Heller Ágnes

KÉT TANULMÁNYKÖTET

Angyalosi Gergely: A minta fordul egyet.
Esszék, tanulmányok, kritikák
Kijárat Kiadó, 2009. 294 oldal, 2600 Ft

Bacsó Béla: Az elmélet elmélete.
Filozófiai és művészetelméleti írások
Kijárat Kiadó, 2009. 206 oldal, 1700 Ft

Nehéz címet adni. Addig kerestem megfelelőt, míg ki nem kötöttem a legsemlegesebb változatnál. A többit magára a szövegre bízom.
Két nemcsak olvasmányos, érdekes, hanem fontos tanulmánykötet bemutatására vállalkoztam. Mindkettő egyszerre, az idei könyvhétre jelent meg, a Kijárat Könyvkiadónál.
A magyar kultúra szempontjából emlékezetes könyvhét volt az idei, s nem csak azért, mert az eladott példányszámok az írott szó iránt újra feltámadó kíváncsiságra vagy talán éhségre engedtek következtetni, hanem azért is, mert nagy meglepetésre éppen a minőség iránti kereslet nőtt meg. De a legnagyobb meglepetést mégis az okozta – annak, aki észrevette –, hogy egy elméleti és filozófiai érdeklődésben hátul kullogó kultúrában ezen a tavaszon nem kevesebb, mint nyolc színvonalas elméleti vagy éppen filozófiai kötet jelent meg. Közöttük az a két tanulmánykötet, melyre ismertetésem címében olyan esetlenül utaltam.
A „tanulmánykötet” megjelölés nagyon sok mindent takarhat. Mindketten utalnak is erre kötetük alcímében. Esszék, tanulmányok, kritikák, így azonosítja írásai műfaját Angyalosi, míg Bacsó Filozófiai és művészetelméleti írások-ról beszélve inkább kötete tárgyaira, mint műfajaira fekteti a hangsúlyt. De akárhogyan is, „rövid” műfajokat foglal magában mindkét kötet, ha egymástól nagyon különböző rövid műfajokat is.
Miután a két szerző saját anyagára vonatkozó kérdéseket tesz fel, s azokkal viaskodik, külön fogok érdemben beszélni róluk. De van nemcsak egy közös vonásuk, hanem közös problémájuk is. Elméletileg tudatos gondolkodókként ugyanis rákérdeznek arra, amit tesznek. Bacsó Béla, aki – többek között – esztéta is, megkérdezi, hogy „mi az elmélet”, „mi az esztétika”, Angyalosi, aki – többek között – irodalomtörténész és irodalomtörténeti művek kritikusa is, többször teszi fel a kérdést, hogy vajon „mi az irodalomtörténet”. S végül mind a ketten, mint esszéisták, azt firtatják, hogy „mi az esszé?”
A „mi az esszé?” kérdését Bacsó egy Adornóról írott ismertetésében elemzi részletesebben, míg Angyalosi A magyar esszé antológiájá-nak kritikája kapcsán teszi (szintúgy Adornóra hivatkozva) ugyanezt. Mindketten tiltakoznak az ellen, hogy bármely rövid írást, ha egyszer sem nem novella, sem nem karcolat, esszének kereszteljenek. A rövid írások is műfajok. Más igénnyel lép fel a tanulmány, a kritika és az esszé, habár előadásként mindhárom műfaj felhasználható. Az esszé sajátossága nem magán a szón (kísérlet), hanem e szó európai hagyományban való használatán múlik. A britek hosszú filozófiai könyveket nevezhetnek „Essay”-nek, s ebben az esetben az essay és a treatise funkciója – a címben – ugyanazt jelöli. De az európai esszé Montaigne nyomán alakult, s sajátos tárgyát sajátos szerkezete igazolja.
