Szvoren Edina

VIRÁGVASÁRNAP

Ki gondolta volna, hogy a tatár arcú feleségek is eljönnek. Le sem cserélték a templomos ruhájukat, csak kiálltak a körmenetből, átgyalogoltak a sáros falun, s miután odabiccentettek a férjüknek, az út szélére álltak. Izmos szájukat összeharapták, mintha csak csomót kötöttek volna az arcukra, és a répaföldek felé fordultak. A férjek úgy emlékeztek, ez férfidolog. Ki a nadra hívta őket, morogták köszönés helyett.
Igaz, ők is véletlenül szereztek tudomást a dologról: beszélték az inasok, óva intettek tőle a bagókomák, firtatták a karon ülők – kézháttal lett gyorsan a szájukra vágva. Ezt adta hírül a pap hallgatása és a vendel alá dugott papírka ábrája, az istállóba csapott béna nagypapa ezért kacsingatott, az apátnő jobbágylányok hajából font ostora ezért pattogott. Arról azonban senki sem tudott számot adni, hogy ki tette a bogarat a fülükbe.
Persze az óva intők érkeztek elsőként. Zavarukban a csizmájuk sarkát ütögették össze vagy a kezüket lehelgették, mint télen. Pedig tavasz volt, virágvasárnap. Az inasok szemlesütve ácsorogtak, a sekrestyés fülig vörösödve köszöngetett az érkezőknek, az asszonyok férjüktől messze, magányosan várakoztak (furcsa volt őket munkátlanul látni: hogy nem görnyedtek valami teendő felett, hirtelenében föltűnt a vállak szélessége, a fenekek szívós izmossága s a hajfonatok hossza; nem csoda, ha szemük sarkából még a férjek is rácsodálkoztak feleségük ingerlő húsára). A sekrestyés a sókereskedőt röstellte, a cseléd a fattyút, fogatlanék a vénlányokat, éltesebbek a fiatalokat, de hazamenni senkinek sem akaródzott. Mindnyájan szégyelltek olyan emberekkel mutatkozni, akik kaphatók erre a sokféleképp üldözött dologra, pedig tegnap még tisztában voltak vele, hogy nem az ember vet rossz fényt a tilalmasra, hanem a tilalmas az emberre. Csak legalább a gyerekek kimaradjanak belőle, gondolták remélhetőleg a nők, mert az már igazán a világvége lett volna, ha ők is megfeledkeznek a gyerekekről.
Nincs két hete, hogy néhányan a legkisebbek közül sírva jöttek haza az iskolából. Az okítás éppen a tilalmas dolgokról folyt. A rossz leheletű tanító fölsorakoztatta maga előtt a gyerekeket, s állukat a markába fogva, hosszúra növesztett körme hegyével csippentette össze a nyelvüket. Ha sírtak, hosszabban, ha rúgkapáltak, fájdalmasabban. S jól tette, mert ahogy az atya mondja, rettenet nélkül nincs elrettentés. Az istenkáromlástól csak az tartózkodik, aki már tapasztalta a nyelvfogó gyötrelmeit, egyébként meg örüljenek ezek a mai gyerekek, hogy a karóba húzás szemléltetése ma már éppúgy nincs divatban, mint maga a karóba húzás, így nem kell, mint nagyapáinknak, arccal az osztály felé, lábukat enyhén szétterpesztve a tanító combjára ülniük. A jó szülő, bármennyire nehezére esik is, megállja, hogy az iskolából bőgve hazatérő gyereke fejét az ölébe vonja. A jó szülő kifordított kézfeje bütykös oldalával csap a puha arcba, ha a gyereke arról érdeklődik, mi az a ki ne mondd többször. A jó szülő mégis neheztel kissé a tanítóra, amiért eltiltotta a gyerekeket: ha ugyanis nem hozza szóba, soha nem tudják meg, hogy létezik. Hiszen emberemlékezet óta nem játszották sem itt, sem a szomszédos falvakban; a felnőttek is éppen hogy sejtik, mi az, s leginkább csak a büntetés nagyságából következtethetnek a ki ne mondd mibenlétére: ha fogda jár érte, valami istenes vagy pinás dolog lehet.
