Parti Nagy Lajos

AZ ÉTKEZÉS ÁRTALMASSÁGÁRÓL

Gyógyíró-cédulák egy előadáshoz(-ból)

Igen tisztelt Hölgyeim és, hogy úgy mondjam, igen tisztelt Uraim! Önöket is felzaklatná, ha előadók lévére nem találnák a színpadot. Találnék. Igen. S közben, botorkáltukban még szekírozva is volnának, hogy „mikor lehet csinálni a sötétet, doktor úr”, mintha nem tudná a bizonyos Margitka, hogy az ilyesmi dolgokkal tessék a menedzseremhez fordulni. Az tud mindent, naná, hogy tud. Még ha most fel is kapta a kis vizét és elrohant. Az én Ilikém.
(…)
Egyébiránt, tessék csodálkozni vagy sajnálkozni lefele, de nem vagyok doktor, úgyhogy ne tessék doktorurazni itten. Már bocsánat, de nem csak egy doktornak lehetnek gondolatai. Emóciói. Látóköre a saját kárán. Én szaknévsorképes orvosegyetemi demonstrátor vagyok, ha éppen tudni akarja. Tudományos külső munkatárs több obezológián. És vegye tudomásul, attól, hogy ilyen piszlicsárébb meghívást is elfogadunk „A magyarság táplálkozásá”-ról, attól még lehetünk valaki. Ha nem doktor az ember, még lehet esetleg valaki.
(…)
Életveszély egy ilyen folyosó. Csoda, hogy elkeveredik az ember? Egy gyilokjáró. Egy effektív szutykos vékonybél, hogy úgy mondjam. Mért tőlem kérdezi a sötétet? Magácska itt a házigazda, nem? Ha van közönség, lehet sötétíteni. Márpedig van, mert félnek a haláltól. És kíváncsiak. Mintha én volnék a háromfejű borjú. A fittneszi szörny. Álmomban, azt hiszi, én nem vagyok filmcsillag? És nem vagyok szőke, mint egy sportkocsi?… Egy szolárium? Egy pálmafás kempingnadrág a Bahamákon?
(…)
Mélyléböjtkúrás jó estét kívánok. Önök finom embernek látszanak, úgyhogy Önöknek bevallhatom, mindig valami kis szellemességgel szoktam kezdeni, valahányszor megtisztelnek egy ilyen meghívással, és hála a magyarok istenének, sokszor tisztelnek meg. Bár a valódi tisztelet egy rendes, egy Eu-komform-fokozatú pulpitus volna, nem ez a kutyareterát, kedves Margitka, illetve Alexandra, vagy isten tudja, manapság hogy hívják magukat, fiatalokat. Roxána?! Tetszik érteni? Ne zsenírozzák magukat vagy engemet, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim, pár pillanat és elhelyezkedem. Beszuszakolom magam, ugye, mert ez nem szószék, ez szuszák. Csak tudnám, kérem, kinek gyártják az ilyen pulpitusokat! Gilisztológusoknak? Na. Itt állok, mást nem tehetek. Ecce szumo. Lehet nyugodtan kacarászni.
(…)
De zárójel bezárva, nem csinálom megint a cirkuszt, Ilikém. Ki vagyok én, hogy elégedetlenkedjem, nem igaz? Inkább térjünk a tárgyra, in medias res, nevem Fibinger, és ehhez képest itt tartom a megváltást a kezemben! Komolyan mondom, meg vagyok hatva, hogy személyesen ajánlhatom az Önök nagybecsű figyelmébe amerikai és magyar tudósok több évtizedes közös munkájának kvintesszenciáját, izzadságuk millenniumi gyümölcsét. Hölgyeim és Uraim, íme az örök magyar fiatalság ősanyja, a méregtelenítés istennője, az Emese Acapulco diabetikus Gyógyíró.
(…)
Úgy látszik, az én Ilikém a nagy duzzogtában elfelejti, hogy ilyenkor van az első taps. Kisebb, nagyobb, de taps. És hogy ő szokott előtapsolni. Szépen, lelkesen, mint a porlekvár. De most nem tapsol. Pedig itt van valahol, mint a huzat, hajaj. Reménykedjünk, hogy nem rosszul van, és jelen előadásom után megrendelési űrlapokkal áll az Önök rendelkezésére. Ne habozzanak, vegyék kezükbe a testük méregzsákját, jobb ma, mint holnap. Gyógyíró az egészségre, forgalmazza a Figaszter Bt. Az első mérőpoharat hadd emeljem az Önök eljövendő egészségére. Szórakozzanak hasznosan, ahogy mondani szokták. Azért jöttek, nem? Okulni. Szórakozni, ha nem is röhögcsélni. Nos, kérném a római egyes számú videobejátszást!