Az – európai – esszé, mint Lukács és Adorno nyomán Bacsó írja, töredékekben gondolkozik, egy már megformált (elmúlt) tárgyat jár körül, arra reflektál, s esetenként a részből egészet formál(hat). Az esszében nincsenek lábjegyzetek – teszem hozzá –, az esszéista nem szégyenkezik szubjektivitása miatt, nem tart igényt az „igazságra”, bár az autentikusságra igen. Erős és magabiztos, ugyanakkor szkeptikus s ironikus szerzőt igényel. Röviden, az esszé szerénynek tűnő, de gőgös műfaj, írói – bár nem szépírói – készséget, filozófiai – bár nem rendszeralkotó – készséget igényel. Nehéz esszét írni. Még nehezebb jelentős esszét írni. Ahogy Angyalosi írja, igen nehéz egy esszét befejezni. Nem egyszerűen az iskolában tanult „befejezésre” van az esszéistának szüksége. Az esszét ugyanis csattanóval kell befejezni, kissé a vicchez hasonlóan.
Mindkét kötetben van egynéhány jól sikerült esszé. Mint például Bacsónál a Megjegyzések Blanchot „L’Écriture du désastre” című könyve kapcsán, Angyalosi esetében pedig a címadó
A minta fordul egyet esetében. Mindkét esszé megvilágító csattanóval végződik.
Bacsó kötetét, címéhez hűen, az elmélet elemzése vezeti be. Ő sem tudja megállni (ahogy majdnem egyetlen filozófus sem), hogy a „teória” körüli reflexió során ne a fogalom eredeti görög értelmezésére (szemlélődés) utaljon vissza. Nem általában az elméletre, hanem a művészetelméletre.
A görögökhöz való visszanyúlás nem marad Bacsónál puszta filozófusi formalitás, mert szükség volt rá annak a fordulatnak a bemutatásához, mely a teória – mint művészetelmélet – modern filozófiai értelmezéséhez vezetett. Ez az új (szubjektív, de a szubjektumot felülíró) értelmezés az érzékelés értelemgeneráló jellegeként írható le, „melynek révén az elmélet úgy szemléltetheti tárgyát, hogy az megszűnjön tárgy lenni”.
Ennek a gondolatmenetnek a fonalát veszi fel újra Bacsó a modern esztétikát (művészetfilozófiát) elemző tanulmányában, mellyel a kötetet lezárja. A szimmetrikus kötetépítkezés keretet alkot, s e kereten belül helyezi el Bacsó mindazokat az egyes konkrét elemzéseket, melyek rövid bemutatására még visszatérek.
Angyalosinak nehezebb feladat jutott, mint Bacsónak, mikor az irodalomtörténet mibenlétének és funkciójának értelmezésére vállalkozott.
Angyalosi nem tartozik a ledorongoló kritikusok táborába. Ebben a könyvben legalábbis többnyire olyan kötetekről ír, melyekben gyönyörűsége telik. S ha gyönyörködésre nem is ad minden értelmezett írás számára módot, mindig igyekszik nemcsak az írói intenciót megérteni, hanem a mű érdemeit is felmutatni.
Ez a tiszteletre méltó és barátságos kritikusi magatartás azonban nem tud hasonlóan érvényesülni, amikor irodalomtörténeti munkák elemzésére kerül sor. Angyalosi ezzel önmagát kötelezte arra, hogy felvázolja az irodalomtörténet „eszméjét”.
Hozzátenném, hogy, az esszé esetéhez hasonlóan, itt is elsősorban kontinentális európai ügyről van szó. Az „irodalomtörténet”, ahogy a „művészettörténet”, majd a „gazdaságtörténet” vagy a „tudománytörténet”, a „vallástörténet”, a „kultúrtörténet” a nagy elbeszéléssel együtt, a kontinentális Európában született, s itt is őrizte meg befolyását mind a mai napig, bár csökkenő mértékben.
