Radnóti Sándor–Bazsányi Sándor

KÉT BÍRÁLAT
EGY KÖNYVRŐL

Darvasi László: Virágzabálók
Magvető, 2009. 680 oldal, 3990 Ft

I

VIRÁGNYELVEN

1. Darvasi László gyönyörű – történetek tömegét és az olvasót is magával sodró – árvízi regényt írt. Nemcsak azért nevezem az értelmezési közelítések első körében árvízi regénynek, mert nyitó és záró képe az 1879-es szegedi nagy árvizet idézi föl, s szerepet játszik benne a másik nagy XIX. századi magyar árvíz, az 1838-as pesti is. Alakjai évszázadokra visszamenő ismeretekkel bírnak a Szegedet ostromló ár- és belvizekről, s más folyók is nőnek s fenyegetnek benne – a Maros vagy Olmütznél a Mettau, 1854 májusában. A regényhősök tudás-, tapasztalat- és képzeletanyagában a víznek és a víz áradásának kiemelkedő jelentősége van. S nem üres metafora, ha a történetek és a képzelet kiáradását a könyv egyik legfőbb jellegzetességének nevezem.
A regény első könyve – Klára könyve – bevezet a regény világába és formálásmódjába. Ahogyan Klára tanulja részeges apjától a világnak egy nem teljesen reális, hanem éberálmokkal, fantáziajátékokkal gazdagított változatát, úgy tanulja meg az olvasó is a regényvilág különböző rétegeit, regisztereit, e regény írásának (és olvasásának) praktikáit. Ebben az értelemben az alábbi idézet nemcsak egy szereplő mámoros lírai fecsegése a történet aktuális menetében, nemcsak halk és borús prófécia az egyik főhős, a beszélő kislányának sorsáról, nemcsak a város – Szeged – kibontakozó költői topográfiájának alkotóeleme, hanem kifejezetten poétikai intésnek és mintának is tekinthető, esztétikai önreflexiónak a regény karakterábrázolásáról és időkezeléséről. „A folyó számtalan föld alatti folyásával évszázadok óta bejár a városba, mossa a házak talapzatát és sárfalát, a kertek végében fenyegetőzik a csillogása, a kerítéseket rohasztja, árkokat váj az utcák közé. Az árkok kiszáradnak, bennük békanyál szőnyege nyúlik, a halott ér medrében kagylókat és halcsontokat lelnek a lurkók. Ám egy reggel hideg forrás nyargal végig a mederben, és abból a vízből inni is lehet! Összekavarodik a bűzös pocsolya az új forrással, vitatkozik és megbékél a régi a maival! A tegnapi napban látható a holnap történése! Hát nem úgy viselkedik a Tisza, akár a fel s alá hullámzó idő, Klárikám?! Velence és Amszterdam csatornái utcák helyett kanyarognak, ám a Szegedet körbehálózó erek olyanok, akár az egymással keveredő emberi sorsok! | Kinek a története csordogál itt, és amott kinek az élete száradt kóró benőtte partfallá? | Az enyém, az enyém!, kiáltotta a kislány. | Kinek a sorsát látni ebben a kis csillogásban, és kié lett homokká, száraz földdé? | Az enyém, jaj, az enyém! | Miért lenne oly nagy baj, hogy soha nem mondható el egészen, ami megesik velünk, mert folyvást a miénkbe csordogál egy másik ember sorsa?!” (20. k.)
Ez a „soha nem mondható el egészen” meghatározó meggyőződése e regény poétikájának. Klára könyve nem mondja el egészen Klára történetét. Az előrehaladó időt újra meg újra visszaforgató következő könyvekben – a cigányokéban, Imréében, Ádáméban, Péterében – újabb és újabb nézőpontok tárulnak fel, az emberi sorsok egymásba csordogálnak „poshadt vagy frissen zubogó erek és átfolyások” (73.) módjára. A belvizek árvízzé változhatnak, s a sorsok, jellemek, a történet és a történelem folyásában vészek keletkeznek – éppoly váratlanul és megmagyarázhatatlanul, mint ahogy Petőfi versében „zúgva, bőgve” megjelenik az áradat.
Az árvízvésztől való elementáris rettegés, a kiszolgáltatottság a természet fenséges erőinek, a XIX. század egyik nagy szorongásformája volt, kivált Magyarországon (ahogy az előző századnak a lisszaboni katasztrófa miatt a földrengés). Ám összekapcsolódott az árvízi hajósok hőstörténeteivel (l. Jókai Kárpáthy Zoltán-ját) s a megelőzés lehetőségével, a nagyszabású szabályozással. Összekapcsolódott olyan történelmi óriásokkal, mint hadadi br. Wesselényi Miklós vagy Vásárhelyi Pál. Ha jól értem, a szegedi árvízkatasztrófa nem volt független az árvízvédelmi munkálatoktól, mert a Tisza útjának lerövidítése, a holtágak „lefűzése”, az átvágások, a gátak közé szorítás növelte a folyó energiáját, s – ahogy egy leírásban olvasom – „az árvízmentesítés ára” „az árvízszintek többméteres emelkedése” volt. A folyókat gátak közé szorították, de ha a gát egyszer átszakadt… A felvilágosodás e dialektikáját persze tanulási folyamatnak is föl lehet fogni, ahol egy hatalmas sokk, a védműveket leromboló nagy árvíz új megoldásokra vagy nagyobb erőfeszítésekre készteti a tanulékony emberiséget.
Darvasi László regényében melankolikus módon inkább a modernizáció ára kerül szóba.
A folyamszabályozás előrehalad, s a regény kergetőző melléktémáinak egyike is ez (Szép Péter vállalkozása). De az áradó szabályozatlanság a mű szerkezetének mintája marad. „…lassan eltűnnek a folyásokon átfektetett deszkák ösvényei, melyek úgy kanyarogtak a házak között, mint erdőkben a gyalogutak. Eltűnnek a kertek aljában csillogó patakok, a tankák és a csöpörkék, ezek az igazi magyar lagúnák, eltűnnek a náddal és sással kerített városi tavak, mert feltöltik őket, eltűnnek a városrészek között terülő lágyabb területek, melyek tavasszal lázat és vérszívókat leheltek a környékre, de ahol kacsatojást és piócát is lehetett szedni, s ahol az első zúzmarákig hallani lehetett a békák kuruttyolását.” (293. k.) „…a Tisza folyása mentén lecsapolják a mocsarakat és kiszárítják a földet. S ha egy emberöltővel ezelőtt az emberek csónakkal utaztak az egyik faluból a másikba, manapság kocsikkal futnak. Hova lettek a végtelen náderdők! A mi vidékünk korábban vadon volt, valóságos őserdő, melyet tiszta kékséggel vágott ketté egy vízér, ami aztán szerencsés esetben akár tóvá is öblösödött. Tavirózsák, nyílfű, a káka rózsás ernyői nyíltak a víz kékjében, és a partokon a bürök csalittá nőtt, a hínár tóborostát képezett.” (344.)
Ha ezeknek az idézeteknek az alapján valaki azt gondolná, hogy a természet idillikus érintetlensége vesztegeti meg az írót, az alaposan téved. A „magyar lagúnák” szépsége nem feledteti a „lázat és vérszívókat”. Darvasi László nem illetődik meg a „dicső” természet „örök szépségétül”, pontosabban a természet örök közömbössége, örök félelmetessége, örök céltalansága, örök tenyészete és enyészete nem játszik kisebb szerepet. De az igaz, hogy a természetnek egy bizonyos prioritása van ebben a regényben a társadalommal, a történelemmel, az emberi viszonyokkal szemben, s ami az utóbbit illeti, kidomborodik az ember szociális, morális beágya-
zottságával szemben természeti lény volta. S noha ebben a prioritásban nem vész el a társadalmi, történelmi és politikai rajz, valamint a gazdag karakterábrázolás, a Virágzabálók mégis elsősorban természeti regény (abban az értelemben, ahogy a Vonzások és választások-at nevezhetjük annak).
Erre mutat a regény másik nagy – a témával és a formával éppúgy összekapcsolódó – metaforája, a víz eleme mellett a növényi lét: virágok és füvek (továbbá gyökér és levél) alakjában s mindezek kiterjesztett értelmezési tartományában. A természet mindenekelőtt a víz és a növény létformáit jelenti.
2. Ám mielőtt az ezzel kapcsolatos magyarázatra kísérletet tennék, ideje ismertetni a regény anyagát, történetét. Ez korántsem egyszerű feladat, ugyanis mellékszálak végtelen számából szövődik össze, s e szálak realitásszintjeit is el kell különíteni. Mindenesetre a legföldhözragadtabb szinten a regénynek négy egyenrangú főhőse van (s mindegyiknek külön „könyve”), akik 1813 és 1824 között születtek Szegeden: Pelsőczy Klára és későbbi férje, a botanikus, virágtudós Szép Imre, annak édesöccse, Szép Péter, valamint féltestvérük, Pallagi Ádám. (Hogy Ádám a Szép fivérek féltestvére, a regény feltáruló rejtélyeinek egyike.) Az ő történetüket követi – vagy pontosabban körözi – végig a mű halálukig. Mindegyik férfi szerelmes Klárába, s mindegyik azt gondolhatja, hogy gyerekének ő az apja. A szabadságharcban Ádám meghal, utána Imrét tizenkét év várbörtönre ítélik (amiből hatot le is tölt), a nagy természetű, kalandozó Péter pedig folyamszabályozási vállalkozásba fog, Klára nélkülöz, és gyermekét is elveszíti. Egy öreg német orvos, Schütz doktor (százéves korában hal meg a szegedi nagy árvíz idején; ez az esemény keretezi a regényt) valamilyen formában a regény minden fontos alakjával kapcsolatban áll; néha megmenti, meggyógyítja, segíti vagy irányítja, manipulálja őket. A történet feltáruló rejtélyei közé tartozik az is, hogy az ő lánya a bécsi házmesternő, Sperlné, akinek fia a szabadságharc leverése után, mint császári detektívfelügyelő, a rendőrség voltaképpeni irányítója, a besúgóhálózat megszervezője Szegeden (egyik spionja, Kigl szerkesztő megöli majd). A kétszeres özvegyasszonyt a már halálos beteg Szép Péter elveszi később. Szerepel egy rossz életéért nyilvánosan megbotozott kis színésznő is, akihez különböző szegedi polgárok járnak (köztük Klára apja és mindhárom testvér), és ő mindegyiket utóbb emlékezetből lerajzolja. Szép Péter élethossziglani laza szerelmi kapcsolatot tart fenn távoli rokonával, Zsófiával, egy a Tisza felső folyásánál élő költő- és földbirtokosnővel, akinél meghúzza magát a forradalom bukása utáni hónapokban. Berger, a tiszai hajósgazda is számos szállal kapcsolódik a regény más alakjaihoz: kifizetetlen tartozás miatt megveri Klára apját, embereivel kis híján megöleti Szép Pétert, akinek később üzlettársa lesz. Ádám osztálytársainak kompániájával – köztük Kigl szerkesztő fiával – gyújtja fel a Klára nevű tiszai roncshajót, velük harcol a szabadságharcban, s egyikük-másikuk Szép Péter segédjeként tűnik föl később. Jelentős szerepe s külön könyve is van annak a cigány törzsnek, mely 1849 augusztusában érkezik a városba. Vajdájuknak, Gilagógnak s lányának, Somnakajnak a története összeszövődik a regény főalakjainak történetével.
3. Ehhez azonban új pontot kell nyitni. Az előző tanulsága, hogy a regény szüzséje szinte fölidézhetetlen. Nemcsak azért, mert annyira terebélyes, ágas-bogas, kiszámíthatatlan, mint
a szabályozatlan folyam, hanem azért is, mert a középszerű hősök és banális történeteik csak egy másik regiszterben válnak jelentőssé, és azok a nagyszabású, emlékezetes és költői jelenetek, amelyekkel telve van a Virágzabálók, csak akkor mutatkoznak meg, ha hétköznapi tevés-vevéseikhez hozzászámítjuk lebegő, fiktív, irreális-esztétizáló fantáziaműködésüket.
Klára és Imre fiatal házas korában bevezetett egy játékot: egész napokra ágyban maradtak, és mesélték egymásnak a napot, azt, hogy ki mit csinált, hova ment. Ilyen módon még a leghétköznapibb események is a fantázia ködébe burkolóznak. Az író e kis költői fikciója szinte modellálja a regény folyamán létrejövő számtalan alternatív életlehetőséget. Ádám haláláért például Klára felelőssé teszi férjét, Imrét, mert nem védte meg (Pétert pedig Somnakaj téves tanúságtétele alapján egyenesen azzal vádolja, hogy ő ölte meg – ahogy az egy alternatív történetben meg is eshetett volna). Imrével való beszélgetésében ezt mondja: „Mondja azt, hogy él! Elég csak mondania, hogy él! | Klára, értse meg, nem állíthatok ilyesmit, ha egyszer megtalálták a halottak között!, suttogta Imre, és nyomban megrémült, mert azt a szabályt sértette meg, ami csodás bezárkózásaiknak volt éppenséggel az alapja, hogy bármi megtörténhet a szavaik által. Átírhatják és újramondhatják a világot, ha ők úgy akarják, csakhogy ő most ezt a kölcsönösen tiszteletben tartott, minden körülmények között, még maguktól is óvott megegyezést, ezt a fundamentális szövetséget mondta fel durván és jóvátehetetlenül, mert ahhoz és csak ahhoz ragaszkodott, ami valóban volt, ami igazán megesett.” (289.) Ez a párbeszéd a regény önjellemzése is, és egyszerre mutat rá az alternatív világok és történések létrehozásának lehetőségére és azok ingatagságára, alaptalanságára, tüneményszerűségére.
