Térey János

A GRÁNIT ÉS AZ ERDŐ

A „Protokoll” című verses elbeszélésből

Csomagol, vonakodva, Mátrai.
A küldöttséggel megy Amerikába,
Amelyet maga Skultéti vezet.
Az ENSZ-közgyűlés, tavaszi ülésszak.
„Siránkozásra legjobb alkalom.
Ezt végig fogom szomorkodni”, sóhajt
A bőröndjét etetve Mátrai.
„A téma?” „Az energia”, darálja
Az információt a telefonba
Binder. „Az erőforrások jövője.”
„Ezt végig fogom szomorkodni biztos,
Végig, ha ugyan el nem visz a járvány.”
Mert közben futótűzként terjed az
Új félsz, az új típusú influenza.
„Világjárvány veszélye fenyeget”,
Így Mátrai. Mandzsetták közt kutat.
Utazás előtt fölhívja az anyját,
Hogy beszámoljon kételyeiről
– „Egészségügyi szükségállapot van!” –,
Az új félelmekről és némi jóról,
De nem jut messze… Mert Verocska másról
Beszél. Csak mellesleg veti oda:
„Használd ki ezt az alkalmat. Te, ott lesz
Az unokanővéred is New Yorkban,
Tudtad?” És Mátrai hallgat kicsit.
Szóval a Blanka. És Amerikában.
Mit keres ott? Van mit keresnie.
New Yorkban él az anyja, kémikusként.
A nyolcvanas években ment ki. Vitte
Blankát is, nem örökre. „Jézusom,
Már öregasszony”, így morfondírozik
Mátrai. „Magas, csontos.” Hárítólag,
Élesen, nagyon kurtán, kiböki:
„Verocska, nincs értelme. Énszerintem
Nem jó ötlet.” „Már várja, édesem,
A telefonodat. Ne légy kegyetlen.”
„Figyelj…” „Megadom a mamája számát.
Egy kiállítás képei miatt
Utazott oda. Mindegy már, mi volt.
Illene kibékülnötök. Talán nem?”
Ideát csönd. „Járjunk megint, anya?”
„Ne. Konszolidáljátok a viszonyt.”
„Nem állok vele szóba soha többé,
Elmondtam néhányszor, Verocska, nem?”
„Ott lesz a Blanka is, keresd meg!” „Ennyi?
Elindulok egy másik kontinensre,
És azt se mondod, jó utat?” „Szia.”
Sziszegve pakol. Öt monogramos,
Dupla mandzsettás ing. Váltásnyi öltöny.
Fölborzolt idegekkel készülődik.
„Miért én és miért most és miért pont
New Yorkba, sertésinfluenza-járvány
Idején?” Van két órája hatig,
Mikor bezár a rendelő. „Na, stréber
Volnék talán? Beoltatnám magam,
De hallom, annyira új a ragály,
Hogy még nincs ellene oltóanyag,
És időm sincs.” Bízik a csillagában.

Ferihegyen besorolnak elé
Bőröndjeikkel Binder és Kovács.
„Skultéti és… Skultétiné?” „Dehogy.”
„Vajon jön Vilma néni? Hozza vagy sem?”
Berobban neje nélkül a miniszter,
Skultéti, öt perc múlva. „Hát igen,
Uraim, menetrend szerinti járat.
Nincs különgép, viszont pénzszűke van.
Legalább nem sovány turistaosztály,
Nem kell vacogva vegyülnünk a néppel.”
„Az jó”, súgja, kicsit szégyenkezőn
Kovács, aztán sietve elemez:
„Itt a folyomány: házról házra járt
Egy mexikói adóellenőr;
S kliensei átjártak a határon –”
„– S most úgy hurcolják szét az új ragályt,
Ahogy a virágport szokták a méhek
Az emilyenről, huss, az amolyanra.”
Már ott a védőmaszk Ferihegyen,
A félős utasok szája előtt.
Skultéti izgul, ám jól leplezi.
Ő nem mutathat pánikot, dehogy.
„Nem hord szájmaszkot egy erős miniszter,
Akkor se, ha tisztaságmániás”,
Súgja elismerően Mátrai
Binder fülébe. „Disznómaszk a gyávák
Ismérve.” „Jó maszkot nem kapni itthon.”
„Csak ellenőrzött levegőt fogyasszunk”,
Javallja Binder. Izgatott Kovács:
„Mozikat zárnak be és iskolákat,
Színházakat és múzeumokat,
Templomokat, s a táncokat lemondják.”
Mátrai inkább egykedvű. „Ahogy lesz.”
E valódi siratóférfiak
Körében Mátrai az optimista.

