Horváth Judit

A SZIRÉNEK ÉLETRAJZA
AZ „ARGONAUTIKÁ”-BAN

Mítosz és költői nyelv

A görög mítoszoknak, miközben történeteket mesélnek el, maguknak is van történetük. A mítoszok is megszületnek, élnek, és szép lassan meghalnak. Meghalnak, amennyiben a költészet, a képzőművészet, a kultusz, a rítusok, tehát mindaz, amiben egy-egy mítosz formát ölt, és ami élteti őt, lassanként önálló életre kel, saját mondanivalója lesz, és leszakad a mítoszról, ami formát öltött benne. Leszakad róla, és már nem élteti többé, legfeljebb csak távolról emlékeztet rá.
A mítoszok születéséről és haláláról gondolkodhatunk, következtethetünk rájuk, de lényegében mindkettő rejtve marad előlünk. De élettörténetük – ha megmaradtak a szövegek és a képzőművészeti ábrázolások – a megfelelő kérdések nyomán rekonstruálható. Az alábbiakban egy hellenisztikus költő, Apollóniosz Rhodiosz Argonautika című eposzából az egyik epizód vizsgálatával próbálunk bepillantani a Szirének és ezzel együtt a róluk szóló mítosz élettörténetének egy szakaszába.
Az Odüsszeusz kalandjaiból ismerős lényekkel egy másik tengeri hazatérésmítosz szereplői, az aranygyapjút szállító Argó hajó utasai is találkoznak. Kalandjuk természetesen különbözik a homéroszi történettől: Odüsszeusz – Kirké tanácsára – viasszal tömi be társai fülét, saját magát pedig az árbochoz kötözteti velük, és így tudnak ellenállni a Szirének csábító énekének. Az Argonautiká-ban viszont a hajón utazó Orpheusz zenéje győzi le a lányok halálos énekét.
Kalandos tengeri útja során az Argó most éppen a Szirének szigetének közelében jár. Ők, meséli a költő, Akhelóosz folyamisten és az egyik Múzsa, Terpszikhoré gyermekei, akik varázslatos énekükkel halálos veszedelembe sodorják a szigetükön kikötő hajósokat. Régebben Déó (=Démétér) leánya, Perszephoné szolgálatában álltak, és neki (vagy vele) énekeltek. Most viszont, az Argó hajó útjának idején, félig madár, félig leány alakban tengeri őrhelyükről lesik az arra tévedő hajósokat. Már sok mindenki esett nekik áldozatul: énekükkel a szigetre csábították őket, és ott előbb-utóbb éhen haltak (’elenyésztek’). Az Argó legénysége is már-már kikötött volna a szigeten, ahol hasonló sors várt volna rájuk, de a hajón utazó Orpheusz varázslatos zenéje erősebbnek bizonyult a lányok énekénél, így a hajó szerencsésen folytathatta útját.
Mi azonban most nem őket követjük, hanem a Szirének közelében maradunk. Mit is hallottunk róluk? Megszülettek, majd „felnőtt” életük első szakaszában (pote, ’régebben’, ’valaha’) Perszephoné szolgálatában álltak, de az eposz cselekményének idején (tote, ’akkoriban’) már egy szigeten laknak, és a tengeren szedik áldozataikat. Életútjuk tehát Apollóniosz Rhodiosz elbeszélésében két, jól elkülöníthető szakaszra tagolódik: először Perszephoné mellett élnek, később a tengeren. Külön-külön mindkét változat része volt a költő rendelkezésére álló görög mitikus hagyománynak. A részletekben lehetnek és vannak is eltérések, újítások, de alapvetően már meglévő mítoszokat mesél újra. Más a helyzet azonban a kettő egyesítésével. A közöttük teremtett időrendi összefüggés nagy valószínűséggel Apollóniosz Rhodiosz újítása.
Az Odüsszeiá-ban, ahol először jelennek meg a Szirének, a történet mesés-kalandos formája sem rejti el a mítosz alapelemeit: tenger, éneklő lányok, halál. Az Argonautika hasonlóan kalandos Szirén-epizódja az összes alapelemet tartalmazza, csak éppen az éneklő lányok ezúttal félig madár alakúak. Mint láttuk, a hagyomány ilyen Sziréneket is ismer. Az elbeszélést bevezető Perszephoné-epizódban pedig a Szirének Perszephonénak, a görög mitológia halálistennőjének énekelnek, és így szolgálják a halált. Ebből az epizódból hiányzik ugyan a tenger, de ahogy a halállal kapcsolatban álló énekes lányok szárnyakkal és szárnyak nélkül egyformán Szirének, ugyanúgy a tenger sem kizárólagos lakhelyük. A Szirének korábbi és jelenlegi „foglalkozásának” elbeszélésében tehát maga a mitikus lényük bontakozott ki és vált két különböző történetté. Mint ahogy a születésük leírása sem „ártatlan” genealógiai adat: a folyamisten apa a mitikus genealógia nyelvén azt jelenti, hogy a lányoknak közük van a vízhez, a Múzsa anya pedig, hogy a zenéhez.
