Bodor Ádám

A GÁTŐR FELESÉGE

Hankunak csak egy neve volt, nem lehetett tudni, családnév-e, vagy becenévként ragadt rá, egyszerűen ennyi volt beírva a papírjaiba. Korábban a javítóból került Jablonki Potokra, és már rég letelt a próbaideje, amikor Anatol Korkodus rábízott négy rúd madezitot, hogy vigye ki a Néma erdőbe, és adja át a gátőrnek.

Március végén itt az éjszakával egyszerre a házak közé még a fagy dermesztő csöndje ereszkedik, mégis egy hajnalon Anatol Korkodus arra riadt, hogy az ereszről nagy csörömpöléssel hullanak a jégcsapok. Reggel, amikor a lejtőkről már az olvadó hó neszelése is behallatszott a házba, postagalambbal üzent a gyűjtőtóhoz, hogy Duhovnik gátőr haladéktalanul nyissa meg a zsilipeket. A galamb ugyan nem tért vissza, Anatol Korkodus azért a permetező esőben, esőszínű köpenyében két napon át többször is kisétált a Jablonka partjára, a vízmérőkhöz, leste a jégtábláktól harsogó áradatot. De a folyócska csak a közeli lejtőkről lecsorgó zavaros hólétől dagadozott. Úgy látszik, hiába üzent, odafönn nem nyitották meg a zsilipeket.

Hiába bizony, mert Duhovnik gátőr akkor már rég nem élt. Szél tépte, varjú csípte alakja ősz óta a gát közelében, egy hegyi juhar legalsó ágán, vékony drótkötél végén himbálózott.
De Anatol Korkodus ezt nem tudta. A telet a befagyott tó mellett a gátőr köztudomásúlag átalussza, nem hiányzott hát senkinek. Most érkezett volna el az ő ideje, hogy hirtelen kitavaszodott.

Anatol Korkodus egy ideje sejtette, hogy valaki szemet vetett a Jablonka forrásvidékére, és itt ér véget majd az ő pályafutása is, hamarosan vége lesz itt mindennek, ami ide kötötte, mégis úgy végezte a dolgát, mintha nem az enyészetnek, hanem az örökkévalóságnak dolgozna. Olvadáskor a víztározót idejében ki kellett üríteni. Miután három napon át hiába várakozott, tudta, hogy valami nincs rendjén odafönn, arra gondolt, hogy a hosszú, kemény tél alatt befagyhattak a zsilipek. Ilyenkor pár napon át dolgozni kell körülöttük, segíteni kell a gátőrnek is, valakinek ki kellett tehát mennie.
Ekkor jutott eszébe ez a Hanku. Üzent is neki nyomban, hogy készülődjék, elérkezett az ő napja. Volna számára egy bizalmas feladat: néhány rúd madezitot kéne vinni a gáthoz, hogy ha szükséges, Duhovnik gátőr robbantsa ki a befagyott zsilipek körül a jeget. Segítsen neki sót szórni, maradjon, ha kell, két-három napot az erdőn, amíg látja, hogy sikerül kiüríteni a medret.
Anatol Korkodus mindjárt üzent a kommunális istállóba is, hogy nyergeljenek fel Hanku számára egy szamarat. És vezessék is a közmosoda elé, ahol Hanku takarított, hogy se ideje, se módja ne legyen töprengeni. Az egyetlen hátaslovat kivéve, amelyet Anatol Korkodus Kotzofan pópával felváltva használt, itt csak szamarakat tartottak. Ennek, amelyet Hankunak kiszemeltek, nem volt se farka, se haja. Valaki csak úgy megnyírta. Egyszerű, teherhordásra való, ülésre kényelmetlen fanyereg volt rajta, amelyre inkább csak málhát, átalvetőket szoktak erősíteni.
De Hanku nem is akart ráülni, elindult hát az úton, amely kivezetett a házak közül, a szamarat kantárszáron vezette. A Czervensky révnél állt meg újra, a készenléti csoportnál, ahol át kellett vennie a madezitot. A bejárat előtti padon Anatol Korkodus ült, de amikor Hanku fölbukkant a közelben, bement a bádogtetős földszintes épületbe.
A nyitott ablakon át Hanku látta, ahogy többször egymás után aláír valami papírokat. A robbanószerre szóló különleges kiutalás, illetve az átvételi elismervény lehetett. Látta, ahogy a gyárilag zsírpapírba csomagolt, leplombált madezitrudakat, mintha ki tudja, hány darab lenne, újra és újra megszámolják, majd óvatosan egy kisebb fadobozba helyezik, és fedelét tolózárral lecsukják. A fadobozhoz erősítve még egy gumírozott lánc is tartozott, amelynek végéről egy karabiner és egy kisebb lakat is fityegett. Arra az esetre, ha az ember tartva valamitől, le tudja zárni, biztonság okából akár magához is erősíthesse. Az egészet egy terepszínű sátorvászon tarisznyába helyezték. Anatol Korkodus nemsokára kijött az épületből, a tarisznyát fülénél fogva a fanyeregre akasztotta, és még oda is szíjazta. Egy másik tarisznya is volt nála, azt a nyereg másik felére akasztotta. Aláíratott Hankuval két papírt az átvételről, összehajtogatva köpenye zsebébe tette őket. Másik kettőt Hankunál hagyott, hogy azokat Duhovnik aláírásával hozza vissza.
Tudod, mi az a madezit?
Nem.
Nem baj. Ne érje tűz, és nem kell ugrálni rajta. Odaadod Duhovniknak, ő tudja, mire való.
Figyelmeztette, hogy két napig csak sóval szórják a jeget, nehogy a zsiliplapokban kárt tegyenek. Hanku aludjon az utászoknál, hogy reggelente idejében kimehessen a gáthoz. Oda küldi neki még aznap este az elemózsiás csomagot.
A másik tarisznyában pedig két tele flakont találsz. Az egyik, a tárnicsgyökér pálinkával a Duhovniké. A másikban is szesz van, olyan szesz, amelyben egy éven át világító tölcsérgomba ázott, de abból ne igyatok. Azt Delfinának küldöm, hogy kenegesse magát. Tele a homloka mérges pattanással.