Ujjlenyomatot ad a Kennedyn,
Hüvelykjét nyújtja, engedelmes ember,
Az azonosításhoz. Küldenek
Értük kocsit, elakad a dugóban;
De estefelé fényárral fogadja
A miniszteri delegációt
A magyar konzulátus. „Lehetőleg
Kerülni kell a kézfogást”, hadarja
Minisztere. Kíváncsi lesz, hogyan fog
Skultéti elkerülni minden egyes
Kezet: pont itt, a konferencián.
„Aki köhög, attól távol kell állni.”
Kovács csak néz. Nevet Mátrai: „Mondom,
Hogy üldözési mániája van.
Moss kezet embertársaid után,
Használat után mindig moss kezet!”
Kicsomagol, és szétnéz a szobában.
Az apartman szerény. Nosztalgiával
Gondol a tetőn zöldellő teraszra.
Minden bútor fehér, kollégiumra
Hajaz. Inspirálóan spártai
A szoba. Emlékeit ellenőrzi:
Áll még itt háza az Üdvhadseregnek?
S a norvég tengerészek temploma?
Meg az afrikai ENSZ-missziók?
Szemben az Enklávé nevezetű ház,
Egy ír kocsma, Nathalie-nak ajánlva,
S a házimosoda. Ismeri mindet
Azelőttről, mikor mint kis beosztott,
A Biztonsági Tanács ügyeit
Kísérte figyelemmel. „Figyelemmel?
Az is túlzás.” Lemegy cigizni. Este
Fölhívja Blankát, és természetesnek
Találja a hangját. „A mama jól van.”
Egy büszke Blankát hall most Mátrai.
Minden sima. November óta hozzá
Tartozik a huszadik századi
Gyűjtemény a Szépművészetiben.
„Hát… van beszéd, bár recseg a vonal.
A finomhangolás következik.”

Reggel, mikor az ENSZ-negyedbe indul,
Egy apró oázisra fölfigyel:
Egy fadézsában árvácskák virulnak.
New Yorkban ifjabb fejjel ennyire
Nem tűnt föl a zöld fájdalmas hiánya.
A gránitjárda, gránitfal s a lépcső,
A lába alatt: gránit mindenütt.
Ma meglepi az ingatlanirigység,
Ahogy csak nagyon ritkán idegenben:
„Laknék azért egy East Riverre néző
Toronytetőn egy nyolcszobás lakást.”
Siratni megy a siratók közé:
Gyászolni a Föld gyászállapotát,
És nyitott szemmel alszik bent az ENSZ-ben,
S kávézni jár két programpont között.
A Chrysler-épületbe mindig elmegy,
Ha New Yorkban van. Hívőként csodálja
Az ablakok ezüst háromszögét,
E csipkézet nélküli gótikát;
A bejárati csarnok barackszínű
Márványpadlóján a mintázatot;
Ma azzal tölti ebédidejét,
Hogy mámorittasan fölliftezik
A csúcsra. Véletlen se máshová.
„Ez a kedvencem. Olyan építészet,
Amelyik énekel. Amelyik öklel.
Eget öklel. Öklelve énekel
Tehát”, örül a csúcson Mátrai,
És némán hódol a Függőlegesnek.
Amikor este szabadul az ENSZ-ből,
Még világos van. Persze, ismerősek
A fiákerek a Plaza Hotelnél,
És őseredeti az istállószag,
S a bővérű lány szobra fönt, a kúton,
És ismerős a föld gránitalapja,
A működés talapzata! Olyan jó
A zátonyszerű, súlyos palasziklák
Szürkén csillámló szemcséit figyelni
A Central Parkban. Fényképezkedő
Kínai vőlegény, menyasszony. Szerte
A multikolor iskoláscsoportok
Kacaja. Élvezi hazafelé
Az üzlet nőit, manhattani nőket:
Villog kemény lábszáruk, pőre combjuk
Az ezüstszürke, szűk kosztüm alatt,
A forgóajtón áthaladva… Várják
Éjjel megint az élénklila szirmok
A dézsában, ahol reggel találta őket.