Apollóniosz Rhodiosz tehát úgy mutatja be a Sziréneket, hogy alakjuk három különböző megfogalmazásából alkot egyetlen elbeszélést. Eltekintve most a születéstörténettől, a Szirének korábbi, illetve jelenlegi életét bemutató epizódok irodalmi szempontból különböznek, csupán a főszereplők személye köti össze őket. De mint mitikus történetek egy tőről fakadnak, ugyanabból a mitikus magból bontakoznak ki, mindkettőben a halálba éneklő lányok mitikus alakja ölt elbeszélő formát. Vagyis amikor a költő a kettőből egy elbeszélést alkot, s a Szirének életének korábbi, illetve későbbi szakaszává formálja őket, akkor két párhuzamos mítoszvariánst, a mitikus időszámítás szerint két egyidejű történetet helyez időben egymás után. Megteheti, hiszen a költő bármit megtehet, és a mítoszokat újra mesélő költők mindig is éltek ezzel a lehetőséggel, korok és műfajok szerint nyilván különböző módon. Nézzünk körül Apollóniosz Rhodiosz elődei között, találunk-e az ő műveikben is hasonló jelenséget, hogy azután ezek tükrében értékelhessük az ő költői tettét.
Amikor az Iliász első énekében Akhilleusz, a legnagyobb görög hős megsértődik Agamemnónra, és visszavonul a harctól, bosszút forral: anyja, Thetisz istennő közvetítésével eléri Zeusznál, hogy a csatában jó ideig a trójaiak kerekedjenek felül. De hiszen azzal, hogy ettől fogva naphosszat a sátra előtt üldögél, nem maga Akhilleusz kedvez-e az ellenségnek, nem neki köszönhető-e a trójaiak hadiszerencséje? De igen, pontosabban a költő megfogalmazásában neki is, hiszen utána Zeusz is rábólint Thetisz súlyos kérésére. A görögök egyre romló helyzete két egymást követő döntés eredménye. Homérosz ugyanazt az eseményt két különböző – és tegyük hozzá, önmagában is elégséges – okkal (döntéssel) magyarázza, és a két döntés a cselekmény két, időben egymást követő epizódjaként jelenik meg.
Hésziodosz Az istenek születése című művének elején az első lények között létrejött Föld (Gaia) még egyedül, férj nélkül világra hozza az Eget (Uranosz). Később azután kettejük házasságából több gyermek között megszületik Kronosz, aki, miközben szülei, az Ég és a Föld ölelkeznek, sarlójával levágja apja szemérmét. Vagyis megtörténik az az esemény, amelyet az ókori Kelet népeinek mitológiájából is jól ismerünk: Ég és Föld szétválasztása. De hiszen ugyanez a szétválasztás már megtörtént egyszer, amikor a Föld megszülte magából (= különválasztotta magától) az Eget.
Pindarosz a 9. olümpiai ódában, amely egy Opusz nevű városban élő győzteshez szól, felidézi a vízözön Opuszhoz is kötődő görög mítoszát: amikor visszahúzódik az ár, Deukalión és Pyrrha Zeusz tanácsára a hátuk mögé dobált kövekből hozzák létre az új nemzedéket. Ezek a „kőemberek” az ősei a győztes családjának is. A költő azzal folytatja a történetet, hogy Opusz egy későbbi királya, Lokrosz utód nélkül halt volna meg, de Zeusz a maga módján a segítségére sietett: beleszeretett egy éliszi királylányba, teherbe ejtette, majd feleségül adta a gyermektelen Lokroszhoz, ezen a módon biztosítva a királyi család fennmaradását. A pindaroszi történet több ponton homályos. Egyes részletek reménytelenül tisztázhatatlannak látszanak, az viszont feltűnő, hogy nemcsak Opusz nevű királyból van kettő, de feltehetően a város ősanyjából, Prótogeneiából is, és az is lényeges, hogy Zeusz mindkét esetben kulcsszerepet játszik – végeredményben az összekuszált szálak között annyi világosan kirajzolódik, hogy a kőnemzedék után a gyermektelen, majd Zeusz jóvoltából utódhoz jutott király története Opusz városának egy második benépesedéséről szól. Pontosabban önmagában csak a királyi család fennmaradásáról szólna, de Pindarosz elbeszélése azzal zárul, hogy Lokrosz király ezután Görögország számos vidékéről hívott a városba kiváló férfiakat, akik le is telepedtek nála.