(…)
Egyes számú, tetszel hallani, Ilikém?
(…)
Ilike!? Tudom, hogy itt vagy. Hallod?
(…)
Ha nem, nem. Én megmondom őszintén, nem lep meg, hogy nem. Nem kelletett volna akkorákat reácsapkodni, Ilikém. Fellépés előtt. Kihozni a sodromból. Azt sikítozni, hogy ha te csapkodsz, én is csapkodok. De én az asztalt csapkodtam és a falat csapkodtam, nem direktíve a videót, csillagvirágom, már engedelmet kívánok! És most mi lesz? A magyarság táplálkozása videó nélkül? Hát kinek volt ez az ötlete? Nekem? Ugyan már!
(…)
Hallod? Fel vagyok zaklatva. Azt a micsurinját! De megoldom, ne féljél! Az élet nem áll meg, Árpád apánknak se volt projektora, és folytathatnám. Kezdjük azzal, hogy a fent említett magyarság táplálkozása sem élettani, sem népegészségügyi aspektusból nem tér el lényegesen az úgynevezett nem magyarság táplálkozásától, legföljebb az egy másik előadás. Hallom, Ilikém, ahogy ciccegel nekem a puncsos démonaid közül, de nézted volna meg inkább, hogy működik-e a megütlegelt technikád. Hacsak nem pont, hogy megnézted a kis bosszúszomjadban, ha értel engemet.
(…)
Sugdolózzanak nyugodtan, elvégre ki ez idefönt, hogy ne? Ez az obez embertárs. Lehet fogadásokat kötni, odasúgni a kedves feleségüknek, hogy ez a tamagocsi abból a pulpitusból ki nem jön, és lehet visszasúgni, hogy nanánem, mer ez még náladnál is kövérebb. Na ja, feleli Ön, tisztelt uram, ha nem tévedek, na ja. És persze rögtön a saját hasát próbálgatja, de hiába, mert egy ilyen százszázalékos, úgyszólván gargantuid gyomortágulásnál már a homlok is has, és a boka is has, és egy ember az önnön egész valóját mégse tudja behúzni, bárhogy is törekszik. Ettől a felismeréstől Önt úgyszólván állati bánat fogja el, és nehéz, de végleges elhatározásra jut: jól van, Ilike, te akartad, csillagvirágom, én a holnapi naptól egy falat nem sok, annyit se eszek, nem, és kész, betegedjek meg, szállítsanak kórházba, mi több: nem írok alá semmiféle mesterséges táplálást, ne is reménykedj, az infúziót elharapom, nem eszek, nem iszok, ezt igenis így vegyed tudomásul a továbbiakra. Bizony, ezt gondolja, Ön, tisztelt uram, a befelé zokogó testével, melyről csak a mi Urunk és Teremtőnk látja, hogy kifejezetten filigrán az obez külseje mögött.
(…)
Ne hitegessük magunkat, tisztelt uram, a zsírkönny halotti gyertya, egy koporsóban utazunk, a zsírsejtszám aktuális különbsége elhanyagolható. Legyen a történetes előadó egy fitneszalapú egyén vagy egy obez egyén vagy épp az én pótolhatatlan Ilikém, mindenki ugyana pulpitus mögül beszél, a mérgezett és lakkosra nyalogatott teste mögül, s ugyanolyan koporsóba helyezik, ha finíta van a komédiának, ugyanolyan szűk és lapos és rigid tákolmányba. Ugyanilyenbe.
(…)
Csak vicceltem, Ilikém. De legalább picikét idefáradhatnál, hogy bemutassalak a tisztelt publikumnak: íme, ez itt, akiről beszéltem, Hölgyeim és Uraim. Menedzser, asszisztens és effektív Ilike egy személyben. Mert úgy illenék, hogy ne csak én emeljem a poharamat az itt ülők kedves egészségére. Pláne ha neked az én emelésem permanens vörös posztó.
(…)
Nem jön, pedig mindent hall. Na, mindegy, képzeljenek maguk elé egy csinosnak mondott, szabadidőkosztümös asszonyt, lila karikákkal az élénk kis szeme alatt. Megfogyva bár, de törve nem. Őhozzá lehet tehát bizalommal fordulni előadás után. Remélem, még nem felejtették el: a méregtelenítés istennője, az örök magyar fiatalság ősanyja, Emese Acapulco diabetikus Gyógyíró, kétféle kiszerelésben, adagolóval és anélkül, vegyék kezükbe a testüket, jobb ma, mint holnap. A méreg nem vár, ne várjon Ön sem! Ruhatár mellett balra. Jól mondom, Ilikém? Nem kicsit modortalanság, hogy nem tiszteled meg szépen a mi kedves közönségünket? Mert meg vagy halálosan sértődve, ugye. Ugyanabba az önérzetedbe, amivel engem szakmailag és emberileg a bélsárba szoktál volt taposni… Nagyon kíváncsi vagyok, ez a mi közönségünk kinek adna igazat, ha elejétől a végéig, inkluzíve intimitások, a problémát föltáró jelleggel elmesélném. Ne integessél hevesen, tudod, hogy úgyse mesélem el.
