az eltörölt mítoszok helyébe újat állít. Amíg ugyanis radikálisan lerombolni igyekszik bizonyos, a Vadnyugathoz hagyományosan kapcsolódó hősi erényeket, és eközben semmilyen pozitív kijárót nem mutató, pokolbéli világot fest le, addig éppen ezzel teremti meg egy olyan új mitológia körvonalait, amelynek helyszíne ugyan Amerika, ámde főszereplője egy kétségkívül mitikus lény: az időtlen emberi Gonoszság. Ezt a témát számtalan környezetben lehet működtetni: az 1980-ban játszódó Nem vénnek való vidék seriffje tehetetlenül figyeli a bűncselekményeket. Akárcsak Minerva baglya, mindig késve érkezik a helyszínre, és melankolikusan veszi tudomásul, hogy ez a vidék bizony mindig ilyen volt, és soha nem is lesz már másmilyen. Ez a könyv is a western valamilyen sajátos utóélete, ám a benne felbukkanó Gonosz nem egyszerűen a többi szereplő létét, hanem magának a műfajnak az érvényességét is kérdésessé teszi. Valamiféle szuper- vagy metawestern jön létre, ahol az íratlan szabályok érvényüket vesztették, ámde bizonyos formai-tartalmi keretek még megvannak. Így a demitologizálás, a népi folklórban fellelhető mesék fenségének visszavonása nagyon erős – és számtalan apró részlet láttán joggal mondhatjuk, hogy a szerző részéről teljesen tudatos – mitizálási törekvésekkel is összekapcsolódik.
McCarthy legújabb regénye, Az út, szintén ehhez a (de)mitizáló problematikához kapcsolódik, és ha jelentőségében és erejében el is marad a másik két említett könyv mellett, az időtlen tematika legújabb felvetésének körülményei mégis alkalmat adnak arra, hogy eltöprengjünk annak sajátosságain. Ez a regény ugyanis, mintha csak közvetlenül Baudrillard szavait követné, a közeli jövőben játszódik. Ezáltal a korábbi könyvekben működtetett riasztó mechanizmusokot, az emberi lét mélyén lappangó irracionális Rossz horror fascinosum et tremendumát ezúttal egy közvetlenül apokaliptikus környezetben is próbára lehet tenni. A rövid könyv ugyanis egy, a civilizációt jórészt elpusztító esemény után néhány évvel játszódik. Nem derül ki, hogy mi történt: természeti katasztrófa vagy netán az atommaghasadás istenei mértek bibliai csapást a tévelygő emberiségre. Mindenesetre mindent hamu borít, az erdők sok helyütt leégtek, az út mentén az egykor folyékonnyá hevült betonba olvadt embereket és autókat látunk. Éhező túlélők vonszolják rongyokba bugyolált testüket ismeretlen célok felé. Egy férfi és a fia megy az úton abban a reményben, hogy találkozzon a „jókkal”, akikkel feltehetően elkezdhetik az egykor oly dicső nyugati kultúra újjáépítését. A jókról való beszéd didaktikus jellege kettős funkciót lát el: egyrészt az apa ilyen – „mi vagyunk a jók”, „mi visszük a tüzet” stb. –, kissé együgyűnek ható szavakkal igyekszik megnyugtatni a fiát, másrészt az olvasó számára is világossá teszi – ha nem volna eleve egyértelmű –, hogy kiért is kell szorítania.