*

A fenti példák megmutatták, hogy párhuzamos, „egyidejű” mítoszvariánsokból nem Apollóniosz Rhodiosz csinált először időben egymást követő eseményeket. Így hát semmi akadálya, hogy a hellenisztikus költő tettét összehasonlítsuk a költőelődök hasonló tetteivel. Előbb azonban érdemes a felsorolt példákban a hasonlóság után a különbségeket is felfedezni, hátha további szempontokat nyerünk az Argonautika-epizód elemzéséhez.
Amikor az Iliász-ban ugyanazt az eseményt egymás után két különböző döntés eredményezi, ez abból fakad, hogy a költő a hadiszerencse megfordítását az istenek (ezúttal Thetisz és Zeusz) közbeavatkozása nélkül is, majd az ő bevonásukkal is elbeszéli. Ez pedig az Iliász költőjének az eposz egészét meghatározó költői látásmódjában gyökerezik. A hősi epika világát héroszok és istenek népesítik be, az istenek folyton jelen vannak és részt is vesznek a földön zajló életben, de az események döntő többsége nélkülük is elmesélhető volna. Az Iliász költőjének ez a szemlélete az istenek létezését nem megkérdőjelezi, hanem éppen hogy igenli: ehhez a világhoz hozzátartoznak az istenek, nélkülük ez a világ, a hősi világ el sem képzelhető. De a földi életnek az eseményeit nem egyszerűen ők irányítják, a döntések, a tettek ugyanannyira a hősök döntései, tettei is. Mindebből azonban mégsem az következik, pedig következhetne, hogy ami történik, az az istenek és a hősök együttműködésének eredménye: a hős összeszedi minden erejét, és az isten segít neki. Nem, ebben a világban az önálló emberi (hősi) cselekedet és az isteni beavatkozás ugyanannak a valóságnak a két oldala, amit az Iliász költője vagy a hősök döntéseként, tetteként mesél el, vagy isteni beavatkozásnak tulajdonít, vagy éppen egymás után, mind a két „nézetből” bemutat. De gondoljunk arra a sokat idézett jelenetre, amelyben az indulatában már-már Agamemnónra támadó Akhilleuszt az Olümposzról odasiető Athéna istennő úgy tartja vissza a végzetes cselekedettől, hogy a körülötte állók nem is látják az istennőt. Ők azt látják, hogy Akhilleusz a saját erejéből tér jobb belátásra: kihúzza, majd egy idő után visszateszi a kardját a hüvelyébe. Az esemény két „nézetét” ezúttal egyetlen képben, valóban egyetlen eseményként ábrázolja a költő.
A hésziodoszi példa vizsgálatához érdemes szem előtt tartanunk, hogy ez a költő, akár Homérosz után, akár előtte élt, mindenképpen egy olyan világot teremtett, amely a mítoszok szempontjából korábbi a hősi epika homéroszi világánál. Korábbi, de – mint a két költő közötti bizonytalan időrendi sorrendből látható – nem feltétlenül időben. Akkor milyen értelemben?
A homéroszi eposzok hősei jelentős részben nem a hősi epika szülöttei, hanem e műfaj megszületése előtt is a görög mitikus világ szereplői voltak. Amikor azután bekerültek a hősi epika világába, korábbi, mitikus lényüket a hősi világ a maga eszményeivel, morális szempontjaival teljes egészében áthatotta, és jelentős mértékben el is fedte. Hésziodosz művében, amely tanköltemény, tehát az epikának egy másik ágát képviseli, a szereplőkkel nem történt hasonló, ők többé-kevésbé tisztán mitikus lényekként állnak előttünk. Ennek a műnek a világa abban az értelemben korábbi a homéroszi eposzok heroikus világánál, hogy lényegében érintetlen tőle. Az epikus elbeszélést meghatározó, önálló látásmódja, a mitikus történetektől többé-kevésbé független, önálló mondanivalója, ami „beleszólhatna” a mítoszokba, elfedhetné őket, természetesen Hésziodosznak is van: a genealogikus rendbe foglalt istentörténetek, a szörnyűséges harcok végső soron Zeusz uralmának megszületését szolgálják és nagyszerűségét hirdetik. Ugyanakkor ez a mondanivaló, bár kezdettől fogva nagy hangsúllyal van jelen a műben, mégsem hatja át, nem rejti el a szereplők hagyományos mitikus lényét. Azt természetesen nem állítjuk, hogy Az istenek születésé-nek világa maga a mitikus világ, in statu nascendi. Már csak azért sem, mert Hésziodosz egy minden bizonnyal régóta meglévő mitikus hagyományt foglalt rendszerbe. Annyit azonban megkockáztathatunk, hogy a hésziodoszi műben a genealógiai kapcsolatokba rendezett istenvilág bemutatása olyan, mintha nemigen befolyásolná külső szempont, mintha itt a legnagyobb súllyal éppen a mítoszok saját szempontjai, saját belső erővonalai érvényesülnének. Nem Hésziodosz találja ki ezeket a történeteket, de mégis, mintha a mitikus magból a szemünk láttára bomlana ki egy-egy mitikus történet, például az Ég és a Föld szétválása. Illetve, mint látjuk, ugyanabból a magból újabb és újabb történetek. Mihelyt azután történet lett az Ég és a Föld szétválásának alapélményéből, azonnal önálló életre kelt – immár mint történet, mint költői forma. Kronosz Uranosz ellen elkövetett borzalmas tette ekkor már nemcsak Ég és Föld szétválasztásának mitikus drámájáról szólt, hanem a tett borzalmasságáról, apa és fiú viszonyáról stb. Mint érdekes, izgalmas történet „ártatlanul” összekapcsolódhatott, akár kronologikus rendben is, egy ugyanabból a mitikus magból sarjadt másik történettel, például Uranosz születésével, amely közben hasonló utat járt be. Történetté alakulva, immár ugyanúgy nemcsak Ég és Föld szétválásáról szólt – hanem például egy új lény születéséről. Ezek az eredetileg egy tőről, azonos alapélményből, azonos gondolatból fakadó történetek, ahogy távolodni kezdtek attól a magtól, amelyből létrejöttek, vagyis attól, ami bennük ugyanaz, immár önálló életet élve akadálytalanul válhattak egy nagyobb elbeszélés korábbi és későbbi epizódjává. A mitikus elbeszélések kialakulásának egyik lehetséges és igen tanulságos példája ez. Egyetlen mítoszból, mitikus magból több történet sarjadhat, és ezek adott esetben egy nagyobb elbeszélés kronologikus rendbe illeszkedő láncszemeiként már csak a mítoszt kutató figyelem számára fedik fel titkukat: hogy eredetileg, mielőtt különböző epizódokként bekerültek a nagyobb elbeszélésbe, ugyanarról szóltak.
A pindaroszi elbeszélésben a két mítoszvariáns összekapcsolása, akár a költő foglalta őket egyetlen történetbe, akár már így talált rájuk az opuszi hagyományban, mint láttuk, nem járt áldozat nélkül: az elbeszélés szálai szemmel láthatóan ettől kuszálódtak össze, és talán a két szereplő megkettőzése is ennek köszönhető. De Pindarosz ezen az áron is megtette! Az archaikus és a klasszikus kori költészet ismeretében nem is csodálkozunk rajta: ezeknek a koroknak a költői különböző célok érdekében bármikor kockára tették elbeszélésük lineáris rendjét. Az opuszi elbeszélés, mint elbeszélés bizonyos mértékben meg is sínylette ezt – vajon milyen nagyobb cél vezette Pindaroszt, amelynek érdekében vállalta ezt a kockázatot?