(…)
Hát hogy kezdjem el az előadást tudományos háttéranyag nélkül, Ilikém? Videó nélkül? Hát nem te mondtad, hogy videó nélkül a lepcses számat ki se nyissam, és csak azt figyeljem, a bejátszást? Na, ne légy már olyan berittyentett veréb, hát legalább egyet meghajolni gyere be! Én mondom neked, soha jobb közönséget! Ezeknek a szeme se rebben. Még a Phöninger-féle bélgáztesztet is megcsinálhatnánk velük, ha ugyan a ballonosztátot is nem felejtetted otthon.
(…)
Megmondom őszintén, ha én ülnék az Önök tisztelt helyében, én egy ilyen felvetésnek a gondolatára is rögtön elájulnák. Elájulnék. Hogy nehogy már nekem egy ilyen színpadra esetleg ki kelljen mennem! Még mit nem? Az ember elfárad a kedves partnerével egy nyilvános előadásra, eleve tűkön ül, azt várja, hogy mikor csinál a soros Művházmargitka sötétet, mikor lehet végre tövig kiereszteni azt a nyomorult hasat, leejteni a vállat, az arcot, az összes micsodát. Egy ilyen előadás előtt az úgynevezett gondolataink maximum arra irányulnak, tisztelet az ügyes kivételnek, hogy szorít a melltartónk, hogy máris viszket a herénk, az elült és összetapadt, hogy úgy mondjam, berendezésünk, vagy teszem azt, hogy mért ilyen ormótlan minden betét, még hogy szárnyas, haha, nevetnie kell az embernek, maximum füles, ez meg itt, és itt, ugye, a kedves partner neve szokott következni vagy egy csúnya jelző, ez meg itt mellettünk pöffeszkedik, vigyorog, és még a sötétben is köszöntget, mint a napraforgó, ugye, Ilike?
(…)
Én, kérném tisztelettel, amikor még ott ültem, az Önök helyébe, majd szörnyemet haltam, hogy nehogy már egy ilyen gurgulányi majom pont engem találjon kiszólítani, mint az iskolában. Mert én nagyon is ismerem az ilyesmit, ahogyan az összes többi rohadék, haha, osztálytárs egyszerre megkönnyebbül, hogy átmenetileg megúszta, mintha mentőt látna elhúzni, sőt van képe még biztatni is engemet, szinte odalöködni fizikálisan az énektanár elé, aki a minimum, hogy el akar énekeltetni egy szép Hull a szilva a fáról-t három négy, netán elszolmizáltatja az emberrel az Üdv rád és házad népére-t, vagy ami még rosszabb, megkérdezi, hogy áll a tanuló a népitánccal. „Mert az rádférne, kisbarátom, legalább egy alapos twisztelés vagy mi, mert már belé se férel a kék köpenyedbe, és mondd meg az anyádnak, hogy igen jól mehet tinektek, miközben a másik egyed, aki etióp pajtás vagy felnőtt, az meg éhezik.” Ezt mondja, én meg állok ott, mi az anyád, kérdezi, konyhalány, mondom, na, az meg is látszik, a konyhalány a kövér sejhajodon, mondja. Úgy értve, Sejhaj, száll az ének, takarodjak a helyemre.
(…)
Ne sóhajtozzál, konyhalánynak lenni nem szégyen, Ilikém, de hogy ez a konyhalány, aki az anyja volt, még ma is meglátszik az embernek minden mondatán, ez bizony aljasság. Na és ha nem fértem bele a kis köpenyembe? Mit jön ezzel egy énektanár, ha ráadásul ott volt munkásőr a szemem előtt, hogy folyton ki volt nőve a köpenyem. Hogy mi köze van ennek a tárgyhoz? Nagyon is sok köze! Mindennek van köze, nem csak a lábnak, Ilikém.