Angyalosi – irodalomtörténeti ideáljának felvázolásakor – idézi Compagnon gondolatát, mely szerint az irodalomtörténet nem más, mint a hagyomány közvetítette kánon kipróbálása, s hozzáteszi, hogy ezen – többek között – a kánonként megjelenő szériák próbáratételét s esetleges elvetését is érti. Ez körülbelül annyit jelent, hogy az irodalomtörténet egyfajta kánonkritika. Semmi sem indokolja, hogy egy kánonkritika időrendi sorrendben kell, hogy haladjon, hacsak nem kánonszériákról van szó, de azt még kevésbé, hogy az „irodalom egész történetét” kell elbeszélnie. Végül még azt sem, hogy problémák köré kellene rendeződnie.
Az irodalomtörténet Angyalosi által javasolt eszméjét a magyar irodalom története nem fogja – egyelőre – teljes mértékben betölteni. Azokban az országokban ugyanis, melyekhez Magyarország is tartozik, melyekben az államiság története (a voltaképpeni történelem tárgya) nem volt folyamatos, csak az igen széles értelemben vett irodalom képviseli a nemzeti folyamatosságot. Az efféle országokban irodalom és történelem viszonya másként alakul, mint Franciaországban, s különösen másként, mint Angliában vagy az Újvilágban. Ezekben az országokban még az úgynevezett „világirodalom” is többnyire és mindmáig a nemzeti szemléletmódhoz kapcsolódik, lásd például a görög vagy római irodalom, különböző fajsúllyal – és distanciával – való megjelenítését a német vagy olasz világirodalom-történetekben.
Mind Angyalosi, mind Bacsó esszéit és kritikáit a kettős megközelítés jellemzi. Egyrészt elmerülnek kritikájuk tárgyának egyszeriségében, másrészt egy meghatározott filozófia nézőpontjáéból közelednek ugyanehhez a tárgyhoz.
Ez Bacsó esetében mondhatnám természetes, hiszen az ő filozófiai megközelítése hermeneutikai, s a Gadamer hermeneutikája éppen az értelmezett tárgy, elmélet vagy mű és a jelen talaján álló értelmező horizontjainak fúzióját tekinti a műértelmezés normájának. De Bacsó mint hermeneuta sem dogmatikus. A Faust második részének elemzése kapcsán pusztán azt a kérdést veti fel, hogy olvasható-e ma is a mű, s bár erre a kérdésre igenlő választ ad, hozzáteszi – Gadamerre hivatkozva –, hogy ennek az „igen”-nek kimondásához az olvasó jóakaratára is szükség van. (Bevallom, belőlem hiányzik ez a jóakarat.) A hermeneutika elsősorban beállítódás Bacsó esetében, s így filozófiai hősei sorában nemcsak Heideggerrel vagy Schelerrel találkozunk, hanem Hegellel és Derridával is.
Angyalosi esetében a Derridához fűződő intim filozófiai kapcsolat a döntő, mindenekelőtt Derrida briliáns szövegeinek finom, értelmező és megértő olvasása. Bár könyvet írt Barthes-ról, s ebben a könyvben is sokat emlegeti, nem megközelítésében követi. Mindig saját magát adja. A modern francia filozófiához való személyes vonzódása ugyanakkor nemcsak a filozófiai tárgyú írásokban, hanem az egész kötetben nyilvánvaló.
Közös vonásaik ellenére mégis két nagyon különböző könyvről van szó. Így hát röviden mindkettőről külön fogok beszélni.

*

Angyalosi három részre tagolta kötetét. Mindhárom részt az egyenes beszéd jellemzi abban az értelemben, hogy az író adja elő saját ítéletét, véleményét, gondolatait és kételyeit. Vannak a tanulmányokban és esszékben hivatkozások más szerzők véleményeire, néha polemikus éllel is, de a legtöbb esetben az interpretáló egyedül áll szemben az interpretandummal, a maga nevében beszél, értelmez, ítél (illetve tartja vissza ítéletét).