*

A kérdés megválaszolását megkönnyítheti, ha máshol is találunk hasonló jelenséget. Nos, az Ószövetség prózai könyveiben lépten-nyomon ilyenekre bukkanunk. Példának álljon itt a Bírák Könyvé-ből vett jelenet. Miután a többi zsidó törzs legyőzte a benjaminitákat, szeretnének már kibékülni és újra együtt élni velük. Csakhogy korábban megesküdtek, hogy lányaikat nem adják hozzájuk feleségül. Mi lesz a megoldás? Megtámadják és kiirtják egy Jabes-Gilead nevű ellenséges város egész lakosságát, négyszáz hajadont azonban életben hagynak, akiket feleségül vehetnek a benjaminiták. Ezt követően (de ettől függetlenül) Silóban éppen ünnepség zajlik, ahol a fiatal lányok körtáncot járnak, és a többi törzs tanácsára a lesben álló benjaminiták innen rabolhatnak maguknak feleséget. A könyv szerzőjének párhuzamosan két hagyományos elbeszélés állhatott rendelkezésére, és szemmel láthatólag egyikről sem akart lemondani. A kettőt időben egymást követő két eseményként meséli el, és az ebből fakadó „rendetlenséget” azzal a fordulattal igazítja ki, hogy a silói leányrablás már csak azokat érinti, akiknek Jabes Gileádban nem jutott feleség. Mintha Pindarosz is hasonlóan állna hozzá a hagyományhoz: egyik történetről sem szeretne lemondani. Az elbeszélés ezáltal nehezebben lesz követhető, cserébe viszont, a benépesedéstörténet megkettőzésével kétszeres hangsúlyt kap a kortárs opusziak isteni származása és a mindkét epizódban központi szerepet játszó Zeusz dicsőítése. Az arisztokrata versenygyőztest ünneplő költőnek lehetett-e ennél fontosabb mondanivalója?
Mit tapasztalunk Apollóniosz Rhodiosznál? Mint Pindarosz, ő sem szeretne lemondani egyik mítoszvariánsról sem. De a hasonlóság ebben ki is merül. A kardalköltő tanítani akar, a két benépesedéstörténet nála, mint láttuk, a mondanivaló hangsúlyozására szolgál. Apollóniosz Rhodiosz költészetét viszont alapvetően az határozza meg, hogy nemcsak hatalmas műveltséggel rendelkező költő, hanem tudós is volt, egy időben az alexandriai könyvtár vezető könyvtárosa, filológus, aki nemcsak örökölte, hanem tanulmányozta is a mítoszokat, tudományosan foglalkozott velük. Szemmel láthatólag otthonosan mozgott a görög mitológia sok-sok szövevényes története között, és költeményében szívesen mesélte ezeket, az ismertebbeket éppúgy, mint a kevésbé ismerteket. Költői célja elsősorban az volt, hogy az olykor már-már feledésbe merült mitikus történetekkel gyönyörködtesse a közönséget, az ismeretlen fordulatokkal, a ritkán használt és ezért különlegesnek hangzó nevekkel elkápráztassa őket. A tudós költő tehát ezért mesélte el egyszerre mindkét mítoszvariánst. Álljon itt magyarul is az epizód:

„S enyhe fuvallat vitte a bárkát, s Anthemoessza
szép szigetét meglátták: édes dallamaikkal
megbabonázva az arra jövőt romlásba taszítják
ott a Szirének, a szép hangú Akhelóosz lányok.
Őket a Múzsák egyike hozta világra, a bájos
Terpszikhoré egykor, miután Akhelóosz ölelte,
s ők gondozták Déó jó erejű, betöretlen [admét’eti]
lányát régen [pote] mind egyszerre dalolva, de ekkor [tote]
félig lánynak látszottak s félig madaraknak.
S őrhelyükön kémlelve, ahonnan látni a révet,
sokszor vették már el a mézédes hazatérést,
elsorvasztva az arra hajózót. Ajkukon ekkor
ismét felcsendült liliomhangjuk, s a hajóról
már-már partra hajították a hajóköteléket,
csakhogy a thrák Orpheusz, Oiagrosz gyermeke lantját
megpendítvén – Bisztoniából hozta magával –
egy ütemes dalt kezdett játszani rajta sietve,
hogy fülüket lantjátékának a hangja betöltse,
és a leányok hangját így elnyomta a lantszó.
És Zephürosszal ment a hajó közben meg a zúgva
tornyosuló hullámmal, s halkult egyre a lányhang.
Ám Teleón jó gyermeke így is, a társai nélkül
egyszer csak sima padjáról beleugrik a vízbe,
Bútész, mert a Szirének hangja hevíti a szívét,
és úszott a szegény a sötét habon át, hogy a partra
érjen, s ott is fogták volna, nehogy hazajusson,
ám az Erüx-hegy védőistennője kimenti
őt a habokból, Küprisz, mert megszánta, s elébe
lépett, hogy Lilübéion csúcsán éljen ezentúl.”

A műveltséggel elkápráztatni a közönséget – ez a költői cél a mű nyelvi formájában is megjelenik. A hatalmas műveltség bemutatásához hihetetlenül gazdag szókincset mozgósít a költő, a múlt homályából előásott mitikus történetek pedig homéroszi szavakkal és kifejezésekkel, archaikus nyelvi formákban szólalnak meg. Másfelől viszont jól érthető, követhető mondatok, egyszerű, áttekinthető mondatfűzés gondoskodnak arról, hogy ez a homályos részletekkel telezsúfolt, terjedelmes tudásanyag el is jusson a közönséghez, és az még gyönyörködni is tudjon benne. Vagyis az alaktanban és a szókincsben megnyilvánuló gazdagság egyszerű, szinte eszköztelen mondattannal, kifejezési formákkal párosul. A szókincs gazdagsága első olvasásra is szembeötlik, a kifejezési formák eszköztelenségét egy példával illusztráljuk. Figyeljük meg azokat a mondatokat, amelyekben a két párhuzamos történet egy korábbi és egy későbbi epizóddá alakul. A feladat lényegében két kis időhatározó-szócskára (pote, ’valaha’… tote, ’akkoriban’) hárul, amelyek mint afféle útjelző táblák megnyugtatóan eligazítanak a Szirének életrajzában: összecsengésük jelzi, hogy a két történet összetartozik, jelentésük pedig nemcsak az egymás közötti időviszonyukat (korábbi, illetve későbbi életszakasz) fejezi ki, hanem a két életszakaszt tágabb összefüggésben, az eposz idejében is elhelyezi: a korábbi az eposz jelenéhez képest a múltban (’valaha’), a későbbi már az eposz jelenében (’akkoriban’) történt. Végül a múlt idejű igealakok észrevétlenül még tovább árnyalják az időviszonyokat, hiszen azt fejezik ki, hogy a költő felől nézve a Szirének korábbi és későbbi életszakasza egyaránt a múltban zajlott.
Ezekkel a hangsúlytalan nyelvi eszközökkel a költő olyan zökkenőmentes életrajzot alkotott a két párhuzamos történetből, az elbeszélés olyan gördülékenyen jut el az egyik életszakasztól a másikhoz, mintha a Szirének tengeri életét mindig is megelőzte volna a Perszephoné szolgálatában töltött időszak. Mintha nem is ebben a költeményben kapcsolódtak volna össze először. Vagy mégsem olyan zökkenőmentes ez az átmenet?

