Lázár Júlia

ISTENTELENÜL

Uram, nagyon csendben ülök.
Várom a következő csapást,
és nem hiszem, hogy te jó vagy.
Nincs ebben semmi új,
bántasz, pedig nem létezel.
Elvetted, akit szeretek,
megaláztad, meggyötörted.
Aztán hagytad, hogy
kereszt alakban vágják
föl a hasát. Életben
tartottad, de majdnem
megölted az anyját.
Orvosok csatáznak
a feje fölött, nem érte.
Pénzt emlegetnek, államot,
embert nem látnak, csak testrészt.
Hatvan ágyon hatvanöt beteg.
Nincs kötszer. Az aggodalmában
nem osztozunk. Örüljön, hogy él
a férje. Ennyire vagyunk képesek.
Uram, nem látod a szemét?
Ha ennél mélyebbre süpped,
a koponya sötétje elnyeli.
Onnan hová zuhan?
Ikercsillag lesz vagy sötét anyag?
Még ne, Uram. Olyan fény
ül a kopasz fején.
A gondolataitól félsz?
A tudástól? Mi az neked?
Egy legyintés, és kioltod a fényt.
Majd világít neked sok zengő bank
és pengő pénzhalom.
Táguló vagy egymásba zuhanó porszemek.
Ha lennél is, neked ez terepasztal,
ahol törnek a játék katonák.