Wilheim András

EGY PETRI-MOTÍVUM NYOMÁBAN

Mi számít egy irodalmi műben eredeti gondolatnak, eredeti képnek? Minden ízében újnak, soha nem voltnak, semmire sem utalónak kell-e lennie valamely megfogalmazásnak ahhoz, hogy azt valóban a szerző saját leleményének tekinthessük? Hol kezdődik az átvétel, az idézet, netán a plagizálás? Ha néhány átvett szó új, meghökkentő vagy váratlan összefüggésbe kerül, valóban átvételről kell-e beszélnünk – vagy inkább csak azt állapíthatjuk meg, hogy mint annyi minden más, az írott szó, a más által már rögzített gondolat is lehet ihlető forrás, új alkotói erőfeszítés kiindulópontja. Aligha lehetne a hatás szóval jellemezni ezt a jelenséget; párhuzamosságot sem föltételezhetünk a szavak számlálhatatlan kombinációs lehetőségét tekintve; ugyanakkor az esetek legtöbbjében – még ha sértetten tiltakozik is a később jött szerző – a véletlen egybeesés szinte kizárt. Vannak olyan gondolati pályák, asszociációk, szókapcsolatok, amelyeket még azonos kultúrkörön belül is nemigen talál meg két szerző, hát még nyelveken, generációkon, neveltetésen, ízlésen és műfajokon átnyúlva.
Az effajta egyezések észrevétele: amennyire véletlenszerűen bukkan rájuk, annyira megörvendeztetik az olvasót. Nem a tettenérés izgalma miatt, hanem mert kivételes alkalom, ha az alkotás titkos mechanizmusa egy pillanatra ily kendőzetlenül tárul fel – megmutatkozik az a szinte tudat alatt működő asszociációs reflex, amelyet általában a művek bonyolult textúrája és hermetikusan záruló felszíne takar el a kutató tekintet elől.
Minél műveltebb, olvasottabb valamely szerző – vagy éppen: minél rafináltabban bánik nagyon is tudott forrásaival –, annál szélesebb merítésű az asszociáció, az emlékezés; minél egységesebb valamely kultúra, annál inkább számíthatnak közkincsnek bizonyos újra felhasznált elemek. Éppen ezért oly szembeötlő, ha felbukkan egy-egy határozottnak tetsző utalás – ha a hivatkozás valamiképpen kívül esik az általánosan tudott területén. Még a nagyon meglepő képnek, megfogalmazásnak is lehet azonban titokzatos forrása – s ha sikerül is azonosítani valamely előképet, az nem az új felbukkanás érvényét, szépségét, pontosságát csorbítja. Hanem annak a hagyománynak a továbbélését bizonyítja, ami az antikvitás óta jellemzi a művészetet: vannak vándormotívumok, amelyekről olykor mindenki tud, olykor csak a nagyon vájtfülűek, s van olyanynyira rejtett is, amelynek eredetét esetleg csak az alkotó ismeri – sőt: talán ő maga sem, mert szinte meglepetésszerűen bukkan elő az alkalmasnak látszó fordulat emlékezete legmélyéről.
Petri György Nőkről című versének játékosan tragikus képét persze hajlamosak volnánk egyszeri, csodálatos leleménynek tekinteni:

„Kettő már halott.
Egy – nem, kettő elhagyott.
Kettő halott, kettő elhagyott,
egyet a játszi sors még meghagyott.
Ha nevetek: előragyog,
összezsugorodott, kopár
ínyből, egy szál laza fog.”

A forma és verselés keserű játékossága teszi egyáltalán elviselhetővé a szinte felfoghatatlan elmagányosodást és feloldhatatlan magányt ábrázoló, ám cseppet sem cinikus esetleírást.
Szinte szóról szóra ugyanez a kép fordul elő Jan Neruda magyarul Aki még a koldust is tönkretette címmel kiadott prágai történetében. Egy szerencsétlen koldusasszony próbálja megkörnyékezni a környék legkedveltebb koldusát – ennek a koldusasszonynak egyetlen foga volt csupán. Vojtíšek úr, a legkiválóbb koldus elcsodálkozik, hogyan maradt meg az asszonynak ez az egyetlen foga. A magányát nyílt felajánlkozással („Még dunnám is van…”) oldani kívánó koldusasszony így válaszol: „Ah, ez a fog! […] Tudja, úgy áll a dolog, hogy ha az ember egy fogát elveszti, az azt jelenti, hogy egy jó barátját vesztette el. Akik nekem jót akartak, és őszinték voltak hozzám, már mind a temetőben vannak. Mind. Csak egy maradt, egyetlenegy, de nem tudok róla. Nem tudom, hol van ez a jó barát, akit a kegyelmes Isten még az utamba rendelt. Jaj, istenem, milyen elhagyatott vagyok!”* S persze nem Vojtíšek úr lesz az utolsó jó barát – de mert nem lesz az, számára a végzetet jelenti.
Aligha kell hosszan elemezni a két szöveg egybecsengését. S persze a különbségét sem, hiszen a prózaidézet hosszabb epikus szerkezetbe illeszkedik, Petri verse meg egyetlen gesztussal rövidre zárt, folytathatatlan, magyarázhatatlan. Neruda enyhén a szentimentálisba is hajlik, Petri szavaiból a póztalan könnyedség ellenére is süvít a fájdalom.
Lehet, hogy egy rejtett irodalmi toposz kétszeri felbukkanásának a tanúi vagyunk?
Adódik a kérdés: olvasta-e Petri Jan Neruda történeteit a régi Prágából? Mindenesetre olvashatta – hiszen a vers születésének idejére a gyűjtemény már többször is megjelent magyarul. Petri sokat olvasott, irodalmi műveltségének nyomait tudtommal nem kutatta még senki. A Neruda-motívum e furcsa felbukkanása azonban arra vall, hogy a Prágát oly igen kedvelő, más összefüggésben gyakorta emlegető költő figyelmét aligha kerülhette el a novellásgyűjtemény – s ha nem beszélt is róla (vagy erről már mit sem tudunk, tudhatunk), olvasmányélményének emlékét – mint annyi más személyes motívumáét s műveltségi tapasztalatáét is – lírája őrzi.