Pósfai György

KÖZELRŐL, SZEMÉLYESEN

Lakott Tull úr markában egy cinke. Olyan apró fajta, kék sapkás, sárga mellényes, szinte semmi súlya; alig lehetett látni, észlelni. Tull úr, ha sokáig nem érzett semmi kaparászást a tenyerében, néha meg is nézte, megvan-e még. Kicsi volt a cinke, de bátor: ha kellett, a menyétnek is nekiment, hogy a fészekalját megvédje.
Kisujjában egy komoly ormányos bogár lakott. Ez sem keltett feltűnést, magának való, csendes jószág volt, csak néha-néha dugta ki az ormányát megkóstolni a világot, akkor is fejcsóválva visszahúzta, s folytatta csöndes tudományos elmélkedését.
Annál nagyobb volt a zsivaj Tull úr beleiben. Jöttek-mentek a népek, egész hadseregek vonulásztak, szövetségeket kötöttek, majd felrúgva a megállapodást, egymásnak estek. Mindig történt itt valami, folyt a cserebere, adok-kapok, itt aztán nem lehetett elmélyült munkába fogni.
Tull úr szívében nem lakott senki. Súlyos folyadékok áramoltak, zuhogtak itt a hatalmas, gyárszerű csarnokokban, őrült robajjal mindent elsodortak, lesöpörtek-simítottak, dohogtak a pumpák szakadatlan; egyszerűen ez nem volt alkalmas hely a megélhetéshez.
Lábujjai közt, a mélységes szakadékokban viszont nyugalmasabb volt a helyzet: itt élt a szorgalmas homolanép. Nagyítóval is csak apró, jelentéktelen, fekete gömböknek látszottak, pedig nagy élni akarás és ambíció szorult ebbe a kis népbe. Könnyű volt megjegyezni a nevüket, mindegyiket Homolának hívták, csak egyiküknek, aki már szinte szürke volt az öregségtől, volt második neve is, úgy hívták: Öreg Homola.
A homolák napjait a táplálkozás és a túlélés töltötte ki. Törmelékevők voltak, és ezzel igencsak szerencsésnek mondhatták magukat: mindig akadt valami avarmorzsa, leváló hámdarab, ismeretlen eredetű szerves falatka, és ők szorgalmasan átfésülve a terepet, mindent magukba olvasztottak. Nem is volt ezzel semmi gond, csakhogy időnként özönvíz tört rájuk, és a rohanó víz sokakat örökre elsodort. Az óvatosabbak nem is nagyon merészkedtek a nyílt terepre, inkább mindig készen álltak, hogy elbújva egy hasadékba, jól megkapaszkodva kihúzzák, amíg fejük felett az ár elvonul.
A homolák szorgalmas és állhatatos népe egyensúlyban élt a környezetével: bár szaporák voltak, a rendszeres áradások kordában tartották a népességet.
Sokan azt hitték, amíg világ a világ, ez az élet mindig ilyen lesz, de aztán jött a tél,
és végzetes változások vették kezdetüket.
Öreg Homola saját, félreeső, jól belakott kis repedésében elmélkedett, amikor egy fiatal homola gurult eléje jelentést tenni.
– Valamit tenni kell, a Központi Szakadékokban minden változik. Amióta Tull egét puha, meleg rétegek takarják, globálisan megváltozott a klíma. Emelkedik a hőmérséklet, magas a páratartalom, ha így megy tovább, lassan elfolyósodunk.
Öreg Homola megremegett. Még ő sem látott, tapasztalt ilyet, de voltak régi mesék, legendák, jóslatok, amelyekben hitt is, meg nem is, és lám, most bekövetkezni látta ezeket a próféciákat.
Hirtelen dübörgő hang zúgott végig a szakadékon, megelőzve a nyomában toluló forró vízzuhatagot. Öreg Homola a fiatallal együtt lekushadt a repedésbe, jól kitámasztva, és várták, hogy az áradat elvonuljon fölöttük.
Aztán újra kidugva magukat, Öreg Homola csak annyit szólt, hogy majd meglátjuk, várjunk türelmesen. Ahogy a fiatal homola elégedetlenül odébb gurult, az öreg még utána szólt, hogy feltétlenül figyeljenek a gombára.
Ő nem a melegedéstől, párától, elfolyósodástól félt; tudta, a szívós homolanép sokat kibír. Hanem ami ezt meglovagolva jönni fog, az aggasztotta.
És így is lett, nem telt bele sok idő, egész küldöttség jött hozzá, mint a legbölcsebb, legtöbbet látott homolához. Komoran körbetelepedtek, mert fontos dolgokról kellett most dönteni.