A kötet második részének, melyben a szerző főképpen kortársairól írott kritikáit gyűjti össze, azt a beszélő címet is adta: A kritikus hátralép. Ezzel az önjelölő címmel utal a Bertók László egyik verseskötetének kritikájához megint csak általa adományozott címre (A költő hátralép). „A költő hátralép tőlünk, de önmagától is, hogy jobban megfigyelhesse (kihallgathassa? kitapinthassa önmagán?) a benne (s ugyanakkor kívüle) zajló folyamatokat.” Angyalosi módot ad rá, hogy az ő kritikusi magatartását is hasonlóképpen értelmezzük.
A kortársairól írott kritikát Angyalosi társadalmi megbízatásnak érzi, mondhatnám, hogy a kritikus kitüntető feladatának. E kitüntető feladat gyakorlásával a kritikus veszélynek teszi ki magát. Az esszé tárgya, akár írásműről vagy más művészi tárgyról van szó, ahogy Adorno nyomán erről szót ejtettem, már eleve megformált, s ebben az értelemben elmúlt. A kritika tárgya ezzel szemben nem a már megformált, hanem a megformálandó. Ezért a benne zajló folyamatokat a Másikban zajló folyamatokkal együtt figyeli meg. A rizikó e két tényező egységének esetleges felbomlásában áll. Magyarul, nem tudom, mi lesz abból a költőből, akinek verseit most mindenki figyelmébe ajánlom, de azt sem tudom, hogyan fogom én holnap ugyanezt a verseskötetet vagy ugyanezt a novellát érteni, értelmezni, látni. Kritikáiban Angyalosi többnyire egy műről ír. Ezt lehet sajtónk igényének számlájára is írni, de nem hinném, hogy itt elsősorban efféle külső kényszernek való megfelelésről lenne szó. Az egyes kortársi művek ugyanis Angyalosi szívügyei. Úgy lép hátra, ahogy egy kertész hátralép, amikor egy virágágyat szemlél. Angyalosi kritikái valóban a kertész kezére vallanak. Gondozza a virágokat, időnként gyomlál, de mindig örül annak, ha életképesek, növekednek.
Angyalosi kedvencei – legalábbis ebben a könyvben, s ennek is az aktuális kritikákat összegyűjtő, második részében – a verseskötetek. Több prózai műről is megértéssel ír, és ezeket is finoman elemzi, például Nádas Péter novelláját (Saját halál) vagy Nemes Nagy Ágnes prózáját, de legjobb kritikusi készségeit mint verselemző hozza munkába. Tandori Dezső, Aczél Géza, Bertók László, Orbán Ottó és néhány más kortárs verseit nemcsak nagy akríbiával, hanem nagy szeretettel is boncolgatja. Így ajánlja az olvasónak.
A szeretet és az irónia persze nem okvetlenül ellentétek. Feltűnhet például, hogy míg Kemény István egy versének zárlata („De nem tudom”) „dühödt indulatokat” váltott ki belőle, addig kritikájának zárómondata (ha nem is zárlata) így hangzik „Az igazság az, hogy nem tudom.”
Angyalosi könyvének első és második szakasza között nem nehéz egyfajta diszkrepanciát felfedezni. Míg a második rész a folyamatban lévőről, a jelenről számol be, a jelen néhány reprezentatív tanújának bemutatásával vagy inkább felmutatásával, addig az első rész a múltról szól. Olyan világ(ok)ról, mely(ek)ben a kritikusok nem léptek hátra, ahogy a költők sem. Nem derül ki a könyvből, hogy Angyalosi vajon nosztalgiával tekint-e vissza e korokra, vagy éppen ellenkezőleg. Azt hiszem, mindkettő igaz, de talán az előbbi az igazabb.
A kötet első szakasza, A modernség dilemmái című, különböző műfajokat foglal magában. Közös vonásuk nemcsak az, hogy valóban a modernség dilemmáit állítják központba, hiszen megteszik ezt a kritikák is, hanem hogy az irodalomtörténeti tanulmányok és esszék a múltról beszélnek. Van itt verselemzés, többek között egy ősi filozófiai dilemma (a rész és egész) költői megfogalmazásának bravúros értelmezésével Ady és Kosztolányi egy-egy verséhez kapcsolódva. Van itt karcolat s, mint említettem, esszé is, mint a József Attila Babits-képéről szóló. De az első és második szakasz diszkrepanciájáról szólva nem ezekre az írásokra gondoltam. Hanem A Hét első évtizedéről, a Nyugat politikájáról, a Szellem indulásáról és a Neovojtina esztétikájá-ról (azaz Ignotus művészetelméleti vázlatairól) írottakra.