Az emelkedő alatt, a Birtz utászháznál, amelynek tágas földszinti termében kisebb kantinféleség is működött, Hanku megállt. A nyitott ajtón át beszólt, hogy estére készítsenek számára fekvőhelyet, és ha addig nem érkezik meg az elemózsia, amit Anatol Korkodus ígért neki, valami vacsorát is, mivelhogy ott fog aludni. Kért egy babkonzervet, megbontotta, és a szemerkélő eső elől az eresz alá húzódva kikanalazta.
Amíg evett, előjött Dragila utászmester is. Kövérkés, piros arcú, gyér szakállú ember volt, vadászkalapja pántja teletűzdelve kék vércsetollal. Zubbonyán hónaljban az izzadság sós foltjai szürkéllettek. Ruhájából izzadság, fokhagyma és tetűpor szaga áradt, a terem petróleumszagával keveredve. Hanku most először találkozott vele, kicsit el is húzódott tőle. De az egyre csak közelített. Megtapogatta a szamár oldalán a sátorvászon tarisznyát.
Mi van benne?
Nem is tudom. Madezit, azt mondják.
Ez komoly? A tied? Mondd csak, mit csinálsz vele?
Semmit. Oda kéne adnom Duhovniknak.
Hm. Ugyan, ugyan.
Hát igen. Neki viszem.
Az mondtam: ugyan, ugyan.
Hallottam.
Eladhatnád nekem.
Hanku körülnézett. Miért? Mennyit adsz érte.
Hány rúd van benne?
Rudat mondasz? Nem tudom. Ha rúd, akkor azt hiszem, négy.
Egy ezrest mindenképp kapsz érte.
Kuponban? Akkor már ezerkettőt. Kettő Duhovniknak kell, hogy mintha átvette volna, írja alá róla a papírokat.
Hanku elővette zubbonya zsebéből az iratokat, amelyeket Anatol Korkodus adott neki, hogy aláírassa Duhovnikkal. Megmutatta Dragila utászmesternek. Az éppen csak rápillantott.
Aha. Látom. Akkor majd írasd vele alá őket.
Dragila kihozta a pénzt, százas kuponokban leszámolta Hankunak. Visszament, és kihozott két vizespohár pálinkát. Miután szótlanul kiitták, az utászmester leakasztotta a sátorvászon tarisznyát a nyeregről, és bement vele a házba. Az üres tarisznyát, benne az üres fadobozzal, rajta a lánccal, visszahozta.
Ez nem kell.
Hanku átvette, de aztán a fal tövébe dobta. Nekem se.
Mielőtt elindult, Hanku még megkérdezte, tud-e valamit a gátőrről, látta-e mostanság Duhovnikot. Az utászmester csak a vállát vonogatta, hogy mostanság csak az asszony, Delfina járt lenn szalonnát, kukoricalisztet vételezni. Ami a gátőrt illeti, ősz vége óta nem látta.
Így állt tehát a dolog. Az utászháznál sem tudták, hogy a gátőr már rég nem él.