(…)
Pardon. Kihozzam az ellenőrzőmet? Nem hozom. Egészségedre, Ilikém. Egy szabályos élettárs ilyenkor legalább megrázza az embert, hogy ébredjen a rossz álmából, és fogja neki a halálverejtékes homlokát, nem pedig hánytat és sütizkedik, mint Marci Hevesen. De ha nem, nem, ne zsenírozzál, üljél a punyi sötétedben nyugodtan, amíg a másik törődik a magyarság érdekében, meg a tartós méregtelenítés istennőjének, az örök magyar–amerikai fiatalság ősanyjának, a te Emese Acapulco diabetikus Gyógyíródnak az érdekében. Melynek zacskós és rágógumi-változatával fogjuk honorálni minden önkéntes segítőnket, Hölgyeim és Uraim! A rút salak nem vár, ne várjon Ön sem, jobb ma, mint holnap, vegyék végre kezükbe testük méregzsákját! Egészségükre! Föltételezem, hogy tele van a dolgos kezed valamivel, és nem tudsz tapsolni, csillagvirágom. Vagy eltévesztetted, hogy mikor kell. Mert itt speciel megint kell, te írtad be filccel, hogy taps.
(…)
Persze hogy iszok. Hát mit igyak? Talán a Margitka szénsavas vizét? Ez a legegyszerűbb a Kárpát-medencében, nemdebár?! Leérettségizünk, első munkahelyünk lesz és tartós kapcsolatunk, akivel a fellatióig menően megértjük egymást, ugye, és ez már arra jogosít fel, hogy szénsavas, dúsan szénsavas ásványvizet készítsünk a meghívott előadó pulpitusára, jó lesz az annak, úgyis micsoda egy bőnyényi bálna, hadd fúvódjon tovább és tovább, majd egyszer elszáll a szószékével együtt, naná, csocsi a pofájába, legföljebb integetünk a himbatag emlékének, mi, ifjú Margitkák vagy Jenniferek, mert a mienk a jövő az apáink forradalmi rendszerváltó verejtéke után, akik vígan műzlizkedünk, és intimtornán nyögdécselünk szerda-pénteken, de az ásványvíz, az szénsavas.
(…)
Hölgyeim és Uraim, igazuk van, ha nem tudsz mást, mint eldalolni privátim bajod s örömed, nincs rád szüksége a világnak, ezért a lantot hanyagoljad, ésatöbbi, a költővel szólva, térjünk a tárgyra! A magyarság táplálkozása egyidős a magyarsággal, sőt, azt is mondhatnám, hogy sőt. Mert ha szabad visszareflektálnom, mi lesz így a magyarsággal, nem tetszenek tudni? Elszáll gyökerestül? Mert a szénsav a szódáslovak halálhörgése, Hölgyeim és Uraim, és aki ennek ellenére ilyesmit nekem idekészít, az az életemre tör, és a népére, melyhez annyi szállal tartozom, valahány csepp esik rája.
(…)
Ilyenkor az én Ilikém Radnóti Miklós: Nem tudhatom című költeményét szokta elszavalni, viszonylag kevés benne az „s” betű, ezért szereti többek között. De ha nem lesz vers, nem lesz. Végül is hogy jövök én ahhoz, az én helyzetemben, hogy méltatlankodjak? Ahelyett, hogy szépen megköszönném. Mindent köszönök, Ilikém, igen. Nézzenek rám, Hölgyeim és Uraim, nézzenek egy embertársukra, és vonják le a következtetést. Ilyen volt, ilyen lesz. Azt éppenséggel nem tudom megmutatni, videó nélkül, ugye, hogy milyen lesz. Egészségükre. Engem ez tart életben, az úgynevezett Emese Acapulco diabetikus Gyógyíró.
(…)
Az az igazság, nincs mindig jól, az én szegény Ilikém, hányni jár belé a lélek. Ezt egy híres és jó humorú professzor mondotta volt a hévízi bulimia-szimpózium állófogadásán, egyenesen a somlói galuska fölött, ahol szerencsélhettünk részt venni, sőt tudományosan fellépni. Jól mondom, Ilikém? Nem? Vagy opponálsz? Megint opponálsz nekem?!
(…)
Hogy ismét a költőt idézzem: nemár, hogy hagyjuk, hogy a sors fogja már a Volánt!? Miért, ha van megoldás: jobb ma, mint holnap, vegyék kezükbe a testük méregzsákját az Emese Acapulco diabetikus Gyógyíró segítségével, kétféle kiszerelés, csikóbőrös és pévécé, viszonteladóknak kedvezmény, részletek előadás után a ruhatárban, garderob-shop, fényképes kúrafüzet, amerikai tudósok bevezető tanulmányával. Magnetikus gyógyíróval az egészségért. Figaszter Bt. Hallod, Ilikém? Ne dugjad a kicsike fejed a krémtúróhabba, mert megfulladsz, mint Hajdúszoboszlón. Tudom, hogy hallod. Egy szót el nem mulasztanál, hogy mit mondok rólad. Hogy nem-e valami intimet, sőt huncutot, csillagvirágom. Hallgatsz? Nem baj, majd a fekvő hantomban, majd akkor, ne féljél, éjjel-nappal válaszolnál temetői órán, csak jöjjek föl a síri homályból, de tudodki!
