Primo Levi

A SZOLGA

Székács Vera fordítása

A gettóban a tudás és a bölcsesség olcsó erények. Olyan elterjedtek, hogy a suszter is és a hordár is dicsekedhetne velük, de nem teszik: szinte már nem is erények, mint ahogy nem erény az, hogy evés előtt kezet mosunk. Ezért, bár mindenki másnál okosabb és bölcsebb volt, a prágai Arié rabbi nem ezeknek a tulajdonságoknak köszönhette a hírnevét, hanem egy ritkább erénynek, és ez az ereje volt.
Olyan erős volt, amilyen csak lehet egy ember, testben és lélekben. Azt mesélik róla, hogy egyszer megvédte a zsidókat egy pogromtól, pedig nem is volt fegyvere, csak a két nagy keze; azt is mesélik, hogy négyszer nősült, mert négyszer özvegyült meg, és hogy sok gyereket nemzett, akiknek egyike Marx Károly, Franz Kafka, Freud Zsigmond és Albert Einstein őse volt, meg mindazoké, akik Európa öreg szívében vakmerő és új utakon jártak az igazság nyomában. Hetvenéves korában nősült meg negyedszer; hetvenöt éves korában a morvaországi Mikulov, a szent hely rabbija volt, amikor elfogadta a kinevezését a prágai rabbi posztjára; nyolcvanéves volt, amikor saját kezűleg faragta ki és állította fel a sírkövét, amelyet még ma is felkeresnek a zarándokok. A sírkő ívének csúcsán van egy rés: aki bedug rajta egy levelet egy olyan kívánsággal, amelyet maga írt rá, legyen zsidó, keresztény, muzulmán vagy pogány, a kívánság egy éven belül teljesül. Arié rabbi százöt évet élt, teljes testi és szellemi erejének birtokában, és kilencvenéves volt, amikor belefogott egy Gólem építésébe.
A Gólem építése önmagában nem olyan nagy vállalkozás, és sokan megpróbálták már. Mert hiszen egy Gólem alig több a semminél: egy adag anyag, vagyis káosz, ember vagy állat képébe zárva, tehát csak egy bálvány, és mint ilyen, semmire se jó; sőt, olyasvalami, ami eleve gyanús, és jobb messzire elkerülni, mert meg van írva, hogy „nem csinálsz képeket, és nem fogod imádni őket”. Az Aranyborjú is Gólem volt; Ádám is az volt, és mi is az vagyunk.
A Gólemek közti különbség az építésükkor kiadott előírások pontosságában és teljességében van. Ha csak azt mondják neki: „Végy kétszáznegyven font agyagot, gyúrj ki egy emberalakot belőle, és vidd a szobrot a kemencéhez, hogy égessék ki”, bálvány lesz belőle, mint a pogányoknál. Ahhoz, hogy embert csináljunk, hosszabb utat kell megtennünk, mert jóval több az előírás: de nem végtelen számú, hiszen minden parányi magvunkba be vannak írva, és Arié rabbi tudta ezt, mert számos gyereket látott születni és felnőni maga körül, és megfigyelte a vonásaikat. Arié nem volt istenkáromló, és nem akart egy második Ádámot teremteni. Nem embert akart építeni, hanem egy po’elt vagy mondjuk úgy, hogy egy dolgozót, egy hű, erős és nem nagyon értelmes szolgát: vagyis azt, amit az ő cseh nyelvén robotnak hívnak. Mert hát az ember képes (és olykor kénytelen is) rá, hogy fáradozzon és küzdjön, de ezek nem kifejezetten emberi tevékenységek. Ezekre a tevékenységekre jó a robot, pontosan a robot: valami, ami egy kicsit több és kicsit jobb, mint a harangbábuk vagy mint azok, amelyek minden egész órakor körmenetben átvonulnak a prágai Városháza homlokzatán.