*

Megtudjuk-e, mi vetett véget a Perszephoné-időszaknak? Igen, a rövid kis életrajz két szavából (admét’eti, ’még lányként’, a fordításban: „betöretlen”) az is kiderül, hogy az első korszak addig tartott, amíg Perszephoné nem ment férjhez. De a két életszakasz között történt még valami, ami szintén kiolvasható az elbeszélésből, ugyanakkor a költő nem említi: amikor a Szirének elhagyják Perszephonét, nemcsak az életük színhelyét változtatják meg, hanem az alakjukat is. Apollóniosz Rhodiosz elbeszélése, anélkül, hogy hangsúlyozná, egyfajta átváltozástörténetet is magában hordoz: a Szirének szárnyakat növesztettek. A császárkori görög és római irodalomból tudható, hogy a mitikus gondolkodás számára egy adott ponton kérdéssé vált, hogy a különféle költői és képi ábrázolásokon a Szirének hol szárny nélkül, hol szárnyasan jelennek meg, és a kérdésre többféle válasz is született. Hyginus, az Augustus-kor filológusa szerint a Szirének Perszephoné játszótársai voltak, és azon a végzetes napon, amikor Hadész elrabolta őt, vele együtt szedegették a mező virágait. Démétér büntetésből, amiért nem vigyáztak a lányára, madárrá változtatta őket. Ovidiusnál meg ők maguk kértek szárnyakat, hogy hatékonyabban vehessenek részt az elrabolt Perszephoné felkutatásában. Más fennmaradt történetek az ellenkező változást, a szárnyak elvesztését magyarázzák.
Apollóniosz Rhodiosz csak az új alakról számol be, az átváltozás okát szóba sem hozza. A költő persze bármit megtehet, de éppen ő, miután nagy gonddal összekapcsolja a két történetet, és annyira ügyel rá, hogy a két párhuzamos mítoszvariánsból „hiteles” Szirén-életrajz kerekedjen – nos, ez a költő, ha az átváltozás eseményét, okát szó nélkül hagyja, azt kockáztatja, hogy a két összefüggő életszakasznak szánt két történet a végén mégiscsak megmarad két külön történetnek, két külön mítoszvariánsnak. A Perszephoné-időszak lezárult, visszajutottunk az eposz jelenébe, az Argonautákhoz, következik a sokkal ismertebb elbeszélés a hajósokat halálba éneklő lányokról, akik, mint több költeményben és sok vázaképen, ezúttal is félig madár alakúak. Más esetekben, amikor egy-egy költő szárnyakkal ábrázolja a Sziréneket, megteheti, hogy nem meséli el a szárnynövesztés okát. Ahogyan például a Pégaszosz nevű szárnyas ló történeteit hallva sem merül fel bennünk a „miért”. Ez a ló így született. Euripidész sem kutatja, hogy mitől van a Sziréneknek szárnyuk, mi pedig tudomásul vesszük, hogy az ő Szirénjei is szárnyasan születtek. Csakhogy az Argonautiká-ban van egy előző életszakaszuk, és akkor még nem keveréklények. Amikor az eposzban felbukkannak, és a költő mesélni kezd róluk, életrajzot mesél. Megszülettek, volt apjuk, anyjuk, volt egy korábbi életszakaszuk, amelyet később felváltott ez a mostani, és két szóval (’még lányként’) még azt is elfogadtatja velünk, hogy a Perszephoné-időszaknak véget kellett érnie – tehát mi, olvasók eddig a pontig kényelmesen rábízhattuk magunkat az életrajzot mesélő költőre, akinek a legfontosabb részletekre még ebben a rövidke néhány sorban is volt gondja. És most itt vagyunk a tengeren, megjelennek az immár félig lány, félig madár alakú Szirének, és egyetlen szó nem esik arról, hogy átváltozás történt. A közönségnek persze nem esik nehezére elfogadni ezeket a Sziréneket, csak éppen már nem a költő szavára, hanem csakis azért, mert ismeri a tenger szárnyas Szirénjeiről szóló mítoszvariánst. Ezen a ponton, amikor a két Szirén-történet összeér, és megjelennek a félig madár alakú lányok, a sok-sok görög átváltozástörténet ismeretében olyasféle folytatásra számítanánk, hogy „az énekes lányoknak egyszer csak valamilyen okból szárnyuk nőtt, és új szakasz kezdődött az életükben stb.”. A költő ehelyett megelégszik annak közlésével, hogy Perszephoné életében változás történt, férjhez ment, a Szirének pedig elfoglalják helyüket az Odüsszeiá-ból jól ismert helyszínen, az ugyancsak onnan jól ismert szerepben. Más szóval a költő egy rövid időre átadja helyét a filológusnak, akinek a szemében a tengeri jelenet nem része a Szirén-életrajznak, hanem önálló történet, jól ismert mítoszvariáns. De persze a következő pillanatban már megint a költőé a szó, aki a Szirének legyőzését éppen a költészet hatalmáról szóló történetben meséli el. A daloló lányok varázslatos énekét éppen Orpheusz, a mitikus dalnok-költő szintén varázslatos zenéje győzi le.

 