Kötélidegzetű asszonyaink hiába remélték, ha remélték, hogy a fiatalok kimaradnak a dologból. Ránctalan tatár arcukon csak még jobban kifeszült a bőr, amikor a várakozók közt feltűnt a nádvágó tizennégy éves, facipős fia. Húsos, csiklóforma szájuk elfehéredett, amikor a kofa fejlett lánya a bőrcserző fia mellé somfordált. Bár tavaly nyáron azt beszélték, hogy a kofának ezt a mindössze tizenkét éves lányát rajtakapták, amint jobb kézzel a bal mellét simogatja, s közben azt ismételgeti: kuc, kerekedjél, lapos, domborodjál, azért általános vélekedés volt, hogy az ilyesmihez: milyesmihez?, még túlságosan fiatal. Mégsem küldte haza senki. Ott ácsorgott az út irtás felőli oldalán, és az ünneplőcipője orrát nézegette – mert a barkás körmenetben ő is részt vett. Később olyanféle emberek csatlakoztak a csoporthoz – a falu megátalkodottjai vagy a falu feddhetetlenjei, sőt, az ostoros apátnő, parasztruhában –, hogy lassan már senki semmin nem csodálkozott. Legföljebb ha a pap jelent volna meg köztük, virágvasárnapi öltözetben.
De hála a magasságosnak, nem jött.
Sehogy sem tudtuk elképzelni, hogyan fog ez a várakozás véget érni. Tanácstalanul ácsorogtunk már vagy egy órája. Ki tölti meg a hólyagot bűnökkel. Kérdőn néztek egymásra, akik egymásra mertek nézni. Ki csempészi ki a faluból a hólyagot, anélkül, hogy illetéktelenek meglátnák. Ki mer majd elsőként a bendőbe rúgni. Mert elkezdeni mindent nehéz: egyesek a nászéjszakára gondoltak, mások az első lopásra. Mindenki, még a legfiatalabb is tudta, hogy aki kézzel ér a bendőhöz, az nemhogy megszabadul a rontástól, de csak jobban megfertőződik vele. Volt, aki a betegségéből remélt gyógyulást, volt, aki a káros szenvedélyéből – volt viszont, aki csak a szenvedély látható jeleiből. A bőrcserző mazna fia a dadogásától akart szabadulni, a kofa koraérett lánya az anyányi vágyaitól. Szőrösék intézője a bűntől, fogatlanék dajkája csupán a bűntudattól.
Itt voltak mellesék, akik nyárlott borral kereskedtek, meg itt volt dinnyéséktől a félkarú nő. Utolsónak befutott a halász. A húshagyókeddi vénlánycsúfolásokból ugyan rendre kivonta magát, a szüleit pedig tegezte, egyébiránt azonban elképzelhetetlen volt, hogy olyan bűnei legyenek, mint a többieknek, akiket az atya szerint egyedül hagyott az úr, s akik az útszéli szent szemét kiszúrták, amiért engedte, hogy a vetést elverje a jég. A templombéli feszületről tavaly télen lefolyt a festék, a freskón az egyik latornak két bal lábat festett a mester, aki fizetségképp a falunagy szodómiában is járatos nővérével hálhatott. De az úr megint nem küldte el értünk a megváltót, és megint nem bocsátott tűzvihart a falura, az atya pedig azt prédikálta a körmenet előtt, hogy olykor a büntetés hiánya a büntetés, s bűnös, aki a büntetésben bízik, bűnös, aki az ítéletre vár. De mi lehetett a halász bűne?
Hangokat hallottunk, távoli kiabálást. A folyó túloldalán fekvő falu irányából, a réven innen, embercsoport közeledett futva. Többen voltak, mint mi, mintegy harmincan-negyvenen, szürke porfelhő kísérte őket. Ahogy elhagyták az egyházi kaszáló kiszögellését, és ráfordultak a falunkba vezető útra, jól kivehetővé vált, hogy valami emberfejnél nagyobb alaktalanságot rugdosnak maguk előtt. Ember dolga a büntetés, ha isten hallgat – mondta még az atya. Eleinte kétségkívül sokan elhitték, hogy emberfej gurul a lábak alatt, de ahogy közelebb ért a csoport, az alaktalanságnak előbb a színét, később a formáját is láthattuk, s bár mozdulni senki nem mozdult, egyesek kimondták, ha csak halkan is, amit magában már mindenki megállapított: a hólyag az.