A regény lényegében egyetlen mozaik, az út különböző alkalmi megállóhelyei – üres házak, félholtakat rejtő pincék, fagyos erdők – egyetlen pokolbéli tabló részleteit alkotják. Az elkeserítő látomás monokróm képeinek pergését a nem várt élelem megtalálása és elfogyasztása, illetve a másokkal való ritka találkozások tagolják. Mivel nincstelenségében és nyomorában a többség gondolkodás nélkül megölne akárkit, hogy elvegye azt a keveset, amivel a másik rendelkezik (szereplőink egy bevásárlókocsiban tolják maguk előtt lehangoló háztartásukat), ezért ezeket a találkozásokat a Hobbes által vizionált természeti állapotnak megfelelően majdnem kivétel nélkül a nyílt konfliktus jellemzi. Ezt a képet nem igazán árnyalja, hogy bizonyos társadalmi szerződések láthatóan már megköttettek, ugyanis találkoznak kisebb-nagyobb csoportokkal, akik együttes erővel vadásznak a többiekre. Az út végén felerősödnek a bibliai allúziók, gyakoribbá válik Isten emlegetése, és az apa is ószövetségi szakállt növeszt. Ámde az ekkor kidomborodó mózesi alkata sem teszi alkalmassá arra, hogy szétválassza a tengert, ahová végül elérkeztek. Az út így a semmibe torkollik. Persze nem tudni, mi van a másik kontinensen: „Talán egy apuka meg a kisfia talán ők is a parton üldögélnek” (216.) – hangzik el, miközben a szent család maradéka – az anya, ahogyan az apa lázálomszerű visszaemlékezéseiből megtudjuk, korábban öngyilkos lett – egy Teneriféről származó hajóroncs közelében lógatja a lábát.
Az apa, Mózes sorsában osztozva, elhozhatta ugyan idáig a fiát, ám ő maga már nem léphet át vele a könyv utolsó lapjain felsejlő másik, szabadabb világba. Betegsége végleg elhatalmasodik rajta, és a parton kileheli a lelkét. Ezt követően három nappal (!) később, akár egy angyal, feltűnik egy férfi, aki magához veszi a fiút, és befogadni készül a régi eszményhez kétségtelenül közelebb álló családjába, amely rajta kívül egy feleséget és két gyermeket is számlál. Bár a világ megváltásáról, közeli, megművelhető földekről, épülőben lévő közösségről nincs szó, ámde a lezárás mégis csodaszerű és egyértelműen pozitív; a végig hősiesen és önzetlenül viselkedő apa saját áldozata révén biztosította magának a jövőnek a létét. „[F]elnézett és látta ahogy a fiú az úton áll és visszanéz rá a felfoghatatlan jövőből és úgy ragyog a komor pusztaságban mint valami szentély.” (273.) A fiú nem egyszerűen a saját fia, hanem a Fiú, aki az utolsó pillanatokban apró csodát is tesz: „a fiú letérdelt mellette egy pohár vízzel amit isten tudja hol szerzett” (276.). A messianisztikus motívummal már a könyv legelején is találkozunk: „Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg.” (7.)
Az ilyen és ehhez hasonló utalások kissé túl direkt módon végzik el azt a mitologizálási munkát, amelyről fentebb volt szó. A könyv állapotszerűsége továbbá azt is egyértelművé teszi, valójában édes mindegy, hogy a közeli jövőben vagy a kőkorszakban járunk-e. „Nincsen olyan próféta a föld hosszú krónikájában kinek ne adóznánk tisztelettel ezen a napon. Bármily formában fogalmazták meg mondandójukat, nem tévedtek.” (277.) Minden prófétának igaza volt, lévén ugyanarról beszéltek: nem eljövendő tragédiákról, hanem magáról az időtlen létről, amelynek a világvégi kerettörténet éppen az időn kívüli jellegét hivatott kidomborítani.
