RÁKOS SÁNDOR
LEVELESLÁDÁJÁBÓL

Közreadja és a jegyzeteket írta Valachi Anna

Az alább olvasható – mindeddig publikálatlan – levelek többségét Rákos Sándor feldolgozatlan hagyatéka tartalmazza, amelyet róla szóló monográfiám* dokumentációjaként Szentpál Monika, a költő özvegye engedélyével tanulmányozhattam. A pályatársaknak szóló levelek nagy részét a címzettek, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattára bocsátotta rendelkezésemre. Köszönet a hagyaték gondozójának, a levélíróknak, illetve jogutódjaiknak, hogy hozzájárultak a kordokumentumként is olvasható üzenetváltások közléséhez. (A levelek szövegét – egy-két jellegzetes egyéni vagy korabeli írásmód kivételével – a könnyebb olvashatóság kedvéért a mai helyesíráshoz igazítottam.)

Rákos Sándor – Nagy Lajosnak
[Máriapócs, valószínűleg 1954 őszén]

Drága egyetlen jó Bácsikám, halhatatlan Nagy Lajos!
Szavamtartó, megbízhatatlan ember vagyok, az már szent: lám, hogy megígértem, hogy majd elmegyek, azután mégsem tartottam meg az ígéretemet. Igen ám, csakhogy – és ezt nem kifogásul, hanem szükséges magyarázatként mondom – a sorsom úgy alakult, hogy egy héttel hamarább el kellett jönnöm. És így egy csomó elhatározásom és ígéretem – s a többi között ama Neked tett is – kútba esett.
Persze, erre Te azt mondhatod, hogy: „Jó, jó, ez mind nagyon szép, de azért egy lapot csak írhattál volna!” És ebben tökéletesen igazad is van, mert – bár dolgozni jöttem ide le, és elég sokat dolgozom is – azért egy rövidke értesítés megfirkantására így is futotta vo(l)na az időmből. Csakhogy a magunkfajta ideges ember tele van ám gátlásokkal, és most képzeld csak az én helyembe magad: vajon olyan könnyű dolog-e egy olyan okos emberrel, mint amilyen Te vagy és akit annyira tisztelünk és csodálunk, mint én Téged, csak úgy egyszerűen levelezgetni? Ugye, hogy nem? Számtalanszor bele akartam fogni, azután mindig visszarettentem attól, hogy az én pongyola külsőmmel a Te fényességes színed előtt megjelenjek! Hiszen ha gyémánttal és arannyal tudnék is írni, mint valami mesebeli hős – most cigánymeséket gyűjtök éppen, és nagyon bennem élnek ezek a naiv hangulatok! –, akkor se volna méltó Hozzád az írásom, mert Te gyémántnál és aranynál ragyogóbb mondatokkal írtál tele sok-sok emberi szívet, és amíg csak élünk, mindig bennünk él és világít a Te írásod. Nem külső, stiláris piperétől, hanem az igazság belülről sugárzó fényétől olyan szép és nagy és megrázó és halhatatlan a Te művészeted, hogy Veled társalogva, újra és újra köszönetet kell érte mondania az embernek, nemcsak a maga, hanem a többi olvasó nevében is, akiknek nem áll módjában leborulással és gyöngéd cirógatásokkal személyesen hálát mondani Néked mindazért, amit teremtettél.
Mondom, fenti okok sokáig visszatartottak attól, hogy hírt adjak magamról, és ez – minthogy jelenlegi körülményeim között szinte egyetlen módja annak, hogy azután majd Rólad is hírt hallhassak – egyre fájdalmasabb hiányérzettel töltött el. Hiszen mindazon felül, amit már elmondtam, a sors is szomszédos cellába zárt bennünket, és a közös szenvedésben bátyámnak, apámnak, rokonomnak éreznélek akkor is, ha erre semmi egyéb okom nem volna. Hetek óta egyre szorítóbban éreztem a magányt, és azt, hogy a Veled való – akár levélbeli – beszélgetés talán segíthetne ezen valamennyit, míg ma este azután, holtfáradtan az egész napos munkától, minden értelmi ellenőrzés nélkül, írni kezdtem ezt a levelet… Elnézéssel és bocsánattal légy hát a hibái iránt, és fogadd el olyannak, amilyen (a lehetetlen gépelést is beleértve!)
Először, tudom, magamról kellene írnom, de mert semmi jót és megnyugtatót nem tudok, ezt a pontot talán ugorjuk át!
Annyit talán mégis, hogy dolgozom, különféle, nem túl jelentős megbízásokat kaptam innen-onnan, többek között a már említett mesegyűjtésre is. Mióta újra vegetáriánus koszton élek, a hőemelkedéseim elmúltak, egyéb panaszaim a megerőltető munka miatt ugyan nem szűntek meg teljesen, de lényege[se]n enyhültek.
A környezetről már sokkal könnyebb írnom, mert itt, legalábbis látszólag, a felületen – csupa béke és nyugalom van, madárfütty, lombzúgás, távoli cséplőgépbúgás stb., szóval minden, ami csak megnyugtat, és ami Neked is kellene… Mint már élőszóval említettem is: én itt egy távoli rokonomnál, egy idős néninél lakom, aki azonban kora ellenére rendkívül fürge, erős, fiatalos, állítása szerint – és ezt magam is valószínűnek tartom – azért, mert már több mint harminc esztendeje nyers kosztos, illetőleg vegetáriánus. Munkabírására jellemző, hogy hatvanvalahány éves létére minden nap hajnalban kél, mire én felébredek, akkor[r]a már meg is járta valamelyik szomszédos – 10-15 kilométerre fekvő – községet, egész nap talpon van, dolgozik a kertben, a mezőn, a konyhában, késő estig, soha nem fáradt, mindig jókedvű, beteg soha nem volt stb. Mindezt pedig azért írtam le ilyen részletesen, mert ez a néni nagy irodalombarát is – hiszen velem is azért vesződik annyit érdemtelenül, mert írónak tart –, ismer Téged, és nagyra értékel, és azt mondja, hogy nagyon szívesen látna, ha nem vetnéd meg a vendégbarátságát… Itt a kertben jóformán minden megterem, egyedül csak a tejfélét kell vennie, de az olyan minimális pénzbe kerül, hogy szót sem érdemel szerinte, szóval, meghív a néni Máriapócsra, a házához. Persze, ha a meghívást elfogadod, vegetáriánus kosztot kell enned, és meg kell gyógyulnod, mert ő beteget a házánál nem tűr! Mit szólsz hozzá? (Zárójelben jegyzem meg, hogy ez a fajta koszt nem olyan borzalmas: csak hús és zsír nem, egyéb minden, tehát főtt étel is!)
A tájat ismered, hiszen Kelen Lacinál jártál. Nagykálló innen 20 kilométer, tehát minden olyan itt is, mint ott. Ez egy erősen klerikális hely, Mária-kultusszal és búcsúkkal, de most már nagyrészt papok nélkül. (Kolostorából szociális otthon, zárdájából bölcsőde lett.) Íróknak, szociográfusoknak és mindenkinek, akit az ember és a társadalom érdekel, különösen tanulságos dolog itt elidőzni, mert szinte laboratóriumi kitenyésztettséggel találhatók a legkülönösebb társadalmi és emberi képletek, szinte olyan ez
a falu, mint az a nevezetes állatorvosi ábra az összes elképzelhető lóbetegségekkel. Aki a mai magyar életet és különösképp a falusi életet minden pozitív és negatív vonásával őszintén, tárgyilagosan, nem könyvek és újságcikkek híradásából, hanem első kézből ismerni akarja, annak föltétlenül el kell ide jönnie, mert itt azután van nyersanyag, ilyen is, meg olyan is, de bőségesen! Szóval, száz szónak is egy a vége, nagyon szeretném én is, ha hosszabb vagy rövidebb időre leutaznál. Az út elég hosszú ugyan, de – legalábbis időben – meg lehet rövidíteni azt is, 1.) ha repülőgépen utazol Nyíregyházáig, onnan már csak 30 kilométer, 2.) ha hálókocsin jössz, mert ebben az esetben este lefekszel Budapesten, és reggelre Nyíregyházán vagy. De gyorsvonattal se valami pokolian hosszú, kb. 5 óra hosszáig tart az utazás. A részleteket egyébként ráérünk megbeszélni akkor, ha már igenlő választ adtál.
A Csillag valamelyik számában olvastam életrajzi regényed folytatását. Az epika csúcsa, amit ebben megvalósítottál. Talán csak a Biblia meg az öreg Tolsztoj mert írni ilyen szent egyszerűséggel. Ez már szinte nem is egy ember műve, hanem maga a Valóság, a Cselekvés, Létezés, Történés, amint szinte személytelenül megnyilatkozik az időben. Utánozhatatlan és megtanulhatatlan, mint ahogyan egy hegyet vagy felhőt sem lehet utánozni vagy megtanulni. Sem a szél zúgását, sem a magvak föld alatti csírázását, sem a felhőszakadást. Elemi erő ez, amely évszázadonként mindössze néhány emberben nyilatkozik csak meg: ezekben kap értelmet és maradandó formát a széteső és értelmetlennek látszó emberi élet, mind vegetatív, mind értelmi, mind erkölcsi vonatkozásban. Az olvasó megtisztelve érzi magát, hogy együttérzésével maga is társad lehet az alkotásban egy parányit – s ha ma még talán úgy érzed, hogy aránylag kevés ilyen olvasód van, arra kérlek, ne búsulj emiatt, hiszen itt csak az időbeli elosztás különbözőségéről van szó: Téged tovább és többen fognak olvasni, mint a maiak közül bárki mást! S ha ezt tudod – márpedig tudnod kell! –, minden igazi és csak Általad vélt sérelmet és félreismerést könnyebb elviselned! Ami persze nem csökkenti senkinek a felelősségét irányodba. S különösen nem azokét a pályatársaidét, akik gyenge kis lámpácskáikkal homályba vélik borítani a Te nagy fényességedet. De erről elég is ennyi, több szót az egész jelenség nem érdemel!
Búcsúzom Tőled, Lajos Bácsi, hiszen úgyis annyit firkáltam már össze, hogy egészen bizonyosan régen meg is untad!
Írj, ha nem fáraszt nagyon, mert nagyon érdekel minden, ami Veled történik!
Megkérlek még arra is, hogy ha Merényi betegtársunk (fekete, szemüveges fiú és nagy rajongód) személyesen vagy telefonon jelentkezik, légy szíves megmondani neki, hogy azt a két Csillagot, amit még annak idején a kórházi szobámból orozva elragadott, adja le Dénesnének az Ifjúsági Könyvkiadónál, mert nem az enyém, és már szóltak miatta.
Nagyon sok hálával és szeretettel ölellek:
Rákos Sándor
Máriapócs, Kossuth tér 18.

