Sántha József–Keresztesi József

KÉT BÍRÁLAT
EGY KÖNYVRŐL

Kőrizs Imre: Ez az egész és más versek
Alexandra, Pécs, 2009. 96 oldal, á. n.

I

K. I. elkallódott monológja

Úgy érzem, teljesen fölösleges és terméketlen az a polémia, amit legutóbb Szíjj Ferenc kötete kapcsán Bán Zoltán András és Keresztesi József (A vallásháborúról. Litera.hu) vetett fel a költemények formai kötöttségéről, s amelynek összefoglalóan olyasféle tanulsága van, mintha a költői ékítmények nélküli poétai szövegek semmiképpen nem érhetnének fel a formailag tökéletes versek színvonalához, s Bán roppant szellemes megfogalmazása szerint, „mintha a rózsa illata nélkül akarnák megízleltetni az olvasóval a rózsa gondolatát”. (Hit kérdése. In: Meghalt a Főítész. Scolar, 2009. 138.) Kőrizs Imre első kötete cáfolat minden egyoldalú versmeghatározásra, hiszen egészen magas színvonalon képes tökéletes költeményeket írni a legkülönbözőbb formákban, s ugyanakkor bátran nyúl a szabad vershez is, aligha mondhatnánk meg, hogy melyik az igazibb, az értékesebb megszólalása. Még elgondolkodtatóbb Bánnak az a megállapítása, hogy formai kötöttségek nélküli szövegeket egy erős én megteremtésével lehet csak hitelesíteni, ennek hiányában a vers csak üres prozódia vagy hangzatos „pozéria” marad. A két említett kritikus ugyanakkor érezhetően nem elégedett a mostanság annyira divatos versgyári homokpogácsák készítésének esztétikai színvonalával sem (méltánytalanul, de jellemzően Lator-iskolának is nevezhetnénk ezt, ahová egyébként Kőrizs is tartozónak gondolja magát), amikor az adott költők és költőnők felező nyolcas páros vagy keresztrímekbe szedett érzés-micsodáikról adnak alig megkülönböztethető zöngeményeket, hol világfájdalmas, hol üdén boldog hangnemben. (Mintha még mindig Gyulai Pál erős tekintete fürkészné az ütemhangsúlyokat.) Mindent lehet persze, elég, ha Pilinszky korai verseire gondolunk (Éjjeli fürdőzés), ahol a legegyszerűbb időmérték, általánosságban a jambus szolgált sormintául a XX. század egyik legnagyobb költészetének a megszólaltatásához. Hosszan lehetne még sorolni a példákat és az ellenpéldákat, de akár az említett klasszikusunk kései költészete is bizonyítja, a nagy költészetet nem a formai dolgok kizárólagos tökéletessége hozza létre. Bizonyára ez is nagyon fontos tényező, de ha a lényeg megragadására akarunk törekedni, akkor semmiképpen nem ezzel kell ma már kezdenünk a költői eredetiség taglalását. Éppígy az erős személyiség vagy személyesség kérdése is elhanyagolhatónak látszik. Kavafisz, Eliot verseiben ugyan miféle versek mögött megbúvó ellenállhatatlan, intellektuálisan jelen lévő konkrét énre kérdeznénk rá, amikor állandóan csak szerepeket játszanak, bújócskáznak, Eliotnak nincs talán egyetlen szubjektív, közvetlen emberi megnyilvánulása sem, ami Eliotra, az emberre vonatkozna. (A Prufrock-vers nagyon kedves soránál: „Válasszam a hajam fülemnél?”, jellemző módon e sorok írója mosolyogva mindig a zseniális fordítóra, Kálnokyra gondol szeretettel, sosem az angol „eredetire”.)
Sokféle szerep és sokféle játék, ledér és bús érzés, riasztó és bámulatos gondolat búvik meg minden nagy, egyetemesen érvényes költészetben. Egy első kötetes költőn mindezt számon kérni azonban igazságtalan dolog lenne. Bár Kőrizs kötete semmiképpen nem szokványos, annál sokkal ravaszabb, csalfább, mélyebb és mesterkéltebb, még úgy is érezhetjük, túlzottan is szeretné elkerülni a kezdő költők minden hibáját. Egyet már a kötet elején, Széchenyi Zsigmond könyvéből vett mottójával mégis vét, amikor túl hosszan idézi, nem elégszik meg annyival, hogy ő eddig ama ritka és kiváló vadászok közé tartozott, akik nem írnak naplót, de most ugye… Az azonban már semmiképpen nem áll a kötetre, miszerint ezek amolyan hevenyészett feljegyzések lennének, ahogy a nagy vadász saját kötetéről állítja.