Jegyzetek

1 A kultuszok és a rítusok alig segítenek, hiszen legfeljebb antik híradásokból, közvetve tudhatunk róluk.
2 Argonautika 4. 891–919. Az epizódról lásd P. Haendel: Beachtungen zum epischen Technik des Apollonios
Rhodios.
Zetemata 7. München, 1954. 121. skk. Az Odüsszeusz és az Argonauták kalandjai közötti összefüggésről
lásd K. Meuli: Odyssee und Argonautika. Untersuchungen zur griechischen Sagengeschichte und zum
Epos. Basel, 1921. Ugyanerről a találkozásról olvashatunk egyébként a későbbi, ún. orphikus Argonautikában
is, 1264–1290, ahol az epizód azzal zárul, hogy a Szirének a tengerbe vetik magukat. Az orphikus
Argonautikán kívül egy Vulciból származó és a londoni British Museumban található váza (Kr. e. 475–460 k.) is
őrzi a mítosznak azt a változatát, amely szerint vagy ők ölik meg a közelükbe érő hajósokat, vagy, ha valaki
képes ellenállni az éneküknek, nekik kell meghalniuk.
3 898. Az itt szereplő ammiga szó mindkettőt jelentheti.
4 Az Odüsszeiá-ban Kirké a Szirének körül rothadó csontokról beszél Odüsszeusznak (12. ének 45. k.).
5 Egyetlen utas azonban, a szicíliai (más hagyomány szerint attikai) király, Butész, még mielőtt Orpheusz
hangszere megszólalt volna, a Szirének énekétől elcsábítva kiúszott a szigetre, de végül őt is megmentette
Aphrodité istennő.
6 Ami az elsőt illeti, Perszephonét és a Sziréneket a hellenisztikus költő előtt már Euripidész is együtt említi
Helené című tragédiájában. Helené a gyászos trójai események hallatán felsóhajt: bárcsak eljönnének a
Szirének, hogy zenéjükkel részt vegyenek siratóénekében, ily módon osztozván a gyászában, bárcsak Perszephoné
küldene hozzá siratóéneket zengő kart, vagyis a Sziréneket (Helené, 167. kk.). A későbbi hagyomány,
például a császárkori római irodalom jól ismeri a Szirének és Perszephoné kapcsolatát, vö. például
Ovidius:
Átváltozások, 5. 552. kk., Hyginus: Fabulae, 141. Az epizephüroszi Lokroiban (Dél-Itália) az ottani
Perszephoné-kultusz kellékeiként szereplő terrakotta agyagtáblákon (Kr. e. 5. század) is szerepel két, hangszeren
játszó Szirén (l. Atti e memorie della. Societa Magna Graecia. I pinakes de Locri Epizefirii. Roma, 1999.
XXIII. tábla). Még ismerősebbek a második rész halálba éneklő lányai, akik már az Odüsszeia óta részei a
görög mitikus hagyománynak. Igaz, éppen a homéroszi leírásban emberi lényként szerepelnek (vagy óvatosabban
fogalmazva: a költő nem említ szárnyakat), de például Euripidésznél szárnyakat viselnek (Helené,
167.), a képzőművészetben pedig már az archaikus kortól megjelennek a félig madár, félig lány alakú Szirének,
és ott nagyon sokáig őrzik is ezt a keverék alakot. Néhány kiragadott példa: khalkiszi váza Vulciból,
Kr. e. 540–530 k. (München, Staatliche Antikensammlungen), korinthoszi kancsó, Kr. e. 630–615 k. (Boston,
Museum
of Fine Arts), Vulciban talált attikai fekete alakos csésze, Kr. e. 560–550 k. (München, Staatliche
Antikensammlungen).
A továbbiakhoz is említsük meg E. Hofstetter monográfiáját: Sirenen im archaischen und klassischen Griechenland.
Würzburg, 1990. A szerző sorra veszi a Szirénekről szóló görög írott forrásokat, és részletes katalógust
készít a képi ábrázolásokról is, ez utóbbiakat a címben megjelölt időszakra korlátozva.
7 L. előző jegyzet.
8 A Kr. e. 4. századtól ismerünk olyan sírköveket, amelyeken szárnyas Szirének is láthatók, például egy attikai
sírsztélén (Kr. e. 380–370 k., Athén, Nemzeti Múzeum).
Mindmáig eldöntetlen az Odüsszeia éneklő leányalakjai és a képzőművészet (vázafestészet, sírsztélék stb.)
félig madár alakú Szirénjei közötti kapcsolat, pontosabban az a kérdés, hogy eredetileg két különböző mitikus
képzetről van-e szó, vagy pedig ugyanazok a Szirének jelennek meg hol leányokként, hol félig madár
alakban.
A magyar klasszika-filológiában a „dualista” álláspontot képviseli Marót Károly, többek között A görög
irodalom kezdetei című művében (Budapest, 1956. 100. kk.). A könyvről írt kritikájában Szilágyi János
György az „unitárius” álláspont mellett érvel, a konkrét kérdést – szokása szerint – egy általánosabb kérábrázolás törvényei közötti különbségben keresi a választ (Megjegyzések Marót Károly könyvéhez. In: Az MTA
Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei 10 [1957]. 424. kk.).
9 Akhelóosz egyes hagyományok szerint a Föld gyermeke, és mint khthonikus istenség, a föld mélyéhez,
vagyis a halálhoz is kapcsolódik.
10 A genealógia mint a mítosz egyik lehetséges formája képezi az alapját Hésziodosz Az istenek születése
című művének, amely a görög istenek és isteni lények közötti kapcsolatok első írásba foglalt rendszerezése
szerteágazó családfák formájában.
11 1. ének 524. kk.
12 Az istenek születése, 116.
13 I. m. 128.
14 I. m. 176. k.
15 F. M. Cornford (Principium Sapientiae. A Study of the Origins of Greek Philosophical Thought. Cambridge,
1952. 194. kk.) felveti és érvekkel is alátámasztja, hogy mivel a Khaosz a görög mitikus-kozmogóniai hagyományban többek között a Föld és az Ég közötti űrt jelentette, a Khaosz létrejötte, ami Hésziodosz művében
az első kozmogóniai esemény (31. sor), szintén az Ég és a Föld szétválásáról szólhat. Cornford elmélete szerint így ez a szétválás állna a mindenségek létrejöttének kezdetén – hasonlóan az ószövetségi teremtéstörténethez.