Öreg Homola csak rájuk nézett, s kérdeznie sem kellett, rögtön látta, hogy nagy a baj. Nehézkesen, folyósan mozgott a küldöttség, némelyikükön egészségtelen fehér foltok ütköztek ki. Ez is eljött hát.
– A gomba – kezdte a szószóló –, amit ismertünk már régóta, s különösebb gondot soha nem jelentett, most a végzetünket okozza. A megváltozott klíma, a meleg, fülledt pára mindent felborított. Robbanásszerűen szaporodni kezdett, ma ott is nyúlik, nyomul, terpeszkedik, ahol előtte sose látták. Befonja réseinket, rátapad felületünkre, lebéklyóz, fehér párnájába fullaszt, s undok nyálkásságával sorban elfolyósítja legjobbjainkat.
A mélyebb részekről már visszavonultunk, de már közel az idő, amikor az éltető szakadékokból teljesen kiszorulunk. Öreg Homola, adj tanácsot, mit tegyünk!
Öreg Homola nem sokat gondolkozott, készült ő már erre réges-rég.
– Te, te, te meg te – mutatott a négy legjobb karban levő homolára –, lementek a négy Központi Szakadékba, és kihirdetitek: az első gravitációs apály beköszöntével elindulunk. Kivándorlunk egy új haza felé, oda, ahol friss szellők fújdogálnak, ahol égbe szökő oszlopok ontják bőségben a lehulló mannát, rengeteg fedezék és kapaszkodó van, ahol hírből sem ismerik a gombát, s ott békében és bőségben végre elszaporodhatnak a homolák.
Ámulva nézte a többi homola ezt a határozottságot. De hogyan, hát végleg, honnan lehet tudni, és mi lesz… – számtalan kérdés tolult fel bennük, de az Öreg egy mozdulattal elvágta a hitetlenkedés fonalát.
– Ismeritek, vagy ha ti nem ismeritek, én ismerem a próféciákat: a régiek megmondták, eljön a klímaváltozás, eljön a gomba ideje, és a homolák népe elhagyja Tullvég szakadékait. Hosszú és keserves vándorút vár rájuk, de létezik egy másik Tullvég, ahol az arra érdemeseket a buja bőség és nyugalom várja.
Nincs vesztegetni való időnk! Minden perccel újabb és újabb veszteségeket szenvedünk, a gomba nem áll meg, de ott a messzeségben bennünket az ígéret földje vár! Menjetek, és kürtöljétek szét, az apály első percében indulunk! Ne hozzon senki semmit, csak a puszta létét mentse!
A hírnökök szétszéledtek, kicsit csodálkozva az utolsó mondaton: mit is hozhatnának magukkal az útra, hiszen a homoláknak semmijük nincs.
És megtörtént, amit a legendák megjósoltak, az első apállyal megindult a homolák hosszú sora a szakadékokból, előre Tull ismeretlen világába, kivándorolva az ígért bőség földje felé.
Nem volt könnyű dolguk. Gravitációs apálykor továbbgurultak, aztán dagálykor valami repedésbe húzódtak, kitámasztottak, és várták az újabb apályt. Dagály idején ugyanis képtelenség felfelé gurulni, apálykor viszont nem akadályoz a gravitáció. Egyesek szerint maga a jelenség Tull rendszeres orientációváltozásával függ össze, de ez már meghaladta a homolák képzelőerejét, egyáltalán abban sem volt egyezség, van-e tágabb világ Tullon túl. Mindenesetre az régi tapasztalat volt, hogy két egységnyi idő dagályra általában egy egységnyi idő apály jön, s ezt a ciklikusságot használták ki a praktikus homolák.
Dagálykor jön is menetrendszerűen az özönvíz, ez ellen nincs mit tenni, és bizony, ha nem sikerült jó kapaszkodókat találni, sokan odavesztek. A másik gond a táplálék volt, de ez, ha szűkösen is, azért elég volt, menet közben felszedtek ezt-azt, nem válogattak.
Sok-sok apályon keresztül vonultak, vándoroltak a homolák, s ha elcsüggedtek, valahogy mindig feltűnt Öreg Homola, hol az utat mutatta, hol a sor végén biztatta a lemaradókat – kimeríthetetlennek tűntek energiái.
Szükség is volt a kérlelhetetlen öregre. Egy apálykor új földre értek: szinte végtelenre szélesedett a látóhatár, s kietlen, lassú emelkedőre tértek, ahol a talajból növő, hajlott – s kapaszkodásra kiváló – keratinoszlopok is nagyon megritkultak. Talán már ekkor zúgolódni kezdtek volna az elégedetlenebbek, ha valami el nem vonja a figyelmüket. Egy másik homolacsoport tűnt fel, szakasztott, mint ők, csak ezek kevesebben voltak, s keservesebben vánszorogtak. Odasereglettek, s kérdésekkel árasztották el a soha nem látott rokonokat.