Három folyóirat, a XIX. század végétől a XX. század első negyedéig. Mindhárom egy-egy ügyet képvisel, támogat, terjeszt. A Nyugat „nagy forradalmának” A Hét szerkesztői voltak az „enciklopédistái”.
Annak a kornak sem költői, sem pedig kritikusai nem léptek hátra. Nem csupán az egyes virágok megőrzésén fáradoztak, hanem az egész kertet, azaz a magyar kultúrát és ízlésvilágot akarták radikálisan átrendezni. A városi irodalmat vagy akár a manapság üresen csengő „emberiség eszméjét” állították szembe a provinciális népiességgel. Az egész korszakot szem előtt tartva Ignotus (akiről Angyalosi könyvet is írt) volt a modernség egyik vezető szelleme. A Szellem Lukács és Fülep szerkesztette két száma egy kulturális elit ízlését képviselte és támogatta.
A modernizmus kialakulásának évei már mögöttünk vannak, ahogy maga a modernizmus is. Azaz nincs már szükség izmusokra ahhoz, hogy modernként gondolkozzunk és éljünk, ha azt különböző módokon tesszük is. Polémiára persze most is van mód, de nincs különös jelentősége. Nincs olyan folyóiratunk, melynek pregnáns modern (vagy posztmodern?) irányzata volna, ha alkalmanként egy-egy írót vagy költőt kissé sajátjának tekint is. Még olyan politikailag bátor és elkötelezett hetilapnak, mint amilyen az És, sincs semmiféle irodalmi irányzata, jelentősége. Vagy a mi kutyánk kölykét ápolgatjuk, vagy a színvonalat (e kettő szerencsés esetben összeesik).
A kritikus tehát nem csupán azért lép hátra, mert ez a személyes beállítódása. Könnyen el tudom képzelni Angyalosit a XIX. század végén vagy a XX. elején, mint A Hét, a Nyugat vagy a Szellem lelkes szerkesztőjét, kritikusát. Ő azt teszi, amit a mai kritikus tesz és tehet – nálunk, ahogy mindenütt, ahol a modernizmus már természetessé válva megszűnt modernizmus lenni. Ápolni azt, ami ígéretes. Ismétlem, nem tudom, hogy Angyalosi szeretne-e olyan korban élni, amelyben egy irodalmi folyóiratnak, kritikusnak jelentős társadalmi súlya volt. A (majdnem) lehetetlent nem lehet ésszerűen akarni.
Angyalosi kötetének harmadik szakasza – majdnem – a szoros értelemben vett filozófiáról szól. Ez igaz még az első tanulmány esetében is, melyben a kritikus Henry James Minta a szőnyegen című novellájával kapcsolatban a „titok”, a „titkos minta” sokat vitatott enigmáján gondolkozik. Talál is megoldást („a titok maga a mű”), de nem ez a lényeges ebben a filozófiai esszében. A magam részéről inkább az elásott kincs teológiai értelmezésére hajlok, mely szerint az elásott kincs, a titok, a titkos ábra nem más, mint a hagyomány. (Igaz, a két értelmezés könnyen összeolvasható.) A legfontosabb a kérdés gondos és a legkülönbözőbb értelmezésekre reflektáló körüljárása.