Az éberálmok regiszterét ugyanis a regény világosan megkülönbözteti a prózai realitás regiszterétől, de gyakori művészi fogása, hogy e megkülönböztetés kitudódását késlelteti. S mivel a főalakok „könyveiben” rendre visszatérnek más szemszögből ugyanazok az események, ezért e késleltetés gyakran sok száz oldalas lehet. Mindez termékeny olvasói zavart hoz létre, s a regényt költőien titokzatossá teszi (bár bizonyára akadnak olvasók, akik éppen ezért föladják: a Virágzabálók dús történetszövése, a történetek linearitásának felmondása, körszerű visszatérése, állandó idő- és regiszterváltásai miatt még akkor sem könnyű olvasmány, ha a részek elragadnak, és nem kell – talán nem is lehet – „mindent” megérteni). A Klára nevű hajóról egy ideig azt hisszük, hogy Klára apja valóságos vállalkozásba fogott, és személyszállító hajót üzemeltet Szeged és Szolnok között. Fokozatosan kiderül azonban, hogy hajóroncsot vásárolt meg, oda jár ki a kislányával, és utazásaikat a képzelet üzemelteti. Imre kiszabadulása után hazatérve igyekszik megbarátkozni kisfiával, nagy sétákat tesz vele a városban. Az olvasót feszélyezi, hogy tudja: Miklóska három évvel Imre hazaérkezése előtt meghalt, s ezt Klára nem tudatta fogoly férjével. Ám előbb-utóbb megértjük, hogy ez a gyászos képzeletjáték a házaspár keserű játszmájának része: Imre úgy bünteti Klárát, hogy nem veszi tudomásul fia halálát, s a lehetséges világok egyikében tovább éli vele az életét. A 158. oldalon Péter egy kérdésre azt válaszolja, hogy Jézus megverte a kereszttel, a Szűzanya is bántalmazta, Kossuth Lajos pedig a hátát korbácsolta. Ez lehetne képes beszéd, de nem az, hanem olyan abszurd, szürreális állítás, hogy még a képzelet játékaira kivált fogékony, azokat gyakran kezdeményező Klárában is fölmerül Péter részegségének vagy őrületének lehetősége. De a sebek valóságosak, s Péter az olmützi fogadóban szerezte őket Klára védelmében. Ezt azonban nem akarja Klárának elárulni, aki lázálmában a már halott Ádámot vizionálta megmentőjének. Hogy miért éppen ezt a választ adja, arra csak a 634. oldalon kezdődő nagy stephansdomi látomás ad magyarázatot. (Hadd írjam le néhány mondattal – megint csak inkább a szüzsé elmesélhetetlenségének bizonyítékaképpen a komplikált történetszálat. Klára, aki súlyosan neheztel börtönben senyvedő férjére, alig ír neki, s csak egyszer látogatja meg az olmützi börtönben, Schütz doktor nyomására, anyagi segítségével és kíséretében. Ha hihetünk a regény fikciójának, az osztrák börtönökben a rabok szobára mehettek női látogatóikkal, és sor kerül egy végtelenül szomorú, szánalmas intim találkozásra férj és feleség között. A fogadóban viszont Klára a garnizontól a kocsmák népéig mindenkit ágyába fogad. A hír futótűzként terjed, s a helyzet ellenőrizhetetlenül veszélyessé válik, a férfiak erőszakoskodni kezdenek az asszonnyal. Schütz dr. kétségbeesésében Péternek táviratozik, aki az ő lányánál lakik Bécsben. Péter, akinek néhány napja látomása volt a Stephansdomban – erről majd később –, nehéz ökölharcban menekíti ki őket.)
A regény főhősei s kisebb alakjai közül is számosan – ködlovagok, akiknek cselekedeteit külön-különféleképpen nem lehet beilleszteni a gyakorlati racionalitás, de még a morális racionalitás feltételrendszerébe sem, ahonnan nézve fölösleges emberek, hóbortosak, különcök. (E kifejezést kevésbé a szó valószínű megalkotójának, Krúdynak nevezetes portrégyűjteménye – A tegnapok ködlovagjai – alapján használom. Inkább úgy, ahogy később, a Thurzó Gábor által szerkesztett 1941-es Ködlovagok című kötet révén átterjedt Krúdy és a századvég-századforduló irodalmi nemzedéke által megteremtett, költőileg megemelt „fölösleges” figurákra, sőt magukra az írókra is. Ám mégis Krúdy említett kötetéből származik az a megállapítás, hogy a XIX. század legnagyobb magyar családja „a soha ki nem pusztuló különcök, megszámlálhatatlan tömegű furcsa emberek, ál- és valódi bolondok, ezermesterek, találmányosok, svindlerek” családja volt.) A regény Schütz bácsi világának összeütközésével kezdődik a komisz legényekével, akik a banalitás realitásában élnek, míg a százéves aggastyán a legendákról papol. A cseléd elhagyja Pelsőczyéket, fél tőlük, mert úgy érzi, olyanok, mint a kísértetek. Még egymás vonatkozásában is megjelenik ez a realitásvesztés: „Amikor Péter sokáig nem jelentkezett, Klára ingerült lett, könnyen csattanó és könnyen elpityeredő. Úgy hiányzott neki a férfi, mint egy álom.” (70.) A józan, hétköznapi ember pedig egyszerűen bolondnak tartja őket: „Barcs vámtiszt fáradtan nézett utánuk, nem értette ezeket az embereket. A hálót kivetik, a halat kifogják. De miféle szerzet az olyan, aki mindig oda veti a hálóját, ahol biztosan nem úszkál hal?!… | Bolondok, tökkelütött bolondok!, gondolta Barcs vámtiszt, és a vízbe köpött.” (60.)
A ködlovagok legfontosabb ellenképe – mert egyúttal alakmása is – az államhatalmat, a birodalom rendjét és törvényeit veszélyeztető egyéneket megfigyelő és számon tartó bécsi úr, a detektívfelügyelő, akinek munkája az, hogy a kiszámíthatatlant kiszámíthatóvá tegye. Korábban – beépülő kémként és beugrató ügynökként – együtt harcolt a szabadságharcban Ádámmal
és társaival. Azonosulnia kell a gyanúsakkal. S ez „modern érzés”. „Hogy ilyen még nem volt a történelemben, és egy állam sem fordított ekkora figyelmet a polgáraira, mint amekkorát mi alkalmazunk. Én ennek a figyelemnek a része vagyok, s mindazt, ami a személyes jellegzetességem, fel kellett adnom, hogy az országomat szolgálhassam. Ám e szolgálat nem csak lemondással járt. Én tudom, hogy olyanná kellett válnom, mint ők, meg kellett tanulnom a fejükkel gondolkodni, a lelkükkel érezni, és ez, mit tagadjam, valóban nagyon izgalmas dolog.” (317.) A történet korában keletkezett klasszikus detektívregény alapja az volt, hogy a nyomozó megtanul a bűnöző fejével gondolkodni, azonosul vele, és kiszámítja a lépéseit. Mindenki gyanús, de csak egyvalakire illik a racionális séma. A politikai gyanú azonban úgy terül szét mindenkire, hogy egyben föl is építi a bűnt, s bárkit bármikor bűnössé tehet. A racionalitás így fordul ellentétébe minden modern önkényuralomban. A bécsi úr azt képzeli, hogy a gyanúsítottjaival, spiclijeivel való racionális azonosulás érdekében mozgósíthatja intuícióját, s ezt holmi alkalmazott művészetnek tartja. Ennek azonban megvan a kockázata. Tévedhet, s tévedése okozza halálát. Biztos benne, hogy követni tudja besúgója, Kigl szerkesztő jelentéseiben is ambicionált stílusát. Kigl Ede félelemből lett besúgó, és abban a reményben, hogy megtalálják a harci cselekményekben eltűnt fiát, Ignácot. A becsületét elvesztette, de önbecsüléséről nem mond le. Erre szolgál jelentéseinek költészete; az, hogy „stilisztának” tekinti magát. Nos, a bécsi úr nem tudott fölkészülni arra a racionalizálhatatlan indulatra és stílusra, az őrület árnyára (holott sejtette ezt Kiglről, és föl is akarta használni), amelynek eredményeképpen aztán holtan, a gazdátlan lovak vonta kocsi bakjára szögezve, virággal a szájában járja majd Szeged utcáit.
Említettem már, hogy Klára könyve mintegy bevezet a regény imaginárius világába. A következő könyv a cigányok könyve, akiknek babonái, képzetviláguk, mágikus tudatuk oly módon erősíthetné a könyv fantazmagória-regiszterét, hogy elmosná a realitás és a fantáziavilág közötti határt. De Darvasi László a látszat ellenére nagyon távol áll a mágikus realizmustól, a fantazmagóriák nem válnak csodákká, a realitás határai szilárdak. Igaz, a cigányok világa tele van legendákkal (például az aranyfogú Kolduskirályról, aki mágikus tekintetével megállítja az időmérő szerkezeteket, lelassítja a növekedést, s az a terve, hogy arannyá változtatja a testét; a teremtő Isten megmentéséről; arról, hogy a cigányok nem segítettek a szent családnak Egyiptom sivatagában), s vajdájuk minden vágya
a cigányok világtörténetének megalkotása az idők kezdetétől Szegedre való megérkezésükig. A könyv címe is – A cigányok bejövetele – alapítástörténetet sugall. S ehhez a körhöz tartozik a cigányok csodálatos szörnyszülöttjének, Igazmondó Habrednek az „eljövetele”, megszületése (1848. március 15-én), akihez az a jóslat fűződik, hogy ő fogja elmondani a cigányok világtörténetét, amelyet a vajda, Gilagóg értelmez. Ám „[k]omoly, bár nem megalapozatlan tévedés volt Habredtől várni a világmesét, mert aki igazmondó, nem mesél. Aki »igazmondó«, az üvölt, átkozódik, imádkozik, nem egyszerű szavakkal szól. Egy »igazmondó« a szavak mögött megbújó világról hörög, így miként is beszélhetné el Habred az ő vándorlásukat, vagy hogy most miféle városban élnek, miféle magyarok, cigányok és zsidók között múlik az életük?!” (313.) E csoda parodisztikus jellege abban mutatkozik meg, hogy Habred egyetlen mondata, amelyet szüntelenül ismétel – „Adjatok pénzt!” –, a legföldhözragadtabb s a legkevésbé csodálatos; a vajda történetteremtő törekvései pedig rendre kudarcot vallanak. A jóslat – miközben a törekvés, hogy a cigányoknak legyen történelmi emlékezete, nagyon is mély értelmű – teljesen üres. Gilagóg története „a törzsről, a cigányokról szólt, akik valami világvégi köd túloldaláról keveredtek idáig. A karavánutak mentén kutyák kergetőznek a halott testvéreik csontjaival, a sírokat elfelejtik, a sírok földjét elhordja a szél, a sírokat a szívük kertjébe ássák, történelmük nincsen, mert a múlt nem az árnyékuk, nem utánuk lohol, nem őket követi, hanem előttük liheg, és ők mindig is azt űzik, ami már nincsen, ami már elmúlt”. (583.)
4. Van azonban a regénynek a mindennapi és az imaginatív realitás mellett egy harmadik regisztere is, amelyben nem létező lények lebegnek. A vegetáció szellemei ők (nevük Mama Gyökér, Levél úr, Féreg úr), illetve Koszta Néró, a „fűmuzsikus”, az elbukott történelem a természetbe (és a művészetbe) visszatérő szelleme. Ők nem a hősök fantazmagóriáiból kibontakozó alternatív lehetőségek, mondjuk így, magánmitológiák, de nem is valóságos mitológiai alakok, visszahúzódó, de erejüket megőrző khtonikus, animisztikus vagy mágikus lények, hanem ezek illúziói, amelyekben közösen osztoznak a regény hősei. A természettől való kozmológiai függőség játékos lehetőségei. Az író a már jellemzett elbizonytalanító, fokozatosan feltáró technikájával él, kezdetben reális alakoknak tűnnek, Mama Gyökér vaskos piaci kofának, Levél úr és Féreg úr afféle piacon ődöngő pikareszk alaknak, az egyik a good guy, a másik a bad guy. Fokozatosan mutatkozik meg mindenütt jelen lévő nem-létük. Koszta Néró viszont csak egy bekezdésig tűnik csellengő óriásnak a Tisza partján, amikor megismerkedünk vele, mert hamarosan megtudjuk, hogy már háromszáz vagy éppen ötszáz éve csihol muzsikát egyetlen fűszálból.
Mama Gyökérnek és Féreg úrnak szexuális viszonya is van egymással, azaz a gyökeret a féreg rágja. De ez a természeti létben az enyészetnek és tenyészetnek, a pusztulásnak és az újjászületésnek olyan dialektikája, amelyet az emberi létben csak a vallás tud kínálni. Ezért csinál paródiát Féreg úr Klára boldogtalan – és az örök boldogságra sem készülő – anyjának egyházi temetéséből ebben a mélyen pogány könyvben. „Talán nem hisztek az örökkévalóságban?!, mutatott az ég felé a pap, fekete szemöldöke alól fürkészte a gyászolókat. | Tudjátok, mi a barátság?! Rózsabokor, melynek lombjai kevés időre adnak enyhet, mert a gyökerek között féreg rág! | A hasonlatra valaki fölvihogott a gyászolók közül, ám a pap úgy tett, mintha nem hallotta volna. Klára oldalra pillantott, s egyenesen a vékony ember arcába látott, mire Féreg úr a lányra kacsintott, és megvonta a vállát. | De mi a szerelem?!, kiáltotta a pap, s nyomban válaszolt is, tűz, tűz, amely bensőnket égeti, s megperzseli azt is, akit szeretünk! Híveim, a föld porában minden hiányos és tökéletlen! E világon minden elromlik, meghal! | Klárának újra fordulnia kellett. Féreg úr kacsintott, és széttárta a kezét, hát igen, minden elromlik, mit lehet tenni, ámen. | A pap széles mozdulattal körbemutatott, és folytatta. | De újjászületünk a mennyországban! Itt, a föld porában csupán vendégségben vagyunk, ezért a legszentebb feladatunk, hogy méltósággal készülődjünk oda, ahol az örök boldogság vár bennünket! Így tett e drága asszony is!” (55.)