Egy szolgát, de olyan erős legyen, mint ő, örökölje az erejét, védelmezze és segítse Izrael népét, amikor az ő napjai véget érnek. Hogy ezt elérje, ahhoz bizony bonyolultabb utasítások kellenek, mint egy olyan bálvány elkészítéséhez, amely mozdulatlanul vigyorog a fülkéjében, de azért nem olyan bonyolultak, mint amelyek ahhoz kellenének, hogy „olyan legyen, mint Isten”, és megteremtse a második Ádámot. Ezeket az előírásokat nem a csillagos ég forgatagában kell keresni, nem is a kristálygömbben, és nem Piton szellemének badar beszédében: ott vannak már a Törvény könyveiben, megírva és elrejtve: csak ki kell válogatni őket, olvasni és kiválasztani. A Törvény tekercseinek egyetlen betűje, egyetlen írásjele se véletlenül került oda: annak, aki tud olvasni belőle, minden más színben tűnik fel, minden múltbeli, jelenlegi és jövőbeli cselekedet, az emberiség és minden egyes ember képlete és sorsa, a sajátunk is, és minden húsé, a vak féregig, amely a sárban araszol előre. Arié számításokat végzett, és úgy találta, hogy a Gólem képlete, azé a Gólemé, amelyet ő akar, nem haladná túl az emberi képességeket. Harminckilenc oldalon megírhatja, annyin, amennyi gyereke van: tetszett neki ez az egybeesés.
Hátravolt még a képcsinálás tilalmának kérdése. Mint ismeretes, „kerítést kell emelni a Törvény köré”, vagyis az előírásokat és a tilalmakat bölcs dolog a legtágabb értelemben magyarázni, mert a túlzott buzgalomból származó tévedés nem válik az ember ártalmára, de ha áthágja a korlátokat, azon már nem lehet segíteni: vezeklés nincs. De azért, talán a keresztényekkel való hosszú együttélés miatt, a prágai gettóban a Törvény kevésbé szigorú értelmezése uralkodott el. Nem csinálsz képeket Istenről, mert Istennek nincs képe, de miért ne csinálhatnál képeket a körülötted lévő világról? A holló képe miért csábíthatna bálványimádásra inkább, mint maga a holló az ablakodon túl, ahogy ott áll a hóban feketén és szemtelenül. Ezért, ha Wolfnak hívnak, engedtessék meg neked, hogy farkast rajzolj a házad kapujára, és ha Baernek hívnak, medvét. Ha olyan szerencsés vagy, hogy Kohnnak hívnak, tehát az áldást osztók családjához tartozol, miért ne lehetne két áldó kezet faragtatnod a mennyezeti gerendádra és (a lehető legtávolabbi jövőben) a sírkövedre? Ha viszont csak egy amolyan egyszerű Fishbaum vagy, kénytelen leszel beérni egy hallal, amely egy fa ágai közé szorult, esetleg fejjel lefelé; vagy egy almafával, amelyről almák helyett heringek lógnak. Ha pedig Arié vagy, azaz oroszlán, akkor egy pajzs jár neked, egy rávésett, borzas kis oroszlánnal, amely kihívóan az ég felé ugrik vicsorítva és kimeresztett karmokkal, pontosan úgy, mint az a számtalan oroszlán, amelyet a körülötted élő pogányok vésetnek a címerükre.
Arié-Oroszlán rabbi tehát teljes lelki nyugalommal fogott a munkába a Széles utcában lévő házának pincéjében: az agyagot éjjel szállította oda két tanítványa a Moldva vizével együtt, meg a szénnel, ami majd a kemencébe kell. A Gólem alakja minden nappal vagy inkább éjszakával egyre inkább kitelt, és 1579-ben (a Keresztény Időszámítás szerint), illetve a Teremtés utáni 5339. évben készült el: na már most, 5339 nem éppen prímszám, de majdnem az, és a 19-es számból ered, mely a nap és az arany száma, ha megszorozzuk 281-gyel, amely a testünket alkotó csontok száma.