Nevezhetnénk antológiának is, hiszen annyiféle megszólalás, olyan változatos formavilág, annyira különböző helyszínek és szerepek gazdagítják, hogy mindenképpen elismeréssel kell adóznunk a költő próteuszi természetének. Van ebben persze némi megfelelési vágy is, hogy a fél magyar és a tized világirodalmat összeírja benne, hiszen csak ha a közvetlenül érintett költőtársakat felsoroljuk, már-már leírhatatlanul hosszú listát kapunk: Horatius, Vörösmarty, Arany, Szabó Lőrinc, Kosztolányi, Heltai, József Attila, Weöres, Tandori, Petri, Oravecz, Várady Szabolcs stb. Legközelebb mégis Kosztolányi hangzásvilága áll e versekhez, sok-sok helyen megidézett, hamisítatlanul egyedi édeskés-bús, impresszionisztikusan ellebbenő képi és érzésvilág, a játékos komolyság és a fájdalmas életigenlés összetéveszthetetlen negédes bája. Ami elviselhetővé, sőt az „antológia” sikerdarabjai közé sorolhatóvá teszi ezt a megidézettséget, az Kőrizs pimasz szellemessége. A Kosztolányi-vakszöveg szinte paródia is lehetne: „Szájam apró hahh!-okat hallat”, írja, túlírja a Bálványt, majd hirtelen ki is lép ebből a szerepből, és az egész vers hangulatával szemben morbidabb hangfekvésben folytatja: „Ki ró itt allét, mint az állat?” Ezzel visszamenőleg egész Rilkéig hatóan ér ostorának hegye, miközben élvezi ezt a preciőz finomkodást, önmagát is kigúnyolja. Az egyéb Kosztolányi-szövegekben már nem ilyen szerencsés, néha szentimentális is kissé, de őszinteségén ekkor sem esik csorba, és még jól is áll neki. (Piis. Manibus. Emerici. K.) Többszörös félreértést érzek viszont a Krúdy Gyula átutazik Sinistra körzeten című vers kapcsán. Mert ezek az impresszionisztikus hexameterek sehogyan sem illenek Krúdyhoz. Alapvetően görög-római világ ez, talán leginkább Radnóti bukolikus modorában előadva, de hogy Bodor Ádám világa hol lapul meg itt, az aztán végleg kérdéses. Még ha azt írta volna Kőrizs a verse fölé, hogy „A kérők temetése Ithakában”, el lehetne gondolkodni a dolgon, néhány passzusa telitalálat lehetne, néhány meg suta. De hát ez már valóban nem a kritikus dolga, hogy további lépéseket tegyen egy tévesnek gondolt ösvényen.
A kötet egyik legszebb verse is utánérzés, de hibátlan Weöres-vers, sőt még ettől függetlenül is méltó és megrázóan szép darabja az „antológiának” (Anziksz Imreh Andrásnak). Az örök visszatérés illúzióját kevesen írták meg ennél szebben: „mind elmegyünk, de megjövünk / előbb-utóbb mindannyian, még árnyékunkat se mossa el / a csónakokra épült bungalókat ringató / csatornavíz”. Lenyűgöző egyébként is, ahogy az élet valódi tragédiáit, az öregséget, elmúlást, halált, betegséget megidézi, ahogy beszélni képes róla. Mert alapvetően boldogságköltészet ez, nem szomor-líra. Csak játszik valamiképp ezekkel a gondolatokkal, még ott is, ahol érvényes és visszavonhatatlan a gyász (Első jelentés), ahol apja haláláról ír, roppant elegáns és észrevehetetlen tűkanyarral visszatér a túlélőhöz, az egyedül maradó anyához, és annak további életkörülményeit, különös világlátását festi le: „nem is érti ezt az egészet, / messziről, az élet másik végéről / megsimogatja a hajunkat”. Szép, Petri korai költészetét megidéző prózaverse a Non omnia moriar. Mintha a hatvanas években írták volna, de humora kajánabb, lágyabb, nincs benne semmi rémisztően és konokul petris, csak éppen a témája, a hangvétele, az elbeszélés lazasága, a szerelem esetlegességének vállalása és a hétköznapi tárgyak-dolgok költészetbe való beemelésének zseniális természetessége. Éppígy mesteri az ugyan meg nem szólított, de hanghordozásában mégis jelen lévő és többször is szerepet kapó Tandori-szöveg. „Lesz, amit majd utoljára fogok szeretni…” – kezdődik a Best before című opus, majd a tipikusan testfogyással, fogyókúrával költőileg referáló A wellness-rovatból így végződik: „Hogy az idő, / mint különben talán csak teafőzéskor, / nem ellenem, hanem nekem / – bár a lékúra sem mindenható, tehát: mégis – múlik.”