 

Rákos Sándor – Szentpál Monikának
[Máriapócs, 1958. június 7. (?)]

Egyetlen Drágám!
Por, por, por. Elnyújtott énekszó száll a porból. Kibukkan egy-egy csoport, zászlókkal és feszületekkel. Az arcokon verejték és áhítat. Szekerek szakítják meg a menetet: dunnák és tarka cihák között súlyos beteget hoznak. A félkarúak, sánták, csonka-bonkák el-elmaradozva futnak a csoport mellett. Papok, papok, papok – ők igazgatják a sorokat, mint valamilyen különleges egyenruhájú rendfenntartó szervezet tagjai. Asszonyok és lányok népviseletben, kilencvenkilenc szoknyával. Külön csoportban, cigány pappal, a cigányok. Az összes házak, udvarok, csűrök megszállva. Ez a máriapócsi búcsú.
Tegnap érkeztem ide, gyalog és étlen-szomjan, mint az igazi vezeklőhöz illik. Igaz, hogy csak ebédet nem ettem (időhiány miatt), s a körülbelül 4 km-re fekvő állomásról jöttem be gyalog (kocsihiány miatt). De azért nagyon megéheztem útközben, be is mentem egy dinnyeföldre, s megkérdeztem a csősztől, nem adna el dinnyét? Hellyel kínált a kunyhó előtt a gyepen (lásd a kunyhó leírását egyik korábbi beszélgetésünkben), s meglékelt és fölvágott egy szép piros görögdinnyét. Eszegettem a dinnyét, a kutya odadörgölődzött a lábamhoz, és kért, hát annak is dobtam egy falatot. Megette. Szóval meghitt hangulat alakult ki lassanként. Azt kérdi az ember: Maga is a búcsúra gyön? Mondom, igen. – Árul valamit? – Nem. – Akkor biztosan mutatványos. Hát, mondom, olyanforma. – No, azt mondja, sokféleképpen lehet szolgálni az istent.
Ebben maradtunk.
A piactéren már fel voltak állítva a sátrak, belsejükben petróleumlámpa vagy gyer-
tya világolt, az árusok fantasztikusan megnyúlt árnyékai a ponyvára vetődtek. Egy öreg bácsi dunyhával letakarva feküdt a szabad ég alatt; a fején hálósapka, szájában bojttal díszített tajtékpipa. Férfi- és női lábak vegyesen kandikáltak ki egy alacsony sátor alól, ugyanonnan egy női hang: hajcsi, nyughass már, mindig ilyenkor ér rád a kakaskodhatnék? Lágy motozások a sötétben, férfidörmögés, asszonynevetés.
Leültem egy fatönkre, a koldusok és egyéb gyanús egyének közé. Azt mondja egy idős lábatlan koldus egy kacskakezű fiúnak: néked inkább szociális otthonba kéne menned, az való az ilyennek. Énrám csak rám néz a paraszt, máris kinyílik a bukszája. Harminc esztendeje hozott ki engem először ide a feleségem. Nem ez a mostani, hanem az első. Derék egy erős asszony volt, csak felkapott a hátára, mint egy zsákot, úgy cipelt vásárról vásárra. Azután – meglógott egy hintással. Ott jobb dolga vót, nem kellett cipelni, beültették a pénztárba.
A csodálatosan dús kora őszi égbolton az összes gyerekkoromból ismerős csillagképek ott pompáztak; a torony gombja mellett a Mars vörösen izzó golyója. Arra gondoltam, hogy azt Te is láthatnád, ha arra a kis égdarabra esnék, ami az ablakodon befér. S akkor azon a csillagon találkoznék a tekintetünk. Hiányoztál. Mindig hiányzol!
A háziak már éppen feküdni készültek, amikor bezörgettem. A régi szobámat kaptam meg. Nagyon kedves és emlékezetes nekem ez a szoba: két nyarat töltöttem benne dolgozva és elmélkedve. Magányosan. Cellában érzi itt magát az ember: szinte hallja a gondolatait, olyan nagy a csönd. Először rossz és bírhatatlan: úgy érzed, mintha savban oldanának. Azután lefoszlik rólad egy csomó fölösleges kacat, és egyre jobban rátalálsz önmagadra, a lényed gyökereire. Arra, ami közös benned minden élővel, az egész világgal. Az emberek csoportokba verődnek, mert nem bírják elviselni a saját ürességüket. Az ürességek más ürességekben keresnek tartalmat, pózolnak, egyénieskednek, így csalják egymást. A szenzáció nem kívül van, hanem bennünk, a lelkünkben. Ez persze rávetődhet külső tárgyakra is, és érdekessé teheti őket. De a fényforrás: a saját lelkem, amely végtelen, mert isteni. Isten vagyok, mindenható, rajtam áll, hogy mit csinálok magamból! Az anyagnak, a szenvedélynek tíz ujjon megszámlálható változatával rendelkezem csak: minden, ami testi bennem, mechanikus s ennélfogva unalmas. A lélek működése is mechanizmusokon épül, de már a leggyakoribbak is mennyivel összetettebbek és izgatóbbak a testieknél. (Pl. a megérzések, álmok, vagy amikor a múltkor egyszer puszta [és spontán = nem szándékolt] gondolatátvitellel megnyugtattalak.) S minél följebb jut az ember, annál inkább szabadul a mechanizmusok kötöttségétől. Aki saját testében ura a természetnek, az kívül is előbb-utóbb urává válik: közel jár hozzá, hogy parancsoljon a viharoknak.
Persze, nem is lehet, nem is szabad (mert különleges belső szemérem tiltja) elmondani egy lélek belső történéseit. Az effajta jelzések pedig mindig „sematikusak”, hiszen itt is a konkrétumok érdekesek. Ennyit mégis el akartam mondani, régi pócsi napjaimra emlékezve. (Most, hogy átfutom ezeket a sorokat, megint azt látom, hogy nehéz, szinte lehetetlen ezekről a dolgokról érdemük és fontosságuk szerint – kenetesség, filozofálás és naiv lelkendezés nélkül – beszélni. A Biblia, a régi misztikus írások nyelve évezredek előtt volt élő – ma akár mondva, akár írva anachronisztikusan [sic!] hat. Ezért hazug és csinált pl. a mostani papi nyelv. A népnyelv nem elég elvont ezeknek a mondanivalóknak a közlésére, viszont az elvont gondolkozás nyelve szürke és különben is túlságosan egy bizonyos irányba idomított – nem való belső megismerés közlésére.)