A „vékony ember” a tizenhat éves Ádám, aki már ekkor – 1840-ben – szerelmes Klárába, aki tizenhét éves, és későbbi férjét, Imrét még nem ismeri. Amikor kilenc év múlva Ádám hal meg, a gyökér, a levél és a féreg triója fogadja be a föld porába: „Ádám tétován közelebb lépett, Mama Gyökér érte nyúlt, és átölelte őt. | Én vagyok a föld, ehetsz belőlem, lehelte a fülébe. Ilyen puha vagyok, megpihenhetsz bennem! | A következő pillanatban Levél úr tartotta a karjai között. | Én fényt eszem, és ha kell, a szemedre szállok, suttogta Levél úr. | Féreg úr dörgölődzött hozzá, beléd bújok, járok és kelek benned, én vagyok a végső gyógyítód, fiú, te szegény fiú.” (483.)
A regény legvégén: „A halott doktor megnyúlt arcán ott fehérlett egy bolyhos, fehér gyökér, mellette egy éppen kinyílt levélke, azon pedig vadul tekergett egy kicsi, izgága féreg.” (672.)
5. Koszta Néró Koszovó Poljéből jön (a rigómezei csatavesztés miatt vált Szerbia a török birodalom vazallusává, s Lázár kenéz, a szerb uralkodó is odaveszett). Szájában az utolsó koszovói fűszál. „Ez az egyetlen fűszál maradt ama szekér csodálatos rakományából, magyarázta, amit ezerháromszáznyolcvankilencben kaptam szegény Lázár kenéztől, hogy mentsem meg Koszovó legszebb mezőjét. Ki tehet nekem szemrehányást, hogy idáig vezetett fel a Danica csillag?!” (424.) A danica csillag a szerb népének szerint a testvérharcok tanúja. Koszta Néró egy verzió szerint (376.) Mohács mezejét is megjárja, egy másik szerint (166.) Kenyérmezőnél, Nándorfehérvárnál és Mohácsnál más fűmuzsikusok hallgatják a halálhörgést. Mindenesetre Rigómező és Mohács a történelemből való kihullást jelenti, s ebből a perspektívából maga a történelem értelmetlen öldöklésként jelenik meg, akárhogy is fordul a hadiszerencse (Kenyérmezőnél és Nándorfehérvárnál vesztettek a törökök). A történelem – Szécsi Margit versének szép címével szólva – Nagy Virágvágó Gép.
Ennek a történelemszemléletnek a szelleme Koszta Néró, aki a füvet menti meg a mezőről, ahol mindenki veszt, s aki két dologra képes, a fűmuzsika művészetére és a szerelmeskedésre. „Azt sem lehetett vita tárgyává tenni, hogy Koszta Néró, ez a szélbekecses fűmuzsikus kiválóan üzekedett. Udvarolni nem tudott, a szavak díszítéséhez nem értett, de ha ölelte az asszonyt, nem okozott csalódást. Tudták ezt ötszáz éve Koszovo Poljéban, tudták a meggyalázott Belgrádban, amikor felhangzott a dzsumaj, mert már a török uralta a várost, és tudták Nisben, és tudták Kragujevácon is, ahol egyszer a kétméteres, az ártatlanságát Jézusnak felajánló Panka Szevics, egy kelmefestő szent életű lánya engedte elgyengülő pillanatában a combjai közé. A lány egyik kézfején elszabadult török papagáj rikoltozott, míg a lánynak sütni nem kezdett a lélegzete. Néró addig csiklandoztatta a tulipános ölét egy semmi fűszállal, míg Panka Szevicsnek meg nem jelent a töviskoszorús Jézus, és sírva könyörgött, hagyja abba a rettenetes szerelmeskedést. Panka Szevics abbahagyta a malackodást, s a haját megtépve, az arcát véresre karmolva imádkozni kezdett, és míg élt, nem szólt többet, mert minek a beszéd, ha csak kérni lehet vele. Akkor sem beszélt, amikor kilenc hónap múlva ikreket szült, egy fehér gyermeket és egy feketét. | A fehér gyermek bolond volt, mert fehér volt, és mert igazi szerb hazafi lett belőle. | A fekete gyermek bolond volt, mert fekete volt, és egy nap Magyarországba indult, és elveszett, magyar lett, bolondból bolonddá lett. | De álmukban mind a ketten papagájhangon rikácsoltak.” (493. k.)
Az ilyen minimítoszokkal, legendákkal is teli van a Virágzabálók, írója a mai magyar irodalomban alighanem egyedülálló gazdagságú fantáziájának következtében. Koszta Néró nem emberi lény, vagy már nem csak az. Amikor megöli Ádámot, hogy nyugodni (házasodni) térhessen a föld alá egy másik halottal, a kis színésznővel, s átruházhassa végre a fűmuzsikus nehéz föladatát, magyarázatot ad: „Ezek mások szavai, gondolatai, ezek csak mesék, ezek kavargó ködök, ez a nyelv, ez a sors, melyből mindenki kanyarít egy kiskanállal! Ezek éji kiáltások, amiket a pusztában hallani, gazdájuk régen nincsen, de még mindig felizzik tőlük a csillagok fénye! Bennük, e kiáltásokban, és
a suttogásokban élsz tovább! Ha látod az embereket, mert munkába, mulatságba futnak, temetni ballagnak, ha felkent ábrázattal ünnepelnek, te ülsz az árokparton és zenélsz nekik.” (164. k.)
Végleges elmúlása pedig így következik be: „Végre beleveszhettek a világba, végre eggyé válhattak vele minden bolondságukkal és nyughatatlanságukkal egyetemben. | Reggel lett, s az őszi párában már hiába is kereste volna őket bárki kém vagy krónikás, már nem voltak. A föld mélyébe költözött a bolond kedvesével Koszta Néró, aki Szegedig hozta Koszovo Polje vérrel festett mezejének utolsó fűszálát, és akit semmiféle hatalomnak nem sikerült megnyúzni, elégetni, kerékbe betörni, felakasztani, ahogy a fűmuzsikusok oly gyakran elszenvednek effajta tortúrákat. A földben szerelmeskedett a szerb, döfködte a magyar asszony ölét, aki nem volt már senki és semmi, csak bolondság, jóllehet, semmivel sem volt nagyobb bolondság, mint szerelmetes urának vágyakozó, csillapíthatatlan éhségű bolondsága.” (497.)
A halott Ádám, akit a szabadságharc bukása idején, menekülés közben ölnek meg, lesz az új fűmuzsikus. S ezzel a regény világába az 1849-es bukás is beilleszkedik a nagy, a történelemből kivezető dátumok – 1389, 1526 – közé.
6. A regény gazdag történelmi és helytörténeti anyagot is mozgat – mintegy mellékesen. Képes fölidézni a lelkesedés, a vakremény föltörését a forradalomban. Ám dezillúziós szemléletének megfelelően erősebb hangsúly esik például arra, hogy Szegeden a magyarok, a szerbek, a zsidók, a németek, az örmények, a görögök mindaddig békés együttélése felborul, s az etnikumok gyilkolni kezdik egymást.
A regény hőseit mind megérintik a történelmi események, de mintegy tükör által homályosan. A tükör előterében mindenkinek a saját, szintúgy elmosódott arca van. Klárát a hangulat ragadja meg: „Olyannak tűnt e lázas esztendő a nyilatkozatokkal, a kiáltványokkal és a gyilkolásokkal, mintha minden történés azt sugallta volna, lehetnének mások! Az életük gyökeres fordulatot vehetne, porból és ködből szőtt álmaik megelevenedhetnének, és új hazát emelhetnének az évezredes állami disznóólak fölé, ahol a konc felett marakodó állkapcsok csattogása mindig hangosabb volt a templomi énekeknél vagy a jóságos bolondok zümmögésénél. Hinni lehetett abban, hogy élhetnének finomabban, bátrabb lélekkel, erősebb módon! E hitük nem állandóan kísérte őket, nem rögeszme volt, mert csak időnként tűnt fel, akár az éjszakába belerepülő bogár fénye. Gyakran elfeledkeztek róla, ám éppen ez mutatta e hit komolyságát! Mert amikor újra az eszükbe ötlött, nem volt többé kérdés, mi lesz a földdel, a nyelvvel, a hazával, az arisztokráciával, a polgársággal, a szerbekkel, a németekkel, a románokkal vagy a zsidókkal, hiszen biztosak lehettek abban, hogy az akaratot, amelyet a történelmi szükségszerűségtől megrészegített kollektív vágy deklarált az országgyűléseken és a harcmezők füstjében, végül a magában álló személyiség nyugodt öntudata veszi birtokba. Legalábbis Klára így gondolta. Az ember lesz elébb megtisztelve, ha győz a forradalom, ő, a férje, Schütz doktor vagy akárki más, az egyetlen ember a többi nélkül, aztán jöhet a csoportosulás, a piac, az agóra, a sokaság! Az volt a legszebb, hogy az új életre pillantó hitük ártatlan volt, még nem szenvedett bántalmat. Ahhoz, hogy az ártatlanság elvesszen, sértésre van szükség. Csak az követhet el bűnt, akit bántalom is ért. S hogy persze soha nem fognak így élni, az is nyilvánvalóvá vált hamar, ám a néhány hónap mégis megmutatta, milyen lenne, ha valami csoda folytán megtörténhetne.” (102. k.) Imrét – s ez lesz a regény sok-sok mellékszála között a fő szál – valami elkésett cselekvésvágy sarkallja arra, hogy 1851-ben egy különös, veszedelmes gesztust tegyen. Ádám csatlakozása a forradalmi hadsereghez, mint minden tette, action gratuite, amellyel ki akar valamit csikarni a sorstól, amit karaktere nem kínál neki. Péter „[t]anúja volt a forradalmi eseményeknek Pesten, elázott ő is a márciusi esőben, és nem lett túl lelkes”. (554. k.) Jól jövedelmeznek hadiszállításai, majd a bukás után igyekszik „a katonai kormányzat eréllyel párosult bölcsességének” – ahogy báró Kemény Zsigmond írta volt annak idején – látóköréből kitűnni.
7. A történelem alternatívája a természet. Valóban, bárkinek, aki olvassa ezt a regényt, legelőször az tűnik fel, s leghosszabban az marad meg az emlékezetében, hogy a virágok és a füvek az egész szöveget behálózzák, mind a szüzsé szintjén, mind pedig metaforikus értelemben. „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága” – mondja a zsoltáros. Ebben a regényben minden ember a vegetáció része, törékenysége (eltaposása, leszáradása, elvirágzása, kiégése, hervadása) egyetemes jellegű. A növényszerű kiterjed a karakterekre is, akiket ez fölszabadít az erkölcs terheitől; senkit sem lehet, illetve szabad ebben a regényben morálisan értékelni vagy megítélni. (Morális szempontból mindegyik alak többé-kevésbé poétikus szörnyeteg.) Növényi némaság övezi a figurákat, amennyiben az önkimagyarázás, az önreflexió szenvedélye senkit sem jellemez. Mindenki vegetál, s ez persze megint csak összefüggésbe – távoli összefüggésbe – hozza a regényt a magyar fátumos ködlovagság hagyományával. E céltalan növényi létet a gyökér és a levél, a fű és a virág határozza meg; termés és gyümölcs sehol. (Csak Imre töpreng el azon, „hogy a bűnbeeséshez miért éppen gyümölcs kellett, s nem pedig hús, hal, netán bor?” – 343.) Klára gyermeke hatéves korában meghal, a kis színésznő Ádámtól fogant gyermekét embrióként vágja ki Schütz doktor a halott asszony hasából (és adja Ádámnak spirituszban).