A Derridáról írt tanulmány kissé hasonlít Lukácsnak Balázs Béla és akiknek nem kell című polémiájára. De Angyalosinak nincs szüksége gyilkos polémiára, csak azt mutatja meg megértő elutasítással, hogy akiknek Derrida nem kell, azok egyszerűen visszautasítják, irodalmi blablának nézik mindazt, amit hagyományos filozófiai ízlésüktől vezettetve nem értenek. Azaz nem akarnak érteni. Magam is megéltem hasonlókat. Harminc évvel ezelőtt az angolszász filozófusok egyetértettek abban, hogy Hegel Fenomenológiá-ja zavaros irodalmi fecsegés és semmiképpen sem filozófia. S Derridát olvasva nekem is folyton azt mondogatták a diákok, hogy „mit akar ezzel Derrida mondani, tessék nekünk ezt röviden összefoglalni”. S amikor végül megértették, hogy miről van szó (amit Angyalosi nevéhez méltóan angyali türelemmel értet meg az olvasóval ebben az írásban), azonnal ők is „dekonstruálni” kezdtek. Katasztrófa! Angyalosi erről is beszél, hogy miért személyes manapság a nem problémamegoldó filozófia, hogy miért utánozhatatlan.
Ez a tanulmány felcsigázta kíváncsiságunkat. Ezután már nagyon várjuk Angyalosi Gergelynek Derridáról készülő monográfiáját.

*

Bacsó Béla óvatosan a Filozófiai és művészetelméleti írások alcímet adta Az elmélet elmélete című könyvének. Ha műfajokban gondolkozunk, nyugodtan beszélgetünk esszéről, tanulmányokról, előadásszövegekről. De mindezeknek az írásoknak van egy közös vonásuk. S éppen ez a közös vonás Bacsó esztétikai-filozófiai személyiségének pecsétje. Magamban ezt már Bacsó korábbi kötetei nyomán úgy fogalmaztam meg, hogy ő voltaképpen mindig esztétikai-filozófiai novellákat ír. Azaz rövid írásai is többszereplősek, s minden írásában történik valami.
Ha jól figyeltem meg, minden Bacsó-írásban vannak idézetek. Ő ugyanakkor az idézeteket teljesen másként alkalmazza, mint ez szokásos. Az idézés egyik célja a szerző nézeteinek alátámasztása lehet. Ekkor az idézet funkciója a szerző álláspontjának tekintéllyel való megerősítése. Másik lehetséges és szokásos célja a szerző tudásának, műveltségének, tájékozottságának bemutatása. A harmadik cél az idézet mankóként vagy fogódzóként való használata. Idézek, majd utána az idézettel kapcsolatban elemzem magát az idézetet és ezen keresztül az idézett mester gondolatait általában. Végül idézem az „ellenséges” vagy „hamis” értelmezéseket azért, hogy megcáfoljam vagy esetleg nevetség tárgyává tegyem azokat.
Nos, Bacsó egyiket sem teszi. Nem az a célja, hogy cáfoljon vagy igazoljon, hogy műveltségét fitogtassa, vagy hogy egy idézet alapján bontsa ki az idézett gondolkodó írásainak üzenetét. A legkülönbözőbb szerzőktől az adott témával kapcsolatban idézett szövegei ugyanis szervesen bele vannak illesztve magába a szövegbe, részeivé válnak az írásban megjelenő történésnek. Így aztán az írás szereplői lesznek. Minden szereplő mondja (a vitatott kérdés kapcsán) a magáét, míg Bacsó elvezeti az olvasót a történeten keresztül a végkifejléshez. A végkifejlés persze nem okvetlenül megoldás, ugyanúgy lehet kérdés is.
Itt van azonnal például A tragédia és jellem című tanulmány. Főhőse Arisztotelész, aki már tanúsítja, hogy a hagyományos iskolás felosztás (az ókorban sorstragédia, az újkorban jellemtragédia) elfogadhatatlan leegyszerűsítés. Az antik tragédiában is döntő szerepe van a jellemnek. De aztán fellépnek új mellékszereplők, mint például Hans Jürgen Horn, akinek egy idézete tovább bonyolítja az elméleti cselekményt. Hiszen ő azt mondja, hogy nem a jellem, hanem a cselekvés az antik tragédia sarokpontja, mivel – folytatja a történetet Bacsó – „az ember éppen a tett által mutatja meg másnak és derül ki a maga számára, hogy valójában ki is ő”. Nem követem tovább ezt az elméleti novellát, melynek történetébe Bacsó később beilleszti az antik vallás és tragédia szoros összeszövődésének eseményét, különösen a Dionüszosz-misztériumokkal és Euripidész drámájával kapcsolatban.
