Lackfi János

IZZÓ KORONG

Prodán Máriának

Szeretem nézni az embereket.
Ártatlan mulatság? Ki mondja?
Ha például vak lennék, hogy csinálnám?
Végigtapogatni minden érdekesnek
sejtett testet? Hogyan nyomoznám le
a levegőből kihasított, mozgó szobrokat?
Vagy megnyílna egy rezgő levegőtömbök
ütközéseiből, elegyedéséből álló új világ,
neszek, leheletek kódrendszere? De nem vagyok vak.
Látom belépni azt a hatvan körüli férfit,
arcán borosta, ha végigsimítanám,
szálkás deszka módjára horzsolná
tenyerem. De minek simítanám végig,
zsibbadok hirtelen belé, minek? S ki más
simítja, simítja bárki más? Ezt a deszkát
rég nem gyalulta női kéz, enyém se,
másé még kevésbé, most is csak tekintetem
tapintja rücskeit, ő meg minthogyha
nem is érezné érintésemet, láthatólag
közömbös neki mindez, bámészkodó
turistanő nem túl odaadó tekintete.
Van elemibb az érintésnél. Ő most
a HAPPY HOURS filléres tál ételére
fókuszál, s bár tekintetével is kiélvezi
minden falatját, oly teljesen eszik
alighanem, akár egy vak (gondolom én,
ki nem vagyok vak), teste legparányibb
rostjaival próbálja magáévá tenni az étel
legparányibb rostjait. Összeolvadni,
teljesen hasonulni az ételhez, mely
mi magunk vagyunk, nem csak turista módján
átkelni rajta, hagyni, hadd keljen rajtunk át.
E kettős érintés azóta kiolthatatlan bennem,
szemhéjamat karistolja porszemcseként
bevésődött képe, s érzem belül,
ahogy az ételt érzi ott belül, majd bámulja
kiürült tányérja izzó korongját,
mint aki napba nézett s megvakult.