*

Ma délelőtt voltam a cigányoknál. Egy kislányt (4-5 éves cigánygyerek) megkértem, mutassa meg a vajda putrijához vezető utat. Mutatta. Megköszöntem. Rohant be a nagyanyjához: „Bácsika azt mondta, köszönöm!” Képzeld el ennek a kis léleknek a megalázott, szomorú kiéhezettségét!
A cigányoknál: ének, tánc, mese. Egy gyönyörű tizennégy éves kislány lapulevélen frissen szedett szőlőt hozott. Letette mellém, leguggolt, és nézett kutyahűségű szemmel. Míg ott voltam, le nem vette rólam a szemét. Mikor elbúcsúztam és jöttem hazafelé, egyszer csak szembejött velem az úton. Isten tudja, hogy csinálta. Mi újság? – kérdem. Csak néz. – Szólj hát valamit – mondom. – Vigyen el engem is a meseházba – suttogja végül. Meseház, ez a Népművészeti Intézet. Ki tudja, milyennek képzeli szegény?
Itt most állati hőség van, egy szál gatyában ülök, így is majd meggyulladok. Képzelem, szegénykém, milyen lehet Neked!
Innen gyakorlatilag kivihetetlen a Pesttel való interurbán beszélgetés – próbáltam többször, legutoljára Ilonka néni egy héttel a mostani elutazásom előtt. Egyszerűen nem lehet megkapni a pesti számot. Ha nem így volna, föltétlenül hívnám Édesanyádat v. Marcsit, mert nyugtalan vagyok Miattad. Ezek a levelek is olyanok, mintha feneketlen kútba dobnál kavicsot: nem hallani a csobbanást.
De néhány nap múlva otthon leszek, s majd megbeszéljük, hogy végül is menjek-e Szigligetre? (Mindenképen rossz nélküled, csonka és béna vagyok így!)
Most elmegyek a postára – utána estig dolgozom!
Csókollak Édes:
Sándor
Édesanyádnak, Marcsinak kézcsók, Jancsit (Szilágyi!) üdvözlöm! S.
Máriapócs, 7-én délben.

Azt hiszem, megint se füle, se farka a levelemnek, de hát én nem vagyok jó levélíró,
s különben is siettem, tudod.

Tamkó Sirató Károly – Rákos Sándornak
1964. IV. 21.

Kedves Sándor!
Tegnap esti beszélgetésünk rendkívül nagy hatással volt rám. „Antik Jóga és Modern Jóga” című „didaktikus eklogámat” azonnal küldöm is, kérlek, fogadd szeretettel. A „modern jóga” fogalma ebben az értelemben, amelyben nálam szerepel, ilyen élesen elhatárolva a „joga-fogalom hagyomány-alakjától” – ismeretlen a világon még eddig. Te is önkéntelenül is a jóga szót a rádzsa jóga értelmében használtad („istenné lenni, s aztán az irodalom jelentéktelenségnek látszik!”). Így nekem sem szabad csodálkoznom, ha hivatalos helyeken sem ismerik még a modern jóga irodalmának első számú „Tamkó-törvényét”, amely szerint „a modern jóga és a misztikus jóga kizárják egymást, és homlokegyenest ellentétben állanak”. Egyszerre tehát nem gyakorolhatok [sic!] egyenlő eredménnyel. A modern jóga éppen hogy emberebb emberré tesz a szó legteljesebb modern szociológiai értelmében.
Nagyon kedves vagy, hogy nem feledkeztél meg verseskötetemmel kapcsolatos felkérésemről (verseim átnézése és elrendezése egy új kötetté és előszóírás), de én az új kötetemről már lemondottam régebben, hiszen annyi akadályon kellene átküzdeni ezt a törekvést, hogy semmiképpen sem éri meg a fáradságot, amikor más, sokkal nagyobb szabású terveim vannak, és azok talán kisebb súrlódással is megvalósulhatnak, feltehetőleg. Mindenesetre így is hálás köszönetet mondok, a szándékért is!
Óriási lefogottságom és akadályozottságom ellenére sem érzem rosszul magamat, mert van egy vigaszom: olyan egészséges vagyok, mint talán kevés más ember. Miután jógázásom előtt mindig beteges és gyenge és rossz idegállapotú voltam – s ez a korszak élénken él még emlékezetemben, a mostani „újjászületett állapotomat” olyan ajándéknak tekintem, amely minden más hiányért bőségesen kárpótol. Így végül is rendkívül nyugodt és megelégedett vagyok.
Különben áttekintve a tegnap esti témáinkat, az az érzésem, olyan óriási feladatok sorozata áll előttem, hogy egy ember talán kevés is mindannak megvalósítására, ami jövendő programjaimban szerepel, még akkor is, ha mindenkinek a segítségét élvezhetném. Hát még ha igen sok akadályt is le kell küzdenem, félreértések, rosszindulat stb.
Nagyon kellemes és részemre tanulságos volt együttlétünk. Fogadd tehát a „Clemendore és Karlotamko”-monument emlékéül.
A legszívélyesebben köszönt
Charley

Rákos Sándor – Örkény Istvánnak
Zebegény, 1976. aug[usztus] 1.

