Csengery Kristóf

MŰFORDÍTÁS MINT ÁLRUHÁS
SAJÁT VERS

Francis Jammes–Radnóti Miklós: A ház rózsával lenne itt teli

Milyenek egy költő versei? Amilyen ő maga. Hát persze, ez ilyen egyszerű, s legtöbbször igaz is. De talán mégsem mindig. Radnóti Miklósról nekem mindig ugyanaz a jelző jut eszembe: szelíd. A szelíd Radnóti. Ezt az emberi portrét sugallják derűszomjról tanúskodó, lágy vonásai a fényképeken, még a legsötétebb szorongattatásban készült legutolsókon is, s ezt a benyomást erősítik meg az életrajzi tények. Költészete azonban ellentmond ennek a felhőtlen emberi portrénak: a versekben nem tud zavartalanul megnyilatkozni az a jámbor és nemesen egyszerű személyiség, amely a fényképekről és a krisztusian tiszta curriculum vitae tényeiből tekint ránk. Radnóti költészete mintha konfliktusban állna Radnóti lényével. De hát hogy is ne állna: a karakter hajlamaira, vonzódásaira nem mond igent sem a személyes tapasztalat, sem az, amit a költő a közösség tagjaként átél. Radnóti traumák terheit hordozza magánemberként: születésekor elveszti anyját és ikertestvérét, tizenegy évesen eltemeti apját. Zsidósága pedig a világtörténelem legtragikusabb korszakának áldozatai közé sorolja. Érett költészetének darabjai ritkán villantják fel szeplőtlenül a derű kékjét, legalább egy jelző vagy metafora mindig megidézi verseiben a sötét előérzetek árnyékát. A békés, harmonikus költő inkább a fényképekről tekint ránk, mint a versekből.
Radnóti nem csak nagy költő volt, de közismerten nagy műfordító is. Fordítói életműve talán nem csak a korai halál miatt körülhatárolt: okkal hihetjük, hogy akkor sem hagyott volna hátra több vaskos kötetre rúgó fordítói oeuvre-t, ha megadatik neki e területen is igen termékeny kortársai, Weöres Sándor, Vas István vagy Kálnoky László megélt éveinek száma. Az irodalomtörténet Radnótit válogatós fordítóként tartja számon, márpedig e típus képviselői elsősorban saját lelki rokonaikat fordítják szívesen, és hosszan, nagy gonddal csiszolgatnak egy-egy fordítást. Összegyűjtött versfordításai között öt Francis Jammes-vers magyarítását találjuk: a francia költő ezzel a számmal nem kerül ugyan Radnóti favoritjai közé, de előkelő helyet foglal el a szintén néhány verssel szereplő Horatius, Hugo, Gérard de Nerval, Conrad Ferdinand Meyer és Cocteau mellett, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy Radnóti egy költőtől leggyakrabban csupán egyetlen verset fordított.
Ha végigtekintünk Francis Jammes (1868–1938) magyar fordítóinak listáján – Radnótin kívül Illyés Gyula, Kosztolányi Dezső, Nemes Nagy Ágnes, Rónay György, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Vas István, Végh György –, látható, hogy a költő népszerű volt a Nyugat három nemzedékének költői és műfordítói körében. A magam megfigyelése szerint ez a megbecsültség mára jelentősen csökkent, s alighanem azért, mert Jammes költészetének nyíltan vállalt – s olykor kétségkívül szentimentalizmussal határos – érzelmessége alighanem távolabb esik a szárazabb kifejezésmódot kedvelő XX. század végi és XXI. századi ízléstől, mint a XX. század első felének stílusideáljától. Jammes költészetének fő helyszíne a csendes és eseménytelen vidék, ezen belül is a falvak békés világa. Szereti mindazt, ami ódon, letűnt, patriarchális; érzékenyen, sőt részvéttel fordul a kis lények kis sorsa felé, legyen szó kiszolgáltatott állatokról vagy némán, robotolva szenvedő emberekről. Nosztalgia (és néha mélabú) keveredik nála iróniával és szelíd humorral, naiv vallásosság érzékiséggel, olykor erotikával. Fontos tulajdonság verselésének sajátos lazasága: egyfajta könnyed, parlandós modernség, amely szabálytalan szerkezetű sorokkal oldja fel a klasszikus francia költészetben uralkodó hatos jambusok akadémizmusát. Jammes költészete a szépség és jóság kettős igézetében bontakozik ki.
Mindeme fogékonyságok és rokonszenvek között sok minden akad, ami a bukolikus Jammes-ot rokonítja Radnótival, egészében véve azonban mégsem ráz meg az áramütés izgalmával a két egyéniség találkozása. Kivéve egy mozzanatot. Jammes világában döntő szerepet játszik a vágyódás az aranykori derű, de úgy is fogalmazhatunk: az idill iránt. Jammes-nak megadatott, hogy még maga is megélje ezt az idillt, egy leáldozó korszak alkonyát, s aztán költőként nosztalgikusan visszatekintsen rá és sóvárogjon utána. Radnóti alkatában is ott az idill utáni vágyódás, neki azonban a történelmi periódus, amelyben élt, legtöbbször más témákat és hangulatokat diktált: az idill egy-egy sor vagy strófa idejére megjelenhetett ugyan verseiben, mint felvetődő, épp csak megérintett lehetőség, arra azonban ritkán adódott alkalma, hogy ezt a vonzódását teljes költeményekben maradéktalanul kibontsa. A fordítói munka részben szerepjáték is, mely sokféle technikai, szellemi és lélektani alaphelyzetet kínál: ezek közül az egyik bizonyosan az olyan vágyak kiélése, amelyekre önálló művek alkotójaként a fordítónak nincs lehetősége. Jammes versét, melyet Radnóti A ház rózsával lenne itt teli címmel ültetett át magyar nyelvre, mindig is úgy olvastam, mint „adoptált költészetet” – olyan fordítást, melyben a szöveg tolmácsa saját rangrejtett versét írhatta meg.