Sikerületlenebbnek érzem a filozófiai tárgyú verseket (Miss Philosophy, Wittgenstein és a nagymamám). Az elsőben Várady Szabolcs egyszerre két örökbecsű versére (Székek a Duna felett, A lábról) reflektál, ám a platóni ideatan alaptételén nem jut túl (szék, székség), s míg az eredeti versekben a filozófia csak póz, csak ürügy egy annál tágasabb és érdekesebb életforma vagy élethelyzet megjelenítésére, s a gondolat mozgásba hozása révén válik önnön paradox fonákjává („a láb lábsága”), s ekként filozofikussá, addig Kőrizs verse teljesen leragad az általánosságok szintjén. A Wittgensteint megidéző már reménytelibb, de menthetetlenül leül, amikor az érdekes családi emlékek és a szlovák–magyar ellentéteket szító emlékezetes focimeccs után kijelenti à la Wittgenstein: „A viperának nincs jelentése, csak használata.”
Ugyanígy, nehéz szívvel mondok rosszat a kötet gerincét alkotó Horatius-fordításokról is. De az általam ismert szövegeknél Kőrizs fordításai gyengébbek, homályosabbak és rendkívül körülményesek. Mivel pedig mégis annyira gondolat- és többnyire formahűek, önálló költeményekként alig elemezhetők. Kőrizs szövege (Horácból): „át kell a vízen hajóznunk majd mindannyiunknak ott, / ajándékkal kik olyannal élünk, mit a föld adott: / lehettél bár nagy király itt, / ugyanaz a csónak szállít, / mint a kunyhóban lakót”. Ugyanez Szabó Lőrincnél (Postumushoz): „mert valamennyien, / kiket csak táplál az anyaföld, oda / hajózunk, legyünk bár királyok / sarjai vagy nyomorult parasztok”. Vagy a másik, eredetileg Barinéhoz című költemény a kötetben: „Egyszer ártott volna a szószegésed, / hogyha, Barine, fogaid közül csak / egy kicsit barnább, ha csak egy kisujjad / körme fakóbb lesz.” Ugyanez Aranynál: „Megszegett sok esküvésed / egyszer ártott volna csak; / egy fogad lett volna barnább, / egy kis ujjad körme vak.” Úgy érzem, Arany szövege nélkül Kőrizs fordítása szinte nem is érthető.
De ennyi gonoszkodó kritikusi kicsinyeskedés után ideje áttérni a kötet igazi és maradandónak vélt értékeire. Folytatva azt a gondolatot, miképpen lehet megragadni az igazán értékes verseket, úgy érzem, ennél a kötetnél is iránymutató lehet, hogy nem a formai dolgok, nem is a direkt gondolati mélység az, ami számít. A leghatásosabb, a leginspirálóbb mindig egy mozdulat, egy szituáció. És költői szempontból a legeredményesebb is. Mert érezhetően halad valami felé az egész kötet, és a versek néha hivalkodó csempeként ékítik ezt a költői teret, de a végső cél valamiféle trónterem, ahol le vannak fektetve Kőrizs Imréhez méltón elég paradox módon az alaptörvények. Legalábbis versbe vannak iktatva. Bárki választhat kedvére ezek közül a versek közül, számomra az egyik legkedvesebb „Az élet olyan, mint” sorozatból című. A helyzet szinte drámai. Tudjuk, a Hamlet elején megjelenő szellem azért zseniális, mert egy csomó magyarázattól kíméli meg a dráma íróját. A néző látja, hallja, ezentúl nem kételkedik, mi is történt Hamlet apjával. Elég, ha az ifjú herceg rágja magát még négy felvonáson át. Itt is pompás a szituáció: A metrón a könyvébe mélyedő ifjú, akinek megtetszik egy pillantásra a kocsi végében álló lány (még ez sincs így leírva, mennyire finom és érzéki!), nem tudja, „hogy az előző megállóban szállt le / a szerelme, akivel addig vadul csókolózott”. Pont. Ennyi a vers. És „az élet olyan”. Vagyis Hamlet lesz ő is, mert hiába az orra előtt történt az egész románcot lehetetlenné tévő súlyos előzmény, a buta filosz azt hiszi, hiheti, hogy a lány belső mosolya neki szól. És lehet, hogy ez teszi egy egész életen keresztül majd boldogtalanná, mert ebbe a (ő nem tudja) másik hím kiváltotta mosolyba lett szerelmes. (Ahh, mennyien járhattak így már az életben!)
