Nádas Péter

SZERELMETES SUGDOSÓDÁSRA AJÁNLOTT
OBLIGÁT MONDATOK

Ölni jó, jó bizony. Nagy kár lenne az ölést betiltani.

Érzed a visszafogott lélegzetet. Fulladsz, még belédöföd a
késedet, holott szembefütyül veled vad Boreas.

Eltévedtem, nem tudom, hol vagyok. Minden bizonnyal
megvakultam, körvonalakat sem látok. Mint aki végtelen orosz
hómezőn tévelyeg. Nem találok haza többé. Nincs iránytűm,
nincs pénzem villamosra, nincs machetém, nincs kelevézem,
nincs egy rendes géppisztolyom, amiből sorozatot lőhetnék. Nem
tudnám magam megvédeni.
Megölni.
Nem tudom, hol vagyok. Szomjazom. Nem tudom, áll-e még a vár,
az otthonom. Kérem, könyörüljön meg rajtam.
Jézus Krisztus és Rainer Maria Rilke nevére kérem,
segítsen fedél alá, adjon vizet, csillapítsa éhségemet,
ossza meg velem meleg ágyát, párnáját,
teste takaróját.

A koldus én beszél így, a vándor én beszél így.
Elmegy és visszatér, elmegy és visszatér,
az óceán ritmusára állították be
a pulzusát.
Ne félj, legalább ne szorongj, végül minden rendbe jön,
s így tovább.
Legalább a jövődben bízz, s így tovább. Nincs értelme
szoronganod, hogy nincs értelme így tovább. Sirámaiddal a bajt
tetézed, s így tovább.

Az én felejt, és hiú reményt táplál a mi.

Leharapom a fejed, szétharapom
a szád, te édes, széttéplek, kihörpölöm a gerincvelődet és
az utolsó csepp nyáladat, a bimbódba harapok,
leharapom kicsi fütyülődet, hamm,
megeszlek, így szeretlek, telitömöm a bendőmet
veled, a fenyegető telet élem túl belőled.

Ilyen az éhes szerelmes én.

Magadban nem vagy, te ostoba. Hiába keresed,
1 nem létezik. Vagy 1 Isten neve 1.
A vágyott szám 2 a tébolygó lelkek között,
a páros. Ezzel szemben minduntalan olyan megszentelt
3 jut nekik, amitől nem tudnak szabadulni.
Hacsak nem kapaszkodnak bele a negyedikbe.
4 ellenben túl sok, nem belátható,
messzi túl van vágyott pároson, halmaz,
tömeg, válogatatlanul hevernek benne
egymáson a világ vadidegen eszméi és tárgyai,
semmihez és senkihez nincs közöm –
5, 6, 7, 8 között
nyomtalanul merülsz alá az idegen érzések tömegében.

Öljél hát, az egyetlen igazi öröm, a pengét
élőbe mártani. Húsába, bordája között izmos szívébe,
a csipkés tüdejébe.

Ahol a helyi illemszabályok időlegesen nem támogatják vagy
egyenesen tiltják, lopjál legalább jó sokat a szupermarketekben.
Bármit. Fogkrémet. Zsemlemorzsát.
Ha sánta jön az utcán, mintha csak véletlenül, lökd föl.
Nem kell attól tartanod, hogy a tömeggyilkosságok ideje
ne érkezne el. Elérkezik, addig a kis gonosztettek és
a nagy mulasztások legalább olyan fontosak.
A nagy szabadrablás kárpótolni fog az elvesztegetett évekért.
Adót addig se fizess, fizesse más. Attól se tarts, hogy lenne
olyan
cselekvés, amit a te egyetlen kegyetlen Istened ne helyeselne.
Az emlékezet kezdetétől olyan az Istenünk, aki
a cselekvést előbbre valónak tartja a tudásnál.
Sőt, ez a mi Istenünk, akinek neve legyen áldott örökkön
örökké,
a mi érdekünkben alaposan meg is cenzúrázza
az akadékoskodó kérdéseket és ellenvetéseket.
Ha megfelelő az osztalék, akkor például ne legyél kíváncsi rá,
hogy bankod miből csinálta, az ég madarai sem kérdezik,
hogy mit egyenek és mit igyanak, ha az Úr úgyis ad nekik.
Ha tudnád, sóbálvánnyá merednél.