Kedves Pista!
Csak nemrég jutott el hozzám a leveled, jókora késéssel. (Zebegényben vagyok nyaranta.) Nem szeretnélek „levelezéssel” terhelni – önzésből sem, mert rossz levélíró vagyok –, de két-három megjegyzésed nagyon szíven ütött.
Az egyik a „mellőzöttség”. Hát ez valóban volt és van! Éppen most találtam meg egy 1967-ben írt versemet – erről is szól. Elküldöm – legalább Te olvasd el.
A másik ez a megállapításod: „…egy aszfaltfúróval fölrepeszted, amit versnek nevezünk…” Miért, hogy ezt még senki nem vette észre, nem tudta vagy nem akarta megfogalmazni – s pláne érdemként – Rajtad kívül.
A harmadik a fölmentés hiánya, a „meg nem bocsátás”. Ez, sajnos, igaz. S az is, hogy magamnak legkevésbé. De hát mit tegyek? Mentségem-e, hogy én szenvedem meg leginkább?
Köszönöm a szinte tanulmányigényű levelet, eszméltető megfigyeléseid egész sorát (milyen remek telitalálat például az „abszurd razglednyicák”!) – bizony, szükségem van néha egy-egy ilyen megnyilatkozásra.
Szeretettel ölel:
Rákos Sándor

Kálnoky László – Rákos Sándornak
1978. június 29.

Kedves Sándor!
Ez év kora tavaszán telefonon megállapodtunk abban, hogy a Gondolat Kiadónál megjelenő kötet számára én is írok egy, a műfordítás kérdéseivel kapcsolatos tanulmányt.
Az akkor Általad megjelölt időben azonban nem kaptam szerződést a kiadótól, csak most egy hete, amikor már más volt a helyzet, mint beszélgetésünk idején.
Súlyos szívelégtelenség tünetei jelentkeztek, és jelenleg sztrophantin injekciókat kapok. Orvosom szerint igen rossz állapotban van a szívem, mert az évtizedeken át vissza-visszatérő tüdőbaj s az ezzel kapcsolatban kifejlődött emphysema és kisvérköri hypertónia miatt szívem oxigénellátása nem megfelelő, és csak a legkíméletesebb életmód s rendszeres kezelés mellett élhetek el esetleg még néhány évig. Csak minimális mértékben dolgozhatom, ami megint csak azt jelenti, hogy ha egyáltalán dolgozom valamit, saját költészetemben kell pótolnom egy részét annak, amit az évtizedekig tartó fordítás miatt elmulasztottam. Versfordításra kötött valamennyi szerződésemet már korábban felbontottam minden kiadóval, kivéve azt az esetet, ha régi fordításaim új kiadásáról van szó.
Nem vagyok tanulmányíró, nem végeztem bölcsészkart, nincs birtokomban a filoszok fegyvertára. Hosszabb lélegzetű tanulmányt sohasem írtam. De hogyha egészséges lennék, és tudnék tanulmányt írni, ezt a szerződést akkor sem írtam volna alá, a következő kikötés miatt: „A kiadó csak a teljes kötet kéziratának elfogadása után fizet honoráriumot.”
Itt nem pénzről van szó, hanem elvről. Félíves tanulmány honoráriuma kb. 1500 forint, ami még nekem sem számottevő összeg. De a kiadói szerződésekről szóló jogszabályoknak nincs olyan paragrafusa, amelyik ilyen kikötésre jogosítaná fel a kiadót.
Vegyünk egy végletes példát. Az Európa Kiadónál a „Klasszikus német költők” című antológia csak 1978-ban jelent meg, noha a szerződéseket már 1963-ban megkötötték, s én is pl. fordításaimat 1963–64 folyamán készítettem el. Ha az Európa is olyan kikötéssel élt volna, mint a Gondolat, csak 15 évvel a fordítások elkészülte után fizetett volna, nem beszélve azonkívül a fordítókról, akik e 15 év alatt meghaltak.
A valóságban az Európa nyomban a fordítások elkészülte után fizetett előleget, néhány évvel később végelszámolta a kötetet, 1978-ban pedig újból kifizette a teljes honoráriumot, mégpedig az időközben hatályba lépett, új, kedvezőbb honoráriumrendelet alapján.
Lator László egy-két éve azért bontotta fel a Gondolat Kiadónál az új, élő magyar költők verseinek elemzését tartalmazó „Miért szép?” c. kötet szerkesztésére kötött szerződését, mert a kiadó nem volt hajlandó előleget fizetni azoknak az íróknak, akik az elemzést elkészítették, hanem ragaszkodott hozzá, hogy csak a teljes kézirat elfogadása után fizet.
A kiadók vannak az irodalomért, nem az irodalom a kiadókért! Ha az Általad szerkesztett vagy kezdeményezett kötet létrejön, csak annak lesz köszönhető, hogy számos író nem méri föl a kikötés irodalomellenes voltát, vagy nem törődik vele, mivel anyagi érdekeltsége csekély. De mint mondtam, itt nem a pénzről, hanem az elvről van szó.
A Gondolatnak a szerződés visszaküldését csupán betegségemmel indokoltam. Betegségem miatt azonban akkor sem köthetném azt meg, ha a sérelmes kikötéstől a kiadó elállna.
Elnézésedet kérve, ha csalódást okoztam volna, szeretettel üdvözöllek,

Kálnoky László

Csorba Győző – Rákos Sándornak
Pécs, [19]82. jún[ius] 5.

Kedves Sándor,
nagyon megörvendeztettél új köteteddel, a „Társasmonológ”-gal. Sokat elmélkedtem rajta. Miért Berda és miért Catullus? És miért Dosztojevszkij és a többiek? De újra és főként miért Berda és Catullus? A kicsit társadalmon kívüli (hedonista? – szerintem nem az!), inkább ösztönös, mint tudatos, alig intellektuális (bár bölcs), lazán verselő, a mindennapokban élő Berda, és az a másik, az ókori playboy, a csúfondáros, az érzékeny és cinikus, az ugyancsak a mában élő Catullus és a töprengő, mélységesen komoly erkölcsű, olyannyira nagy időtávlatokban, hogy mint az időn kívül mozgó, erősen intellektuális, szigorúan és igényesen formaművész Rákos Sándor között lehet-e ennyire bensőséges, ilyen sok szállal kötődő kapocs? Rájöttem: nagyon is lehet. Mert Rákos Sándorban mindaz is benne van, ami amazokban. Berda is, Catullus is bizonyára jóval többet tudott volna saját magáról, ha olvashatta volna ezeket a Rákos–Berda–Catullus-verseket.
Furcsa és bonyolult együttélésed ezekkel az egymástól oly távoli és mégis közeli (mert mind a kettő jó költő volt) költőkkel felfogható művészi kommentárnak is, persze túl azon, hogy végső fokon ennek az együttélésnek a termékei Rólad vallanak. Aki ezután Berdát és Catullust olvas, ha ismeri köteteidet, Téged is beléjük olvas.
Csak mellesleg jegyzem meg: külön köszönöm, mert hízelgő számomra, hogy a „Dokumentum”-ban, ha csak kezdőbetűivel is nevemnek, én is megjelenek.
Megszorongatta szívemet az egész „Arcok maszk nélkül” ciklus fájdalmas szépsége. Főként „A hattyú hallgatása”, a „Kávéház” s az „Azoknak akik elmentek”.
Kedves Sándor, a barátinál több – testvéri – szeretettel és szívvel köszönöm meg köteted, és gratulálok hozzá. Kívánom, hogy még sokáig legyen erőd így folytatni.
Monikának kézcsókom, Téged a régi, változatlan szeretettel ölellek:
Győző
Ui. Nejem Monikát csókolja, Téged nagy szeretettel üdvözöl.
Gy

Rákos Sándor – Ilia Mihálynak
1986. december 5.