A regényt körbelengi a virágköltészet. Szirmokat kap fel a szél. Virágokat szednek, virágkoszorúkat fonnak, virágot ültetnek, szárítanak, préselnek, rendszereznek. A virág mindenütt jelen van. A börtönben „csenevész cserepes virág” (154.), a halott bécsi úr, a katonákkal szerelmeskedő Klára, a kivégzés előtt álló bakák szájában virág. A halált is virágok kísérik, például Szép Miklóska halálát: „A gyerekek az udvaron játszottak, ahol biztonságban kergetőzhettek és kockázhattak, bent, a kúria udvarán, de mert újra figyelmetlenek és talán részegek voltak a hajtók, betévedt a csorda. Jaj, felborult egy méhes kas is! A gyerekek a virágoknál bújócskáztak, éppen a rózsakertnél, ahol már tátikák és gyűszűvirágok is nyíltak, és a folyondárok felfutottak a festett fakeretre. A csorda! Az a szörnyű csorda! Hogy nem kellett volna olyan veszettül pattogtatni az ostort, nem kellett volna kiáltozni, füttyögni, jajveszékelni?! Ki hagyta a méhes kast az udvar közepén?! Jaj, de hát a gyerekek is sivalkodtak. Igen, erre aztán megvadultak az állatok, körbefutottak az udvaron, tettek egy kört, felkavarva a port, megrágva néhány virágot, megrágva néhány díszkáposztalevelet, és aztán kiügettek a kapun, és csend lett. És a gyerekek áthüppögtek a csenden, a por ezüstösen szitált, egyre távolabbról hallatszott a méhek dühös zümmögése. És szél lebbent, mint óriási lepedő, és a port az udvarról máris kiűzte. Akkor látták meg, hogy ott hever az udvar közepén, ujjai között a fahuszárral, és mintha csak aludna. A kicsi szája meg tele volt virággal, rózsaszirommal, kehelyvirággal!” (161. k.) Vagy Pallagi Ádám halálának egyik változatát: „Fiúarc fehérlik rá a földről, s mintha mondana valamit, szája tátva, fogai között föld sötétlik. Vér feketedett ritkás szakállára, a fájdalma iszonytató lehetett, de a homlokánál gyepürózsa virága remeg. A lány csaknem kiált, ez a férfi volt az, aki néhány órája a táborukban járt, és egyáltalán nem félt tőlük. | Somnakaj megérinti a halott kezét. | Letépem!, suttogja. Nem adtad nekem, szól, ujja a férfi állát érinti, csak megmutattad, énekli, s valóban letépi a virágot. | Ez a szirom szállt be aztán a Szép-ház ablakán.” (110. k.) „A történetet, amit a világ a gyepürózsa összevérzett szirmával mondott el, emberi nyelven az ő meséje egészítette ki és zárta le. Honnan tudta volna, hogy Pallagi Ádám haláláról ad hírt?!” (112.)
A virágok történeteket mesélnek és történetük van. A virágok gyakori hasonlatok. Sebek hajaznak virágokra, a könyv- és bankómáglya pernyéje virágsziromra. A tűz is olyan, mint a virág. „[S]ziromnyi láng.” (390.) A gombkereskedő zsidó színes gombjai a virágos mezőre emlékeztetnek. A női öl „csodás virág”. (324.) De a fájdalom is virág: „Ám a fájdalom erősebbnek mutatkozott, bujkált benne, napokra eltűnt, aztán teljes fegyverzetében mutatta meg magát, akár egy szörnyű virág, hatalmas levélzete és ágas-bogas gyökerei voltak, melyek legkisebb rezdülése is iszonyatos kínnal járt. Az indák leereszkedtek az öléig, a fájdalom hínárja felkúszott a tarkójába, s úgy lüktetett a halántéka, hogy a könnye csorgott.” (582.)
A női figurák virágjellege közvetlenül is megmutatkozik. Klárával kapcsolatban Imre „arra gondolt, olyan ez a lány, mint egy növény, egy virág, aki mégis képes jönni, menni, vándorolni, képes rákúszni az ember szívére”. (256.) A kis színésznő „gazvirágnak” tartja magát (556.), Somnakaj „bolond kis tűzvirág” (159.), Zsófia pedig állandóan „a Sivatag virága”-ként említtetik.
Szép Imre botanikus, de nem is növény-, hanem speciálisan virágtudós. Külföldről jön haza, ahol – szokásos módon – komoly tudományos karrier előtt állt. A magyar Akadémia levelező tagja egy önmagában értelmetlennek tűnő, de a regénybe szervesen illő (a történelmet a természettel fölülíró) kutatási témával lesz. A híres csataterek (Muhi, Mohács, Nándorfehérvár) flóráját vizsgálja. A Szép-ház „szobáit virágok, indák és gyökerek hálózták, és minden mozdulatra ügyelni kellett, nehogy odavesszen egy hajtás”. (112.) Sajátos kedvtelését, melyet kora fiatalságától űz, gerillakertészetnek nevezhetjük – a város különböző helyeire virágmagokat és hagymákat ültet. „Imre is járta a várost, de nem a házak formáival, illatokkal, emberi arcokkal, a munka rítusaival akart ismerkedni, a férfit nem érdekelték az ünnepek, az első borok gőzébe fúló őszi vigasságok, amikor a mesterlegények véresre verik egymást, nem kötötték le a figyelmét a disznótorok, a céhes ünnepségek, a zsidók menóráinak fényei Hanuka napjain, nem vonzották a kaszinók báljai, de a szerbek újéve, a búcsúk és a szentmenetek sem izgatták. Hogy mit akart Imre, mi volt munkájának a legfőbb értelme, Klára maga sem tudta pontosan. Olykor arra gondolt, a férfi a Teremtést kísérti. A Teremtés nyilván folytatódott a történelem megszületése után, és Imre, a maga körülményességével és magabízó önfejűségével valami soha nem tapasztalt újdonságot akart a folyamatokhoz hozzáadni. Mint aki egy felfoghatatlanul gazdag ember zsebébe dugdos egy garasocskát, tessék, még ez is a magáé, uram. Mint aki újabb, személyes fejezetet akar nyitni a teremtés képeskönyvében. Ám e teremtésnek hétköznapi értelme aligha lehetett, mégis kihívóbb teremtés volt, mint amit Klára valaha is elképzelt.” (74.)
Egy pompás részben Vogel kihallgató a magyarok történelmi árulását emlegetve (elhangzik szájából a közvetlenül is, de a magyar történelmi sors és a regény szimbolikája szempontjából is jelentős mondat: „Itt többé fű nem terem” – 346.), a vádlott Imre pedig a virágok történetéről, a helyek virágairól, a virágok „jelleméről” és a virágok alapján kibontható világismeretről szólva beszél egymás mellé. Imre nem hisz Istenben, de hisz Isten csodájában, bár mint valami elmúlófélben lévő dologban. „Mama Gyökért mondják ezerévesnek is, mások százra saccolják. Én nem tudom, mennyi idős lehet az asszonyság, de élek a gyanúval, már soha nem látjuk. Mama Gyökér elment. S nem feltétlenül azért, mert a Tisza folyása mentén lecsapolják a mocsarakat, és kiszárítják a földet… Mennyit fürösztötte a testét ezekben a vizekben! Én nem kedvelem a nosztalgiázás ragacsát, még ha olykor el is fog a vágy, hogy olyan tulajdonságokkal ékesítsem a múlt dolgait, melyekkel csak a képzeletünk bír. Bizonyos értelemben mindannyian számkivetésben élünk, uram. A legendáink túlnyomó részének vége. A szereplőket leváltják, a csodákat tervezni, kivitelezni és gyártani fogják. A csodákat falakkal kerítik el. Minden jelenség, ami csodálatra méltó, kisajátítás része lesz, tulajdon lesz, mintha a csodának lehetne fizikai kiterjedése. S ha korábban az élő anyag, a föld, az ég, a növényi organizmusok szolgáltak otthonul a csodáknak, az idő afelé halad, hogy az élettelen anyag legyen a csodálatunk tárgya. A csodákat gyártani fogjuk, lesz szavatossági idejük, sokszorosítani fogjuk őket.” (344.)
Imre gerillakertészete tehát a nem létező, az elrejtőző, a hallgató és mozdulatlan Isten „csodájának” rezignált átvállalása. („Isten nem látja, ami történik, Klára, fogalma sincsen rólunk. De ott várakozik minden történés végén, és ilyenkor csodálkozva bólogat, hogyan is estek meg a dolgok. Ha Isten nem csodálkozhatna, én ennek az egésznek nem látnám értelmét. Klára, én olyan világot látok, ahol minden megvan, szeretet és rontás, bűn és büntetés, minden ésszerűen működik, ám e világban Isten nem mozdulhat, nincs hely a mozdulatra, mert ha csak megmoccanna, úgy dőlne össze a világ, akár a kártyavár. Isten nem mozdul, és a világ a maga feje után megy. | Túlbonyolítja, suttogta az asszony, és elengedte a férfi kezét.” – 98. k.)
Ez a kertészet nem kertekben zajlik. A regényben csak a távoli végeken, Zsófiának van kertje. (Zsófia sok tekintetben Klára ellentéte a regényben; például Klárának romantikus, Zsófiának klasszikus az ízlése és a kultúrája.) Imre a történelmi kertek nagy ismerője, s egy olyan újságcikk írója a helyi lapban, amely nem létező külföldi kertek garmadájáról mesél, hogy aztán ő maga akarja leleplezni a kamuflázst.
A kert nélküli kertészet erős szimbóluma annak, hogy ebben a regényben nem lehetséges elkeríteni a világból egy kisvilágot. Az egyetlen kertben, Zsófiáéban esik meg a gyermekhalál tragédiája.
8. Nézzük a virágnyelvet, amelyen Imre előadást tart. A nevezetes előadás című fejezet a regény öt könyve közül a középsőben, Imre könyvében található, s a teljes regénynek is szinte pontosan a közepén. Ha van centruma ennek a regénynek, akkor bizonyosan ez az. Ám a feltételes mód nem fölösleges, mert a centrum – üres.
Szép Imre tehát 1851. február 20-án előadást tart városában, melyre a katonai kormányzat legfőbb helyi képviselője, a bécsi úr ad engedélyt, hogy megtudja, mivel akar Imre előállni, s megfigyelje, kik kíváncsiak rá. „Schön” ugyanis gyanús. „Egyetlen tény sem szólt Schön ellen, ebből csak az következett, hogy veszélyes.” (319.) De az előadás előtt megmondja Imrének, hogy le fogja tartóztatni. Az intézkedést ő már nem foganatosíthatja, mert másnap este Kigl szerkesztő megöli, s éppen e gyilkosság kiváltotta letartóztatási hullám áldozatává válik harmadnapon Imre is.
Klára mindent megtesz, hogy megakadályozza Imrét szándékában. Úgy gondolja, hogy a férfi megromlott kapcsolatuk miatt akar bosszút állni azzal, hogy bajba keveri magát. Az előadást követő napon aztán fölkeresi a bécsi urat, s fölajánlja neki magát, hogy megmásítsa szándékát.
Az előadás két részből állt. Az első részben Gilagóg vajda mondta el a cigányok keletkezéstörténetét. (Ádámnak és Évának a Paradicsom kertjét adta az Úr, a fekete embernek az egész világot. „Ha minden az enyém, szólt a fekete ember, semmi se az enyém.” [327.] Isten tehát az otthontalanságot adta a cigányoknak.) Igazmondó Habred pedig időről időre fölkiáltott, és pénzt követelt. Ezután következett Imre előadása. De hogy mit mondott, arról már nem szól a fejezet.
Amikor először hallunk az előadás tervéről, Klára megkérdezi, miről akar beszélni. „Talán rólunk, válaszol Imre torz mosollyal.” (120.) Virágot ültetni „már nincs értelme”. (121.) A bécsi úr azt őrizte meg, hogy „[m]inden, ami az emberi viszonylatokban történik, a növényi organizmusok játékával is szemléltethető?!” (328.) Schön előadása azt sugallta, hogy a szervezkedés, szabotázs a birodalomban olyan, mint egy rét élete. S eltűnődik: „Ó, egy fűszál milyen hasznosan tudna kémkedni, beszélhetne az egész förtelmes rétről, az utolsó gazvirágról és szénakazalról! Pontosan úgy történt, ahogy várta. Schön lázított, bujtogatott, a türelmüket és a jóindulatukat tette próbára. Schön előadása nyílt lázadás volt, bár, ezt el kellett ismernie, néhány hasonszőrű lázadó mindezt nem vette észre. Volt, aki csalódottan távozott.” (330.) A vizsgálótiszt értelmezése: „Hah, egy fűszál! Az ostoba egy fűszálról tartott előadást a gyilkosság előtt! A tanúk már beszéltek. Kertek, fűszálak, emberek! Minden szó le van jegyezve. Az egész előadás képletes beszéd, titkos üzenet volt!” (338. k.)
Klára kihallgatásából tudunk egy elhangzott mondatról: „Mit akart a férje, Szép Imre azzal mondani, hogy az orosz dzsidások még láthattak hatalmas pipacsmezőket Magyarországon?!” (126.) Három év múlva így emlékezik: „Emlékszik még az előadásra?, kérdezte az öregember. | Minden szavára, bólintott Klára, tudta, a doktor Imrére gondol, az átkozott föllépésre, amely bajba sodorta, s amelytől nem lehetett eltéríteni. | Ő is így van ezzel, hümmögött Schütz bácsi, milyen furcsa, hogy nem lehet elfelejteni. | Klára tűnődött, Virágzabálók, ez volt a címe, mondta. | De hiszen egyetlen szó sem maradt meg az emlékezetében, mégis azt állítja, emlékszik az előadásra! Klára elgondolkodott, Imre arról beszélt, hogy a növénynek semmiféle vonatkozásban nincsen dolga az emberrel, mert minden máshogyan van rajta, mint ahogy elgondolhattuk volna. A látszólagos rendetlenségben is tervezettség munkál, az embernek elakad a lélegzete, ha csak egy domboldalra pillant. Az ember úgy hiszi, a fantáziája határtalan, repülő szerkezeteket, önjáró masinákat fundál ki, és meg is alkotja őket. Ám az önhitt fantázia megteremthette volna-e a várfal melletti földhalmon a hóvirágot?!