Ugyanígy hosszan lehetne elemezni párversét, az Ugyancsak vagy a Péterfy Jenő keserű megjegyzését megverselő Egykori iskoláimba című verseket. De a legfontosabbakat, az esztétikáját megvilágító darabokat furfangos módon a kötete végére helyezte. Talán nem véletlenül. Az Egy költőtalálkozó szórólapjának hátoldalára igazi programköltészet. Itt is figyelnünk kell a színpadi szituációra. Ráadásul ez már a végjáték. Mintha az utolsó felvonásban jelenne meg Hamlet apjának szelleme, és olyan dolgokat mondana, ami az egész kötetből egyáltalán nem következik, hogy mégiscsak egy félrenyelt csirkecsont okozta vesztét. „Olyan verset kéne írni / – nem ilyet –, / aminek minden sora annyira banális vagy érthetetlen / …hogy semmit se lehessen idézni belőle.” Márpedig, mint a költő is tudja, ez a verse, akár a kötet minden darabja, provokatívan erős idézhetőségekben. A költőtalálkozó hátlapjára biggyesztett sorok, akár Arany cédulára firkantott remekei, esetlegességükben és komolytalankodó komolyságukban még jobban felerősítik a mondandót. Illik tiszteletben tartani a költő akaratát „(jobb híján megtiltom, hogy ezt idézzék)”, ezért csak körvonalakban, milyen verset is szeretne írni Kőrizs: semmiképpen nem olyanokat, amik e kötetben vannak, mert ezek nagyon is emelt költői kifejezésekkel teltek, hanem valamilyen más logikai rendbe illőket. Jobb híján az élet teljességét, silányságát és értelmetlenségét lényegi sűrűséggel felmutató poétikai formákra gondol, de az a mód és az a hely, ahol ezt előadja, arra készteti az olvasót, hogy vissza-visszalapozva, böngészve és mormolva az eltúlzott szépségektől szinte foszforeszkáló sorokat, újra átgondolja mindazt, amit eddig látott-hallott.
Talán nem érzik majd túlságosan erőltetettnek az olvasók, ha az Egy mizantróp naplójából című verset is a Hamlet alapján próbáljuk értelmezni. Hősünk a szupermarketben 3, azaz három darab tojást szeretne vásárolni, pedig jól sejti, hogy csak dobozokban mérik itt az efféle portékát. Színjáték tehát ez, amennyiben a kasszában ülő királyt teszi próbára, hisz bármit mondott is neki a Szellem, „a különbség sejtelem és tudás között kanyonnyi”. A játékban több színész is részt vesz (vevők, eladók). A tojások, a corpus delicti (fülbe csepegtetett méreg) megpillantásakor a kassza-királynő szinte elsápad. „Ez meg mi?” „És hát hazánkban a fogyasztói társadalom nem is tekinthet akkora múltra vissza, mint mondjuk az objektív líra.” Naná, jó negyven év késésben van. Kölcsönösen úgy gondolják, a másik vétett nagyobbat e világ szokásai ellen, a dolog rég sínen van, gondolja e középkori megoldásokat (királygyilkosság) rutinosan alkalmazó király(nő), minek ezeket annyiszor felhánytorgatni, netán néven nevezni? A három tojás legendája azonban olyan mélyen bevésődött Hamletünk agyába, hogy mindezt a fennálló fogyasztói társadalom súlyos bűnének felismeréseként értelmezi. További sérelmeket szenved el hősünk, talán még Angliába is áthajóztatnák, hogy ott tanulmányozza tovább az információs társadalomba történő átlépés egy fejlettebb struktúráját. Ám a király(nő) egy pillanatra megtorpan, fáradtságára hivatkozik, jelezve a királyfi feltűnő kipihentségét. Mire az egyik statiszta közbelép: „Miért, mit gondol? Az úr egész héten csak verte?” S ha a Hamlet-re gondolunk, bizony nem csak a királynak, a nézőnek is feltűnik a királyfi túlzott semmittevése, súlyos pózokba merevült dologtalansága.
A Rekviem is azt a gyanúnkat erősíti, hogy a novellaszerű, szabadon áramoltatott prózavers Kőrizs legfőbb erőssége. Az első rész, a legérdekesebb, legköltőibb, három tragikus emberi sorsot villant fel. Kis apró képekkel jellemez-elemez. Az ábrázolás és a magyarázat tagolhatatlanul rajzolódik egymásra. A gyengeelméjű Zsuzsi, „beledünnyögve olvasmányaiba, mint Glenn Gould a lemezfelvételbe”, habzsolja a könyveket, az asztalos kései éveit „a testi hanyatlás bamba, švejki karakterjegyeinek nem sejtett perspektíváival” élte meg, a harmadik udvarbéli szomszédnak az egyik gyermeke sérülten született, „és sose lett az, aminek lennie kellett volna”. Egyéb verseiben is manapság szokatlan hangsúllyal jelenik meg a hétköznapiság mellett a szinte csupasz, ám nem megindító, inkább elmélyülésre serkentő részvét. Természetesen nemcsak etikai értelemben, hanem esztétikailag is. Néha úgy érezzük, nem olyan ez a világ, amilyennek látszik, hanem olyan, mint amit elkövettek. Ez a szordínós bánat, ami a kisrealista külváros helyszíneit körüllengi, esztétikai gondolatfüzéren keresztül moralizál csak, s ez különösen értékessé teszi a Kőrizs-féle lírába ojtott szociográfiát. (S jegyezzük meg rögtön, újszerűen közelít József Attila külvárosi verseihez.)