Kedves Barátom!
Meghatott a leveled.
Fogyatkoznak a születésnapi köszöntők, fél kezemen megszámlálhatom azokat, akiknek a kétes értékű időpont 65. fordulóján eszükbe jutottam. Igaz, egyikük több száz kilométeres utat vállalt egy baráti ölelés kedvéért, másikuk pedig Tallinból írt. (Ismeretlen észt tanár. Azt a különös hobbit választotta, hogy a magyar költészet iránt érdeklődik. És most a nagyvilág nevében, egyszemélyes küldöttségként, szép csokros levelezőlapon üdvözölte az agg magyar költőt.)
Meghatott az is, hogy hallgatóidat verseimre oktatod.
Egyetemeinken, főiskoláinkon nemhogy versem, nevem se hangzott el évtizedeken át, nem hangzik el ma sem. Magyartanár-generációk egész sora lépett ki úgy az életbe, hogy szinte a létezésemről sem tudott. Erről számtalanszor meggyőződhettem. S annak, hogy idestova fél évszázados irodalmi működés után még ma is a senki földjén állok, nyilvánvalóan ez is egyik magyarázata. (Persze, sok más egyéb is van, de hát ezeket éppúgy ismered, mint jómagam.)
Csakhogy nem panaszkodni és búsulni akarok én most, hanem örvendezni és dicsekedni, hogy mindezekkel együtt és mindezek ellenére Ilia Mihály is van! (Majdnem azt írtam, hogy Ilia Mihályok is vannak – de maradok az egyes számnál. Sajna, nem túl sok Ilia Mihállyal találkoztam.)
Mindezt pedig ne vedd hízelgésnek, mert az nem szokásom. És, mint mondám, panasznak se vedd – épp csak kibukott belőlem, mert ahhoz képest, ami körülvesz, az ellentét erejével hatott szép köszöntő mozdulatod.
Panaszra azért nincs okom, mert formálisan annyi okom van rá, hogy ízléstelenség volna ezzel visszaélni. S ezt nem teszem, ha úgy tetszik, jólneveltségből (apám s így első nevelőm – tanyai tanító volt), ha úgy tetszik, etikai meggondolásokból.
Hiszen a legfontosabbat senki nem veheti el tőlem: lelkiismeretem nyugalmát (ha nyugtalan, csupa olyan dologért, amely minden becsületes embert nyugtalanít) és azt, hogy tudok dolgozni, és dolgozom is, rengeteget. A rosszhoz, amit „életre ráadásul” kaptam, hozzáedződtem. Betegségeimet nagyjából megszelídítettem – bár nem egyköny-
nyen, együtt élek velük. Az, hogy nem ismerik föl munkáim jelentőségét, nagyon sokáig bántott – ma már nem (vagy alig) bánt. Megszoktam, hogy süket stúdióban beszélek – nincs visszajelzés. De hallván a sikeres hangokat és azok visszhangjait, erről is szívesen lemondok.
Mindenestül tehát majdhogynem elégedett lehetek a sorsommal. S ha nagy néha egy-egy olyan gesztussal találkozom, mint a tieid (ez a mostani és a régebbiek), azt „életbérem” felülfizetéseként könyvelem el.
Még egyszer köszönöm soraidat, a kedves tápéi köszöntőt.
Remélem, valaha személyesen is találkozunk még. Ennek azért nincs sok valószínűsége, mert én csak igen ritkán mozdulok ki otthonról.
De ha valamikor meglátogatnál vagy írnál pár sort, őszintén megörvendeztetnél vele.
Baráti szeretettel
Rákos Sándor

Most már, mint a címzésből is kitűnik, nem a Balassi Bálint utcában, hanem a Gorkij fasorban lakom. Ha az Írószövetségben jársz, útba esik. Célszerű levélben vagy telefonon előre értesíteni, hogy nyugodt körülmények között és méltó módon fogadhassalak. R. S.

Rákos Sándor – Ilia Mihálynak
[1987. június (?)]

Kedves Mihály!
Gyors válaszod megörvendeztetett, s el is szomorított. Nem tudtam betegségedről, kórházban voltodról, műtétedről. Én is hasonló cipőben járok; ezért ne vedd indiszkréciónak, ha megkérdezem: miért voltál 2 hónapig – ami még üdülésnek is túl hosszú idő – kórházban? Milyen bajjal műtöttek? Ha nem esik nehezedre, írj meg minél több részletet is a műtét körülményeiről. S egyáltalán kórházba kerülésedről és ottlétedről. Nemcsak magad miatt érdekel mindez – hiszen, mondom, semmit sem tudok a betegségedről –, hanem önző módon magam miatt is, mint afféle tapasztalatcsere-lehetőség.
Ami a Szép Verseket illeti, nagyon sajnálom, hogy kiábrándultál a szerkesztésből. Tökéletesen megértelek, mégis fájlalom, hogy így történt. Általában is, s – megint csak önzőn – a magam nevében is. Tőlem Bata [Imre] is mindig bőkezűen válogatott, s igen jólesett, hogy – fittyet hányva bizonyos irodalmi konvencióknak, személyemet és művemet illető anatémáknak – Te ugyanezt tetted. De hát ilyen az én szerencsém.
A Kortárs – nehéz eset. Megfogalmazásodból úgy veszem ki, hogy tudsz valamit konf-
liktusunkról. Simon és Kovács S. I. főszerkesztősége alatt nagyon ritkán – többéves térközökkel –, de olyankor akár 20-30 oldalas kompozíciókkal szerepeltem a lapban. Én is – s valószínűleg a szerkesztők is – úgy fogtuk ezt föl, hogy hónapokra elosztva kijön körülbelül az az átlag, amennyi teret nekem a Kortárs adhat. A szerkesztőváltozás után, 1984 nyarán még megjelent a Hódolat az Ómagyar Mária-siralomnak c. (12 oldalas) versem. Később az átszervezett versrovat számára újabb verset kértek tőlem. A Mikes-versemet küldtem el. (Ez a később az Új Írásban, kötetben és a Szép Versekben is megjelent költemény nyomtatásban 6 oldalt tesz ki.) Hosszú és megalázó huzavona után rá kellett jönnöm, hogy a verset nem akarják közölni. Visszakértem. Azután Száraz Györgytől kaptam egy levelet, amelyben megértésemet kéri: egy naptári éven belül két ilyen terjedelmű verset nem hozhatnak tőlem, mert ez a gyakorlat felborítaná a rovat egyensúlyát, s legalább tíz pályatársam haragudna meg miatta rám is, a folyóiratra is. Nos, szerintem a két vers együtt (kb. 17 oldal) egy naptári évre talán valóban sok tőlem – bár… –, viszont idestova húsz évre visszamenve bizonyíthatóan esetemben nem egy, hanem több naptári évre kell elosztani, s így már nemcsak nem sok, de nevetségesen kevés. Mivel verset én fiatal költő koromban sem kaptam soha vissza – mert csak oda adtam, ahol kértek tőlem, vagy biztos voltam a közlésben –, úgy gondoltam, hatvanon túl és egy életművel a hátam mögött ezt nem vagyok köteles lenyelni.
Hát ez a helyzet a Kortárssal.
Te viszont hangsúlyozod, hogy Neked küldjek verset. S ez, noha végeredményben ugyanaz, ebben a szituációban önérzetileg mégis más, mintha a Kortársnak küldeném. Hát majd megtanácskozom magammal, hogy a mérleg két serpenyőjét – egyikben a régi sérelem, a másikban Ilia Mihály megtisztelő kérése – önérzetem sérelme nélkül hogyan tudnám egyensúlyba hozni. Mellesleg most nincs is kész versem, több helyre már régebben el vagyok kötelezve, s azokat sem tudom „szállítani”.
De már nagyon hosszúra nyúlik ez a levél. Remélem, nem fárasztottalak el vele.
Kívánok Neked, Mihály, nagyon jó egészséget, a most kezdődő nyári vakációban jó pihenést. Magamnak kívánom, hogy minél előbb láthassalak, s leveledet még annál is előbb olvashassam.
Szeretettel ölel
R. Sándor

A nyár nagyobb részét – jó idő esetén – Zebegényben töltöm. De hát egyelőre zimankó van…

Domokos Mátyás – Rákos Sándornak
Budapest, 1988. december 14-én.