A gáthoz, az erdei fekete tóhoz kanyargós szekérút vezetett, de mivel Hankut Anatol Korkodus korábban egyszer-kétszer már magával vitte, ismerte a rövidítéseket is. Hogy még sötétedés előtt visszaérjen az utászokhoz, szeretett volna mielőbb kiérni, ezért inkább a meredek gyalogösvényt választotta. A kaptató mindjárt az utászház közelében kezdődött, ahonnan keskeny vízmosás kanyargott meredeken fölfelé az erdőben.
A gyalogösvényen, a hófoltokon itt-ott talán még éppen Delfina Duhovnik málladozó, széles lábnyomai sötétlettek, azóta, hogy vállán a kukoricadarás tarisznyájával legutóbb a gát felé igyekezett. Most, hogy olvadt, a lábnyomok megnőttek, elterpeszkedtek a fenyőtűtől szürkés hóban. Mintha korábban egy medve járt volna arra. Olykor még a szaga is érződött. Ahol két lábnyom között sárga folt jelezte, hogy az asszony leguggolt a dolgát elvégezni, nehéz, fojtó állatszag kóválygott. A fenyőgallyakon fennakadt csillámló ősz hajszálak lebegtek.
Odafönn a bérceken is javában olvadt, a hólé zavaros erekben csorgott lefelé a hegyoldalon. De néhol a vízmosás árkát még szélfútta öreg hó borította, alóla a harsogó olvadéknak csak fojtott dübörgése hallatszott, ilyenkor a szamár magától óvatos kerülőt tett, elbaktatott az erdőben, a kidőlt, korhadó fenyőtuskók között. Nem kellett nógatni, ismerte jól a gát felé az utat. Pihenni néha magától megállt.
Ilyenkor a hirtelen beállt csendben a pára lila leple alól csak az olvadás neszelése, a hólé duruzsolása hallatszott. És távol, valahol a Néma erdő sűrű csöndje mögött, ismeretlen erdőkből, mint a túlvilág üzenete, a kakukk egykedvű hívása visszhangzott. Tavaszodott már a messzi magaslatokon is.