Talán a Használati utasítás lenne hivatva legteljesebben ezt a költői másságot bemutatni, de a kezdetben oly prózai és hibernált életérzés-máz, a szerelem tengerével érintkezve elveszíti eredendő objektivitását. „Felismersz mint egy hangot, / mint a megszokott hangot az új versben? / Émelygek.” Az a roppant vonzalom, amely riadtan akarja kivonni magát a megszokásból, újra és újra súlypontáthelyezésre kényszerül. Mindig máshová kerül a hangsúly. Az érzés és a megfogalmazás közé az eredetiség látszatának az eddig kimondatlan és kimondhatatlan szokáshalmazai kerülnek. „Nem tudom lenyelni a nyálam, szeress.” A megvonó és magát visszatartó játék értelme, hogy az érzés a maga szokásos eszköztárában testesülve talán elégtelen az érzés kifejezésére. A közvetlenség és a mindennapiság fűrészpora kell, hogy az érzések flagellációit tompítsa. Mikor kevésnek tűnik már a nedvszívó anyag, szinte érzéki módon csúszik vissza József Attila Ódá-jának elragadtatott vallomásába. Az érzés deflációja, miközben közhelyessé lesz, egyre nagyobb vásárlóerőt remél, a degeneráció azt akarja elhitetni („Úgy szeress, mint egy slágert”), hogy a költői nyelv óhatatlanul üresedésre hajlamos pózaiból a fillérekre váltott semmittevésbe forduló banalitás válhat az érzelmek hívószavává, miközben persze a másiknak erre kell majd válaszolnia. Sőt feltenni rá az egész életét! A nagyon meggyőző nyelvi lefokozás, stilisztikai váltóáram, amely azért folyton működik a versben, tényleg kikezdi a költőiséget, és az annyira óhajtott triviálishoz közelít. De ez csak komoly játék. Valóságalapja a költői nyelv erodálódásától való félelem, hogy a számtalan nyelvi lelemény is csak ugyanazt az esztétikai tézist erősíti. Szép kudarc, de valóban nem több ennél. Vagy csak annyival, hogy felismeri a küzdelem hiábavalóságát, és valamelyest megtér (megtérést színlel?) az évezredes hagyományokhoz.
Van azonban ennek az igen jelentősnek ígérkező költészetnek egy alig hallható vonulata, amely a Képesszé. Leblende soraiban mutatkozik meg a leghatározottabban. Tréfás nyelvjátéknak, olykor szómágiának tűnik, nem is olyan korszerű, mindenki, aki ezzel élt eddig a magyar költészetben (Parti Nagy Lajos), valamiért megfeneklett, komolytalanná tette, reményteljes és olykor zseniális dramaturgiai szófeleselések után lassan önismétlésekbe, szócséplésbe fulladt. „A ralielithez tartozom, bár símultam is jelentős” – kezdődik a szöveg. Elemi erővel tudja a nyelvjáték belső logikáját, mintha Hamlet elkallódott monológja (Kálnoky) lenne, amikor már kiderült, hogy mégsem méreg, hanem csirkecsont volt. Sok-sok versében felfedezhetők ennek a szemléletnek a nyomai. Rákérdez az egészre, miközben tudja, hogy a kérdés értelmetlen, sőt megválaszolhatatlan. Mégis van bátorsága ennek a másfajta törvényszerűségnek az éber látszatát fenntartani. Az irodalmi szakács, aki többször is megpróbálja elkészíteni élete legjobb ételét, nem azért vall kudarcot, mert valamit rontott az arányokon, az ízesítésen, hanem azért, mert maga az étel, aminek „kifőzését” eltervezte, talán nem is olyan jó. „A Sztroganoff-bélszín / esetleg a priori nem finom.” (Az élet olyan, mint.) És akkor még azt is gondoljuk hozzá, hogy a versek nagy része az életet, annak legfontosabb jelentéseit kutatja. Tehát maga az élet a priori nem az vagy nem olyan, aminek vagy amilyennek hittük. Valami más. S az egész monológ erről szólna, hogy Hamlet gyanúja egészen más eredetű. Sokkal nagyobb a baj. Bár nem ölték meg az apját, tudjuk, csirkecsont, de mégis el lett baltázva az egész. Bárcsak megölték volna, akkor az egész királyfiságának lett volna valami értelme. Így azonban túl vagyunk a rosszon, hiszen nem kaptunk megfelelő szerepet az idő visszazökkentésére. Semmi szerepet sem kaptunk. Szójáték: „Van önnek valami étterme?” Vagy talán azt akarta kérdezni, hogy van ennek valami értelme. Mennyi! S mi minden!