Álmában agya vásznára vetíti
Homokos, baráti partjaival
Manhattant, ezt a paradicsomi
Erdőt, a fű benőtte dombok alján
A szúnyogoktól hemzsegő mocsárral;
Suttogó tölgyesével: utat állnak
A földre dőlt s vesztőhelyen maradt
Fatörzsek, érintetlenség a sorsuk.
Harmatvizű forrás buzog a fák közt.
Tisztás. Füst száll föl a kunyhók közül,
A mannahatta vadászok tüze.
A rengetegre gondol most, ahol
Fenyők alján futott a keskeny ösvény,
Emitt egy friss juharliget, amott egy
Magányos tulipánfa. Vízmosás
Futott a tóba, földút az öbölhöz.
Vadak keresztezték egymás csapását,
Egy komplett ökológiai lánc;
Ott volt a sűrűség, ahol a Times Square,
Pumák cikáztak benne, szarvasok
Meg őzek itták hűvös vadvizét;
Később, hétvégén, vadkacsára lőtt
A pisztrángos patak partján a polgár.
És virághímes rét terült a Harlem
Helyén. Gyanús lápvidék volt a Downtown,
Kelepcéket kínáló ingovány –

A föld köpenye aszfaltszürke aszfalt,
S a rés, melyen át Hádész levegőt kap,
Ez a gőzölgő csatornafedél.
Íme, egy manhole: fura, ahogy az
Aszfaltból kiálló, narancs-fehérre
Csíkozott henger füstölög magában:
Egy kürtő, egy kémény kinőtt a kőből.
Május elseje idén csatakos.
Makacs eső kopog. Ahogy lenéz
Szobája ablakából Mátrai,
Észreveszi, hogy a tokjába tűzve
A nemzetiszín lobogó derűs
Nagy vászna, az élénk piros-fehér-zöld
Már összecsomósodott az esőtől
A konzulátus szép homlokzatán.
„Megszűnt lobogni! Riasszam a konzult,
Intézkedjék?… Na majd a jó idő.”
Ledől egy félórára délután.