Kedves Sándor!
Nagyon köszönöm, hogy engem is „megszólítottál” szép verseskönyveddel! (Kissé késve kaptam meg, ezért nem válaszoltam hamarébb, tudniillik a kiadóba, ahová érkezett, hol bejárok, hol nem – inkább nem. Most például a boldog új esztendő eljöveteléig éppen szabadságon vagyok.)
Irodalmi levelet írni nem tudok, ezzel szemben – ami tán Neked, a költőnek is fontosabb lehet – olvasom, olvasgatom a verseidet, mint aki magam is „kettős időben” élek már, hogy a Te szavaddal éljek: „a jelent múlttá a múltat jelenné – / mind a kettőt kettőzve élem át”, azokat a régi időket, amikor méla öngúnnyal és valódi szomorúsággal közölted velem egy kályhacsőszerű körúti borbélyműhelyben, borotválkozásra várva, hogy rossz idők járnak a lírára, mert ha például egy keresztrím elő mer fordulni a versben, kevesebb honoráriumot fizetnek érte, ezzel büntetik nyilvánvaló dekadenciáját. Vagy a Balassi Bálint utcai lakásodban eltöltött órákat és a többit; a vetített tüneményeknek számunkra készült kópiáját, miközben már egyre gyakrabban elszakad a film.
Ne ijedj meg, nem csaptam föl amatőr költőnek, de hát kinek ne szorulna el a szíve, amikor tudomásul kell vennie, hogy a neki jutott piszkosszürke élet mégiscsak az egyetlen volt, kijavíthatatlan és visszafordíthatatlan, s azt se tudja, hogy minek örüljön, vagy min búsuljon: azon-e, hogy még nem ért véget, vagy hogy már nem sok van hátra?
Látod, bevásároltál velem, mert talán olyasmiket kopogok a papírra (udvariasságból egyébként, mert kézírásom olvashatatlan), amit nem szívesen hall az ember, vagy csak önmagának enged(het) meg. De Te most, s jó ideje már, nagy formában vagy: írjál belőle verset!
Ölellek:
Domokos Matyi

Ilia Mihály – Rákos Sándornak
Rákos Sándornak
Budapestre
Szeged, 1989. dec[ember] 27.

Kedves Sándor Barátom,
köszönöm leveledet és a hírt magadról. Mi itt most a romániai ügyek közelsége miatt kissé az ostromlott város képét mutatjuk. Hazai és nemzetközi szállítmányok mennek át a városon, hírek és álhírek jönnek a közeli határról. Kissé zaklatottan teltek az ünnepek, s minthogy fiunk katona, még az is megfordult a fejünkben, hogy őket is megindítják a határra. Bizony ez megszomorította az örömünnepet. A jugoszláv televíziót is nézzük, ők főleg Temesvárról adnak bő tájékoztatást, hiszen ott sok szerb is él. Borzalmas képeket láttunk, a magyar televízió ilyent nem mutatott. Aggódva várjuk, hogy mi lesz az ottani magyarság sorsa.
Nem szoktam én se már írni jókívánságokkal teli ünnepi lapokat, igazad van: üresen konganak a szavak és a szokványos kifejezések. Ámbár én babonás vagyok, és azt hiszem, hogy ha kívánja az ember, meg is valósul a jókívánság.
Megint az orvosok kezén voltam az ősszel, de egy kisebb beavatkozással megúsztam a dolgot, követ vettek el tőlem. Ezt már meg kell szokni. Illetve szoktatni magunkat a fájdalomhoz és a halálhoz, ami megvált majd bennünket a kínoktól. Nem valami optimista összegzése ez az elmúlt esztendő tapasztalatainak.
Sok új lapot olvasok, lapozok, nem mindig örömmel. Abban reménykedem, hogy a rossza elhullik idővel. Meg abban is, hogy annyi jó régi irodalmat nem olvastam még, hogy lenne program arra is, nem az új lapokra. Bár írás mellett én nem szoktam elmenni szó nélkül, olvasás nélkül. Ki olvassa el, ha nem én? De ez néha megvisel, és úgy támolygok ki a könyvtárból, mint a liba, amelyik epret evett. (Venni már alig-alig tudom a lapokat, egy fizetés, külön fizetés kellene rá, de az nincs.) Hallgatóimat biztatgatom az olvasásra, de ők is gyakran arra hivatkoznak, hogy bizony kevés pénz jut kultúrára. De ha a bölcsészeknek kevés jut, mi lesz a kultúrával? Hiszen ezek lennének az első olvasók! Sok jó hallgatóm van, ez öröm. De a tanítás és az egész egyetemi cécó nagyon untat. Kissé reménytelenül nézem azt a kapkodást, amit az oktatásban tapasztalok. Megint reformok. De hát az egyetem ki van találva a középkor óta, és az angol meg a francia egyetemek ezeken az alapokon működnek, jól. Persze itt a sok hülyét ki kellene az egyetemekről is zavarni, mert olyan kútmérgezést csinálnak az ifjúság körében, hogy semmi büntetés nem lenne elég szigorú erre a bűnre. Kesergésemnek, füstölgésemnek néha-néha hangot adok, de nem sok eredménnyel. (A favágó látja munkája eredményét, a tanár alig-alig.)
Néhány jó könyvet olvastam mostanság, de köztük több a régi, mint az új. Igen jó David Albahari zimonyi szerb-zsidó író novellás könyve, kissé hasonlít Danilo Kis írásaira, de nála kicsit irreálisabb. (Ami nem baj, a próza úgy jó, ha egy kicsit a valóság fölött lebeg.)
Várom nagyon a tavaszt, pedig a tél közepén vagyunk. Valamelyik volt hallgatómmal elmegyek régészeti ásatásra. Régebben is jártam László Gyulával Felgyőre avar temetőt ásni, de mióta ő már nem megy, volt hallgatóimat boldogítom. Tudok sírt bontani, csontvázat kiglancolni, és valami kis tudásom van a meghatározásban is. Messzi van az irodalomtól mindez, de a nyári hőségben ha ülök egy avar sír fenekén, és kapirgálom a régvolt ember maradványait, jó filozofikus hangulatba kerülök, és elmélkedem az életről, halálról.
Baráti szeretettel üdvözöl híved:
Ilia Mihály


* Valachi Anna: Csigavonalban a Parnasszusra. Rákos Sándor földi poklai és táguló költői világa. Argumentum, 2009.

 

Jegyzetek

1) Keltezetlen, kézzel javított gépírásos, autográf aláírású levél, boríték nélkül, 3 f. Forrás: PIM V. 4340/123 – Rákos Sándor 1954-ben, a Kútvölgyi úti kórházban ismerte meg közelebbről Nagy Lajost (1883–1954), aki élete utolsó hónapjaiban bizalmába fogadta a házassági és költői válságába belebetegedett fiatal pályatársát. Az író halála után Rákos Sándor megírta vele kapcsolatos emlékeit. (Lásd: Nagy Lajos a kórházban. In: R. S.: Elforgó ég. Magvető, 1974. 192–199.; in: R. S.: Két vers között. Szépirodalmi, 1990. 207–211.) A Nagy Lajos hagyatékában fennmaradt, Máriapócsról küldött Rákos-levél tartalmilag kiegészíti és árnyalja a visszaemlékezés egyes részleteit.