Sántha József

II

Tarka tukán

Kőrizs Imre első kötete nem „elsőkötet”. Mindenekelőtt azért nem, mert túl van az első kötetekre gyakorta jellemző kiforratlanságokon: nem keresi a saját hangját, hanem megszólal rajta. Ezt a fanyar humorú, ugyanakkor klasszikusan iskolázott hangot a magyar líra közönsége – elsősorban a Holmi hasábjairól – immár másfél évtizede ismerheti, mondhatni hát, hogy Kőrizs nem bízott semmit a véletlenre, a gyűjteménynek bőven volt ideje összeállni.
A két említett vonás mindamellett némi kommentárra szorul. A humor és az iskolázott hang együttállása nem azt jelenti, hogy Kőrizs Imre ügyes kezű zsonglőrként afféle könnyed, szórakoztató lírát művelne. Akadnak persze ilyen darabok is a kötetben, laza szkeccsek, filozofikus, sőt filológiai tréfák. Mégsem ez marad az olvasó meghatározó benyomása. Kőrizs ugyanis az alkalmiságot túlnyomórészt nem a játék ürügyéül, hanem a versek építőanyagaként használja. Úgy könnyed és szórakoztató tehát, hogy nem éri be ennyivel. Az erős játékos-poentírozó hajlamot folyamatosan jelentésekkel telített eszközökkel társítja. Már az is roppant erős gesztus, hogy közvetlenül a kötetnyitó, kvázi bevezetőnek tekinthető hosszú vers, Az ellenhermelin után egy rímes Horatius-átirat következik: a Horácból nem más, mint az Ódák II. 14 játékos újra- és átfordítása. De vessünk egy pillantást például a Motilla című vers első két strófájára: „Mikor az ember elfelejti, / hogy a másik farmert vette fel, / és a keze a gombokért matat, / és a tapintásra cipzár felel, // mikor az újonnan kapott tollról / kiderül, hogy feketén ír, / vagy az útszéli, elgázolt rigóról, / hogy csak egy fél pár kesztyű.” A második versszak végén a rím elhagyása ugyanúgy keresztbe metszi a várakozásunkat, mint a versben megjelenített látvány. A poén nem önmagáért való, hanem az átfogóbb hatás szolgálatában áll.

*

A magyar költői köznyelvben – nem utolsósorban a nyugatos modernizmus örökségeként – erős formai-retorikai hagyományok uralkodnak, és ezzel a helyzettel több mindent lehet kezdeni. El lehet mozdulni e hagyomány felmondása vagy redukciója felé, és kísérletet lehet tenni a tradicionális, „nagy” költői témák visszanyerésére is e modernista költői köznyelv megőrzése vagy újragondolása által. Kőrizs Imre kétségkívül ez utóbbi utat választotta – noha persze az efféle döntés sohasem pusztán tudatos választás, hanem alkat kérdése is. Mindez persze jól jellemzi Kőrizs költői habitusát, azonban önmagában még nem árul el sokat e költészet legfőbb kérdéseiről. Érdemes hát szemügyre venni mindjárt a hosszú kötetnyitó költeményt, Az ellenhermelin-t: „A költő mindig költő, a focista / mindig focista – egy nagy interjúban / egy képességes költő magyarázza / személyre szabott ontológiánkat. / Vagyis – továbbgondolva – a büfés / csak a büfében büfés, és a taxis / csak a kocsiban taxis / […] / Jó, hogy csak a költő önazonos, / s a többi, ki a hobbijának él. / Kik önfeledten nyilatkozzuk azt, hogy / mi bizony nem tudnánk dolgozni járni, / nyolc órát ülni (ülni!) fenekünkön, / és közben azt hisszük, hogy ez dicsőség, / vagy hogy tiszteletre méltó adottság / a többi elfáradt ember szemében. / Az élet nekünk city tour ad astra, / könnyen jön, könnyen megy a bánatunk, / mert hiszen minden kiheverhető / egy-egy ihletett, lusta délutánon, / csak vigyázni kell, nehogy elaludjunk, / mint a sztrádán a kamionsofőr, / illetve – a mi dolgunk ennyivel / nehezebb – fölébrednünk sem szabad.”
Azért idéztem a szokásosnál némileg hosszabban ezt a költeményt, mert igen élesen exponálja Kőrizs kötetének egyik fő témáját, a költői szerep és az „élet” kettősségét. Természetesen messze nem újszerű téma ez, ám friss és eredeti módon jelenik meg a kötet anyagában, kiváló terepet nyújtva a klasszikus tónuson átszűrődő ironikus hangoltság számára. A city tour ad astra zseniális szójátéka akár ennek a hangoltságnak az emblémájaként is állhatna.
A baudelaire-i albatrosz ugyancsak ráveti az árnyékát Kőrizs Imre verseire. Az élet mindennapiságán kívül álló költő figurájának legismertebb modern toposzáról van szó, és az ebben megjelenő feszültség vissza-visszatérő motívuma a költeményeknek. A köteten végigvonuló, fergeteges humorú, hosszú hasonlatokból építkező versek, amelyeket egy helyen „Az élet olyan, mint” sorozatként aposztrofál a szerző, pontosan ezt az idegenséget mutatják föl. Mi több, számos további költemény is ide sorolható, amelyekben az életet (mint olyant) határozott távolságtartással szemléli a versekben megszólaló figura, ugyanakkor ezt a távolságtartást maró öniróniával kommentálja. Ilyen például a kötet egyik legemlékezetesebb darabja, az Egy mizantróp naplójából. Egy bagatell áruházi konfliktus szerteágazó kommentárjáról van szó – a vers hőse darabra szeretné venni a tojást, a pénztárosnő viszont csak dobozban hajlandó eladni. A szerteágazó beszámoló az indulat és az önirónia rafinált libikókajátékát hozza létre („a demokráciában és a szupermarketben mindent szabad, ami nem tilos”), és itt bukkan fel az albatroszfigura sajátos és jellegzetes pandanja is: „Annál fájóbb tehát az az űr, amely a magyar lírában tátong a fogyasztói társadalomra adott reflexiók helyén. / A líra persze lomha valami, a földön szárnyaszegetten vergődő tarka tukán, amely ha olykor mégis repülni tud, inkább szaktudás és – statisztikailag persze előre megjósolható – véletlen, azaz tehetség dolga. / És hát hazánkban a fogyasztói társadalom nem is tekinthet akkora múltra vissza, mint mondjuk az objektív líra.”
A tukánban nincs semmi a szárnyaló albatrosz fenségességéből: színpompás, egyszerre látványos és mókás megjelenésű madár. A költő sem elátkozott figura, nem dacos kívülálló, és nem is a világ titkos törvényhozója: csetlő-botló alak, aki a társadalmi konvencióknak igyekszik ugyan megfelelni, ám ennek az igyekezetnek nem sikerül a kellő magától értetődőséggel eleget tennie, mert a kultúra poggyásza nehézkessé teszi a mozgását, a reflexió folyvást távolságot teremt az igazodás gesztusaitól.
Ad notam „Beethoven a zene Mozartja”: Kőrizs Imre megformálásában a tukán az új évezred albatrosza.

