Rákos Sándor

A HAGYATÉKBÓL

Scott kapitány utolsó percei

Zuhan az örök jégmező.
Már egyetlen pillantásom ledönti.
Egy kutyaszán árnyéka égre nő.
Összecsörren a „lenti” és a „fenti”.
Néhány nyavalyás konzervünk maradt még,
kevés kétszersült, egy-két korty ital,
élni kevés, de halni tengődhetnénk
napokig még a lét roncsaival.
Tengődhetnénk főtt havon, kutyahúson
s kannibálként, egymás hulláját falva
………………………………………

 

A kő ideje

a kő amely asztalomon virraszt
más időt lakik nem tud az enyémről
nagyságos léte hogy nyújthat vigaszt
nekem kit percek fűrészfoga őröl

 

[Cím nélkül]

Isten, ha vagy, külön eget adj!
Ördög, ha vagy, külön poklot adj!
Utálom a kátékba fogódzó
önelégült üdvözülteket
és a százlábúként tapogatódzó
eggyé-forrott kárhozottakat.

Egy oszlop lelki változásai

Délelőttönként többnyire komor
Esős napokon kiváltképpen
Ha kisüt a nap – felvidul
Néha mosolyog is

Délben éhes De csak szokásból
Kopog a szeme és a szája
Ebéd után elálmosodik
Karéjba görbed kifli-Micimackó

Alkonyatkor még barnább mollra vált
Mintha nem is volna fából
Asszonyi ölnél is puhább

Este keményebb mint a kő
Sötét és néma mint a sír
Éjfél felé démonikusra nő

[Cím nélkül]

egyedül lélek –
egyedül
kívül-belül
tenyésző
vak erők kénye
kedvére hajtva
űzve
megállok
lábam vetem
a Semmi
vetőkövének
hány milliomodik már
aki így állt
a zuhanás előtti
másodperc
torkolattüzében