2) Rákos Sándor 1952-ben kiadott Férfikor című verseskötete megjelenése után alkotói válságba került, s műfajváltással kísérletezett: ekkoriban meséket gyűjtött a máriapócsi cigányok között a Népművészeti Intézet megbízásából, s – talán éppen a valóságirodalmat mesterfokon művelő Nagy Lajos hatására – azt tervezte, hogy szociográfiát ír kutatásai alapján. Több éven át gyűjtötte az anyagot a szabolcsi zarándokhelyen, mégsem jelenhetett meg a könyv, mert a költő 1956-ban egy pesti telefonfülkében felejtette a kézirat egyetlen példányát, mely soha többé nem került elő.

3) „A magunkfajta ideges ember”: Nagy Lajos is, Rákos Sándor is szorongásos neurózistól szenvedett; az ekkor krisztusi korban levő költőt emellett szívpanaszokkal kezelték, s mindketten hajlamosak voltak hipochondriára. Kórházi barátságukat az alkati rokonság – és a mesterek figyelmére szomjazó Rákos Sándor rajongó „tanítványi” tisztelete – alapozhatta meg.

4) Kelen László (1893–1944): a holokauszt idején mártírhalált halt nagykállói ügyvéd, költő; a Nyugat és a Szép Szó közölte verseit. Rákos Sándor visszaemlékezése szerint Kelen „jó képekkel, műtárgyakkal, rengeteg könyvvel zsúfolt házában szívesen látta vendégül írótársait. Nagy Lajos is többször járt lent Szabolcsban Kelen Lászlónál; mindannyiszor hosszabb időt töltött nála. Falusi tapasztalatairól hűségesen beszámolt a pesti lapokban. Ezért mondta a fanyar humorú Kelen: Nagy Lajos látogatásai rendszerint azzal végződnek, hogy a csendőrőrsre kísérik, és megfenyegetik a házigazdát”. (Rákos Sándor: Nagy Lajos a kórházban. In: R. S.: Elforgó ég, 195.)

5) Az idős, beteg Nagy Lajos már nem fogadhatta el fiatalabb pályatársa meghívását. 1954. október 28-án elhunyt. A Csillag 1954. novemberi számában adott hírt a haláláról, majd decemberben tematikus emlékszámban búcsúzott tőle.

6) Nagy Lajos: Piliscsaba. – Önéletrajzi részlet. Csillag, 1954. 1059–1070.

7) Szentpál Monika (1926): előadóművész. Rákos Sándor második felesége.

8) Keltezetlen, autográf levél, boríték nélkül, Szentpál Monika tulajdonában. (Valószínűleg 1958. június 7-én, délben íródott. Több évtizede ugyanis júniusban rendezik meg Máriapócson a Betegek és gyógyítók búcsúját. A felesége gyönge egészségi állapotára (valószínűleg előrehaladott terhességére) és a családtagjaira utaló kitételek miatt az évszám csak 1958 lehet! Fiuk, Péter, ugyanis 1958. augusztus 29-én született.)

9) A „kunyhó leírása” nem található a hagyatékban.

10) A Népművészeti Intézet 1951 januárjában alakult meg, a Szovjetunióban létrehozott Népi Alkotások Háza mintájára, minisztertanácsi rendeletre. A kulturális tömegmozgalom művészeti irányításának elősegítésén kívül képzéseket szervezett, könyveket jelentetett meg, a magyar néphagyomány kutatásával, valamint a népművészet tárgyi és szellemi hagyatékának gyűjtésével foglalkozott.

11) Felesége terhessége hetedik hónapjában járt a levélírás feltételezett időpontjában.

12) Ilonka néni: Rákos Sándor távoli rokona és szállásadója Máriapócson.

13) Édesanyád: Szentpál Olga (1895–1968): mozgásművésznő, koreográfus, táncpedagógus, a Szentpál Tánccsoport alapítója, szakíró. Tánc, a mozgásművészet könyve című kötetét (1928) férjével, Rabinovszky Máriusz művészettörténésszel (1895–1953) közösen írta.

14) Marcsi: Szentpál (Rabinovszky) Mária (1919–1995): tánckutató, kinetográfus, Szentpál Monika nővére, Szilágyi János György felesége. 1950–58-ban a Népművészeti Intézet munkatársa, tánckiadványok írója, szerkesztője, táncjelírást oktatott.

15) Szilágyi János György (1918): ókorkutató, művészettörténész, Rákos Sándor sógora. A költő az ő könyvtárában fedezte föl a Gilgames eposz német nyelvű változatát, s az olvasmányélmény hatására határozta el, hogy magyar nyelvre ülteti az ókori asszír–babiloni irodalom ékírásos formában fennmaradt remekműveit.

16) Gépírásos levél, autográf aláírással, dedikált versmelléklettel, Rákos Sándor hagyatékában. – Tamkó Sirató Károly (1905–1980): költő, műfordító, művészetfilozófus. 1936-ban Párizsban rátörő, kis híján végzetes mozgásszervi betegségéből a buddhizmus és a jóga segítségével gyógyult ki. A 40-es évek végén Budapesten jógastúdiót vezetett, az ősi egészségmegőrző légző- és mozgásrendszer elméletével és technikájával, gyakorlati tökéletesítésével foglalkozott. Rendszere lényegét a Ne légy többé beteg! című, kéziratban maradt munkájában fejtette ki. (Lásd részletesebben: Tóth Gyula: Charles, a jógi. Tamkó Sirató Károly küzdelme a gyilkos vírus ellen. Ezredvég, 2003. augusztus–szeptember, XIII. évf. 8–9. sz. 36–37.)

17) A levél mellékleteként küldött vers fölött a következő kézírásos dedikáció olvasható: „Rákos Sándornak nagyrabecsülő szeretettel. 1964. IV. 21. Tamkó Sirató Károly”

18) A rádzsa – azaz királyi – jóga a filozófia, a meditáció, a testtartások, a légzés, a gyakorlás révén a gyógyítás szolgálatában áll. Rendszeres gyakorlásával megteremthető a test, az elme és a lélek összhangja, a teljes elmeműködés feletti kontroll, a világgal való belső egyesülés és azonosulás megnyugtató tudatállapota.

19) Rákos Sándor a továbbiakban is intenzív szellemi kapcsolatot ápolt Tamkó Sirató Károllyal, aki barátja Gilgames-fordításának hatására az Űr-Gilgames című költeményével zárta A Vízöntő-kor hajnalán című verseskötetét (Szépirodalmi, 1969. 205–206.).

20) Célzás a mellékelt, Antik jóga és modern jóga című vers alcímére: Clemendore és Karlotamko. (Kézirat-másolat, Rákos Sándor hagyatékában.)

21) Charley: Tamkó Sirató Károly – párizsi nosztalgiái ellenére – keresztneve angol változatával hitelesítette barátainak szóló leveleit, míg Tóth Gyula az Ezredvégben közölt emlékcikkében a francia Charles névformulában emlegette a költő-jógit.

22) Írógéppel írt, autográf aláírású levél, mellékelve: Tekercs c. 1967-es versének kézirata, aláírva. (Radnóti Zsuzsa – Örkény István (1912–1979) özvegyének – tulajdonában.)