Ebben a novellában történetesen van csattanó: „Az ember legtragikusabb szembenézése önmagával a görög tragédia sajátja marad.” Mondanom sem kell, hogy a csattanó állítása önmagában nagyon is vitatható.(Fodor Géza bizonyára nem fogadta volna el.) De ami nem vitatható, hogy Bacsó egy izgalmas novellával bizton vezeti az olvasót e csattanó elfogadása felé.
Nem azért beszélek másik két „novelláról”, hogy bizonyítsam a bizonyíthatatlant, hanem azért, mert önmagukért beszélő kitűnő írásokról van szó. Ezek a Vázlat a gyűlöletről és A fenomén és nyelv kérdéséhez. Az elsőként említett írás Schelerhez, a másodikként említett Husserlhez és Derridához kapcsolódik. Igaz, beszélhetnék még a hegeli és heideggeri tapasztalatfelfogásról írott tanulmányról is, de ennek értelmezését az olvasóra bízom.
Bár Scheler az elsőként említett írás tárgya, Arisztotelész megint az először megjelenő szereplő, ha nem is a főszereplő. A szeretet-gyűlölet bipoláris fogalma az a bizonyos főszereplő Schelernél, s bár nem kérdőjelek nélkül, Bacsónál is.
Bevallom, hogy nekem nagy bajom van a szeretet-gyűlölet bipoláris fogalmi használatával. Azt a látszatot kelti, mintha a szeretet-gyűlölet egy lenne az értékorientációs kategóriák közül (ahogy a jó-rossz, helyes-helytelen), de nem az. Mikor Platónnál egyes drámai figurák ekként használják, ez nemigen találkozik a filozófus egyetértésével. Lehet választani jó és rossz között, helyes és helytelen között, de nem lehet választani szeretet és gyűlölet között. Véleményem szerint a közömbösség, ez a ritkán említett arisztotelészi közép, mind a szeretet, mind a gyűlölet ellentéte. (Ezt választja a sztoikusok többsége.) Igaz, szükség volt a szeretet-gyűlölet bipoláris kategóriáira, méghozzá kozmikus értelmezésük szempontjából (még az újkorban is, mint vonzás és taszítás).
Ebben a kérdésben tehát én inkább vitatkoznék Schelerrel, mint Bacsó teszi, de hát ő Schelert sem vitapartnernek, hanem szereplőnek tekinti.
Bacsónak igaza van abban, hogy a kijelentés, „gyűlölöm, mert gyűlöletes, szeretem, mert szeretnivaló”, nem tautológia, de ugyanakkor – tenném hozzá – a probléma itt nem az, hogy ez „csoda”, hanem hogy a két kijelentés nem szimmetrikus. Legalábbis akkor semmiképpen sem, ha a „lélekről” van szó. Hiszen mindenki tudja, hogy a szeretet általában „jó” érzés, „igaz érzés”, míg a gyűlölet érzése kínos, fájdalmas s gyakran önpusztító is, ahogy többek között a Bacsó által elemzett embergyűlölet és az öngyűlölet esetében. Scheler leírása, hogy a valaki iránt érzett szeretet rögződhet bennünk, holott azt a valakit gyűlölnünk kellene, mert gyűlöletes, számomra értelmezhetetlen. Ha e helyett azt mondta volna, hogy meg kellene szűnnünk őt szeretni, ezt el tudnám fogadni.