Az embereink beszélni kezdtek egymással. Amikor megértettük az új helyzetet, összébb álltunk, a nők beletörődtek a fiatalok jelenlétébe, a férjek megfeledkeztek a feleségekről: rájuk mosolyogtak. A hólyag az, ismételte a kofa lánya a bőrcserző dadogós fiának, aki, mióta a lány esete kitudódott, a kamrájában a kuc, kerekedjél, lapos, domborodjált próbálgatta, de az első szótagnál tovább sosem jutott. Kukukuku. A bőrcserző mazna fia izgatott bólogatással válaszolt, jobbnak látta nem megszólalni. Szőrösék intézője körbejárt, és meglapogatta a vállakat, buzdításokat súgott a fülekbe. A harci kedvűek alig tudták kivárni, míg a csoport ideér, összeszikráztak a tekintetek, levegőbe lendültek az öklök.
A szomszéd falubeliek iránti évtizedes gyűlölet végre elnyerte kiváltó okát. Ugyan sokak csőrét bökte, hogy odaát az embereknek két neve van (a keresztelőn kapott meg egy családi), hogy odaát ismerik a betűket, vagy hogy a gróf mindig közülük választ inast, szeretőt és lovászfiút, de mindez sosem szolgáltatott elegendő okot a háborúskodáshoz.
Úgy láttuk, hogy a szederjes színű, bűnöktől duzzadó hólyag, amit egy erős madzaggal kötöztek össze a szájánál, minden rúgás után más alakot vesz föl. Amikor a kötélverő rúg, asszonyi fenék formája lesz a bendőnek, amikor a grófi kertész, kulcslyuk, s amikor a révész általunk is ismert babája, csorba fülperec. A mi falunkban is voltak elszenvedői a révészi baba harapdálási kedvének, így mindenki tudta, mit jelent, ha valaki fognyomokat visel a füle porcogóján. S bár az atya nem győzte kiprédikálni azokat, akik, úgymond, személyhez járnak – állítólag a szentírás sem helyesli az efféle gyakorlatot –, a falu néma közvéleménye nem a cemendét tekintette cemendének, hanem a jégcsapfeleséget, a pirulós gyerekkori szerelmet s az olyan nőt, aki megvonja magát a férfitól. Mivel egyesek attól tartottak, hogy a bendő, ha belerúgnak, majd az ő bűnük alakját is fölveszi, s épp akkor árulja el őket, amikor ők már a bűnüktől szabadulandók, ezek az egyesek köszönés nélkül sarkon fordultak, és sietve hazatértek, hogy az atyánál haladéktalanul bemártsák az ott maradottakat. A golyvás fivérek velünk maradtak, pedig nekik ez esetben volt mitől tartaniuk. Egyre türelmetlenebbek lettünk, lábfejünk a rúghatnéktól zsibbadt. Minél nagyobbat rúgsz, mondták a bagókomák, annál messzebb kerül tőled a bűnöd. Rúgd, de ne érintsd. Rúgd, de isten őrizz, hogy nálad hasadjon ki.