A tavasz karnyújtásnyira van, pedig előző nap még hó áztatta a várost. Ám a falakon túl, a malmok környékén vagy a Boszorkány-szigeten már fehérlenek a hóvirágok. Micsoda szerkezet egy hóvirág?! Ha ki kellene találni, élénk színeket, erőteljes formákat használnánk. Azt mondanánk, a tavasz hírnöke, az első virág, ami a fagy világából érkezik, hercegnői lény! Ám a hóvirág szerény teremtmény! Amikor lehullnak a télvégi esők, néhány szálat kimosnak a talajból, ők pusztulnak, de a társaik élnek tovább. Tavaszi pimpó, a májvirág a rózsaszínű csillagaival, kankalin, kék csillagvirág, sülyfű, boroszlán és tüdőfű, ezek a növények követik a hóvirágot. Miért nyílnak ilyen korán?! Mert meg kell előzniük a fákat! Ha a fák levelei kibontják magukat, s dús lombkoronát alkotnak, homály lesz odalent. Vannak növények, melyeknek sietniük kell, ha élni akarnak, ők a természet forradalmárai. Hamar jönnek, hamar távoznak, életük tünemény. De a természetben nincsen hiány, a természet olyan, mint egy nagy kirakós játék! | Ő akarta kirakni?!, kiáltott Schütz bácsi, dühös volt, mintha Klára tette volna ingerültté. Én úgy emlékszem, hogy a férje csupán egyetlen növényről beszélt!, makacskodott Schütz bácsi. | Klára meglepetten bámulta az öreget, nem értette, mitől lett ilyen ideges. | Hát nem a magyar rosznokról beszélt?!, erről, és Schütz bácsi a zsebébe túrt, és kikapta a fűszálat, a durva levelű, igénytelen füvet. Ilyen fűszállal vágja meg az ember az ujját. Ilyen fűszállal egy nyakat is el lehet vágni. Ilyen fűszállal zenélhet, kötözhet és cirógathat az ember! | Az öreg görnyedve állt a kocsiban, ordibált. | Egyetlen fűszál volt, egyetlenegy! | Klára ijedten rázta a fejét, nyilván most sem cél nélkül kiabál vele a vénember, valamire rá akarja venni. Egyetlen fűszál?! Nem, nem, nincsen egyetlen fűszál!” (145. k.)
Az ifjabb Kigl tudomása szerint „[a]rról beszélt, hogy Branyiszkónál, tudod, a szabadságharc alatt, a februári csata idején miféle virágok nyíltak. És hogy miféle virágok nyíltak Hatvan, Tápiószeg és Isaszeg határában, és Szolnoknál márciusban, arról beszélt a testvéred, Szép Imre, hogy Buda ostrománál, és a komáromi ostrom idején, és hogy Győrnél, Szegednél, Világosnál miféle virágok szirmoztak!” (593.) „Berger fújtatott, a római császárokról beszélt, vont a vállán. Hogy az egyik koronás mennyire kedvelte a káposztát! A másik az uborkát szerette, és valami Néró, aki költő is volt, a póréhagymát imádta, voltak napok, hogy olajban áztatva csak azt evett, a hangja miatt. Berger elgondolkodott, a hagymát én is szeretem. Az az igazság, szépen beszélt a testvére. Azt is kifejtette, már régen is tudták, hogy a retektől felfúvódunk, sokat fingunk. Ezt magam is tanúsíthatom.” (594.)
Péter, aki nem megy el az előadásra, utólag meg akarja tudni, miről beszélt a bátyja. Az utoljára idézett két verziót az ő kérdésére mesélik el. Schütz doktor is elmondja neki, hogy Imre egyetlen fűszálról beszélt. Somnakajt is faggatja, hogy mit mesélt neki az apja, Gilagóg, de nem tud meg tőle semmit. Amikor tehát a stephansdomi látomásában Szűz Mária, Jézus Krisztus, a szentek és apostolok Imre előadásáról beszélnek, akkor a vizionáló Péter éppúgy nincs tisztában az előadás tartalmával, mint ahogy az olvasó. Ezek a százszorszent értékelések nemcsak az előadás, hanem a regény egy lehetséges kritikáját parodizálják: „keleti rongyszőnyeg”, „áttekinthetetlen fantáziával működő mondatok hínárjai”, „folklorisztikai tünemény” (636.), konzervatív, felvilágosodásellenes, irracionális, mitikus nézőpont. Szűz Mária Mama Gyökér ellenfelének mutatkozik, s az egész kereszténység beilleszkedik abba a modernizációs civilizációperspektívába, amellyel szemben a regény alakjai értelmetlen, reménytelen, költői ellenállást tanúsítanak.
Erre az ellenállásra maga a mű kíméletlen, ironikus megértéssel, ám korántsem fölértékelő együttérzéssel, hanem – úgy látszik, a jelentős regényhez továbbra is szükséges – impasszibilitással tekint. A nagy különbség, amely elválasztja minden romantikától, hogy az ellenállás finomságának, költészetének, varázsának nem tulajdonít fensőséget vagy veszendő voltában is magasabb rendű életértéket a közönséges, modernizálódó élettel szemben, amely jobbadán csak a történet peremén tárgya a regénynek. Igaz, ennek tartalma legtöbbször háború, börtön, önkény vagy nyárspolgáriság, de ezzel szemben sem tudnak a regény hősei semmit sem állítani, pontosabban a Semmit állítják, a légies szétfoszlást. Így foszlik szét a semmibe Szép Imre előadása is, amiért a regény reális síkján súlyos börtönbüntetést szenved. Mivel a realitásszintek élesen el vannak különítve, ezzel létrejön egy józan kontroll lehetősége, s mindig mérlegelhetjük, hogy mit érnek, mire mennek a hősök, ezek az álmok álmodói, a való világban, s milyen ábrándok jegyében tagadják meg azt. Ugyanakkor – mivel a regényt teljesen átszövi vagy elárasztja a költészet varázsa – mindezt úgy is kifejezhetjük, hogy Darvasi nem szeretett bele saját szövege igéző szépségébe. A szavak mágikus, világteremtő hatalmában, abban, hogy általuk minden megtörténhet, nem ő, hanem hősei hisznek. Minden költészete, lírája ellenére ezért igazi regény ez a mű – illúziótlan, romantikátlan felnőtt irodalom.
9. Szép Imre előadásának címe azonos a regény címével: Virágzabálók. Sőt, Imre újságcikke is hivatkozik egy nem létező tudományos műre, amelynek ez a címe. Ebben a regényben a csecsemőtől gróf Széchenyi Istvánig virágot esznek az emberek. (Széchenyi 1833-as szegedi látogatásakor lát meg a poros Fő téren egy sárga virágot, Imre gerillakertészetének eredményét, amelyet bekap, mert meglepetten ismeri föl benne a ritka és ehető kínai krizantémot – 74. k.). Számos virág ugyan ehető – a zöldfűszernövények virágai (hagyma, édeskömény, bazsalikom és így tovább), a rózsa, az ibolya, a bodza, az akác, a jázmin, a krizantémok stb., de aligha a természeti és a modern konyha rejtelmeibe való bevezetés vezette az író tollát. Hősei megkóstolják a hánytató tulipánt, az altató orgonát és nárciszt, a keserű kutyatejet s a regény szerint mérgező liliomot és pipacsot. A virágkóstolás, virágevés, virágfalás, virágzabálás a regény sokágú, többértelmű szimbóluma.
Különös, költői szokás ez: „Ettél már virágot?, kérdezte Zsófia, a hangja halk volt, bizalmas. | Hát persze, mondta ő gyorsan, mintha hazudna, és elpirult. | A lány csúfondárosan fürkészte. | Nem, nem ettél te még virágot, mondta aztán halkan, te csak álmodozol, mint egy kicsi árnyék. | Igaza van, suttogta Ádám, nem ettem még virágot! | Pedig virágot enni olyan szép!” (383.) Az emberek a virágok bekebelezésével maguk is közelebb kerülnek a virágléthez, a virágszerűséghez.
Másfelől viszont a zabálás durva, állatias dolog. A virágzabálás a természet csodájának elpusztítása. Zsófia bimbós violáját a kúria udvarán áthajtott csordából egy ökör legeli le (563.), s ez (a regény ciklikus szerkesztésében hátravetett) előrejelzése a Klára gyermekével bekövetkező tragédiának, akit ugyanezek a barmok taposnak majd agyon.
A Virágzabálók tehát – mint a regény címe
és az előadás címe, mint a regény minduntalan visszatérő motívuma – ellentétes indulatokat tartalmaz, „boldog, boldogtalan sorsokat” (156.) ír le. A regény hatalmas záróképében, amelyben a már halott szereplők Szeged utcáit járják csónakkal a nagy árvíz idején, ez olvasható: „Szirmok szálltak és kavarogtak a vízben, muskátlik és nárciszok, lótuszvirágok, vízililiomok, bazsarózsák óriási labdái, hosszú dáliák játszottak az örvényben, és ők egyszerre kezdtek kapkodni utánuk. | Virágok, Schütz bácsi, virágok úsznak a vízen!, kiáltozta Klára. | Hát persze, mit vártatok, ostobák?! | Kamilla, búzavirág, mályva, ritka déli virágok szirma! | Buta emberek, ostobák!, kiabálta Schütz bácsi, lefelé nyúlkált, kihalászott egy szirmot, bekapta, liliom, kiabálta, azt hiszem, liliom volt! | Ez meg krizantém, mályva! | És ők kacagva, kiáltozva ették a sáros, mocskos szirmokat, zabáltak, zabáltak!” (671.)
10. A regény öt könyve öt különböző nézőpontot, sémát kínál az alakok karaktere szerint. Nem mintha nem állna mindegyikre a víz- és a növénymetafora. Lebegő tartástalanság, törékenység sugárzik át mindenkire. Vaskosságuk, színeik ellenére egyetlen főalak sem meghatározott. A figuráknak vagy nincsenek döntéseik, vagy döntéseik értelmetlenek (esetleg úgy, hogy nem tárul föl az értelmük, mint Imre előadásának), vagy nem érintik a lényegi szférákat. A szereplők nyitott individuumok, tünemény jellegűek.
De megkülönböztethető tünemények. Azt mondhatjuk, hogy Klára könyve, az első könyv a regény „növényi” centruma (ahogy címe – Vad mimóza – is utal rá), mert minden alak közül Klára a leginkább virágtermészetű. Két világ-talan ember gyermeke: apját az élethazugságok, anyját a csalódott keserűség fosztja meg reális világától. Titkos törvényszerűségek mozgatják, amelyekhez általában végtelen passzivitással viszonyul, olykor pedig action gratuite-szerű váratlan aktív, „vad” epizódokkal. Ezek általában erotikusan motiváltak (megcsókolja a szekerest, a bécsi urat, Olmützben lefekszik mindenkivel, s persze alapvető motivációja ez a három testvérrel való kapcsolatának is), de megítélhetetlen, hogy kezdeményező vagy válaszoló. Mindenesetre a sémák, amelyeket identitása megértéséhez a szöveg felkínál, rendre nem igazolódnak. Ez egyébként a regény teljesen általános fogása, bizonyos értelemben a lényege, de Klára és Klára könyve kapcsán „tanuljuk meg”. Ádám kivételével – akinek, mivel semmije sincs, sémája sincs – minden főhősre áll. Éppen ez a végtelenül árva semmisség, a titok ürességének nyilvánvalósága (amely felé többé-kevésbé minden alak törekszik) nyűgözi le Klárát, attól kezdve, hogy észreveszi: Ádám árnyékként követi. „Mit akart Klára Ádámtól? Azt kereste benne, amivel sem ő [Imre], sem Péter nem rendelkezett, azt a tétova, mégis részegítő könnyűséget, amellyel az ő körülményessége és Péter súlya nem vetekedhet? A fiú magánya, fájdalma, szenvedése nyűgözte le Klárát?! Igen?!” (290.)
A cigányok könyve a mágikus centrum. (A kritikust az a sejtelem keríti hatalmába, hogy ez mintha ikermű lenne, amely nem született meg, hanem beépült, beleszövődött a testvérbe.) Ám említettem már, hogy az itt fölkínált mágikus séma, ama rejtélyes és csodálatos többlettudás sem teljesül.
Imre alakja és könyve a regény szellemi centruma, ahogyan ezt már több idézet megmutatta. De ezt sem szabad úgy értenünk, hogy Imre és az ő könyve hordozná a regény pozitív szellemét. Ő valóban inkább körülményes, mint súlyos. Sémája, amit a regény fölkínál (Adyval szólva „Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik / Lalla, lalla, / Rokkanva ér el az éjszakáig”) szintúgy nem igazolódik. Nagy tudásából aligha kerekedhetett volna máshol, másképp tudomány, sőt tudományát a regény parodizálja. Nem véletlenül nem ismerhetjük meg előadása tartalmát. Könyvének címével – A semmi kertésze – összhangban, ha a szellemi centrumot fogalmi nyelven akarjuk megfogalmazni, akkor a híres filozófiai kérdés fordítottja kínálkozik: Miért van inkább a semmi, mint a valami? A lét és a nemlét skáláján a regény három regiszterét különböztettem meg, a fikció reálisan létező szintjét, a fantazmagóriák, alternatív létezések szintjét és a hangsúlyosan nem létező mitikus szintjét. De elmondható, hogy a reálisan létező főalakok is mind a ködbe veszés, a nemlét státusának elérésére törekednek. Ez különbözteti meg őket a „ködlovag”-hagyománytól, amely fordított módon, a múlt és az emlékek gomolygó ködéből állítja elő alakjait, s az árnyakhoz testet rendel.