Bacsó érdeme, hogy minden elismerés ellenére javítja Schelert, mikor utolsónak Cicerót idézi. Cicero a római köztársaság utolsó évtizedében mintha aláírta volna Scheler ama gondolatát, hogy „az emóciók szintjén van az ember legtávolabb attól, amit direkt valóságvonatkozásnak nevezünk”. Arisztotelész ennek éppen az ellenkezőjét állította Retoriká-jában.(Mondjuk, féltékenységből gyűlölünk valakit. De ha rájövünk, hogy valaki más csábította el a szeretőnket,
nem gyűlöljük többé, akár szerethetjük is.) Csak amennyiben a kollektíva jelöli ki a gyűlölet tárgyát, kizárólag ebben az esetben találó Scheler állítása. (A barátot szeretjük, az ellenséget gyűlöljük. Azért gyűlöletes, mert ellenség, tehát gyűlöljük, mert gyűlöletes.) S ennyiben az sem találó, hogy a gyűlöletben nincs semmi „szociális”.
S miután mindezt elmondta, miután mindezeket a szereplőket felléptette, Bacsó egy radikális fordulattal és szellemes csattanóval zárja le ezt a kis novellát is. Miután felbosszantott minket (vagy legalábbis engem), ellenkezésünket váltva ki, egyszerre csak azzal zárja le elmélkedését, hogy a világhoz való emocionális viszony is a világ egyfajta megértése. Akkor is az, ha ezt az érző lény sokszor nem is érti, mert „a tárggyal kapcsolatban még létező faktikus viszonyok gátlás alá rendeződnek”. A filozófiai novella egy korábbi szereplőjének korábban eljátszott szerepe és monológja (a valóságvonatkozás teljes hiányáról a gyűlölet és a szeretet esetében) ezzel megkérdőjeleződik.
Hadd térjek el egy bekezdés erejéig a novellaépítkezéstől. Az előbbiekben Scheler nyomán elbeszélt történet magvához Bacsó többször visz-
szatér kedvelt problémáival kapcsolatban, mint amilyen a nyelv, a fenomén vagy a tapasztalat. Így például Tengelyi tapasztalatelméletével kapcsolatban Husserl affekciófelfogására hivatkozik. Minden tapasztalat affektív tapasztalat is, s mint ilyen ráébreszti az embert arra, ami fontos számára, vagy amit annak hisz. Egy szempontból persze Hegel, hogy úgy mondjam, győzött. Nem kérdés Bacsó számára, ahogy szereplői számára sem, hogy minden tapasztalat a tudat tapasztalata.
Nincs itt helye annak, hogy Bacsó novellisztikus építkezését a fenomén és a nyelv kérdéséről írott esszé esetében is végigkövessem. Azzal a kérdéssel indít, hogy vajon miért nézte Husserl a nyelvet oly nagy gyanakvással. Ez a gyanakvás, illetve ennek filozófiai kifejtése termékenyíti meg Derridát is az indulás pillanatában, s ebből a szempontból is tartja jelentősnek Bacsó a francia filozófus Husserl-értelmezését. Husserlnek az a felismerése, hogy az eredendő létet a nyom felől kell megérteni, lesz Derrida ősírásra vonatkozó gondolatának ősforrása.
Bacsó Béla sok kiállítást nyitott meg, de ezt sosem tekintette pusztán formális feladatnak, ellenkezőleg, mindenkor elmélyült annak a művésznek művészetében, akiről éppen beszélt. E tárlatkritikákból csak egyeseket emel köteteibe. Ebben a kötetben egyedül a Megyik János műveiből rendezett kiállítás értelmezését olvashatjuk.
Bacsó filozófiai gondolkodásáról ez a kötet reprezentatív képet nyújt. Ha azonban mint a képzőművészeti alkotások, illetve alkotói problémák esztétáját akarjuk megismerni, inkább korábbi kötetéhez kell fordulnunk. Ezekben nemcsak műkritikusként lép elénk (bár úgy is), de művészetfilozófusként is. Olvashatunk tanulmányokat a tájképről, az építészetről, az aktról. S e sorok írója izgatottan várja születendő könyvét a portré művészetéről.

Heller Ágnes