Már csak három-négyszáz méter választott el minket az odaátiaktól. Ha a hólyag az árokba bucskázott vagy fönnakadt egy út menti pásztortáskabokron, az ifjak szolgálatkészen ugrottak a labda után, hogy visszarugdalják az idősebbek lába alá. Az utolsó métereken azzal tüzeltük részben magunkat, részben a másik tábort, hogy teli torokból kiabáltuk: rúgjad az anyád szőrös valagát!, amire azonban a révész olyan erővel lendítette meg a lábát, hogy a bűnökkel zsúfolt bendő ötven métert repült, s éppen az egyik golyvás fivért találta homlokon. Egymásnak estünk. Golyvás megtántorodott, belezuhant a porba, réjja, ujjongtak az odaátiak. Jöttek ránk, lökdösődtek, mint alamizsnaosztáskor, lábukkal keresték a labdát, rúgtak minket bokán, sípcsonton, ahol értek, egyen meg titeket a nadra. Babababa. A bőrcserző fia egészen kipirult, de egy pillanatra sem vesztette szem elől a mellsimogatós lányt, ott volt a nyomában, talán úgy gondolta, pipipipi, vigyáz rá. Voltak közöttünk, akik az utolsó időkben éppen a közeli szabadulás reményében merültek még mélyebbre a bűnükben, s mivel eközben nem ettek, nem ittak, nem aludtak, szinte a kezüket fölemelni sem volt erejük, nemhogy visszataszítsák mondjuk a szomszéd falu széles mellkasú kovácsát, akit, úgy hírlett, egyszer le talált taposni a gróf lova, mégis életben maradt. A nádvágó fia volt egyetlen reménységünk, aki facipőjével nemcsak a bendőt tudta jó hatvan méterre visszalódítani a szomszéd falu felé, hanem, hajda, egyetlen jól irányzott rúgással percekre harcképtelenné tette akár ezt a széles mellű kovácsot is. Adj neki! A tiszta tekintetű halász mellé sodródtam, így szemtanúja voltam, amint a lila bendő pár pillanatra apácafőkötővé változik. Összenézni sem volt idő, rúgni kellett, a rakoncaszopó anyátokat. Melleséknek odaát is éltek rokonaik, mert pár évvel ezelőtt elűzték a faluból a hályogos szemű melles nagyapát, akinek tapintással volt szokása ellenőrizgetni a saját lánya nemét. Persze magát a lányt is elkergették, s a melles fivér most elsápadva ismerte föl nővérében a mostohaanyját. A paráználkodás némelyeket ványaszt, másokat, úgy látszik, erősít: melles nővér odaát úgy megerősödött, hogy amikor rúgása gyomorszájon találta az itteni fivért, az hanyatt vágódott a porban, és többé nem is mozdult. Kapd be a fafafafa, egyre hátrébb szorítottak minket a szomszédok, már odalátszott a léckás legelő, ahol a kárlátó a menyasszonyt szokta ellenőrizni, s ahol legutóbb a fűszeres lány folttalan lepedője lógott. Dögölj meg a születésed napján, az odaátiak nem rúgtak akkorákat a disznóhólyagba, mint a mieink, de ügyesebben küldözték lábról lábra a bendőt, s néha azt se tudtuk, kihez gurult, csak a fejünket kapkodtuk egyik bűnösről a másikra, valaki jól érezhetően még össze is kakálta magát a gondolattól, hogy ezek a senkiháziak esetleg hazakergetnek minket. Akinek volt szeme a hólyag alakváltozásaira, elhűlhetett, hogy ebben a mi falunkban milyen sokan élnek a paráznaságnak: egymás láthatóvá vált bűneibe pirultunk bele, de ha valamelyikünk lábfején a hólyag tehéntőggyé változott, azért még képesek voltunk undort érezni egy emberi fütykösforma láttán. Azt kérdeztem magamtól: hogyan kerülök ide. Megszépültek az asszonyok, ahogy szépségükről megfeledkeztek: lökdösődtek, ziháltak, könyököltek, nyáladztak. Orrukból könny folyt, szemükből takony, varkocsuk úgy csapkodott, mint az apátnő ostora, s miközben ádáz igyekezettel kajtatták a hólyagot, hánykódó mellük tenyérként tapsolt a hasukon. Igyekeztem minél többször a bendő közelébe kerülni, de vagy a falumbeli nők taszítottak hátra, szívd az apád erjedt fingját, vagy levegőt rúgtam a nagy igyekezettől, és annak a sekrestyésnek kellett a hónom alá nyúlnia, aki miatt évek óta nem gyónhattam. Nekem az apám halt meg.
Tudtuk, hogy a sekrestyésünk kihallgatja a gyónásokat, ezért volt, aki azzal vétkezett, hogy gyónni járt, mert akkor el nem követett bűnökről beszélhetett; volt, aki beszélt is, vétkezett is; volt, aki abban lelte örömét, hogy a sátáni képzeletű sekrestyés megzsarolja, mert hát magától kinek jutna eszébe kegytárgyakat erősíteni a szemérme elé. Engem azonban mindig feszélyezett a sekrestyés ólálkodása, s inkább egyáltalán nem gyóntam. Nekem az apám halt meg, mert a halálát kívántam.