Este Kováccsal a Downtownba mennek.
Tudják, itt udvariatlan az utca:
Manhattan folyamatos ütközés.
„Mindenki élő henger, úgy nyomul,
Hogy nem vesz tudomást a másik élő
Testhatárairól. Vakon tolul
Pattogó, fontoskodó üzletember
És kék inges befektetési ügynök”,
Sopánkodik neki halkan Kovács.
„Sokan motyognak magukban az utcán.
Őrültek adnak hangversenyt a metrón.”
„S beérik ennyivel, a puszta szóval,
Ennél több csak ritkán. Nem provokálnak.
A közbiztonság egyre kitűnőbb.”
„Szóval magát nem…?” „Hát nem igazán.
De szögezzük le nyomatékosan,
Nem tudnak viselkedni az USA-ban,
Kedves Kovács.” „Olyan drabálisak.”
Később egy sárga vízitaxi úszik
Velük kicsit, virgonc katamarán;
S közben szárazon méregetik egymást.
„Nem mondok semmit, mert hibát keres,
A kedvenc sportja”, s nézi Mátrai
A szemhatárt. A piac délfokánál
Lemásznak a tatról Mátraiék,
S a hajóhídon végigdübörögnek.
Ernyőt nyitnak a városházi parkban,
Mely a csöpp holland kikötőt idézi:
„Abból lett minden. A Függőleges.”
Amott épül a Szabadság-torony;
A nulla szint fölé mered merészen
Néhány acélrúd. Liftaknák traverze
S a mélygarázsok mennyezetei.
Szemközt, mint rég, egy templomocska áll,
Pál kápolnája, a kemény mementó,
Mely túlélt minden precíz rombolást.
„Az égiek megmaradásra szánták.
Minden tornyot nem. Szent Pálét igen…
S a Két Torony nemléte súlyosabb tény,
Mint a meglétük volt egykor, ezért
Muszáj, hogy – bárhogy – újra álljanak,
S az erős tény legyenek újra ők.”

Taxiznak az Upper Midtownba, mert
Már várja őket régi törzshelyük
A gőgös Rockefeller Plaza alján:
„A Ruhlmann, Kovácskám!”, mert ott a legjobb
A hagyományos bouillabaisse – „Ne tudnád?” –,
S jól átsütik a vesepecsenyét.
Míg szerény ellátmánya volt, azért
Ünnepnapon, ha jót akart magának,
Pár délután elüldögélt a Ruhlmann
Passzázsbelsőre néző ablakában,
S egyik télen, utcai asztalától
A korcsolyázó görlöket figyelte
Az önkormányzat fenyője alatt.
Szélen egy pirospozsgás arcú kórus
Repertoárját végigénekelte,
S kecses meghajlással zárta a blokkot:
Oh Come All Ye Faithful – baráti ének
Zúgott a téren, s megtapadt fülében.
Fiatal volt, dacos. Morcosan fizetett.

Kovács jelenti Skultétinak este:
„Újabban, tudja, olyan nemtörődöm
Ez a Mátrai. Ellátja a dolgát,
De olyan savanyú a képe közben.”
„We’ll see that.” „Senki sem pótolhatatlan.”
Nem csak untatja: bántja már a pörgés,
Hogy indulástól a megérkezésig
Végigkísérje a miniszterét,
A bizalmatlan Skultétit; a gardír’
Már egyre inkább nyűg Mátrainak,
Nincs túl sok kedve egy asztalhoz ülni
Súlyponti országok bikáival.
Protokollundor!, a protokollundor!
Szabadon még fél napja sem marad.