A posztapokaliptikus táj eleve Amerika kedvelt mitológiai otthonaként lepleződik le; a tengerpart elérése és a nyomban ezt követő kiábrándulás A majmok bolygója emlékezetes záróképét idézi, amelyben szintén a part a végső csalódás helyszíne, és a civilizáció minden nyomát eltörlő hullámok időtlen zúgása az utolsó, amit hallunk. Ámde a posztapokalipszis valójában látszat. Inkább van szó valamiféle – az időtlen tenger túloldaláról tekintve valamelyest idegennek tetsző – kollektív amerikai ősélményről, arról, hogy nincstelen emberek igyekeznek fennmaradni, és, ha jól mennek a dolgok, közös erővel élhető országot teremteni maguknak. A civilizáció halálának pillanata Noé története óta minden ilyen szituációban egybeesik a civilizáció küszöbönálló restaurációjának pillanatával, és ez itt sincs másképp. Persze a könyv nem sok fogódzót nyújt ahhoz, hogy reális szociális viszonyok allegóriájaként értelmezzük, és ez meglehetősen abszurddá és iskolássá is tenné. Didaxisból azonban így is jut elegendő. Ugyanis az itt talán aránytalanul jelen lévő ószövetségi segédnarratíva ezúttal nem arra volt jó, hogy – mint a Véres délkörök vagy a Nem vénnek való vidék bibliai allúzióiban – a felvetett problémáknak időtlen kontextust és érvényességet teremtsen, hanem arra, hogy a kissé zavarba ejtő happy enddel mindezeket rövidre zárja. Az említett könyvek a Gonosz felejthetetlen leírásait nyújtják. Nem a rossz banalitásáról, hanem a valóban felfoghatatlan, meghaladhatatlan és legyőzhetetlen Gonoszról szólnak, vagyis egy archaikus témát ábrázolnak a mindenkori modern térben. Ezzel szemben Az út, habár itt is feltűnik egy-egy levágott fejű és nyársra húzott csecsemő, a végkifejletet tekintve tündérmese marad.
„Hallom Amerika dalát…” – hangzik az ismert Walt Whitman-vers első sora (Szabó Lőrinc fordításában). McCarthynak kiváló érzéke van arra, hogy kihallja e dalból annak komorabb szólamait is. Az út azonban a mítoszok eltörlésének és részleges újraírásának kreatív gyakorlata helyett a boldog jövőben való bizalom olyan ősrégi és elnyűtt toposzához nyúl vissza, amelyben nehéz újdonságot felfedezni. A „jókról” való beszéd morális jelentőséggel ruház fel egy olyan helyzetet, amely pedig éppen abból nyerhetné újszerűségét, hogy szétfeszíti a morál kategóriáit. Amíg elsősorban a Véres délkörök-nek rendkívüli tematikus és esztétikai egységet kölcsönzött a homogén iszonyat, addig Az út-ban nem csak a vándorlás szörnyűségei teszik kétségessé a későbbi megmenekülést, hanem bizony az is utólag visszaírja és valamelyest gyengíti a könyv gerincét alkotó rémségeket. A végkifejletnek ráadásul történelemfilozófiailag is véres a torka: ha a civilizáció oda jutott, hogy felszámolta önmagát, akkor alighanem újbóli felépítése is csak ide juthat. Akkor meg minek örülünk?
A könyv mindezzel együtt is olvasmányos, nyelvi ereje és eredeti hangulata révén méltán számíthat azok érdeklődésére, akik kedvelték a szerző eddigi műveit. A fordító Totth Benedek McCarthy korábbi magyar fordítója, Bart István nyomdokaiban járva jól adja vissza az eredeti szöveg időtlen hömpölygését. A vesszőhasználat mellőzése, noha az eredetit követi, a magyarban bátor döntésként értékelhető, és miközben – talán meglepő módon – szinte sehol nem okoz értelmezési nehézségeket, jól működő parataktikus struktúrát kölcsönöz a szövegnek. A leírások majdnem mindenütt jó arányban vannak a néha felbukkanó, egyszerre szubjektív és ugyanakkor anonim tartalmakra utaló mondatokkal: „A hegyszorosok mélyén ahol ők [pisztrángok – B. I.] éltek minden ősibb volt az embernél és minden a rejtelemről duruzsolt.” (286.) Az utóbbi idézet, mint ahogyan az egész utolsó bekezdés, olvasható az ökológiai tudat csendes meditációjaként is.
A korábbi könyvekben látottaktól eltérő és azokhoz ugyanakkor nagyon is hasonló, dögszagot árasztó környezet továbbra is mindenkinek kedvére való lesz, aki a világ pusztulását maga is csak esztétikai élményként képes elképzelni. Egyedül az volna sajnálatos, ha McCarthy a nagybetűs Gonosz korábbi és kimeríthetetlen problematikáját végleg feloldaná a „végül győznek a jók” juharszirupjában. Mivel azonban a hírek szerint új könyvön dolgozik, még elkerülheti ez a csalódást keltő sors.