Ádám könyve – Fehér árnyék – az egzisztencia hiányának a könyve. Ádám: árnyék, akit senki sem vesz észre. Senki nem látja. „Apja” a tizenhárom éves fiú szeme láttára lesz öngyilkos – ő sem látta. Végignézi Pelsőczy halálát is, aki vízbe fúl (Pelsőczy sem látja). Koszta Néróval való különös kapcsolatának éppen az az alapja, hogy ő sem létezik. Ez azonban nála, mert mégiscsak reális karakter, hiányként jelenik meg. „Igazán nem akart sokat. Annyit akart, amennyi a többieknek is kijutott. Hiányozni akart. Fájni akart. Arra vágyott, hogy féljenek miatta, örüljenek neki, ha kell, haragudjanak rá, de amikor újra csak magára, erre az elveszetten derengő lényre gondolt, hamar belátta, már ez is képtelenség.” (395.) Ádám egzisztenciához akar jutni. Azt akarja, hogy észrevegyék, és ez nem sikerül neki. Ezért kiszámíthatatlan. Végtelenül magányos. Öngyilkossági és gyilkossági tervek foglalkoztatják. Van valami karakterében a „nyitott borotva”-jellegből. Felfal egy egész pipacsmezőt (381.), s ezzel súlyosan megmérgezi magát. Tizennégy éves korában meg akarja ölni (pudingba fojtaná) az édes (negédes és mindig édességeket gyártó) Berta nénit, aki gondját viseli, amikor teljesen elárvul. Egy gyíkot meg is öl, és akkor érzi magát először boldognak. Fölgyújtja a Klára nevű hajót. S végül Klárára fixálódik: ő az, aki meglátja. Klára szülésének napján, 1848. október l5-én a forradalmi zűrzavarban Ádám majdnem lelövi Imrét. Majd a kis színésznőhöz megy, odaadja neki összes pénzét, s végül fölcsap nemzetőrnek.
Szép Péter könyve nem véletlenül az utolsó könyv a sorban. A főalakok közül Péter áll a legközelebb a modernizálódó mindennapi életvilághoz. Ahhoz, ami jön. A bivalyerős óriás, a mulatozó, italozó, kártyázó, kalandos, nőcsábász sémája mögött ott van a self-made mané, a számító üzletemberé is, akinek „[m]inden pazarlása előrelátó üzleti vállalkozás” (540.), aki fegyvert szállít a forradalomban, a Maros torkolatát pedig Szegedtől délre akarja áthelyezni.
Péter könyve az önerejű individualitás, pontosabban az önerejű individualitás bukásának könyve. Ő áll a legidegenebbül szemben a regényvilág pszeudo-mitikus regiszterével. Azt is tudjuk, hogy „Pétert nem túlságosan érdekelték a virágok” (563.). Gyermekkorukban „[a] bátyja mesélt neki azokról a zizegésben, földben, lombok között élő lényekről, melyek hallatán eleinte félve rázkódott, aztán köpött rájuk. Nem hitt az effajta lényekben, mert magában hitt, az eszében, az ügyességében és az erejében bízott, s a bukott ember szerepében is azért tetszelgett, hogy sajnálhassa magát”. (499. k.) Amikor rövid katonáskodása és bécsi tartózkodás után tizennyolc évesen hazajön Szegedre, egy rongyokba burkolózott őrült asszony a szájába csókol, majd vihogva megátkozza. „Mintha temetői földet evett volna. Mintha a bátyja figyelmeztette volna, hogy vegye csak tudomásul, mert hazatért, és itthon várják az árnyak, a ködemberek, az utálatos szélfigurák, akik miatt ér csak igazán valamit az élet! Köpött rájuk. Köpött! Köpött! Még a nevüket se mondta ki soha! De még mindig a fülében gurgulázott a gyűlölködő átkok visszhangja. A házuk előtt megtorpant, jó fél éve is volt már annak, hogy nem látta az otthonát. Hunyorgott, minden a régi volt, nem változtak a sárga falak, a ház, a görbe utca. Ahogy a behajtott zsalugáterekre pillantott, megértette, mit kiabált a bolond némber. | Bukott, bukott ember vagy!” (525.)
Bátyja is költőietlen lénynek tekinti, s úgy írja le, „mint jóravaló barbárt, akinek nem szabad törékeny tárgyat adni a kezébe”. (69.) S ez nem is alaptalan, hiszen hétéves korában úgy öleli meg az anyját, hogy eltöri a bordáit. Ám ezzel merőben ellentétes (vagy éppen nagyon is összefügg vele), hogy neki is megvan a maga költői vízjele, méghozzá egy törékeny tárggyal kapcsolatos kecses ajándékozási szokás. „Efféle mutatványokra csak ő volt képes. A világvégéről is eljött a mellényzsebbe süllyesztett pohárkával, hogy abból egy csepp sem hiányzott. Legalábbis ezt állította. Többnyire diólikőrt, ánizst, málnaszirupot hozott.” (71.)
Minden világi üzlet mögött ott áll az a mély meggyőződése, mely már gyermekkorában megszilárdult benne, hogy bukott ember. S ez nem – vagy nem csak – a tetterős emberek jól ismert mélakórja. S nem is – nem csak – a túltengő testi erejű emberek bűntudata és szorongása, hogy összetörik, akihez hozzáérnek. Hanem zavaros idegenkedés és vonzódás Imre, Ádám és Klára világaihoz, világnélküliségéhez. Klárához szerelem, Ádámhoz ambivalens érzés fűzi. (A regény játszik azzal a lehetőséggel, ami Klára meggyőződése is, hogy Péter ölte meg Ádámot. Ám a regény behemót óriásai – Péter, Berger, a fűmuzsikus – összekeverednek Somnakaj fejében, aki látta Ádám halálát, és a tettest Péterrel azonosította. Igaz, a Sivatag virága meg akarja öletni Péterrel Ádámot. S ő valóban foglalkozik is a gondolattal, de inkább ellenkező eredményre jut, és védeni kezdi frusztrált öccsét, ellenképét.) Imrét bogaras – virágos – különcnek, álmodozónak tartja, „aki addig álmodozott, míg börtönben nem találta magát”. (607.) De egy döntő ponton – a stephansdomi látomásban – az egész katolikus anyaszentegyházzal szemben védelmébe veszi Imre általa nem is ismert igazát.
Mindazonáltal neki nem jut olyan költői halál, mint Ádámnak, aki fűmuzsikus lesz, vagy Klárának és Imrének, aki nem sokkal a nagy árvíz előtt deszkákba vert színes szögekkel magára szögeli a lakását, és abban a gyilkos növényházban éhen hal. Őt banlis módon a rákbetegség viszi el. De mégis jelen van a regényt záró nagy árvíi látomásban, ahol összegyűlnek a reális halottak (csak Ádám hiányzik, aki reális létében is mind közül a leginkább közeltett a nemléthez, halálában pedig átpártolt a pszeudo-mítosz árnyaihoz), s mielőtt magukra szögeznék egész világukat, még egyszer elmondják, hogy mi is történt itt 673 oldalon keresztül: „És elmondták neki [Schütz bácsinak], amit addig talán egymásnak sem, elmondták az elhallgatások, a lélegző csöndek mögötti emberi vidékeket, elmondták neki a szavak árnyékában élő növényeket, elmondák a történetekből kihullt történeteket, a világból kihullt világokat. Talán Isten marad így kívül az emberen, és az embert mégsem szabad árulással vádolni! Ezer szöget kalapáltak a félfákba, az ablaktáblákba, az ajtólapba, ezeregyet.” (673.)
11. Nekünk is föl kell tennünk a kérdést, hogy mi is történik ebben a regényben. Ami nyilvánvalóan történik, az a költészet és a fantázia. A történetszövésnek és metaforikának olyan valószínűtlen gazdagsága, amely megfosztja az olvasót a teljes transzparencia megnyugtató érzésétől. Olvasói tapasztalatom bizonyára kivételes, mivel kétszer olvastam el a regényt, s rendelkezésemre állt a szöveg egy pdf-változata is, amelynek keresőprogramját megannyiszor futtattam e kritikára készülve és írása közben. De valahányszor belelapozok, mindig új felfedezéseket teszek; előrejelzések és hátrautalások tárulnak föl, amelyeknek – azt hiszem – elvileg sem lehet a végére járni. Alkotói oldalról ennek az felel meg, hogy a dúsítás és díszítés lehetősége elvileg végtelen. A „soha nem mondható el egészen” jegyében a regény lehetne hosszabb is, rövidebb is, és nem valami formai szükségszerűség, hanem az írói intuíció és ízlés szabta éppen ennyire. Mint ahogy a veszedelmes játék a víz és a virág ezer változatban való tematizálásával és metaforizálásával (a tulipánhal halálszimbólumában, a víz virágzásában – a Tiszavirág, a kérész rajzásában – a kettő összetalálkozik) is erre az intuícióra és ízlésre szorul. Lehet olvasó, aki túl soknak és túl szépnek találja a regény áradását és vegetációját; én nem tartozom közéjük.
Ugyanis a dolog nem öncélú. A varázslómesternek, aki mindezt előállítja, van egy páralakja, bár semmiképpen sem önarcképe a regényben, Schütz doktor. A regény legidősebb szereplőjének – 1779-ben született – megvan a maga története (az ő hibájából/bűnéből meghalt imádott felesége, Bécsbe küldött kislánya, öngyilkossági kísérlete, amelyet a hétéves Péter akadályoz meg véletlenül, azzal, hogy berúgja a doktor lakásának ablakát), megvannak a maga kedvtelései (fényképezés, ásványgyűjtés), megvan az orvosi praxisa, megvannak különös rigolyái, időszaki vakságai, depressziói, szerelmi kalandjai (Berta nénivel, illetve Klára kalaposmester barátnéjával), titkai, tehát pompás figura. Ugyanakkor betölti a regény főszereplői mellett a rezonőrszerepet; a legjobban ő érti meg őket (s reflexiói befolyásolják az olvasóéit), továbbá ismételten beavatkozik a sorsukba, szerencsésen vagy szerencsétlenül.
A varázsló néha bűvészinasnak mutatkozik, például akkor, amikor Imre kiszabadulása után megszervezi fogadtatását a cigányokkal Szeged határában, akik a doktor ásványait szikráztatják némán a fölkelő napban. De ez a gyönyörű jelenet balul üt ki, mert megzavarják a magyarkodó vadászok (ez a nap egyébként Ferenc József szegedi látogatásának is a napja), s Habredet egy eltévedt golyó megöli.
Jó példa ez a regény szerkesztésmódjára. Imre könyvének elején áll a fogadtatás, a végén az előzmény, a megszervezés és a történet újraelmesélése. A körszerűnek, az újra visszatérőnek nagyobb jelentősége van, mint a linearitásnak.
De példa ez a regény szellemére is, amelynek varázslatát valamifajta – már a növényi lét metaforájába is bennfoglalt – esendőség ellensúlyozza. A fantazmagóriák nem szilárdulnak létté. Ezt szolgálja a nem kevés parodisztikus elem, a cím kétértelműsége, az üres helyek (mint ma-
ga az előadás vagy a cigányság világtörténete), a mitikus alkotórészek nem mítoszként való kezelése s a pszeudo-mítosz alakjainak nem létezőként való fölidézése. Az ember természeti – növényi – léte valóban szembe van állítva történelmi-társadalmi-politikai létével, de korántsem mitizálva, korántsem egy ellentét pozitív oldalaként, hanem a lét egyetemes problematikusságának keretében. Mindkettő – bolondság. Organikusnak maradni a modernizálódó világban – bolondság. De modernizálódni – éppannyira bolondság. Megmaradunk a természet csodáinál, vagy magunk kezdjük gyártani a csodákat – mindkettőt meg fogjuk bánni.
A képzelet mágikus lehetőségei a mindig jelen lévő ironikus distancia miatt nem szélesítik ki a realitás területét a fikcióban, hanem az imagináció, az egyéni és közös éberálmok, képzelgések fóliáján jelennek meg. A sok-sok regény között, ami e regény mögött áll, nyilvánvalóan jelen van a Száz év magány is. Még motivikus hasonlóságok is föltűnnek: a Mamá grande (Ursula) és Mama Gyökér, Melquíades és Gilagóg között. De Darvasi – mint láttuk – sokkal határozottabban választja el a realizmusszinteket, mint García Márquez, s ez alapvető különbséget, ellentétes művészi törekvést jelent.
Fontosabb a magyar regények és más magyar irodalmi művek nagy száma, amelyek előzményekként eszünkbe juthatnak. Darvasi regénye ugyanis nagyon magyar regény, s nem csak abban az evidens értelemben, hogy kivételes intenzitással aknázza ki nyelvünk költői lehetőségeit. (Talán Krúdy óta a legkönnyedebb gazdagsággal.) Miközben víz- és virágvilágának végigvitele tematikusan, metaforikusan, a fikció reális-imaginárius skálájának különböző fokozatain páratlanul egyedi és eredeti, ugyanakkor történetei, karakterei, tájai és hangulatai már megírt magyar történetekre, jellemekre, tájakra és hangulatokra emlékeztetnek. Magyar táj magyar ecsettel. Az én listám Jókai és Petőfi, Ady, Asbóth János, Krúdy, Juhász Gyula, Móricz, Tersánszky, Nagy László, a korai Juhász Ferenc, de ez nyilván sok mindennel s mindenkivel kiegészíthető még. Ám nem arról van szó, hogy a Virágzabálók belépne a magyar irodalmi hagyomány e laza konglomerátumába, hanem arról, hogy zabolátlanul felhasználja az e nevekkel jelezhető sémákat, s a várakozást, amit keltenek, nem teljesíti. Mintha egy nagy palinódiában sorra visszaénekelné, megcáfolná azokat az elvárásokat, amelyeket a XIX. századi magyar történelem, a reformkor, a forradalom és szabadságharc, a megtorlás és a kiegyezés, az árvíz, a magyar táj, A Tisza, a magyar sors, az Álmok álmodói, a köd és ködlovagság, a puszta, a csorda, a délibáb, az árokpart, a piaci és országos csatangolás, a tücsökhegedű imádata, A virágok hatalma hívójelei kiváltanak.