Ott állt egy óriás, amelynek deréktól fölfelé emberi alakja volt. Erre is megvan a magyarázat: a derék határvonal, az ember csak deréktól fölfelé lett Isten képére teremtve, deréktól lefelé viszont állat; a bölcs embernek ezért nem szabad megfeledkeznie arról, hogy övet kössön a derekára. A Gólem az öve alatt igazi Gólem volt, vagyis egy darab káosz: az ingvértje mögött, amely, mint egy kötény, a földig lógott, csak agyag-, fém- és üvegdarabok ormótlan kuszasága látszott. Karjai vastagok és göcsörtösek voltak, mint a tölgyfa ágai; keze inas és csontos, Arié a saját kezéről mintázta őket. Arca nem igazán emberi volt, hanem inkább oroszlánarc, mert egy védelmezőnek rémületet kell keltenie, és mert Arié rajta akarta hagyni a szignóját a művön.
Ilyen lett hát a Gólem, hanem még csak most jött a java, mivel lelket is kellett adni neki. Arié hosszan töprengett: vért is kellene kapnia, és a vérrel együtt az állat és az ember összes szenvedélyét? Nem: mivel a szolgája rendkívül erős, óvatlanság lenne vért adni neki; Arié megbízható szolgát akart, nem egy lázadót. Megtagadta tőle a vért és a vér-
rel együtt a Vellét, Éva kíváncsiságát, a vállalkozó kedvet; de más szenvedélyeket átöntött bele, és ez könnyű volt, mert csak magából kellett merítenie. Átadta neki Mózes és a próféták haragját, Ábrahám engedelmességét, Káin arcátlanságát, Józsué bátorságát és Achab őrületéből is egy keveset; de Jákob szent ravaszságát nem, Salamon bölcsességét sem, és Izsaiás éleslátását sem, mert nem akart vetélytársat teremteni magának.
Ezért, a döntő pillanatban, amikor a szolga oroszlánkoponyájába a mozgás három alapelvét kellett volna beégetni, vagyis a Noúst, az Epithymiát és a Thymost, Arié az első kettőnek a betűit megsemmisítette, és csak a harmadiknak a betűit írta rá egy pergamenre; alájuk nagy lángbetűkkel odaírta Isten kimondhatatlan nevének jeleit, összetekerte a pergament, és betolta egy ezüsttokba. A Gólemnek tehát nem lett agya, csak ereje és bátorsága és az a képessége, hogy csak akkor keljen életre, amikor a Nevet tartalmazó tok a fogai közé kerül.
Amikor ott tartott, hogy elvégzi az első kísérletet, Arié úgy reszketett, mint még soha. Bedugta a Nevet a helyére, mire a szörnyetegnek kigyulladt a szeme, és rá szegeződött. Arié ezt a kérdést várta tőle: „Ó, Uram, mit kívánsz tőlem?”, de ehelyett egy másik kérdés hangzott el, amely nem volt új a számára, és amelyből sütött a düh: „Miért boldogulnak az istentelenek?” Ekkor megértette, hogy a Gólem az ő fia, és eltöltötte az öröm, de az Úrtól való félelem is; mert, mint írva vagyon, a zsidók örömében mindig ott bujkál egy csipetnyi félelem.

Arié nem csalódott a szolgájában. Amikor a szolga a Névtől megfosztva, a zsinagóga pincéjében pihent, egészen erőtlen volt: lélektelen agyagtömb csupán, és se szénát, se abrakot nem kellett adni neki; amikor a Név életre keltette, minden erejét abból merítette, meg a levegőből, amely körülvette: se húsra, se kenyérre, se borra nem volt szüksége. Gazdájának látványára és szeretetére se, amiből a ló és a kutya táplálkozik: sohasem volt szomorú, se vidám, de tűzben edzett agyabkeblében feszült, nyugodt és örök düh égett, ugyanaz, amely abban a kérdésben villant fel, amely élete első megnyilvánulása volt. Semmi olyat nem tett, amire Arié ne adott volna parancsot, de nem mindent tett meg, amit Arié parancsolt: a rabbi ezt hamar észrevette, és örült is neki, meg aggódott is miatta. Hiába is kérte volna a Gólemet, hogy menjen ki az erdőbe fát vágni, vagy a kúthoz vízért: bár így felelt: „meglesz, Uram”, komótosan megfordult, és döngő lépteivel elindult, de amint olyan helyre ért, ahol már nem láthatta a gazdája, beosont sötét óljába, kiköpte a Nevet, és sziklamerevségébe fagyott. Ellenben minden olyan parancsot, amelynek végrehajtásához bátorság és tehetség kellett, örömtől felvillanó szemmel fogadott, és a maga sötét leleményességével végre is hajtotta.
