Tomaji Attila

MEGVILLAN

„Mi akar teljesedni bennem,
Milyen fájdalom, mily gyönyör?
Ahelyett, hogy zárulna végül,
Miért nyílik újra a kör?”
(Rákos Sándor: Táguló körök)

Kilobbansz s mint égből föld felé tartó napcsóva
hullsz a távoli – Nem! nem te csak izgatott tekinteted
távolodik tőled magadra hagy hogy szíved beledobban
Hívja vízen villanó arany ösvény iszkoló istenek

örvénylő nyoma vonzza az a mély árok hol átgázoltak
az imbolygó túlpart felé és sír nem te mert tűnik az átjáró
Nyomukba nehéz hullám zúdul tetején keserű hab
fut vihar vére s csak a szél verte tajték átlátszó

Árnyékok ők arcokat elhagyó árnyékok forró hús
nélküli üres maszkok Sziromkönnyű pengényi repedés
metszi szét utánuk hosszan a folyam morajló hűs
ágyékát s őrjöngve szívja be lépteik helyét

Bár ülhetnél ott egy lassú életen át míg hangot vált a víz
üzenne tán hogy pár szavát megértsd Nincs rá idő
nem csitulhat s kimerhetetlen a fölgyülemlett zaj Már visz
is tovább a nyughatatlan lélek Betöltött formáit ő

gyorsan feledi hisz rohan minden de nem te te már soha
Könnyeidtől látsz-e még Ha csak ösvényét bár a menekülésnek
Mint domesztikálhatatlan vadat szélnek ereszted álmodat
hisz ott csattog fölötted kimoshatatlan szennyes vászna az égnek –

*

Nem te csak a szemed Mert beletörődhetetlenül külön
van minden A részek szélei is vadul véreznek illeszteni
őket össze már soha senkinek A hullámzó parti fű közt
ujjad még harmatokba merülhet s futásukat érezheti

de mi legbelül vékony testükben szalad mára utolérhetetlen
örök áram Ezért sír egyre s nem szárad el az a két pupillavirág –
Válj meg végleg árnyaidtól s szűnhet a benned imbolygó lehetetlen
mi büntetésed is hogy elillantak lábnyomába vágytál

És várj Várj ha tudsz s vonul megnyílt szemeden át a világ
Növényt tapints kavicsot akár csak ne szeretetlen szívet az éj jelét
ne a kő alatt alvó férget az éj jelét Minek vágyni ragyogást
A halál csak emlék s ha bátor a bánat és szerettél az épp elég

S ha kérded ez élet lenne Szálakat feszíteni szándékaink
sötét szakadéka fölé Hálót ismeretlen tartományok köré
Születő szelet virradó vizet nézni míg betelnek az idő hasadékai
Az ha csak annyi is mint parányi könnyű vízcsöppé

ahogy az égő nap felé csapó viaszos szárnyon gurul végig
majd hull halkan hömpölygő kék ritmusba lángoló folyamágyba
és kibírja azt a percnyi öröklétet míg eljut víz színén a fényig
a sötét-tiszta sávba s megvillan még a bevégezhetetlen pusztulásban – –