Kiderült, hogy van egy másik homolahaza, tükörképe az ő világuknak, s ott is élt egy büszke homolanép. Nekik is a pára, a meleg, a gomba lett a végzetük, s ők is a kivándorlás mellett döntöttek. De nekik nem volt Öreg Homolájuk, őket pártharcok szakították szét, s karizmatikus vezető nélkül összevissza kóvályogtak, csoda, hogy ennyien egyáltalán idáig jutottak.
Összevegyült tehát a két csapat, és újult erővel folytatták útjukat. A lelkesedés azonban nem tartott sokáig. A hosszú és fáradságos út, a bizonytalan cél kétségeket támasztott a homolákban, s ez a hosszú lapály, az örökös kitettség, a szűkös tápanyag megszedte a vámot. Most nem az elfolyósodás, hanem a kiszáradás fenyegette őket. Sokan megrepedeztek, széthullottak vagy apróra száradtak, s olyan szürkék lettek, mint Öreg Homola. Így aztán, amikor egy nagy mélyedéshez értek, melynek alján nedvesség csillogott, megindult a pusmogás, s csakhamar kórusban zúgolódni kezdtek: hová vezetsz, Öreg Homola? Magad sem tudod, hová tartunk. Beleviszel bennünket az ismeretlen pusztaságba, összeszáradunk, szétporlunk, a végén valamennyien odaveszünk. Itt van ez a barátságos mélyedés. Nem olyan komfortos, mint egykori, mély szakadékaink, de valami védelmet nyújt, a harmat is megmarad benne, s a fenekén mindig összegyűlik valami élelem. Ez is több annál, ami ránk vár, telepedjünk le itt.
– Kicsinyhitűek! – mormogta megvetően Öreg Homola, de tudta, nem szabad túlfeszítenie a húrt. – Legyen hát az akaratotok szerint, telepedjetek le, én addig előremegyek, kikémlelem, mi vár ránk.
Valójában nem ment messzire, csak a hajló terepen a horizont mögé, és letelepedett egy oszlopligetben. Úgy tervezte, negyven apályt ad a népnek, hogy regenerálódjanak, addig ő itt szárad, böjtöl és elmélkedik.
Mindjárt azon kezdett el gondolkodni, hogy bizony ők már nem azok, akik elindultak. Nem csoda, hogy elhalványult már bennük a régi haza képe; útközben sok mindent felszedtek, sok minden lekopott róluk, talán már semmi sem ugyanaz bennük, mint induláskor. Meddig azonos magával egy folyton változó homola? Vagy éppen a folytonos változás a homolalét lényege? Lehet, de ő makacsul ragaszkodni fog – talán azért, mert neki van egy állandó, összeszáradt magja – az álmaihoz, ő hisz abban, hogy létezik számukra egy másik, ideális Tull világ.
Még más magvas gondolatai is támadtak a türelmes böjtölés-zsugorodás során, s ki tudja, mire jutott volna, de egyszer csak felgyorsultak az események. Zúgás támadt az égből, s valami hatalmas, fekete gépezet landolt mellette az oszloperdőben. Kompakt testét ámulatba ejtően vékony, de erősnek tetsző nyúlványok tartották, s egy hegyes nyúlványt bele is bocsátott a talajba, amin keresztül szürcsölni kezdett. Mielőtt rájöhetett volna Öreg Homola, hogy mi is történik, fentről hatalmas, tompa tárgy érkezett sebesen, egyenest a fekete masina helyére. A becsapódás megrázta a talajt, Öreg Homolát is feldobta, s a fekete jószágot minden bizonnyal összeroppantotta volna, ha az – ha jól látta – hatalmas sebességgel az utolsó pillanatban el nem rúgja magát, s hatalmas röppályát leírva el nem tűnik a horizont mögött.
A lecsapódó tárgy ismét felemelkedett, a környék megnyugodott, de ez már így is sok volt az Öregnek. Amilyen gyorsan csak lehetett, visszagurult a többiekhez.
Itt újabb döbbenetes látvány fogadta. A nép szanaszét szórva a mélyedés körül, kiszáradva, deformálódva, a szokásos rutint – mélyedésbe húzódás, kapaszkodás – elhanyagolva. Meg is fogyatkoztak alaposan.
Öreg Homola sorba járta őket, megrázta, szidalmazta az önmagukat elhagyókat, de talán soha nem sikerült volna csapatba szedni őket, ha nem támad ismét valami különös, fokozódó berregés, s meg nem jelenik az égen egy hatalmas, szálló lény.