(…)
Itt az ideje, Hölgyeim és Uraim, hogy feltegyük a kérdést, mire mindez? Mért táplálkozik a magyar? S ha már táplálkozik, mért ezzel a konok és mondhatom olthatatlan szenvedéllyel? Mennyi éhezés és nélkülözés sovány tüzében kovácsolódott ilyen túlsúlyossá, hogy százötvenezer tonna zsírszalonna sem elég, mert nem elég, sohasem elég betömni az évezredes hiányt, feneketlen kutat, végtelen űrt, melyben szomorúan lötyögnek, mintegy elvesznek az üzletközpontok és fitneszdisznótorok? Azt hiszem, még Kölcsey Ferencünk is széttárná a kezét válasz helyett. Hízik, kérem, mert bizonytalan az emberi holnap, és nyúlfaroknyi a szív ideje. Hízik, mert szegény és balsorstépte, hízik, mert gazdag és szorongó, hízik, mert éhes, és hízik, mert jóllakott, s ha épp nem hízik, retteg, hogy holnap hízni fog, illetve fogyni fog, és e rettegéstől sürgősen, eszeelhányva táplálkozni kezd, következésképpen hízni kezd, míg rá nem szakad egy hajnalon a szemfedő, e fúlt hájfodormány.
(…)
A magyar szív, és ezt tőle semmi Trianon el nem veheti, több mint százezret dobban minden huszonnégy órában. Egy ősi pumpa, ahogy mondani szokták, mely majdnem hét liter vért szivattyúzandik százötvenötezer kilométernyi véredényen keresztül per órás bontásban. Ez közel huszonhétezer liter per napontai bontásban, és cirka félmillió köbméter ötven év alatt, mely tizenötmillió magyarra átszámítva… nos, igen, nekem számmal írta ide az én Ilikém, az annyi nulla, mint… Nagyon szépen köszönöm, Ilikém… Rengeteg nulla. Rengeteg habos, piros vér. Nincs annyi vájling a Kárpátok szent ölében, bokály és tekenő, legyen elég, hogy rövid a magyar szív ideje, és a nem magyaré, ezt mindig tegyük hozzá a méltányosság nevében, miközben hosszú a sír.
(…)
Sokat beszélek, Ilikém, ugye? Egyenesen csapongok itten. Ráadásul ezek nem is voltak előre megbeszélve. Hanem csak úgy, ami a szívemen a számon-alapon. És ez téged piszkál, mert ezt te nem bírod meghúzni, mint a cikkeimet… Ugye? Nekiesni a golyóstollal, már bocsánat, mint bolond tehén a kedves édesanyjának, a legkomolyabb cikkeknek is, kulturális tárgy, egészségügyi tárgy, tudományos felfedezés, lírai betét, nekimenni a henteskésekkel, a csobogó szikékkel, és kihúzni belőle mindent, le arról a tárgyról minden fölösleget, le a cupogó hártyás csontjáig, kis zokniját, kis nadrágját, kis bőrét, ugye, agyoncsupaszítani a fensőbbség szigora által. Tudom, miről beszélek. „Milyen fogalmazás ez, te, és mi az, hogy szép este van, este van és kész, ki a mennyei atya vagy te, hogy eldöntsed, hogy szép-e, mi? Jössz ének-szertárba, gatyád előre letolod, úgy jössz, az anyád hümhüm micsurinját!” Egészségünkre.
(…)
Nincs igazam, Ilikém? Dehogyisnincsen. Azt te éppolyan jól tudod, mint én, még ha most halálosan meg is vagy kicsit sértődve. És megvonod mitőlünk a szíves kis közreműködésedet. Egyelőre legalábbis. Ne nehezteljenek rá, Hölgyeim és Uraim, az én pelyhes hímestojásom egy gazdagon erezett lélek markáns szuicid vonásokkal.