Mikor Skultéti Washingtonba megy,
Beteget füllent. „Akut bélhurut?
És lógni fogok, mint gimnáziumban!”
Kovács kárörvendőn helyettesíti.
Ez most csak bagatell program. Tavaly
Ratifikálni mentek, elcsigázva;
És aláírták a kiadatási
Egyezmény okmányainak cseréjét
Tanúsító jegyzőkönyvet, s ahogy kell,
Jó pezsgővel koccintottak utána,
És a State Departmentben feszítettek.
„Ehelyett milyen pikáns a saját
Unokanővérünkkel randevúzni,
Aki itt van, másért és máshogyan.”
Kuzin, kuzen: egymástól mennyire?
Mátrai nem ideges. Most elindul az
Esőfelhőktől súlyos ég alatt.
A konzulátustól tíz percre van
A megbeszélt hely. Túlvilági látvány
A villámfény reflexe az üveg
Függönyfalon, akár egy intelem.
Nincs nála esernyő. „Röhej, hogy épp most.”
Mennydörgés. Jól megszaporázza. Újabb
Dörej. Útközben zápor csap le rá,
Trópusi bőség. Bőrig, csontig ázik,
Árkádot lesve. Ömlik az eső.
Néhány perc alatt átlucskosodik
Jó szabóval varratott öltönye,
Viszont az özönvízzel is dacol
Komoly sámfához szoktatott cipője.
Az özönvízben későn veszi észre:
Egyszer már elsétált a ház előtt.
„Ez az.” Nagy üvegajtón zúdul át,
S dúltan a MoMA éttermébe lép be.
„A Modern!, így hívják, hogy máshogyan.”
A pultnál érdeklődik. Akad asztal.
Hosszú bárpult, mögötte millió
Fölhalmozott ital palackja, bortár;
És megkapó, mert váratlan tükör,
S könnyed, már-már csilingelő üvegfal.
Leül. Kettejük közül ő az első.
Töpreng a bőrhuzatú pamlagon.
Kapkodva, sértetten szárítkozik,
Kendővel törli arcát, sietősen.
S – „pár száz év múlva” – itt van újra Blanka.
„Mégis, egy tőrőlmetszett Gerdesits lány.”
Nagyon kívánatos. És ropogósabb,
Mint valaha; hol több, hol kevesebb;
Soványabb? Ki van bontva a haja.
Szép frufruja van, hátul kunkorodnak
A fürtök. Szemtelenül fiatal,
És meg kell hagyni, szemérmetlenül szép
Ebben a virágmintás baby dollban.
„Ágoston édes.” „Úgy látom, te jól vagy.”
„Én jól. De semmi jóban semmi részem.
Én ajándékba kaptam mindenem.”
És rendel egy ásványvizet, s utána
Egy jégsalátát. És Mátrai sört.
„Te nem eszel semmit?” „Nem én.” Nem éhes,
Nem ő. Egy darabban a gyomra. Mindig
Ínyencnek lenni fárasztó nagyon.
„Csuromvíz vagy.” Ezt csak most vette észre?
Mátrai belesajdul. „Hogy hiányzik
A mindent átitató bizalom,
Amely Blankához fűzött, hónapoknak
Látszó, eseménydús hetekig,
És éveknek tűnő hónapokig”,
Sajnálkozik magában, és fülel;
„Másrészt, az állandó magasfeszültség,
Az is hiányzik, minden izgalom
Blankával. Régen nem bírtam kinyílni…”
És ősszel lesz majd a grand opening,
Az Edward Hopper!, végre Budapesten.
„Szóval Hopper, a kemény vonalas,
Klinikai realizmus?” „Barátom,
Kölcsönbe kapjuk, amit csak reméltem.
A New York-i mozit. Naná, a Benzint.
És sokkal többet. Még Bostonból is jön
Kép, másik kettő Philadelphiából.
Az utaztatás részleteit is
Sikerült tisztáznunk.” „Ügyes vagy.” „Úgyhogy…”
„Ügyes kislány! Valódi Gerdesits lány.”
Mátrai megkocogtatja a korsót,
És Blanka nézi lassan, szelíden.
„Mondd, újévkor miért nem válaszoltál
A levelemre?” „Hát tudod, azért, mert
Nem tetszett benne semmi. Meglepett
A zsidózásod. Furcsa volt a hangod.
Szívem, fagyási sérüléseket
Szenvedtem melletted”, szól Mátrai.
„Én meg melletted. De én megbocsátok.”
Ma egyszerűen ilyen napja van,
Ma Blanka jó, szokatlanul szelíd:
Olyan bársonyos tónusban beszél
Minden apróságról, mint jó anyák,
És meghökkentően tapintatos,
A túlfölényét ellensúlyozandó.
Negyvenévesen ez a menedéke,
A jó szerencse burjánzó csalitja.
„Ő volt én őszi megszomorítóm?”
Mátrai sejti, lassan sikerül
Felületté zülleszteniük a
Szerelmüket. „Elsimítani mindent.
Nem, Blanka nincs a létezők sorában,
Számomra nincsen ezen a világon,
Leírtam”, gondolja. Szemközt a grófnő
Magát boncolja – „Tudod, hány vihar volt?” –,
S megejtő rabulisztikával érvel.
„Őnála megtaláltam az egyensúlyt.”
„Kinél?” „Buránynál.” „Persze.” „Ő is itt van.
Kimentek Bronxba, a botanikus
Kertbe. Julival fotóznak azáleákat.”
„Szeretek mindent, ami rododendron.”
„Tudod, Burányban mi az érdekes?”
„Na mi?”, von vállat untan Mátrai.
„Ő gyerekkel is feleségül kér. Gavallér.”
Kissé elsápad. Mímeli nyugalmát.
„Burány? Az isten szerelmére, ne.
Nem. Nála körülbelül bárki jobb”,
Gondolja. Nem mondja ki, mert ma diszkrét,
Ma diszkrét. A lovait visszafogja.
S a nőt kémlelve nem szenved, de mégis…
„És te?” „Nincs senkim. Nem kockáztatok.”
„Pedig muszáj. Te elkényelmesedtél.”
Tűnődő, majdnem kíváncsi a hangja.
Majdnem részvétteli, majdnem törődő.
„Sehol a kérlelhetetlen keménység!
Azt máskor, mással. Ma csak jót kapok.
Úgy döntött, ma nem folytatja a kínzást.
Blanka az én női felem. De sajnos
Túlságosan is azonos velem”,
Gondolja elbódulva Mátrai
A vinotéka bámulása közben.
Az utólagos birtoklási vágy
Jól megkínozta… túl van rajta. „Biztos?
Nahát, nahát. Ez az anyás beszédű nő
Nem tehet voltaképpen semmiről.
Ő? Ellenségnél sokkal kevesebb,
Nem érdemes a gyűlöletre. Jól van.”
És Blanka hangja ott cseng a fülében,
Ez a talányos, szépen modulált hang:

„Bizonyos kérdésekben

Borúlátóból derűlátóvá lettem.”
Már mosolyog magában Mátrai:
„Nem győzi hangoztatni ez a nő,
Mennyire boldog. Százszor gratulálok,
Ha százszor mondja: minden nagyszerű.
A minimálprogramom legyen ez.
Ezzel mégiscsak tartozom neki”,
Gondolja, és fönnhangon fűzi hozzá:
„A főnököm Burány nagy tisztelője.
Meg én is. Add át üdvözletemet.”
A nő egy percre elérzékenyül;
Az önimádat két rohama közt
Nagyon szerette Mátrait, tavaly.
„That’s all.” Aztán utcára kilépve
Esernyőt nyit. „Az arca most olyan,
Mint a gonosz boszorkáé az Ózban:
Fél, még elolvad, ha víz éri egyszer”,
Méri a nőt magában Mátrai.
Némán sétálnak, félórát talán.
Figyelik, az ázó tömegben az
Ernyők pálcái hogy koccannak össze.
Blankának és Buránynak jegye van
Az operába. „Foglalt, idejében.”
Idáig kíséri el Mátrai,
És egy huncut méterrel sem tovább.
Bordó szőnyeg a Metropolitan
Opera előtt. Pompás tömeg nyüzsög
A karzatok csigáin. Légi freskók,
Kerengők, folyosók. Korlát aranyból.
Járt már belül. Most csak üvegen át
Szemléli, aminek nem része éppen,
A szépre tupírozott életet.
„Mit adnak ma este?” „A Siegfriedet.”
„Milyen lehet Mime? Na és a sárkány?”,
Tűnődik Mátrai. „Hát, hagyományos.”
„Kibírom Mime nélkül, azt hiszem.
Na isten áldjon, Blanka.” Hazaindul.
A Queensboro híd ködbe burkolózik.
A sarki olasz után köd szitál.
Nem jut a vízig, mert zsákutca a
Keleti 52-ik. „Bezárom
Az ajtót, végre szárazföldre lépve.”