23) Utalás Örkény István 1976. június 22-én Rákos Sándornak írt gratuláló levelére, melynek egy részletét később a költő Szólítások című verseskötete (Magvető, 1988) borítószövegeként közölt. Az eredeti levél megjelent Örkény István Levelek egypercben című kötetében. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta Radnóti Zsuzsa. Szépirodalmi, 1992. 201–202.

24) Örkény így fogalmazott levelében: „hogy létezhetsz te egy ilyen szituációban, melyre a »mellőzöttség« a legenyhébb kifejezés? Magad vagy-e rossz árusa portékádnak, vagy süket-e az egész körülvevő világ?” (Örkény: i. m. 202.)

25) A kéziratban elküldött Tekercs c. verset Harc a madárral című válogatott verseskötetében, az Igazság két irányból ciklusba sorolva jelentette meg a költő. (Magvető, 1980. 223–224.)

26) Örkény így folytatta: „…és szilánkból-törmelékből hoztad létre a magad egyszemélyes szintézisét”. (Örkény: i. m. 202.)

27) Örkény leveléből: „A te költészeted »Leitmotiv«-ja az, hogy semmit sem vagy hajlandó megbocsátani, sem magadnak, sem másnak. Úgy látszik, mások megértőbb bírák, hajlékonyabbak, vagy legalább szívhez szólóbbak. Márpedig az olvasó nemcsak azonosulásra, hanem fölmentésre is vágyik. Az elsőt megkapja tőled, a másodikat nem. Persze, ha ebből engednél, összeomlana, amit építettél. De hát úgysem engedsz te, s így inkább miránk, olvasóidra hárul, hogy végre fölléptessünk a dobogóra, hiszen már rég ott a helyed.” (Örkény: i. m. 202.)

28) Örkény így írt: „…hangvételben is igen széles a skálád, az »Ó!«-val kezdődő ódaian szárnyaló soroktól a Kiáltásnyi csönd négy- és hatsoros abszurd razglednyicáiig.” (Örkény: i. m. 202.)

29) Autográf levél, Rákos Sándor hagyatékában. – Kálnoky Lászlót (1912–1985) politikai háttérbe szorítottsága miatt az ötvenes évek óta elsősorban műfordítóként tartották számon, s ő – A műfordító halála című verse tanúsága szerint – mindinkább úgy érezte: „…szilánkra kell annak hasadnia, / aki fordított teljes életében”. A beszűkült mozgástérre kényszerült költő épp a levélírás idején talált rá lírai értelemben „önmagára”: groteszk-önironikus költői hangjára s irodalmi alteregójára: Homálynoky Szaniszlóra. A Kortárs 1978 augusztusában kezdte közölni Egy magánzó emlékirataiból című versciklusát. Ez az önérzet-erősítő tény is motiválhatta a Rákos Sándornak szóló levél írójának jogos méltatlankodását.

30) A műfordítás ma. Tanulmányok. Szerkesztette Bart István és Rákos Sándor. Gondolat, 1981.

31) Szívgyengeség, szívritmuszavar elleni gyógyszer.

32) Emphysema: tüdőtágulat; a tüdőhólyagocskák egybenyílásával és a légzőfelület csökkenésével járó idült betegség, amely pl. a hosszan tartó dohányzásnak és a súlyos asztmának is gyakori következménye.

33) Kisvérköri magas vérnyomás.

34) Klasszikus német költők I–II. A középkortól a XX. századig. Válogatta Halász Előd, a jegyzeteket összeállította Domokos Mátyás. Európa, 1977.

35) A levélíró rosszul emlékezett az évszámra – egy évvel korábbi a kiadás.

36) Az Európa Könyvkiadó kétkötetes antológiájában Kálnoky László száztizennégy versfordítása jelent meg – hatvanegy német költőtől.

37) Autográf levél, borítékban, Rákos Sándor hagyatékában. – Csorba Győző (1916–1995) 1944-től a Sorsunk című folyóirat főmunkatársa, majd 1946–1948 között – Bárdosi Németh Jánossal – társszerkesztője volt. Rákos Sándor 1944-től publikált a folyóiratban; ekkor barátkozott össze a két költő. Levelezésükből kirajzolódik szakmai barátságuk története, köztük egy emlékezetes akció 1978 októberéből, amikor Rákos Sándor, az Írószövetség Műfordítói Szakosztálya elnökeként sikeres műhelyvitát szervezett Csorba Győző Kettőshangzat című válogatott műfordításkötetéről Budapesten.

38) Rákos Sándor: Társasmonológ. Szépirodalmi, 1982.

39) Lásd a köteten belül: Három Dosztojevszkij-maszk: Töredékek Raszkolnyikov naplójából (77–79.), Töredékek Szvidrigajlov naplójából (79–80.), Töredékek Porfirij naplójából (81–82.).

40) „»Kezdem Berdát megérteni« – / dünnyögte 30 éve / (1947-ben, kb. június végén) Cs. Gy. – / »fekszem az ágyban, olvasok, / és szégyenkezés nélkül észlelem: / milyen jó, / ha közben összeér a combom.«” (Dokumentum. Részlet a Berda-liturgiák-ból. In: Társasmonológ, 8.)

41) Gépírásos levél, borítékban, postai úton, Ilia Mihály tulajdonában. – Ilia Mihály (1934) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. 1965-ben nevezték ki a Tiszatáj versrovatvezetőjének – a szegedi szerkesztő ekkoriban kereste föl Rákos Sándort Budapesten, Balassi Bálint utcai lakásán, hogy verseket kérjen tőle lapja számára. Ritka személyes találkozásaik ellenére bensőséges (levél)barátság bontakozott ki köztük a következő évtizedekben.

42) Rákos Sándor 1986. november 25-én lett 65 éves.

43) Gépírásos levél, dátum nélkül, Ilia Mihály tulajdonában.

44) Simon István (1926–1975): költő, műfordító; 1957-ben a Kortárs egyik alapítója és rovatvezetője, majd 1964-től 1971-ig főszerkesztője volt.

45) Kovács Sándor Iván (1937): irodalomtörténész, 1986-tól az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén vezető egyetemi tanár; 1971 és 1982 között a Kortárs felelős, majd főszerkesztője.

46) Lásd: Rákos Sándor: Hódolat az Ómagyar Mária-siralomnak. In: Többedmagam. 1986. 9–20.

47) Száraz György (1930–1987): író, publicista; 1983-tól haláláig a Kortárs főszerkesztője volt.

48) Gépírásos levél, autográf aláírással, boríték nélkül, Rákos Sándor hagyatékában. – Domokos Mátyás (1928– 2006) több mint három évtizeden át dolgozott a Szépirodalmi Könyvkiadónál; ő volt Rákos Sándor – hosszú hallgatás után – 1957-ben megjelent A tűz udvarában című versfüzetének, valamint a Fák, viharban című válogatott verseskötetének felelős szerkesztője 1962-ben.

49) Rákos Sándor Szólítások című verseskötete – Veress Pál illusztrációival – 1988-ban jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

50) Lásd: Rákos Sándor: Kettős idő. In: Szólítások, 65.

51) Írógéppel írt – az ékezethibákat, elütéseket fekete tintával javított – autográf aláírású levél, boríték nélkül,

52) László Gyula (1910–1998): régész, történész, festőművész, író. A Kárpát-medence honfoglalás előtti történetével, valamint az Árpád-kori hagyományokkal foglalkozott. Az avar temetők ásatási leletei és az ősi mondavilág ellentmondásai alapján az 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét; eszerint a magyar törzsek két lépcsőben – 670 körül, majd a IX. században – telepedtek meg a Kárpát-medencében.