(…)
Az embernek tudnia kell, hol csúszik épp a test templomának kilencméteres szellemvasútján a betevő falat, mit Önök a kéjcélú hobbievés oltárán iksz órával ennek előtte feláldoztak, hol jár e csülök-, fasírozott- és tiramiszugleccser, szaknyelven kimusz. Hol lopózkodik, hol kanyarul a maga 2,5-től 3,0 centiméteresig terjedő sebességével per perc, míg átjut a nyombélen, az éhbélen, a csípőbélen, a vastagbélen, melyben öt óra elteltével megpihen, majd szomorúan, nevetség, undor s vaskos tréfák tárgyaként, nem részletezem e mindnyájunk számára oly fontos fázisát a magyarság táplálkozásának, minden testek útján eltávozik abból az elasztikus bombából, akik vagyunk, s akikben időzítve ketyegtetjük a zsíros szívünket, és félünk és félünk, és ülünk a szobabiciklin a negyedik töpörtyűkrémes kenyérrel, ülünk a létezés betölthetetlen üressége fölött, és jajveszékelünk, és bőgünk, azaz bőgnénk, ha nem lenne teli a szánk, amitől még jobban bőgnünk kell, az idők végezetéig.
(…)
Ha, neadjisten, közönséges akarnők lenni, akkor, engedelmükkel, innen a távolból is meg tudnám határozni, hogy a kedves nagyságos asszonynak merre jár odalenn a vacsorája. Akár fogadhatunk is, van akkora gyakorlatom, csukott szemmel, hang alapján is megmondom, hogy, ha szabad így kifejezni magam, merre járnak a magyar hajók, azaz merre rohadnak és hasznosulnak ama bolyhos sötétben és mélyintim összeszorultságban az önök nagyrabecsült falatjai. Nincs igazam, Ilike? Hányszor megmondtam tenálad is, centire. Háttal voltál nekem, és megmondtam, akárhogy rázkódtál a kis perisztaltikádban.
(…)
Ha a szórakoztató lenmagdiéta mellett az Acapulco Gyógyírót fogyasztják, az Önök tisztelt és végtelenül terhelt szervezete előbb-utóbb úgy érzi, eljött a tavasz, ütött a nagytakarítás perce. Ha Önök éreztek már hasonlót, tudják, mire gondolok. Arra az effektív tébolyra, hogy én most akkor elharapok minden mérget, lecsapok rájuk, de az utolsó dobozig, gombócig, szeletig, karikáig, otthon és bárhol, étteremben, gyorsbüfében, fogadáson és temetésen, megtámadok mindent, ami hús, ami cukor, ami só, ami csak a szegény szájamon átkergethető. Harapd, te test, nesze, zabáld el magad elől, mert az
a biztos, Hölgyeim és Uraim, mert csak azt nem eszi meg az ember, amit már megevett, így lesz vérré és terrorrá minden forradalom, tudjuk, ez milyen, ugye, Ilikém, ha itt vagy valahol, sírva, kéz a kézben üresre zabálni a spájzot egy téli alkonyat lekvármocskos sötétjében. Ezzel nem azt akarom sugallani, hogy az Emese Acapulco Gyógyíró, ugye effektíve étvágygerjesztő hatású lenne, nem, Ilikém, ezt te legfeljebb félreérted, ahogy mindig is erre voltál énnekem berendezkedve.
(…)
Az élet alapvető igazságtalansága, hogy azok híznak, akik amúgy is nehezek. És amikor már nincs tovább, amikor a kétségbeesetten emésztő, száz százalékig fűtésre és bűntudatra kapcsolt szervezet szájában megáll a kanál, és a lenyelt szomorúságtól, tehetetlen dühtől se le, se föl, amikor úgy áll ott az ember, mint egy eldugult, meztelen gégecső, akkor fel kell tenni a kérdést: ki vagyok én, Hölgyeim és Uraim, ki vagyok én, kedves Ilike? Ez vagyok-e én, ez a nehéz, sírszagú paplan, ez a zsírbunda, vagy pedig ez az én konkrét életem gyógyíróstul és rendezvényestül, már bocsánatot kérek, pusztán rám rakódott és szabályosan fogva tart, és az állítólagos szeretetével zsarol, amiről beszélhetnék, hogy milyen rámcsapkodásokból és nyelvi támadásokból áll, mely nem csak a nyomda-, de a semmilyen festéket el nem tűri.
(…)
Akartam én vajon ezt a harminc kilót vagy negyven kilót vagy kilencvenhét kilót, ami effektív orvosi túlsúly a karcsúságomon? Nem akartam. Hanem? Hanem csak szúrt és bökött és szaggatott a világ, és valamivel ki kellett párnázni a lelkemet. Enni akartam, nem hízni. Enni, kiszívni, kiharapni s a legbiztosabb, legintimebb helyre eltenni magamban az örömöt, oda, ahol mindig megtalálom, a csecsemőkori számba, a nyammogásomba, a csecs emlékezetébe, melynek pólyás kannibáljai vagyunk mindannyian.