Mindenhol volt nők, mindenütt kavargás,
És minden zugban a múlt árnyai.
„Get the fuck out of here.” És kora reggel
A Blanka hangja visszacseng fülébe:

„Bizonyos, bizonyos
Kérdésekben
Borúlátóból
Derűlátóvá lettem…”
A kitartó, egész napos esőről
Eszébe jut a kopár Williamsburg
A folyón túl, tavalyi sétakörnyék,
A fogdaszerű blokkházak sora
A szatmári zsidók utcáin, vastag
Vasráccsal még az emeleten is,
Hogy megfékezzék a kamasz fiúkat
A férfivá válás napjaiban.
Vagyonkíméletből fekete zacskót
Húztak az éjfekete férfiak
A 2000 dolláros szőrmekucsma
Fölé. És rabbi vezette a kóser
Sárga buszt… Kapkodva átöltözik,
S délben a Ruhlmannba lohol megint.
Azt érzi egyre-másra mostanában:
Az esemény, melyet ő készített
Elő, lezajlott rendben nélküle;
A vacsora, amit ő szervezett meg,
Az ő hiányában megtartatott:
A többiek lemondtak róla, és
Elkezdték nélküle, őnélküle?,
Sőt, desszertig vitték a vacsorát.
„Nem!” Nemcsak Binder várta meg, hanem
A teljes magyar delegáció
A külügyminiszter kivételével,
S néhány mosolygós helyi üzletember.
„Gyanúsan jól vagy, Mátrai.” „Igen,
Jó orvost ajánlott a konzul úr.
Specialistát.” És inti a pincért.
„Ha köhögnél avagy ízületi
Fájdalmaid volnának…” „Akkor, akkor?…”
A leértékelése folyamatban?
Sejtik, hogy nyűgei fölhalmozódtak,
S hogy egén minden felhő összegyűlt?

„Idő van.” „Még fölhívnám az anyámat:
Nincs baj… Ébren van? Számoljunk csak.” „Otthon
Hat órával van később, mint itt.” „Hé, siessünk.”
„Ma utaznak, Mátrai úr? A kulcsot,
Kérem, kívülről hagyja majd a zárban”,
Inti a gondnok lent a folyosón.
Nassol. És a gardróbot kiüríti.
„Apró darabokra szed szét a honvágy,
Hogy összerakjon majd az anyaország.
Öregszem majd egy teljes, tiszta évet,
Mikorra Budapestre visszatérek.”
Most nem csömör, de gyors öntisztulás.

A JFK-n állnak estefelé.
Skultéti gondterhelt. Nem leplezi,
Most már nem. Nem csak magáért aggódik!
„Meglátja, elharapózik a járvány,
És végigsöpör minden kontinensen.
Idő kérdése, hogy pandémia
Alakuljon ki.” „Goodness me!” „Na várjon.
Mert fölfalhat egész országokat,
Emberek millióit döntve földre.
A középkorban harmincmillió…”
Már fönt vannak a budapesti gépen,
Félig-meddig kicsomagolva. Hangos-
Bemondó csendül, hűvös, jól nevelt hang.
„Jól hallok, Mátrai?” „Sajnos, igen.
Azt mondja, nem tud fölszállni a gép.
Nem indul műszaki hiba miatt.”
Percek alatt kiürül a fedélzet.
Morgolódnak, míg másik kapuhoz,
Gyorsan másik géphez terelik őket.
„Ez Amerika, akad tartalék.”
Hamar történik, szinte semmi pánik.
Az új gép röpke másfél óra múlva
Simán, jóformán észrevétlenül
Emelkedik magasba. Néhány percig
Visítanak az eresztékei,
S a csomagtartók rengve ingadoznak.
Mátrai végig félálomban ül,
Tompán, majdhogynem érzéketlenül:
Történhetne tőle most akármi.
Légörvény tombol Kanada fölött.
Látja, a szomszéd lányon szemfedő van,
S fülhallgató a fedélzeti szettből,
Hogy semmit föl ne fogjon, meg ne lásson
Az egész út során. Mátrainak
Gyerekkori társnője jut eszébe,
A Bamba, aki ragtapaszt viselt
Szódásüvegnyi lencséi alatt,
És ő sem volt szép, ahogy ez a lány sem.
Szlovák, úgy látta az útleveléből.
Tenyerébe temeti nedves arcát,
Folyamatosan tüsszög ez a lány.
Itt tüsszög, őmellette. „Nem öröm.”
És védekezésből álomba süpped
Mátrai. Arra ébred, csődület van.
Egy nő rosszul lett Írország fölött:
Fuldokol tízezer méter magasban.
Fölpolcolják a tagjait, ahogy kell,
Gyöngéden elfektetik négy ülésen,
„Stabil oldalfekvésbe helyezik”,
Fontoskodik Kovács, amíg a nőt
Alápárnázzák gondosan. Van orvos,
Van oxigénmaszk, és palack is
Kerül a csomagtartóból. „Derék.”