16 53. sor.
17 Vö. U. von Wilamowitz: Pindaros. Berlin, 1922. 359.
18 Ugyanezt a kérdést némileg más hangsúllyal tárgyalja A. Lesky: Göttliche und menschliche Motivation
im griechischen Epos. Heidelberg, 1961.
19 Az Iliász 8. énekében (470. kk.) Zeusz azzal fenyegeti Hérát, hogy majd meglátja, micsoda pusztítást fog
végezni a görögök között ő, a nagy erejű Zeusz, mert Hektór, amíg él, harcolni fog. Ha Hektór, a trójaiak
legkiválóbb
harcosa kezétől hullanak a görögök, ez a hősi epika nyelvén úgy is megfogalmazható, hogy Zeusz
végzi a pusztítást. Ezúttal a költő oksági viszonyt (’mert’) teremt a kettő között, Akhilleusz és Zeusz döntése
viszont, mint láttuk, időrendben következik egymás után. Az ilyen kapcsolatok grammatikailag többféleképpen
kifejezhetők, hiszen a két mozzanat végső soron ugyanannak az eseménynek két „nézete”, két különböző
megfogalmazása. („Pallasz Athéné az én dárdámmal fog téged leigázni”, mondja Akhilleusz Hektórnak, mielőtt
Athéné segítségével megöli őt, Iliász 22. ének 270–271.)
20 1. ének 188. kk.
21 Ez utóbbi mellett érvel például M. L. West az Istenek születésé-hez írt kommentárjának előszavában: Hesiod:
Theogony. Edited with Prolegomena and Commentary by M. L. West. Oxford, 1966. 46.
22 Többé-kevésbé, mert a költő már azzal, hogy elmeséli, vagyis költői formába önti a mítoszt, „el is takar”
belőle valamit.
23 Jól illusztrálja ezt az a jelenet (Istenek születése, 535. kk.), amelyben az istenek és az emberek egyszer s
mindenkorra elosztják egymás között az áldozati állatot, és az embereket képviselő Prométheusz becsapja
Zeuszt,
a silányabb részt juttatva az isteneknek. Így szól a hagyományos történet, és így szól Hésziodosz
elbeszélése
is: a ravasz Prométheusz vonzó csomagot készít a silányabb részből, és így jár túl a legfőbb isten
eszén. Ugyanakkor ebben a költeményben, amelynek a fő mondanivalója, hogy Zeusznál nincs hatalmasabb
és bölcsebb isten, lehetetlenség, hogy bárki is becsapja őt. A költő ezt ki is mondja, és őnála Zeusz úgy fogadja
el a silányabb részt, hogy közben észreveszi Prométheusz cselét, és dühös is miatta. Észreveszi, mert ő a
legbölcsebb isten, de nem utasíthatja vissza a silányabb csomagot, mert követnie kell a hagyományos történetet.
Hésziodosz inkább vállalja ezt a tökéletes ellentmondást, de nem mond le sem a hagyományos történetről,
sem Zeusz magasztalásáról.
24 Az elbeszélés elvarratlan szálai inkább amellett szólnak, hogy a két történetet első ízben Pindarosz egyesítette.
25 Álljon itt egyetlen példa: az Iliász 11. énekében az agg Nesztór fiatal korának hőstetteivel dicsekszik Patroklosznak
(670–761). Mindenáron azt szeretné, ha Akhilleusz visszajönne a harcba, és ennek érdekében nemcsak
a pülosziak és az élisziek között egykor lezajlott háborút meséli el, amelyben fiatal férfiként alkalma volt vitézkedni,
hanem a viszálykodás előzményét, egy még korábbi harcot is, ahol ő szintén kitűnt a bátorságával.
Az
eredmény: kétszer hallunk az ifjú Nesztór hőstetteiről, amelyek így kétszeres hangsúlyt kapnak,
a hallgatóolvasó
közönség viszont alig ismeri ki magát a további múltbeli kitérőkkel tarkított elbeszélésben.
26 21. fejezet.
27 Jegyezzük meg, hogy a silói leányrablás a szabin nők elrablását idézi.
28 Vö. például Die Bücher Josua, Richter und Ruth. Übersetzt und erklaert von H. W. Hertzberg. Göttingen,
1954. 248. Az ószövetségi elbeszélésekben sok hasonló példát találunk, gondoljunk a Teremtés könyvének elején Ádám és Éva megteremtésének egymás után elbeszélt két változatára. Irodalmi szempontból a két
történet összekapcsolása megoldatlan maradt, a feloldás a mindenkori teológiai értelmezés dolga.
29 16. vers.
30 4. ének 891–919. Tordai Éva fordítását az ő szíves beleegyezésével közlöm.
32 Fabulae, 141.
33 Átváltozások, 5. 552–563.
34 Például Pauszaniasz: Görögország leírása 9. könyv, 34, 3.
35 F. Vian is szóvá teszi ezt a Belles Lettres görög–francia sorozatában megjelent kétnyelvű Argonautikakiadáshoz
írt jegyzeteiben (Apollonios de Rhode: Argonautiques. Paris, 1976. 2. kötet, 179.).
36 A számos átváltozástörténetből álljon itt két példa: Niobé, miután elveszítette és megsiratta összes gyermekét,
kővé változott, és azóta is a hegyekben „él” (például Homérosz: Iliász, 24. ének, 614. kk.). Zeusz
beleszeret Ióba, az argoszi királylányba, akit Héra féltékenységében tehénné változtat (például Aiszkhülosz:
Oltalomkeresők, 295. kk.) stb.