(…)
Hölgyeim és Uraim, hát tehetek én róla, hogy lelkesen osztódott a testem, kelt és dagadt, mintha húznák, fogyókúrák szküllái és karibdiszei között nőtt idáig, ahol már nincs tovább, egy tapodtat se. Illetve! Így volt ez addig a napig, amikor a magyar fiatalság ősanyja, a méregtelenítés istennője, az én Ilikém Emese Acapulco Gyógyírójának kicsi kelyhét először ajkamhoz emelhettem. Egészségükre!
(…)
Ide hallom a fejcsóválásodat. Hálás vagyok, Ilikém, hogy rám figyelsz, hogy a legkisebb rezdülésemet is észreveszed, csillagvirágom, köszönöm előre is, mondhatom, köszönöm, hogy itt hagysz a legnagyobb micsurinban, és a büfé csecsén lógol, illetve a klozettén felváltva, már meg ne haragudjál az éleslátásomért, aminek itt iszom a levét, hálás leszek, ne féljél.
(…)
A majdani kövér ember nem lesz, hanem születik, noha a tulajdonképpeni obezitás a gyerekkor talajában gyökerezik, mint azt a neves túlsúlykutató Ernst C. Gibbons is megállapította. Ó, a könnyhomályú gyerekkor, ahol minden eldől. De nem a dundiságon avagy dagiságon, ugyan kérem! Az igazi, a keserű, a megválthatatlan obezitás, a kövérség fatalizmusa az nem a nevetséges csecsemőkilókról ismerszik meg, amelyek már a napra téve is elolvadnak, mint a csibezsír, nem, Hölgyeim és Uraim. Hanem a halálosan komoly mozdulatról, ahogy az illető kis egyén az édesanyja kebeléért nyúl, avagy karon ülő gyermek lévére a tápszeres üvegért, melyet semmiért el nem cserélne, és a fehéredésig, a szemkifutásig szorítja, már kiserken a vér, és nem adja oda a nővérének, inkább törjön az üveg, a gyönge csont, a járóka, jöjjön, aminek jönnie kell. Nehéz gyermeknek lenni, melynek még foga sincs, de már harap, már mammog, mindegy, mit, pékgombot, tízfillérest, pisztolytöltényt, és mindent megeszik, krétát, kolbászt, zöld szilvát, kocsikenőcsöt, távirányítót. Egy ilyen mindenre elszánt kisgyerekgyomor az úgy tágul, de úgy, Ilikém, erről neked is van tapasztalatod, nem? Hiába riszálod manapság a bőrtágulásodat.
(…)
Azért mostanra megszólalhatnál, akkor is, ha eléggé el nem ítélhetően azt mondod el, grémium előtt, amit az öltözőben voltál szíves, hogy én mekkora kupac senki vagyok, és ha te nem volnál, szívem bulimiája, akkor én már rég vitrini zsírmáj-zsírszív volnák az obezológia folyosóján. Lennék. És ha még egyszer nyilvánosan betörülközök az Acapulcóból, akkor semmi jóra ne számítsak. Ne félj, én már rég nem számítok semmi jóra, de ezt ne most vitassuk meg, ne untassuk a fáradt hallgatóságunkat, azt úgyis kitalál-
ták már maguktól, hogy a te Emese Acapulcód kannás unikum, csillagvirágom. Ukrán.
(…)
Ehhez képest nem tudom, mért pont azon kell a karmolásig menően megharagudni, sőt elrohanni, ha az élettársad kiigazít a beszédhibádban, kis szűcs mit sütsz, satöbbi, sós húst, lényeg a lényeg, meglátszik, ha nem gyakorolsz, Ilikém. Kár, hogy nem tetszhetnek hallani, kicsit selypike, Hölgyeim és Uraim, miután a fogai tönkrementek a rendszeres hánytatástól. Ezért sem szólal meg talán. Tetszik, nem tetszik, ezt ki kell mondani magyarul, ha ez az igazság. A mélyléböjtkúrának ára van, na. Nagyon igaz a mondás, hogy a hányást a Mindenható ajándékba adta a hipochondereknek.
(…)
Ha nem kapja meg tőlem a bölcs törődését, mert elfoglalt vagyok a kültagi előadásommal, ugye, mindig ezt csinálja. Azt hiszik, nem tudom, hogy mit? De tudom. Odakünn megevett két nullás joghurtot, aztán három fasírtos zsömlét és két franciakrémest, ettől pánikba esett, és, már bocsánat, nem győzte lenullázni. Ami őnála farkaséhséggel jár. Bizony, Ilikém, ha én kényszerevő vagyok, akkor te meg bulimiás vagy, fitnesz a füledbe, már bocsánatot kérek. Te vagy a mérleg nyelvének egyik végén, én a másikon. Mondjuk, ez bármikor megváltozhat.
