Gergely Ágnes

AZ IRGALOM

Nem az élő és a halott között
húzódik az árok,
csak az élő és a haldokló között.
Ahogy az élvezet a testből elszivárog,

a sajtok íze, fűszerek a szádon,
kövek egy ékszeren: Valencia,
mélyvörös fák egy Wedgwood porcelánon,
az erdőn villám jár, uramfia,

és szerenád, éjféli naplemente,
és múlhatatlan szombat délelőtt,
én ott leszek, és énvelem te,
s ahogy a vágy az ujjaidba nőtt,

és a lélekből lassan elszivárog,
ugatva légzés van csak a helyén,
az arc előtt az üres árok,
s az üres suttogás: „szegény”,

mert mélyebben vagy a bélpoklosoknál,
mert beljebb nincsenek dimenziók,
többé nem őriz senki, aki ott áll,
a horzsolt bőrön elbotlik a csók,

és csak a rózsaszínű vákuumbél
tenyészik, mint a gyom,
s a szeretetre, mely immár a múlté,
rádől az irgalom.ó