Sok éven át derekasan védte a prágai hitközséget az önkényeskedők és az erőszakoskodók ellen. Több hőstettét is emlegetik: azt, amikor eltorlaszolta az utcát egy török rohamosztag előtt, amely be akarta törni a Fehér Kaput, hogy kifossza a gettót; azt, amikor meghiúsította egy tömegmészárlás tervét, mivel elfogta egy olyan gyilkosság valódi elkövetőjét, amelyet a Császár kopói rituális gyilkosságnak akartak feltüntetni; azt, amikor, szintén egyedül, megmentette az elraktározott gabonakészletet a Moldva hirtelen jövő és pusztító árhulláma elől.

Meg van írva: „A hetedik nap Isten pihenője: ezen a napon semmi munkát nem fogsz végezni, te, a te fiad, a te szolgád, a te ökröd és az idegen se, aki a kapuidon belül lészen.” Arié rabbi eltöprengett: a Gólem nem annyira szolga, mint inkább gép, amit a Név szelleme mozgat; ekképpen a szélmalmokhoz hasonlít, amelyekkel szombaton is lehet őrölni, meg a vitorlás hajókra, amelyek szelhetik a vizeket. De aztán eszébe jutott, hogy kerítést kell állítani a Törvény köré, és úgy döntött, hogy minden péntek este, mihelyt bealkonyul, kiveszi a szájából a Nevet: így is tett sok éven át.
Egy napon az történt (éppen péntek volt), hogy a rabbi felvezette a Gólemet a saját lakásába, amely a Széles Utca egyik elfeketedett és az idő pusztításától málladozó homlokzatú házának második emeletén volt. Rámutatott egy halom felaprításra váró tűzifára, felemelte a Gólem egyik karját, és kezébe adta a fejszét: a Gólem, mozdulatlan kezében a felemelt baltával, lassan feléje fordította kifejezéstelen vadállatpofáját, és nem mozdult. – Rajta, vágjad! – parancsolta Arié, és a szíve mélyén csiklandozta a nevetés, de ez nem látszott az arcán. A monstrum lustasága és engedetlensége hízelgő volt számára, mivel ezek emberi szenvedélyek, és velünk születtek; nem ő sugallta neki, az agyagkolosszus magától érezte meg, hogy léteznek: emberibb volt, mint amilyennek ő akarta. – Rajta, dolgozz – szólt rá újra Arié.
A Gólem két nehéz lépést tett a farakás felé, kinyújtott kézzel maga előtt tartva a fejszét, aztán megállt; elejtette a fejszét, és az éles csengéssel a gránitlapokra esett. A bal kezével megragadta az első fadarabot, függőlegesen a tuskóra állította, és mint valami bárdot, ráejtette a jobb kezét: a fa két vékony hasábban repült szét. Így tett a másodikkal, a harmadikkal és a többivel is: két lépés a tuskótól a halom fáig, fél fordulat, két lépés a halom fától a tuskóig, a csupasz agyagkéz, amely lesújt, fél fordulat. Arié elbűvölten és meghökkenten figyelte szolgájának dühödt és gépies munkáját. Miért dobta le a fejszét? Hosszan gondolkodott; elméje edzett volt a Törvény és a szent történetek értelmezésében, amelynek során vakmerő miértek és magvas, agyafúrt feleletek hangzottak el, mégis legalább félórába telt, amíg rájött a dolog nyitjára. Erősen törte a fejét: a Gólem az ő műve, az ő gyermeke, és fájdalmas dolog olyan véleményeket és szándékokat felfedezni a gyermekeinkben, amelyek mások, mint a mieink, távol állnak tőlünk, és érthetetlenek.