Mondják, Ferihegyen hőkamerát
Állítottak föl a beérkezőknek.
„A végén, meglásd, karanténba zárnak”,
Mondja Kovács, s faarccal Mátrai:
„Mert Pest bármit megengedhet magának
Lakói védelmében, nem csoda:
A repülőtéren, megérkezéskor
Megmérik majd a hőmérsékletünket,
S ha harmincnyolc fok: nem bocsátanak be.”
A fejét rázza mosolyogva Binder:
„Még mit ki nem találsz. Ez lesz a végső
Világban.” „Sajnos nem, ez a jelen.
A jelennek is csak a kezdete.
Pár év, és megszűnnek az utazások,
Az erőforrásaink kimerülnek,
És tízszer drágább lesz a kőolaj.”
A hír igaz volt: ott a kamera
A reptéri üvegajtó mögött.
Szépen bele kell pillantaniuk,
Míg átmennek a két korlát között.
„Mi ez?”, kérdi Skultéti. És Kovács szól:
„Termografikus képföldolgozó.”
Lázat mérnek a fehér köpenyes,
Szájmaszkos tisztiorvosok a pultnál.
A képernyőjükön az utasok
Színekben játszó szellemképe. Átmegy
A korridoron a miniszterük,
Aztán Kovács, Binder, majd Mátrai.
És nincsen csengő – „Még nincs!” –, sem sziréna.
Néhány pajkos kamasz szigorú viccből
Tüsszögni kezd a vámosok előtt.
„Bajban van a világ”, sajnálkozik
Skultéti. „Mókás fickókkal repültünk,
Azt meg kell hagyni”, kontráz Mátrai.
A zöldfolyosón túl támad a sajtó.
Kamerák kis ligete, vad vakuk.
Átvágni rajtuk gyorsan. „Warmly welcome.”
Egy népegészségügyi szóvivő
Nyilatkozik. „Az amerikai
Húsipar minapi korlátozása
Érint-e minket?” Teljes hangzavar.
Leshelyéről berobban egy riporter:
„Külügyminiszter úr…” „Mi nem beszéltünk
Meg mára semmilyen találkozót.
Hagyjon békén.” És vágtatnak tovább,
A sofőrhöz. „Szagot fogott a sajtó.
A vadvírust a gépünk hozta Pestre,
S megszimatolták valahogy?” „Lehet.”
„Jöttünk a fertőzést széthordani”,
Kurjant Mátrai diadalmasan.
„Mi élvezzük, ha utazik a gondunk,
S azt is, hogy átruházható a gond.”
Skultéti nézi. „Ragadós a példa?
Tréfálkozunk, mi, tréfálkozgatunk?!
Egyébként ugye jól van, Mátrai?”