Radnóti Sándor

II

SZÓVIRÁGOS REGÉNYGÖMBÖC
avagy a szép szegedi Karamazovok

A majd’ hétszáz oldalas Virágzabálók olvasása során bizony alaposan túltöltekezhetünk mindenféle nyelvi nyalánksággal, mondhatni túlzabálhatjuk magunkat megannyi szóvirágos szépséggel; merthogy Darvasi László új regénye, amely jórészt a XIX. századi Szegeden játszódik, csordultig telve velük. Kinek jutna például eszébe magától az anyagtalan, illékony képzeteket sugalló ’virág’ szóról az anyagelvű ’zabálás’ konok tevékenysége. A cím összetett szavában, szóvirágában rejlő feszültség ugyanakkor könyvünkben fokozatosan átváltozik az egyszerre mágikus és realista (itt tehát az újabb szóösszetétel: mágikus-realista!) regényvilág egészére jellemző, jócskán szokatlan távolságalakzattá. Mely nyelvi szokatlanság egyfelől a hétköznapi látásmód számára (’Micsoda beteges passziók szöveggyűjteménye: zabálják a virágot, fűszálon muzsikálnak, angyalt táncoltatnak tenyérközépen, meg is halnak, meg nem is halnak meg; de mi végre?’), másfelől a regényformára vonatkozó közkeletű elvárások tükrében (’Hol a történet fősodra, hol a hős, hol az eszme?’) hatványozza tovább a távolság címbeli alaphelyzetét.
Hogyan is mondta egykoron Arisztotelész: az igazán sikeres szóképben egymástól minél távolabbi dolgok kerülnek alkalmi kapcsolatba – mint Lautréamont híres boncasztalán az
esernyő és a varrógép. Darvasinál ráadásul a sajátos és termékeny – önmagát sajátosan megtermékenyítő – metaforikus ellentmondás nem csupán a regény világára, de az olvasó közérzetére is érvényes lehet; amennyiben lehetőségünk nyílik arra, hogy soha nem tapasztalt töménységben habzsoljuk a súlyosan cukros, csordulón mézes nyelvi alakzatok bőségét; hogy mohón zabáljuk a tarkábbnál tarkább, illatosabbnál illatosabb szóvirágokat. Mintha – passzionátus és literátus „virágzabálókként” – megpróbálnánk lemérni, hány kilót nyom egy kiskertnyi rózsaszirom vagy éppen egy hattyú. Ami, a kilóra lemért hattyú, Pilinszky költői meghatározásában: maga a pokol. Persze a ’pokol’ szó ezúttal, meg talán eleve is, leginkább metafora: Darvasi tényleg ’pokolian’ tömény, súlyos szépségektől fűszeres étekkel látja vendégül olvasóját. Aki viszont megpróbál úgy fogyasztani, hogy ne rontsa el a gyomrát. Megpróbálja felvenni
a ritmust, kimérni az arányokat, megtalálni az összefüggéseket. Megpróbál ráérezni a Virágzabálók sajátos regényszerűségére.
A „virágzabálás” – a szó is és a cselekvés is – ugyanolyan metaforikus vagy sokkal inkább metonimikus, tehát a kötetegész különös nyelvi minőségét részként jelölő ál(ca)tevékenységnek tűnik, mint amilyen zavarba ejtő volt a különféle szépségeket (mézet, jeget, gyöngyöt, vért és törött tükröt) könnyező öttagú kompánia mutatványozása Darvasi 1999-es regényében, A könnymutatványosok legendájá-ban, amely most a Virágzabálók-kal együtt újra megjelent (idén a Magvető, tíz éve a Jelenkor adta ki). A kiadói döntés innen nézvést jogosnak tűnik: a „könnymutatványozás” és a „virágzabálás” ikeralakzatai tényleg egymásra vonatkoztathatók, tényleg abroncsba foghatják szépírónk közel két évtizednyi szóvirágos könyvmutatványait. De úgy is mondhatnánk, hogy az új regény felfokozott arányban és minőségben tálalja az egykori nyelvi alaphelyzetet és ajánlatot: Darvasi retorikus szépprózáját, amely ugyanakkor – miként tíz évvel ezelőtt, úgy most is – regénnyé gömbölyödik; akárcsak a mesebeli kis gömböc, amely szépen-lassan szinte mindent magába emészt, a padláson fellógatott sonkától a templomtoronyig. Az érző lelkű olvasó pedig mi mást is tehetne, mint hogy fogja a bugylibicskáját, és óvatosan (meg persze szeretettel, körültekintő szeretettel tehát) kihasítja vele Darvasi regénygömböcét, csak hogy tényleg saját retorikus helyi értékükön rovancsolja annak részletszépségeit. A részletek, a részek viszont – lévén metonimikus nagyszerkezetről (pontosabban regényszerű synecdochéről) van szó – mindig az egészet, Darvasi jellegzetes prózastíljét képviselik.
A szépség iránti elemi vágy, annak megannyi túlzó szenvedélyalakzata tombol könyvünk minden egyes oldalán. És ez a nyelvi szenvedély ráadásul sok esetben meg is fogalmazódik, mely szöveghelyek mintegy kiemelkednek vagy legalábbis kiemelhetők, kiugraszthatók az elbeszélés éppen adott összefüggéséből – mintha olykor Darvasi nem is annyira a regény tárgyáról, mint inkább magáról a regénytárgyról beszélne; arról, hogy miként beszél arról, amiről éppen beszél. Mondhatni áttételesen felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy olvas, hogy szép szavakat és mondatokat, szépséges szóképekből és alakzatokból csomózott, szépségesen szép meséket olvas. Például: „Faljon annak a szívéből az éjszaka, aki [legyen akár szereplő, akár olvasó] azt meri mondani, szebben is történhetett volna.” (12.) Vagy: „Kívánhat-e többet [akár a szereplő, akár az olvasó] annál, mint hogy ebben a szépben itthon lehet végre?” (368.) Vagy: „Ez ugyan nem volt igaz, de jól hangzott [akár a szereplő, akár az olvasó számára].” (585.) Jól tudhatjuk, hogy a prózabeszéd önmagára visszahajló, önmagát szemlélő és szemléltető íve Ottlik vagy Mészöly óta egyre látványosabb és látványosabb formákat ölt. Noha például Esterházy Péter furmányos észjárását és írásmódját igencsak nehéz volna túllicitálni. Éppen ezért – a ’nagyatyák–atyák–fiúk’ prózatengely hatástörténetében – Darvasi nem továbbfokozza az ottliki „elbeszélés nehézségeit”, mint mondjuk Esterházy, hanem megváltja, feloldja az ’elbeszélésmód szépségeiben’; ha tetszik, feláldozza a jócskán problematikus modern (vagy posztmodern) regényformát a problémátlanul áradó retorikus beszéd oltárán. A narratológiai önreflexióban gyökeredző, ámde azon túllendülő szépségvágy vagy (rosszabb esetben) szépségakarás öröklődik tovább – nem kis mértékben éppen Darvasi áldásos tevékenységének köszönhetően – jó néhány újabb szépírónknál, Závada Pálnál, Péterfy Gergelynél, Grecsó Krisztiánnál, Kőrösi Zoltánnál…
Noha az utóbbi évtizedben szokás volt, és ennek a szokásnak jómagam is hódoltam, Darvasi és mások (Márton László, Láng Zsolt, Esterházy…) rendhagyó, mivel a modern-posztmodern epika eszköztárát megkérdőjelező írásmódját rokonságba hozni a modern regényformát megelőző, bizonyos értelemben előkészítő retorikus szépprózával (mondjuk az erdélyi emlékiratírókkal). E markáns értelmezésmód protagonistája emlékeim szerint leginkább az irodalomtörténeti vértezettségű Szilasi László volt (lásd például remekbe szabott, alapos kritikáját a török korban játszódó Könnymutatványosok-ról a Holmi 1999. decemberi számában). Ez a fajta impozáns értelmezési ajánlat – a posztmodern felől, a modernen átnyúlva, a premodernhez vissza – nekem most már kissé túlzónak (afféle tudóskodó szerecsenmosdatásnak) tűnik. Úgy vélem, hogy Darvasi – bármilyen történelmi időszakot választ is – elsősorban, egészen egyszerűen csak szépen, jókora nyelvi bőséggel és változatossággal ír, és nem is annyira a premodern retorikus széppróza vonzásában, mint inkább a posztmodern regényforma övezetében berendezkedni kénytelen modernista szépségvágy (egyfajta mohó esztétizmus) jegyében. És persze a – feltehetően – nem is annyira korszakos dilemmákkal vívódó, mint inkább élveteg, azon belül regénybarát olvasó lehetséges örömeinek reményében. Az érzéki örömszerzés reményében.
Merítsünk hát véletlenszerűen könyvünk retorikus szépségalakzatainak feneketlen puttonyából, Darvasi duzzadó regénygömböcéből! Az egyik főbb szereplő, Szép Imre (nomen est omen) például a nevéhez méltóan, azaz szépségesen beszél, sőt szónokol Szegeden az 1848–49-es szabadságharc után, de hogy pontosan miről, az nem is olyan fontos, sőt nem is tudható; viszont hatása jókora, utóbb császári börtönbe is zárják érte. Indoklás: „Hiszen egy keleti rongyszőnyeg formáját idézte az a semmirekellő beszéd!” (636.) Hasonlóképpen, a regényszövet metonimikus működésmódja révén, a „keleti rongyszőnyeg” ornamentikáját „idéző” Darvasi-féle beszéd is sikeresen kiteljesedik, látványosan kigömbölyödik; csak hogy végül, a befejező oldalakon, a motívumokat ismétlő és szaporító történet majd’ minden szereplője telített összalakzatba rendeződjön az 1879-es nagy szegedi árvíz erőteljes víziójában: „Ez a víz nem a Tisza volt! Ez a katasztrófa sűrű és éhes mocska volt, folyékony massza, dögletes áradat! Ez a víz ők voltak, a múltjuk, a sorsuk, a mindenük!” (667.) Mintha a XIX. századi szegedi világot mitizáló regényfolyam metaforájává duzzadt Tiszába csatornázódna s így mitizálódna a Virágzabálók összes szereplőjének összes szenvedélye, összes beszéde, összes (megtörtént vagy lehetséges) története. Ráadásul regényünk tartóssá mitizált, többszereplős, több cselekményszálú és jelentésrétegű szépségalakzata többnyire valamiféle metafizikai hitvallás előterében szövődik, bogozódik – hallgassuk csak a fékezhetetlen mesélőkedvű Pelsőczy Lászlót: „Minden városnak van égi mása, ami az ideák világából fénylik a valóság árnyékvilágára.” (21.) Vagy éppen Gilagóg, a mítoszkoholó cigányvajda alkalmi költészeti remekét: „De lesz egyszer egy olyan palotátok, amely csak a tiétek lesz! És el nem veheti tőletek senki! Abban a palotában boldogok lesztek, és még talán irigyelni is fogják tőletek! […] Szavakból és énekből lesz az a palota, és az Igazmondó építi fel nekünk…” (206.) De még a költői lelkületű Pelsőczy lánya, Klára is így fohászkodik történetünk kezdetén: „Találjak, találjak egy olyan könyvet, ami csak rólam szól!” (36.) Mint ahogy a vele később szeretkező Pallagi Ádám, férjének, Szép Imrének a féltestvére is így jubilál: „…ha itt van mellette ez a másik ember, akkor tudja, hogy van egy ilyen világ, és ebben a másik világban van egy ilyen történet. Klára az övé, csakis az övé!” (470.) Meg persze a törvényes férjéé; no és a férj szenvedélyes édestestvéréé, Péteré. Mely kacifántos tényállás (a házon belüli kettős házasságtörés) persze semmit nem von le az eksztatikus pillanat – az adott „világ”, az adott „történet” – szépségének igazából, Darvasi szépségmetafizikájából, szépségvallásából. És ahogy Klárának megvan a maga „könyve”, Ádámnak pedig a maga „története”, úgy a cigánylány Somnakaj szavai is csak őhozzá tartoznak, és nem eladók, bármennyire erősködik is az elbűvölt Ádám a cigányvajda Gilagóggal: „Hiszen csak a szavait akarom megvenni! / Nem, nem eladó! / Jól van, jól van, de mennyiért nem eladó?…” (479.)
A „szavak”, a „történetek” és a „könyvek” el nem adható, el nem idegeníthető szépsége ugyanakkor, számunkra – olvasható. Darvasi regényében minden, ami szép, legendává, olvasmánnyá, azaz könyvszerűvé válik, illetve éppen azáltal lesz szép, hogy könyvszerűvé válik. Egyszóval a történetben ábrázolt tárgyi szépségek rendre retorikai alakzatokká stilizálódnak, az ábrázolás nyelvének Darvasi-féle védjegyével ellátva, gyakorta a talán leginkább ornamensértékű szókép, a hasonlat selymesen zizegő díszpapírjába csomagolva; például: „Az angolok királynőjének, Viktóriának a kankalin a legkedvesebb virága. Mintha őzgidák sárga bőréből varrt kesztyűket ültettek volna a földbe, amikről fehér kulcsocskák csüngnek, s nyitnák a mennyország ajtaját is. Igen, ilyen a kankalin!” (76.) Vagy: „Olyan kék volt az augusztusi ég, mintha egy gyerek tintásüvege borult volna fel.” (106.) Ugyanakkor Klára anyjának temetésén a barátságot rózsabokorhoz („melynek lombjai kevés időre adnak enyhet, mert a gyökerek között féreg rág”) hasonlító pap szónoki fordulatát valaki a gyászolók közül harsányan kineveti, noha a pap úgy tesz, mintha nem hallaná. (55.) Ámde a nem hallást színlelő pap hasonlatának túlzó hangfekvését meghalló, miáltal a szónokias beszédhelyzetet parodizáló Darvasi minden bizonnyal jól tudja, hogy valójában borotvaélen táncol az, aki a retorikus szépség rámás csizmájában bokázik több száz oldalon keresztül. Egyébként Klára apja is úgy véli, hogy „nincs gyászbeszéd, amit hibátlanul mondanának el. Nem lehet hibátlanul búcsúzni!” (54.) Mint ahogyan nem lehet hibátlanul végigszónokolni egy hétszáz oldalas nagyregényt sem.