(…)
Voltak már Önök avagy a kedves partnereik nettó ötvenhét kilóak? Azután pedig voltak száznegyvenkilencek székelés versus szaunázás után? És kisvártatva újra elölről? Akarták már Önöket egyszerre szerződtetni olaszországi hajóbárba éhező- és habzsolóművészként? Hogy szezon első felében fölhízod, másodikban leadod, Pityukám? S egyáltalán, már ez a borzalmas Pityukám? És nem akarom mondani, hogy ez kinek volt a szervezése és az ötlete, amelynek során megroppant egy, szinte azt mondhatom, szép kapcsolat. Hogy ki mindenkivel volt effektív majdmegmondommicsoda. Pedig bulimiásba kevés a nimfomán, ezt a professzor úr is megmondta Hévízen. De hagyjuk. Megszoktam, köszönöm, és erre a kis időre azt is köszönöm, Ilikém, hogy rendszeresen rám vágogatod az ajtót, ahelyett, hogy csinálnál valamit, tudod?
(…)
Tegyük fel ismét a kérdést: örökké ízlelőbimbóink ágyasai és ágyasnői akarunk lenni? És adjuk meg reá kórusban a méltó választ, mielőtt hazamegyünk innét: „Nem. Hanem sokkal inkább a felemelt fő, a tiszta lehelet és tekintet, a jó gyomor az, amit választok utánvéttel. Igen, az Emese Acapulco Gyógyíróra szavazok, nem a halálra. Két héten belüli szállítással, fényképes programfüzettel az egészségért.” Egészségükre. Még hogy nem unikum! De ha ez teszerinted nem unikum, akkor viszont én nem is lehetek részeg, amit sugallsz nekem, mint valami lelkiismeret.
(…)
Ordenáré meleg van itt. Tudják, hogy az ember zsírja szobahőmérsékleten olvad. Egészen szabatosan nem is zsírnak, hanem olajnak kéne hívnunk. Hát nem szebb, Ilikém? Emberolaj. És az emberolaj fajsúlya kicsiny, ezért van, hogy a kövér emberek könnyebben lebegnek a vízben, mint a soványak, a még kövérebbek még könnyebben, és így tovább, egészen a vízen járásig menően, úgyhogy az ember egyszer el fog szállni bizonyisten. Ehhez a tartaléka úgyszólván kimeríthetetlen, mert roppant szívesen tárolja a zsírt, és láthatnák, ha jó lenne, mondjuk, a videó, hogy az emberi zsírsejt micsoda eleven paplan a bőr alatt, egy orbinárian nagy bundabugyi a hason, a faron, a háton, az agyban, a lusta bélfodorban, mely a vékonybelet függeszti fel, a szívben, a lélegzetben, Hölgyeim és Uraim, hol zsírsejt van, ott zsírsejt van, a szerelmi csókban, mindenütt. Ahol ember van, ott zsírsejt is van, igen. Az ember, ez a földre bukott angyal zsírral fűt, zsírral világít. Hallom én, hogy nekem köhögsz, Ilikém, kiskutyám, s azt is hallom, hogy mit. Hogy egy ilyen pojáca, egy ilyen állatorvosi személy dőljön már el a hülye pulpitusával.
(…)
El is dől, ne félj. Hajaj, hogy el. Ugyanígy jártam Kunmadarason, ahol szégyenszemre a kacagányos polgárőrök vették le rólam a község szószékét, ahonnét már Kossuth Lajos is beszélt, fűrészelték és kalapálták, szabályosan fejre állítottak, mint egy szobrot, ráadásul nem szűnő taps közepette, késett a nótaest fél órát, disznótorral. Látom, hogy azt hiszik, ez is az előadás része, és be van próbálva a részünkről, mint a videó meg a satöbbi. Ugye? Hogy ezt a szakramenter kredencet hordom magammal városról városra, kolbászszentelésről kolbászszentelésre, naná, cipelem a csomagtartóban, mint valami oltárt, a magyarság oltárát, már bocsánat. Rosszul hiszik, mert ez, kérem, ez nem része semminek, se az előadásnak, se az ártalmasságnak, se a magyarságnak nem része, legföljebb az én szenvedélybeteg életemnek a része, ugye, Ilikém, ha túlélem egyáltalán a szívemmel, mert hiába teszem itt a célzásokat a követelésig menően, hogy technikai okok miatt beszorultam ide, tessék szépen kihaladni, nem és nem, Önök, Hölgyeim és Uraim, vérre vágynak, vérre és circenses, ahogy a mondás mondja. Tetszenek érteni? Nincs tovább. A Margitka, azonnal üríttesse ki a termet! Hallod, Ilike? Hallasz a minyonos füleddel? Sötétet kérek! Na!
(…)
Mondandómat ezennel befejeztem.