*

Kőrizs költészetének – a dalforma és a kötött antik formák mellett – meghatározó, nagy formája a monológ, a kacskaringós, számtalan mellékszállal és kitérővel tarkított versbeszéd. Ez, úgy gondolom, talán némileg meglepő módon Petrivel rokonítja – Az élet olyan, mint című, terjedelmes lábjegyzetekkel és lábjegyzetek lábjegyzeteivel ellátott, a gondolatmenetet újra és újra megbontó, remek költemény például minden további nélkül olvasható Petri-hommage-ként. Ám ha kevésbé radikális formában is, de a kötet több igen fontos verse ugyanezt a fecsegésszerkezetet követi. Ilyen Az ellenhermelin, ez a több tételből álló, nagy ívű monológ, vagy ilyen a két formabontó „gyászvers”, az Első jelentés és a Rekviem. Az előbbi az apa halálát írja-fecsegi szét, mintegy elhárítva a kötelezőnek tekintett tónust: „Ez zsarolás. / Végül is mi közünk van ehhez az egészhez, / illetve ennek az egésznek éppen az apasághoz? / Biztos aranyhörcsöggel is menne: / apró, megtöretett test a fűrészporon, / és akkor nem lenne az oktrojált őszinteségnek / ez a zsarnoki, gőgös, szegény gesztusa: / »apám«.” E látszólag csapongó, valójában azonban igen konzekvens pszichológiai logikának engedelmeskedő költemény alaposabb elemzést is megérdemelne: a gyász retorikai formáit magától mindvégig távol tartva járja be az útját az apa halálának tényétől az Atyaisten figuráján keresztül az anya alakjáig („az élet másik végéig”). Az első pillantásra alkalminak ható vers alaposan átgondolt szerkezetre épül, akárcsak a Rekviem, amely a környékbeli halottakat veszi számba, hogy végül egy véletlenül megölt macskára fusson ki, és ekkor váljon konfesszióvá. A bú- és bűnbánat tradicionális sémáit a magabiztos arányérzékkel adagolt frivolitás helyettesíti: „Nem jött ki mentő. Nem kérte, hogy takarják be, mert fázik – minő bizarr ötlet! / Kinéztem az úttestre, visszafordulva, sehol se láttam a tetemet, / de hát este volt, lehet, hogy visszadobta a kocsi / tövébe a járdaszegélynek.”
A halál mellett a másik tradicionálisan nagy költői téma, a szerelem is megjelenik hasonló fecsegésszerkezetre épülő költeményekben. A Non omnia moriar a kávéfőzési szokásokat taglalva beszél – vagy inkább hallgat – a kudarcba fulladt szerelemről. Ez a jelentésteli hallgatás, a voltaképpeni tárgy körbefecsegése rajzolja föl nagy erővel a fecsegés témakörein kívül eső vonatkoztatási pontot: „végül elszántan, erővel, / mint egy orvosi készülékbe, a / kávéfőző szűrőtölcsérébe is / belefújok egy rövid, / fájdalmas / dalla- / mot”. Némileg hasonlóképpen épül föl a Használati utasítás is – e sorok írójának meggyőződése, hogy ez a költemény nagyjából Petri óta az első igazán újszerű költői megszólalás a magyar szerelmes vers műfajában (erről írtam is egy rövid kommentárt a Magyar Narancs 2007/51–52. számában, így most nem ismételném magamat).