Hiszen érzékelhetően kényes sűrűségű például a lányát poétikusan oktató Pelsőczy alábbi zengzetes trillája, annak aszúzamatú bölcsessége: „Már nő vagy, élhetsz úgy, ahogy akarsz, de engedelmeskedned kell, hogy téged is akarjanak. Emlékezz anyádra, vele ellentétben te elég ábrándos vagy ahhoz, hogy valóban boldogtalan legyél. De elég ábrándos vagy ahhoz is, hogy boldogabb legyél akárki másnál.” (57.) Noha kétségkívül egy adott szereplő, sőt főszereplő személyiségéről, azon belül az ő „ábrándosságáról” van szó, a „boldogság” és „boldogtalanság” ikereszméjének általános vonatkozásában, azaz Pelsőczy szónokias beszédének akusztikai terében Klára figurája mégiscsak elmosódik, vagy ha tetszik, mitikussá fátyolosodik. És valóban, Darvasi sok-sok szereplőt mozgató regénye csak úgy hemzseg a fentiekhez hasonló, a szövegszőttes egészéből akár ki is metszhető bölcsességsűrítményektől. Amiből meg az alábbi dilemma adódik: ha túl sokáig csócsáljuk-ízlelgetjük ezeket a szövegrészeket, könnyen megfekhetik a gyomrunkat; ha viszont gyorsan átsiklunk rajtuk, nem rögzülnek eléggé feneketlen mohóságú emlékezetünkben. És így talán az lesz a legüdvösebb döntésünk, ha annak vesszük Darvasi regényének szövegzárványszerű bölcsességtörmelékeit, amik: gyönyörködtető – és nem (csupán) tudálékoskodó – szövegornamenseknek. Mint amilyen például az alábbi, immár bármiféle filozofikus kommentártól mentes, tisztán poétikus fordulat: „Klára akkor majdnem meghalt, annyira beteg volt, hogy egy reggel pókhálót húzott ki a hajából.” (260.) Persze most már nem az egyik szereplő (Pelsőczy László), hanem a történeten kívül álló névtelen elbeszélő hangját halljuk; ámde mégiscsak ugyanabban a jól ismert hangfekvésben gyönyörködhetünk. Mert noha Darvasi könyvének folyamszerű retorikája mindig valamely adott beszédhelyzetből, valamely adott szereplő szájából bugyog tova, ámde mindig ugyanazt az egy hangot, a szerzői alkattal egylényegű és egynyelvű mesélő hangját halljuk – és éppen ezt a globális alapérzést nyomatékosítja a bekezdések következetes tördelése: a szövegképben még az egyenesen idézett beszédek sincsenek gondolat- vagy idézőjellel kiugrasztva, elidegenítve az egyöntetű nyelvi masszából.
Egynyelvű könyvünk egyazon hatásfokon gyönyörködtető szöveghelyei rendszerint olyan mitikus összefüggésekről, olyan mágikus árukapcsolásokról (lásd fentebb: betegség – pókháló) tanúskodnak, amelyek olykor centripetálisan összerántják, olykor centrifugálisan szétszórják a történet legfontosabbnak tűnő vagy legemlékezetesebb motívumait. Ilyen regénytéren és -időn átívelő motívum például a Csongrád városa alatt a Tisza-part keményre száradt löszfalára szögezett fiú képe, sokkolóan vizuális Krisztus-parafrázisa („Éppen virágzott a kérész! Mintha e csodás esemény is a büntetés része lett volna, a rovarok a jajgató fiú szájából röppentek elő, hogy aztán forogva hulljanak a Tiszába” – 38.); mely látvány bizonyos áttételekkel megismétlődik akkor, amikor a Szép Imre előadása ügyében nyomozó bécsi hivatalnokot az újságíró Kigl a combjaiba vert két hatalmas kampóval kocsijának bakjára szögezi. (337.) Szép együttállás továbbá, hogy Klára egyazon éjszaka során, egymás után egyesül a férjével, majd annak édestestvérével, végül azok mostohafivérével, és meg is fogan tőlük. (Lenyűgöző négyszereplős testi-lelki cserebomlás; emlékezetünkbe idézheti még akár Goethe Vonzások és választások-jának híres négyes hálószoba-jelenetét is, amelyben a Kapitányra gondoló Charlotte szeretkezik az Ottiliáról fantáziáló Eduarddal, mely egyesülés tragikusan rövid életű gyümölcse, a közös gyermek a Kapitány és Ottilia vonásait viseli majd az arcán.) Klára, Imre, Péter és Ádám érzéki négyeséhez mérhető az egykori könnymutatványosokra hajazó mitikus kompánia: Mama Gyökér, Levél úr, Féreg úr és a fűmuzsikus Koszta Néró, akik a tíz évvel korábbi regény öt furcsa szerzetéhez hasonlóan, tehát kiszámíthatatlan rendben, de számítható gyakorisággal fel-felbukkannak történetünkben; ráadásul később ötödikként hozzájuk csapódik egy bizonyos Kócmadonna; de ideköthető még a Szeged környéki cigányok nomád-mitikus serege is. Mindezek a különös, természetközeli, sőt részben botanikai folklórfigurák így együtt alkotják a profán, politikai és pszichikai, egyszóval emberi események mesés ellenpontját, pontosabban mitikusan aláássák, átitatják vagy elmossák azok összességét. Éppen ezért lesz könyvünk fontos ornamense, ezernyi változatban méghozzá, a halál, a pusztulás, a természet örök körforgásába való – mindig ceremoniálisan kivitelezett – visszahullás. Klára és Imre például növényekkel és virágokkal telezsúfolt szobában halnak közös szerelmi halált; továbbá a körmönfont logikájú események alakításában és értelmezésében kulcsszerepet játszó Schütz doktor arcán halála pillanatában levélke (Levél úr) nyílik, és apró féreg (Féreg úr) tekereg; no és persze a regényzáró szegedi árvíz, a civilizáció pusztulása is értelmezhető Mama Gyökér természetelvű társaságának fatális árnyékában.
A regényvilág mágikus-realista működésmódját: a mágikus reálissá rajzolásának vagy a reális mágikussá maszatolásának logikáját egyébként Péter vidéki szeretője, a Sivatagi Virágnak becézett Zsófia egy helyütt meg is fogalmazza: „Tudja meg Péter, ha az Isten és az ember nem tükröződnének egymásban, nem lenne értelme az életnek! Akár helytelent, akár jót cselekszünk, az látszik Istenben. Az ember is tükröződik a teremtésben, az ember tükröződik az emberben is, vagyis mindabban, amit teremt, a fiú tükröződik az apában, lány az anyában, a nő a férfiban, férfi a nőben. A jó tükröződik a rosszban, a rossz a jóban, semmi sem állhat meg a tükörképe nélkül. Csak egyet szólunk, s az a szó százezer darabbá hull a világban. A tükörképünk is végtelen!” (528.) Az önmagát tükrözve megtermékenyítő és szaporító prózapoétika értelmében egyetlen nőhöz legalább három férfi kell hogy tartozzon (Klára → Imre, Péter, Ádám); és egy darab férfinak is minimum két nő a jussa (Péter → Klára, Zsófia); mint ahogyan Mama Gyökérnek is egyenesen két férfi kísérő dukál (Levél úr, Féreg úr), ha nem három (Koszta Néróval); és a fűmuzsikus is megduplázza önmagát utódjában, valamint, hogy ne lógjon ki a férfiak sorából, magáévá teszi a „kisszínésznőt”; no és persze a cigányvajda Gilagóg is kénytelen szembesülni tükörképértékű riválisával, a félelmetes Aranyfogúval; mint ahogyan a hatalmas termetű Péter is előbb-utóbb bajszot akaszt az egyetlen hozzá mérhető óriással, a hajós Bergerrel… Darvasi regényének villódzó tükörországában a figurák, a helyzetek újabb és újabb figurákat és helyzeteket fiadznak.
És még csak egy szót sem ejtettem szinte az extrém figurákat és helyzeteket tükröző regény ágas-bogas történetéről, a történetmondás rafinált szerkezetéről!
Nem véletlenül. Lévén – és ez talán az eddigiekből is kiviláglott – nem ezt, nem a zegzugos történet elmondását, voltaképpen: álcameséjét tartom a Darvasi-mű igazán meghatározó tulajdonságának vagy értékének. Hanem aprólékosan kidolgozott szőttesjellegét, poétikus mézbe áztatott szövegtextíliáját, amely egyúttal Szép Imre többször is emlegetett, ámde mindvégig homályban hagyott beszédére hajaz, mondhatni nagybani formában helyettesíti, kiváltja azt (mely beszéd éppenséggel a regény címét viseli). És így Darvasi műve, végső soron, tényleg nem tűnhet másnak, mint – újfent citálva az Imrére vonatkozó verdiktet – „egy keleti rongyszőnyeg formáját idéző”, tehát nem is annyira tárgyirányult, mint inkább önmagára visszahajló, „semmirekellő beszédnek”. Ennek ellenére egyetlen történetszálat, egyetlen elbeszélésréteget mégiscsak kiemelnék a regényből.
Az egyazon történetet különböző nézőpontokból és eltérő hangsúlyokkal végigkövető négy gerincfejezet – A cigányok bejövetele című ötödik (sorrendben második) fejezet valamiféle mitikus s így sajátosan szerves szövegzárványnak tűnik – célkeresztjében a négyes szerelmi alakzat szereplői állnak: Pelsőczy Klára (Vad mimóza), Szép Imre (A semmi kertésze), Pallagi Ádám (Fehér árnyék) és Szép Péter (Édes hús). Az én tetszésemet leginkább a Szép Péterről szóló fejezet nyerte el, mivel benne nem csupán a retorika és poétika síkján, de a személyiség- és lélekábrázolás szempontjából is kidolgozott figurára, a saját önpusztító indulatainak kiszolgáltatott „bukott ember” (498.) szépirodalmi archetípusára ismerhettem rá. Péter ugyanis – szemben az összes többi regényfigurával – elevennek ható, hús-vér alak, valós vágyakkal és szenvedélyekkel, miközben mégsem lóg ki a Virágzabálók mágikus-reális tulajdonságokkal felruházott szereplőgárdájának díszes köréből. Leginkább talán Dosztojevszkij Karamazovok-jának Mityájára emlékeztet, aki egy helyütt így vall önmagáról: „Kicsapongó voltam, de a jót szerettem.” (Makai Imre fordítása.) És hallgassuk csak a Szűzanyához fohászkodó Péter önostorozó szólamát: „Anyám, anyám, én csak erősebben áhítozom a jóra, mint mások!” (523.) Ráadásul a tiszta érzésű Katyerina Ivanovna és a bűnös-bűnbánó Grusenyka között őrlődő Mityához hasonlóan Péter is a számára egyaránt fontos két nő iránti ikervonzalom satujába szorul: „Klára okos volt, Zsófia bölcs. Mindketten szerepet játszottak, ezt azért látta, s egyre nagyobb gyámoltalansággal azt is érzékelte, hogy a nők nem közvetlenül hatnak egymásra, hanem rajta keresztül, az ő összezavart, megbabonázott lényét felhasználva vitáznak.” (551.) Mi több, Péter testvérei többé-kevésbé fedésbe hozhatók a többi Karamazovval: az intellektuális Imre Ivánnal, az éteri lényű Ádám pedig Aljosával, miközben ugyanúgy törvénytelen ivadék, mint Szmergyakov, a negyedik Karamazov. (Ádám tehát egyszerre emlékeztet Aljosára, lénye szerint, és Szmergyakovra, származása szerint; és így lesz – merész csúsztatással – a három Szépből négy Karamazov.) Imre és Ádám vonatkozásában Péter „úgy nőtt ki ebből a boldogtalan családból, mint a vadhús”. (537–538.) Sőt, a szegedi Karamazovok „boldogtalan családjának” tévelygő „vadhúsa” egy ízben merő szánalomból, a maga módján magához emeli, azaz majd’ halálba szeretgeti a „kisszínésznőt” („Ő, a bukott ember, felemel egy másik bukott embert!” – 558.), miként Dosztojevszkij hősei karolják fel az elesett utcalányokat, Mitya például Grusenykát. Továbbá Péter csaknem úgy rohan a vidéki fogadóba a vele házasodni készülő Zsófiához, mint ahogyan apja erőszakos halála után Mitya hajtat a mokrojei szállóba Grusenykához…
Jóllehet, jócskán erőltetettnek tűnik Szép Péter és Mitya Karamazov gyors párhuzamba állítása, a XIX. századi orosz realista és a XXI. századi magyar mesemondó műveinek önkényes egymáshoz közelítése.
Ámde nekem mégiscsak fontos volt, fontosabb, mint az összes lehetséges XX. századi mágikus-realista párhuzam (García Márqueztől Gion Nándorig), hogy a Virágzabálók „bukott emberről” szóló nagyobb fejezete – a túlcsordulóan szép mondatokból font s így homogén regénytestbe illeszkedő nyelvi kidolgozottsága mellett – képes volt megidézni a nem éppen túlzott retorizáltságáról híres Dosztojevszkij-próza távoli csúcsait.