Már elhagytuk a legelőt, látszott a templomtorony, hallatszott a főtéren ickázó gyerekek nevetése – már nem reméltük, hogy bűntelenek: beszélni nem tudnak –, amikor a disznóhólyag az odaáti kovács egy rúgásától alig észrevehetően felhasadt, úgyhogy csak aki kilátott valamelyest az indulatából, vehette észre, hogy a szelelő levegő furcsa ívet ad a magasra rúgott labdának, s hogy mire visszahull a lábunkhoz, addigra lapos a hólyag, akár a tatár arcú feleségek melle. Szőrösék intézője viszont nem hallott, nem látott, mert ez már az ő utcájuk volt, ez már az ő házuk (tornácukon a messzimama épp babot fejtett), s ezért izgalmában, hajja, meg mert vérzett a szemöldöke, elkerülte a figyelmét, hogy az a repedés a hólyagon egyre hosszabb és szélesebb, ömlik ki rajta két falu bűne, ömlik ki rajta azoknak a gonoszsága, akik voltak olyan szerencsések, és bele tudtak rúgni a disznóhólyagba. Szőrösék intézője óvatlan volt, s ahelyett, hogy hátrább lépett volna, akkorát billentett a hólyagba, hogy majdnem felborult a lendülettől. Ciciciterázzon beleiden a halál, övé volt az utolsó rúgás, és a virágvasárnapi ki ne mondd anélkül ért véget, hogy a bűnbendőt akár csak a lábujjam hegyével érinthettem volna. Meghalt az apám, mert a halálát kívántam, a ló fosson nyakon.
Egyszerre hátrahőköltünk, mintha az ördög jelent volna meg. Minden kéz keresztet hányt, minden giga hörgött, mint a leszúrt grófi disznó. A lila, nyákos hólyag először teljes hosszában szétfeslett, aztán egy illetlen hang kíséretében ernyedten kifordult, ahogy ajkak fordulnak ki az önkívületben, s a két falu legnagyobb paráznáit is zavarba hozta a förtelmes büdösség, amit a hólyag az utolsó benn rekedt bűnökkel együtt kibocsátott. Szőrösék intézője, föl nem hagyva a keresztvetéssel, befogta az orrát, szívéhez kapott (fogatlanék dajkája szerint a rossz oldalon, ahol nem volt neki szíve), majd összeesett. Nem volt kétséges, hogy meghalt.
Aki tehette, hazasántikált, és megette a rántáslevesét. Nem könnyebb: jobb lett az élet, mondták a második messzely után.
Dinnyésék félkarú cselédje az árokparton végezte, a sókereskedőnek minden haja kihullott, és azt beszélték, hogy mellesék bűnben fogant gyerekének a fenekén nő az arca. Az apátnőt holtan, lemeztelenített felsőtesttel találták meg a folyóparti révház mögött, condrájából kibuggyanó mellét kóbor macskák szívogatták. A fityulánál is fehérebb mell világított, a tiszta tekintetű halász hallgatott. Fogatlanék dajkájának lepcses lett a bőre, nyilván, mert kézzel ért a hólyaghoz.
Darab ideig úgy festett, hogy a falunk jó útra tér, vagy legalábbis emberhez méltó bűnei lesznek. A férfiak kevesebbet jártak a révész babájához, iskolásaink gyöngybetűkkel írtak, a jegyző bevezette a családnév használatát. A tanító ritkábban mutatta, mit ne, hogyan ne. Jobb szülők lettünk, nem fájt a szívünk, ha a kölykeinket vertük. Nekem az apám halt meg. Talán a sekrestyés se bánta, hogy alig van mit gyónnunk (a hallgatózásról persze aligha szokott le). Virágvasárnap után néhány héttel azonban beszélni kezdték, hogy a kofa koraérett lánya bimbóbetegséget kapott, és a falubeliek máris attól féltek, hogy minden kezdődik elölről. Mondják, a lányt alkonyatkor rajtakapták a községi csűrben. A palánknak dőlve tűrte, hogy a habogós a mellét simogassa. Jézusnak gyékény ágya, kő párnája. Ez a csöcsöcsöcsöcsfájósok orvossága.