A HÁZ RÓZSÁVAL LENNE ITT TELI

A ház rózsával lenne itt teli s dongó darázzsal.
Vecsernye szólna délután lassúdad kondulással;
a szőllőfürtök áttetsző kövek ilyenkor s lassan
szundítanának benn az árnyékos lugasban.
Ó, hogy szerethetnélek itt. Tiéd e szív, merész
huszonnégy évem, gőgöm és egész
fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd;
és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz.
Mert azt tudom, ha élnél, vélem élnél,
velem lennél te itt, velem rejteznél ott a réten,
nevetve csókolnál, fölöttünk szőke méhek,
mellettünk hűs patak s a lombok összeérnek.
A napfény hullna csak, hallgatnánk, hogy sziszegne,
mogyorócserje vetne apró árnyékot füledre
s már nem nevetnénk, mert kimondhatatlan volna
szerelmünk és a szánk némán egymásra forrna;
s érezném ajkaid pirossán, míly varázslat!
A rózsát, szőllők jóizét s mérgét a vad darázsnak.

Radnóti ezzel a fordításával nemcsak remekművet alkotott, de a magyar fordításirodalom egyik kedvelt antológiadarabját is sikerült létrehoznia. A sorokat a szépség és a túlcsorduló érzékiség mámora uralja: rózsa, darázs, szőllőfürtök, árnyékos lugas, rét, hűs patak, napfény, mogyorócserje. Az illatok, színek és hangok telt harmóniája megállítja az időt, békét teremt. De nemcsak az érzékiség van jelen a versben, hanem – jelzésszerűen – az áhítat is: vecsernye szólna délután lassúdad kondulással. És ott az irónia, amelyet korábban említettem, pontosabban a szelíd bájú önirónia. A költő egyrészt megmosolyogja önmagát – tiéd e szív, merész / huszonnégy évem, gőgöm és egész / fehér rózsáktól illatos költészetem tiéd –, másrészt a nyolcadik sorban megjelenik a vers lélektani trouvaille-a, a fordulat, mellyel Jammes az olvasó tudtára adja, hogy akihez versét írja, nem is létezik, csak a fantázia szülötte: és mégsem ismerlek, hiába minden hát, nem élsz. Ettől lesz a vers végképp szeretnivalóan diákos: a feltárulkozó gesztustól, mellyel a költő kiszolgáltatja önmagát, elárulva, hogy nincs is senkije, csak ártatlanul képzeleg, kiszínez magának egy álmot.
A magyar műfordítók Jammes-átültetéseit olvasva több szép egymásra találásnak is tanúi lehetünk. Általánosságban lehet említeni Rónay György tolmácsolásait: a katolikus magyar költő-műfordító természetszerűleg élénken rezonált Jammes témáira, magatartására, a versekben megfogalmazódó részvétre és alázatra. Talált önmagához illő Jammes-verset Tóth Árpád (Lágy gyantacsöpp csorog) és Kosztolányi Dezső is (Tréfás rímek esőben). E két – szintén remekbe szabott – fordítást azonban egyszersmind tanulságos negatív példaként is említhetjük: mindkettő érzékletesen mutatja, milyen az, amikor egy igen-igen pregnáns nyelvű és technikájú költő olyannyira magához édesget egy neki tetsző és őt megszólító idegen költeményt, hogy az fordításként inkább hangzik fel az ő hangján, mint az eredeti költőén. Radnóti és A ház rózsával lenne itt teli találkozásában az a szép, hogy a versnek nem kell kimozdulnia Jammes stílusából, beszédmódjából ahhoz, hogy Radnóti is egyes szám első személyben lehessen jelen benne: a fordítónak nem kell elcsábítania a verset, mert a költő és a tolmács hangja, magatartásformája ezúttal, különös szerencse folytán, azonos vagy nagyon hasonló. Kegyelmi pillanatnak vagyunk tehát tanúi: Jammes verseinek egyik legszebb magyar fordításával gyarapodik, Radnóti pedig a francia pályatárs jóvoltából egy teljes költeményben, zavartalanul élheti át az idillt.