Hát erről van szó: a Gólem olyan szolga, aki nem akar szolga lenni. A fejsze szolgai eszköz neki, a szolgaság jelképe, mint a lónak a zabla és az ökörnek az iga; nem úgy a keze, amely hozzátartozik az emberhez, amelynek tenyerére rá van nyomtatva az ember sorsa. Tetszett neki ez a felelet, hosszan eltöprengett rajta, összevetette a szent szövegekkel, és meg volt elégedve: elmés volt és szellemes, kézenfekvő és szentségesen vidám. Olyan sokáig gondolkozott rajta, hogy nem vette észre: valami készül, sőt már meg is történt odakint, az ablakon túl, a Széles utca levegőjében, Prága borús egén: lement a nap, elkezdődött a szombat.
Amikor észrevette, késő volt. Arié próbálta megállítani a szolgáját, hogy kivegye a szájából a Nevet, de hiába: a szolga kikerülte, hosszú, kemény karjával félretolta, hátat fordított neki. A rabbi, aki soha azelőtt nem érintette meg, most tapasztalta emberfeletti súlyát és sziklakeménységét: a Gólem, akár egy inga, ide-oda mozgott a kis szobában, hasogatta a fát, egyiket a másikkal, de úgy, hogy a szilánkok a mennyezeti gerendákig repültek. Arié abban bízott, és fohászkodott is érte, hogy a Gólem haragja múljon el, mire elfogy a tűzifahalom; de amikor elfogyott, az óriás, minden eresztékében csikorogva, lehajolt, felvette a fejszét, és azzal tört-zúzott tovább hajnalig, mindent, amit maga körül talált: bútorokat, függönyöket, ablakokat, válaszfalakat, de még a páncélszekrényt is az ezüstökkel és a könyvszekrényt a szent könyvekkel.
Arié kimenekült a lépcsőházba; itt aztán volt rá módja és ideje is, hogy kikövetkeztesse a szörnyű igazságot: nincs annál őrjítőbb, mint ha két ellentétes parancsnak kell engedelmeskedni. A Gólem kőagyába bele volt írva: „Hűségesen fogod szolgálni uradat: szófogadó leszel, mint egy holttetem”: de Mózes teljes Törvénye is bele volt írva, annak az üzenetnek a betűin keresztül, amelyből az óriás született, mert a Törvény minden betűjében az egész Törvény benne foglaltatik. Tehát ez is bele volt írva: „Szombaton pihenni fogsz: semmiféle munkát nem fogsz végezni.” Arié megértette a szolgája őrületét, és dicsőítette Istent, amiért képes volt megérteni, mert aki megértett valamit, az már több mint a fél utat megtette: a lakása romokban hevert, de dicsőítette Istent, mert belátta, hogy az egészről csak ő tehet, Isten nem és a Gólem sem.
Amikor a szombat hajnal benézett a szobába a kitört ablakokon át, és a rabbi lakásában nem volt már semmi összetörnivaló, a Gólem kimerülten megállt. Arié félve odament hozzá, óvatosan kinyújtotta a kezét, és kivette a szájából a Nevet tartalmazó ezüsttokot.
A szörnyetegnek kialudt a szeme, és többé nem gyúlt ki. Amikor leszállt az este, és a szomorú szombat véget ért, Arié hasztalanul próbálta életre kelteni, hogy korábbi fegyelmezett erejével segítsen rendet teremteni szétdúlt lakásában. A Gólem meg sem mozdult, csak állt erőtlenül: most már egészen olyan volt, mint egy tiltott, gyűlöletes bálvány, egy vöröses agyagból gyúrt gusztustalan állatember, itt-ott kicsorbulva a saját őrjöngő tombolásától. Arié megérintette az ujjával, mire az óriás feldőlt, és darabokra tört a padlón. A rabbi összeszedte a darabjait, és felvitte őket a prágai Széles utca már akkor is omlatag házának padlására: azt mondják, még most is ott hevernek, azon a padláson.