Tóth Krisztina

HOSSZÚALVÓ

Hol jártál, Hosszúalvó, meséld csak el, miféle szerverek
továbbították rezgő képeid a ködös óceán felett,
voltál-e szélsirály, keresett-e a billenékeny álom
kapaszkodót árbocrúdon, guanóval borított sziklaháton,
szédültél-e, mint emberként még soha, láttad-e, hogy hiába,
hogy csak csuszamló perc a föld, erdők és testek ruhatára,
ringó morajlás oszlopa, amelyen ébren kell átvonulnod,
láttad fentről, mi volt az út?, egyetlen kiáltásnyi szurdok,
meséld el, Hosszúalvó, mi van a hegy fölött, a lélegző ég alatt,
óriás felhőtüdők rózsáin át a fény hogyan halad,
hogy gurguláz habot a hasadékok szája,
csillog a völgytorok cseppköves uvulája,
még távolabb miket rajzol a jég, a só, a mész,
hogy csak redőzött kép a föld, Isten szemgödre néz,
mondd el, mit mond a víz, locsog a lelkes seregekkel, a lények
mit zúgnak, fáj-e, mondd el, amikor alakot cserélnek,
kihűlő bundák és kihulló tollak alatt a bőrző testek
dobognak, felvijjognak, nevet kapnak, remegnek,
hol jártál, Hosszúalvó?, mesélj ónos, örvényes álmaidról,
tengerbe dőlt olajról, tizenhét tonna sűrű hajról,
mesélj a tűzzel földbe karcolt füstölgő sebhelyekről,
hidak fehér öltéseit, sorsok gyűrűit látni fentről,
az összefogdosott világon szerpentinek bonyolult ujjnyomát,
házak hullámtörőit, hol megdőlt tetők közt úszol át,
mutasd meg, Hosszúalvó, a halak árnyékszigetét, a nagy hajókat,
hogy kelnek útra és keresnek másutt élő formát a holtak,
hogyan billegteti a csillagok bójáit az ég dagálya,
hogy buknak mind alá, hogy porlik lélegzetté szét a pára,
nyikorgó láncokon kikötve hogyan himbál a kék fény,
és száll a szürkület, iszapba átszivárgó nehézfém,
mit láttál odafent, mesélj a folyosókról is, Hosszúalvó,
hány űrön át haladsz, hogy lesz a titkos pillanatból ajtó,
milyen kilépni ott a kivilágítatlan és hűs terekbe,
marad-e valami, emlékszel-e a tajtékos életedre,
viszed-e sorsodat, mint lassú áramlás a zsákba varrt halottat,
görget-e szőnyegén tovább a zajló múlt, ha ott vagy,
vagy több ezer évnyi csönd sötétjén át beszélsz az óceánhoz,
ismételgetve, amit rövid életed radarja látott,
pulzáló kis doboz, lesüllyed-e a lélek majd a fenti mélybe,
vagy lebeg és forog, fényhólyag, mit sem értve,
áttetszően, vakon, sohase bomló, gyilkos holmi,
üres pillepalack, folyton az ég színén fog vándorolni?