Persze a nagy cenzúrázás közepette még mindig kérdés maradt,
drága egy felebarátom, hogy létezik-e
a híres. Mindenre kész ego vagyok-e, netán nem én
gondolom, hanem az anyagban van
minden szó és minden mozdulat előre megírva,
értsük úgy, hogy az anyag struktúrája jeleníti
meg a logosban önmagát, s akkor
a szabad akarat is e világi nevetség tárgya lesz.
Genetikus programok és biokémiai folyamatok
végeredményeként egyszerre többféle funkció vagyok,
számtalan vagyok, én nem vagyok, mert
minden egyes ismert és ismeretlen tulajdonságomra lesz
egy lehetséges énem, válaszom, s így tovább.
Tébolygó lelkek világnagy opportunizmusára
így adnak a tébolygó lelkek világnagy absolutiót.

Itt dobják utánad álmaid nagy illatát, jövőd
mosóporát, ma mindenütt akció van, vedd és
vidd, egyszeri ajánlat, csak neked, az év
minden napján legyél nekem az egyetlen százezredik.

Igazság szerint legfeljebb azt gondolhatom, hogy
lélegeztető készüléken vagyok, zabálógépen vagyok,
baszógépen vagyok, szarógépen vagyok,
ezeken a gépeken használom le anyagomat –
anyagommal alakul a biokémiai mintám, tegnap például két
élettanilag hasznos szellentés szünetében mintám szellemében
egyetlen esetlegesen kiválasztott másik szarógépnek vallottam
örök hűséget.
Énem funkciók sokasága, folyamatok helyszíne.
Minden érzelmem funkcionális illúzió, a gyűlölet és a
gyilkosság sem kivétel.
Ami azt jelentené, hogy tényleg megérkezett a régtől vágyott
paradicsomi állapot. Nincs mit számon kérnünk egymáson.
Jól sejtettük, hogy caritas sem létezik.

Te, te koszos idegen, te mocskos zsidó, te köcsög, te
buzi, te cigány, te, te pifke, te kánáke, te bozgor,
te oláh, te tót, te aljas, te, te gój gané,
te kibaszott kurva, te, te pinabubi, te faszszopó, te,
te seggnyaló, te faszverő, te botor némber, te néger
te nem vagy ember, te barom, te idióta, te asszonyi
állat, te édes kis bolondom, te, te kis bestia, te én imádlak.

Ez hallatlan, én teljesen fel vagyok dúlva, háborodva, ilyen
nincs. Én nem hallok jól, ez nem lehet igaz, velem ilyesmi
nem eshet meg, én nem hiszem el, nekem ilyesmit ne mondjanak.

Nekem, nekem, nekem, nekem, nekem mond ilyet.

Miként korábban, a lisszaboni földrengést követően, Auschwitz
után is felmerült a teodicea nagy kérdése, ami még korábban
szöget ütött már Epikurosz fejébe is, holott neki még
kétszázhetvenkét évet kellett volna a mi Krisztus urunk
születésére, kétezer-huszonhét évet a lisszaboni földrengésre
várnia, de nagy okosan nem várta ki. Auschwitzot sem
várta ki. Rögtön azt
gondolta, hogy három eset van.
Isten nem mindenható.
Isten nem jó.
Isten nem létezik.
Ha viszont mégis lenni találnának
istenek vagy közülük akár egyetlen 1 mindenható, akkor
kétezer-kétszázhetvenkét vérgőzös év után,
mégiscsak választ kell majd kapnunk arra a kérdésre, hogy
miért ilyen vérnösző, haszonleső, főleg miért ilyen végtelenül
ostoba
ez a mi 1 Istenünk.

