Kántor Péter
KÉT HÁBORÚ KÖZT
Ödön von Horváth emlékére
Az anyanyelvem volt az apanyelve,
a Monarchia az iskolája,
két háború közt próbált szerencsét
Kazimirja, Karolinája.
Szerény ideáljai voltak
a tisztességről és becsületről,
csak azt ne hidd, hogy túléled őket,
bár a világ, az néha feldől.
Ödön von Horváth – a kezében
minden vagyona: egy aktatáska,
puska helyett egy töltőtollal
ment országról országra a katonácska.
Ott állt az ajtóban harcra készen,
mikor a kávéház kinyitott reggel,
ott írt, míg megtelt minden asztal,
mint egy album bélyegekkel.
Budapest, Pozsony, Bécs és Berlin –
bepöttyöz mindent a náci ótvar.
Fúj a szél – menj szembe a széllel! –
ment szembe a masírozókkal!
A véletlen – ki tudná, az mi?
Hogy van-e értelme vagy nincsen?
Hiába gondolja százszor végig –
talán abban nyilatkozik meg az isten.
Most a Champs-Élysées-re fordul –
Égi Mező, tedd őt szabaddá! –,
harminchét évesre a sorsa:
egy öreg gesztenyefa ága szakadt rá.
Az anyanyelvem volt az apanyelve,
de a műveit németül írta,
Fiuméban született cseh anyától,
és francia földön van a sírja.