Döbbenettel nézték, ahogy puhán landol az irdatlan lény esetlen, hosszú lábán. Ez is hegyes nyúlványt bocsátott a talajba, s jól látták, hiszen szinte átlátszó volt az egész lény, hogy a mélyből valami vörös folyadékot kezd felszívni magába. A felszívott folyadéktól fokozatosan telni, vörösödni kezdett az egész test, de mielőtt megtelt volna, ismét lecsapott az égből az óriási, tompa tárgy, s ezúttal kíméletlenül összenyomta a szürcsölő gépezetet. Szétfröccsent a vörös folyadék, szétkenődött a lény maradékaival együtt, s bizony számos közelben tartózkodó homola esett áldozatul a kataklizmának.
Ez aztán felrázta őket. Belátták, nem maradhatnak ilyen kitett helyen, Öreg Homola nógatása most eljutott a fülekig, összekapták magukat, és felidézve a magasztos cél ígéretét, ismét a vándorútra vetették magukat.
A fiatalabbak még kicsit meghengergőztek a katasztrófahelyszín lassan beszáradó pocsolyájának szélében, ettől rugalmasabbá váltak, és csinos piros színre tettek szert. Öreg Homola szemet hunyt fölötte, magában még meg is csodálta a fiatalok kezdeményezőkészségét.
Sok-sok apályon keresztül vándorolt, vonult ezután a homolák fegyelmezett népe, sokan odavesztek, sokan összeszáradtak, elsodródtak, de közben voltak születések, osztódások, s a csapat kitartó magja végül olyan tájra ért, ahol Tull láthatólag elkeskenyedett. Itt letáboroztak a szűkületben, mert Öreg Homola tudta, hogy sorsdöntő fordulathoz érkeztek.
Ekkor már egyedül ő volt, akinek még volt eredeti, őshazai darabja, mindenki más már minden ízében régen kicserélődött. Csak ő hozta magában a régiek legendáit, s bármennyire igyekezett ezeket ébren tartani, másokba plántálni, már csak őbenne élt a meggyőződéses remény szikrája. Holnap eldől, érdemes volt-e mindent erre feltenni, jutalom lesz-e osztályrészük, avagy hiábavaló volt-e a rengeteg szenvedés, megpróbáltatás.
És eljött a nagy nap, az apály kezdetével Öreg Homola összeszedte magát, s lassan felhágott egy vöröslő kiemelkedésre. Tudta, ez lesz az utolsó útja, eddig hozta az akarata. Messze túlélte azokat, akikkel együtt indult, de most itt a beteljesülés küszöbén elfogyott az ereje. Még megláthatja, mi van a dombon túl, de ő már nem fog belépni az ígéret földjére. Nem is bánta, ez már nem az ő világa; az ő ideje lejárt, elfogadta a sorstól azt a szerepet, hogy idehozza a népét – ez volt az ő küldetése.
Csak egy kérdésre akarta még a választ. Egész testében remegve hágott fel az utolsó platóra, s ahogy felért, enyhe repedésbe huppanva, földbe gyökerezve állt meg: ott te-
rült el előtte az ígért Tull világ. És ez a vég nem az volt, amit várt. A próféciák üde, sűrű, buja erdőkről szóltak, ahol a lágyan hajló keratinoszlopokról bőséggel hullik a manna, egymást érik a jobbnál jobb kapaszkodók, elsőrendű rejtekhelyek – azaz megvan minden, ami egy homolának kell.
És mit látott maga előtt? Kopár, sivatag tájat, ahol a szárító szél söpör. Itt-ott ugyan feltűnik valami ritkás erdő, ami nyújt valamennyi táplálékot és rejtekhelyet, de hol van ez attól, amiről álmodott! Egész élete értelme ott hevert megcsúfolva a porban!
Pedig a legendák nem hazudtak! A kitöredezett, kiszáradt oszloptöredékek, a kisimult, kiszáradt mélyedések maradványai mutatták, hogy nem volt mindig ilyen Tull világa! Létezett egykor az a bizonyos paradicsomi vidék, bőséges táplálékkal, kellő nedvességgel, vidám csalitokkal, csak bizony Tull is megöregedett, megváltozott, kiszáradt, elkopott.
Mit tegyen most? Megfordult – a domb alján ott tolongtak a fiatalok, tele várakozással, bizakodással. Hogyan közölje velük, hogy hiábavaló volt minden?
Lenézett rájuk, s a kitartó csapat láttán büszkeség öntötte el bensőjét. Szívós nép a homola, nem foghat ki rajtuk a sors. Amúgy sincs már senki rajta kívül, aki még emlékezne, milyenek voltak a Központi Szakadékok, senki nincs már, aki tudná, milyen az a könnyű élet. Mindennap meg fognak küzdeni az apró örömeikért, de lesznek új legendáik s talán új Öreg Homoláik s ezzel új reményeik.
Erőlködve áthuppant egy masszív fogást adó repedésbe, s utolsó erejével kihúzva magát, biztatóan intett az alant állóknak.