Kérdezi a deduktív logikára szoktatott számító én.

Más kérdés, hogy a pénzesládikádat jól eldugtad-e,
elég mélyre ástad-e, a bejárati ajtót vajon négy zárral,
vaspántokkal, vasláncokkal és lakatokkal jól lezártad-e,
ahogy saját öntudatod és a biztosítód viszontbiztosítójának
biztonsága megkívánja, nincs-e szivárgás a pincében,
gázszivárgás, vérszivárgás, vízszivárgás,
a konyhádban és a fürdőszobádban vajon elzártad-e az átkozott
vízcsapot, a vércsapot, a gázcsapot, a gennycsapot,
a zsalut, az ajtót, az ablakot
vajon jól becsuktad-e,
égve hagytad-e a folyosón a villanyt,
egyszóval mi történik az agyadban, az ereidben, a beleidben,
mire fogsz te innen hazamenni, áll-e még a vár, a szent
otthonod, s ha óvatlan vagy, akkor
nem ontják-e ma véredet.

Szól a bizalmatlan, szorongásra, katasztrófára mindig
kész én. Ő nem engedi megcenzúrázni sürgető kérdéseit.

Egyre kérem, ne csináljon nekem botrányt. Ne viselkedjen
ilyen botrányosan. Maga itt nekem botrányosan viselkedik.

A legfajsúlyosabb kérdéseket, legalábbis Kant szerint,
maga az értelem teszi fel. Talán az elme hallatja kérdésként
a sors szavát, esetleg az értelem szerkezeti rendje
visszhangzik a koponyák velővel telített terében.

Hová mész haza. Elvileg ez egy pofonegyszerű kérdés lenne.

Egy olyan dolog, jelenség,
legyen akár ember,
amely több dolog összege,
örömében és fájdalmában sem tud úgy beszélni,
hiába rázza sorsa, mintha
egyetlen dolog lenne,
vagy nem tud úgy beszélni,
mintha az egyetlen ne lenne egynél jóval több.

Hol van az otthonod, van-e.

Ember, ne üljön már ilyen kényelmetlenül, engedje el
magát. Magát valami, látom, zavarja, megzavarta. Gátolja.
Félek, én zavartam meg a nagy műélvezetében. Nem fogom
zavarni, ígérhetem. Őszintén szólva csak azért
zavartam, bocsánat, bocsásson meg, megbocsát? mert
valakinek el kell mondanom. Nem tudom magam túltenni
e szorongató sorskérdéseken. Egy ismeretlennek sokkal
egyszerűbb elmondani, hogy a szorongástól görcsbe
rándul a testem. Amit értsünk úgy, hogy a gyomrom, a végbelem,
a végbelem gyűrűs izma, napokig nincs székletem. Holott
a testem, a testem igazán nagyon fontos nekem, nekem.
Már ne is haragudjon, hogy ilyen kis altesti
dolgokkal terhelem, terhelem, terhelem. De azért az mégsem
járja, hogy mi emberek az ilyen kis altesti, testi,
gondjainkat
ne tudjuk egymással megosztani, osztani. Az emberiesség
nevében, nevében, el kell tűrnie,
tűrnie, tűrnie. Remélem, legalább a szám nem oly büdös,
büdös, hogy ne tudná a humanitás jegyében elviselni.

El kell engedjem magam.

Az öröm kitörő, a bánat végtelen. Tessék, vigasztaljon meg,
meg, meg örömnek sincs semmi akadálya, dálya, dagálya. Ha
vannak még tartalékban érvei, vei. Én igazán meg nem
vigasztalhatom. Végtelen bánatommal én, én, én, leszek itt
az egyetlen örömhír, hír, hír.