*

Kőrizs Imre könyvének legizgalmasabb darabjai a fenti verstípusból kerülnek ki. Az említett költemények egytől egyig jelentős versek, amelyek már önmagukban fontos eseménnyé teszik az Ez az egész megjelenését. Ugyanakkor igen sokszínű kötetről van szó. Számos darabja egy-egy kitűnő ötlet körbejárására épül. Ilyen például az Oravecz Imrének ajánlott Verzió, amely Oravecz pesszimista kultúrkritikai elmúláspoétikájának a szellemes megfordításaként is olvasható („Az összenyomott ásványvizes üvegek / kirúgják magukat, és megtelnek vízzel. / A falról vödrökbe gyűlik a diszperzit, / visszaperegnek a lekapart rétegek”), vagy ilyen a Péterfy Jenő-mottót rendkívül szellemesen tovább ragozó Egykori iskoláimba. Ezek a költemények a tradíció adta beszédhelyzetet aknázzák ki üdítő frissességgel. Más versekben a költészetnyelvi tradíció változatos formái kerülnek előtérbe: szép számmal találunk a kötetben centókat, átiratokat, a bravúr és a blődli között egyensúlyozó játékosság termékeit. Ugyancsak említést érdemelnek az álnaiv kérdésfeltevésekre épülő intellektuális-filozofikus versek, mint a Puzzle, a Best before vagy A wellness-rovatból. Kőrizs költészetének alighanem az egyik legnagyobb erénye, hogy egyszerre szellemes-fanyar módon intellektuális, ugyanakkor fölényes magabiztossággal kezeli a klasszikus poétika eszköztárát. Amellett, hogy nem korlátozza magát a formai játékokra, nem is áll ellen az ez irányú csábításnak, hiszen ebben a költészetszemléletben a technika, a forma birtoklása önérték.
Igen jellemző, hogy a kötet két „talált verssel” zárul. A Horatius-négykezes vakszövegként használja az ódák harmadik könyvének harmincadik darabját Horatiustól, a latin szöveg magánhangzóira építve föl a magyar költeményt. (Kőrizs Horatiusból doktorált – nem véletlen, hogy a latin auktor újra és újra előbukkan a kötet lapjain.) A záró vers, a Képesszé. Leblende pedig értelmes, ám szokatlan hangzású magyar szavak felhasználására épít („Egy időben érdekelt a tájanatómia is, de ki szeret tanásni?”).Végső soron az ellenkező „irányból” érkezve, de mindkét vers olyan hatást kelt, mintha félig-meddig halandzsanyelven készült szöveget olvasnánk.
Az a gyanúm, hogy – legyen szó akár a klasszikus latin költészetről, akár az anyanyelvről – az otthonosan ismerős hagyományban e játékos formában megjelenő idegenség valamiképpen rokon azzal a távolságtartással, amely Kőrizs költészetének gyakorta visszatérő témáját, a költői szerep vizsgálatát jellemzi. Ismét csak az albatrosz (vagy a tukán) kérdésénél vagyunk: a költészet mint nem hétköznapi, mint valamiképpen magyarázatra szoruló tevékenység ennek a kötetnek újra és újra előbukkanó szólama. Ugyanakkor akad a kötetben olyan költemény, az Egy költőtalálkozó szórólapjának hátoldalára, amely magáról az eszményi versről szól, nyilvánvalóan ironikus hangoltsággal. Bátran tekinthető ars poeticának, amit az is erősít, hogy fontos helyen, közvetlenül a fentebb említett kötetzáró versek előtt szerepel:

„Olyan verset kéne írni
– nem ilyet –,
aminek minden sora
annyira banális vagy érthetetlen
(akár az élet, bár semmi sem olyan, mint az élet, csak
az élet),
hogy semmit se lehessen idézni belőle,
mert ha mégis, az menthetetlenül érdektelen lenne,
mint a mások álmai.”

Vegyük észre, hogy a két kötetzáró vers mintha éppen ennek a követelménynek igyekezne eleget tenni. És vegyük észre azt is, hogy ebben a rövid részletben az élet és a költészet eszményi fogalma igen közel kerül egymáshoz. Hiszen mindkettő öncélú, külső instanciákhoz nem igazodó elemekből épül fel:

„Olyan verset kéne írni,
amelynek szavai valamelyik
(jobb híján megtiltom, hogy ezt idézzék:)
nem euklidészi szemantika szerint szerveződnek.”

A vers poénját (merthogy poénja is van) nem lőném le. Ehelyett inkább csak annyit fűznék hozzá mindehhez, hogy Kőrizs Imre nagyszerű kötetében talán mégsem lehet olyan egyszerű mozdulattal elválasztani a terjedelmes, ironikus monológformára épülő verseket a játékos-dalszerű formai kísérletektől. Az Ez az egész költeményei bizonyos értelemben egymást magyarázzák, egységes poétikai keretbe rendeződnek: a komoly, nagy témák könnyed futamokba oldódnak, a tréfák pedig az egésznek a fényében komolyra fordulnak. Kőrizs Imre első kötete nem „elsőkötet”, de ezt mintha már említettem volna.

Keresztesi József