Egyszer csak ott állt a fekete tó partján. Kásásan, fenyőtűvel, tobozzal, szél hordta zuzmóval borítva, még állt rajta a jég mozdulatlanul. De néhol, a part mentén és a zsilipek rozsdás vasredőnyei körül a Néma erdő kék, barna és zöld fényeiben villózva kevés olvadékvíz is csillogott.
A rengeteget Anatol Korkodus nevezte el Néma erdőnek, miután a madarak Verhovináról elköltöztek. Akkoriban egy nyár elején ismeretlenek járták a berket, és mielőtt bárki kérdőre vonhatta volna őket, karókkal, vízi fecskendőkkel leverték a fészkeket. Üzentek a madaraknak, aztán, mint aki dolgát jól végezte, eltűntek.
A madarak, úgy látszik, megértették, hogy az, ami következik, már nem az ő világuk, és elköltöztek. Valószínűleg örökre. Az elnémult erdőt azóta csak komor, hallgatag varjak lakták.
És persze Duhovnik gátőr meg az asszony, a medve Delfina. Nem sok dolguk volt, időről időre összeszedték a víz színéről a behullott gallyat, a szél hordta száraz levelet, és egy hosszú nyelű kotrólapáttal a tócsapok rácsáról tisztítgatták az üledéket. Az őszi esőzések és a tavaszi nagy olvadás idején valahányszor csordultig telt a meder, megnyitották a zsilipeket, és fenékig leeresztették a tóból a vizet. A tél közeledtével lefeküdtek, betakaróztak kóccal, gallyal, hullott őszi levéllel, s mint a burkus medvék, tavaszig összebújva aludtak a behavazott kunyhóban. Eddig legalábbis így volt. De most kiderült, Delfina a tél folyamán többször is lent járt élelemért a Birtz utászoknál.

Máskor a szamár dobogására vagy prüsszögésére rendszerint előrohant a gátőr kutyája, Duhovnik pedig már a kunyhója ajtajában várakozott. Most nem moccant semmi. Elült a szél, elhaltak az erdő tétova hangjai, a kakukk távoli hívása is elmerült az ereszkedő homályban.
A kunyhó egyetlen ablaka mögül, orrát az üvegre nyomva, Delfina bámult kifelé. Leheletétől arca körül bepárásodott az üveg, ettől a szeme rettenetesen megnőtt. Meg sem rezzent, mintha csak rá lett volna festve az üvegre.
Duhovnik vagy hogy is hívják, úgy látszik, nincs itthon, gondolhatta Hanku, mert az asszonyra ügyet sem vetve kikötötte a szamarat, az olvadó hókupacok mentén elment a tó partjáig, végigsétált egy pallón, amely a gátra vezetett. Lenézett a mélybe. Aztán kinyitotta a bádogszekrényt, ahol ládákban a sót és a hamut tartották, és úgy egy negyedórán át lapátolt ímmel-ámmal, szórta a befagyott zsilipek köré a sót, hamuval vegyesen.
Lassan visszabaktatott a szamárhoz, körülnézett. Delfina Duhovnik az ablaküvegre tapadva most is mozdulatlanul bámult kifelé. Nem volt mire várni, Hanku intett neki:
Gyere, segíts. Próbáljunk tekerni egyet a zsilipeken.
Leoldozta a fanyeregről a tarisznyát, és odaadta az asszonynak.
Ezt Korkodus küldi nektek. Az egyikben pálinka, a másikban neked olyan kenegetős szesz.
Elindult Delfina után, aki mogorván baktatott a gát felé, ahol egy csörlővel a zsilipeken lehetett állítani. Mezítlábasan taposott a latyakos, hóval vegyes sárban. Bokáig érő szürke kötött ruhát viselt, alóla avas zsírszag áradt. Mákosan őszülő fésületlen haja, lehelete párájával elkeveredve örvénylett mögötte. Hanku még a lábnyomát is kikerülte.
És mondd csak. Járt künn a galamb?
Mármint a galamb? Azt kérdi? Hogyne járt volna. Persze hogy járt.
Csak azért, mert Korkodus azt mondja, nem tért vissza.
Azt én is gondolom, mivelhogy megettem.
Ide figyelj. Úgy hallom, már az ősszel sem eresztettétek le a tóból a vizet. Most pedig nem használtok idejében sót, mert ahogy látom, még mindig teljesen be vannak fagyva a zsilipek. Mi ütött belétek?
Tudom én? Úgy látszik, ilyen a kedvünk mostanság. Bizonyára éppen más dolgunk akadt.
És a végén megeszitek a galambot. Korkodus világosan megírta, hogy azonnal eresz-
szétek le a tóból a vizet.
Írta, nem írta, én nem tudok olvasni.
És Duhovnik? Ő ilyenkor merre jár?
Sétálni ment.
A lezárt zsilipek alól a víz keskeny fekete csíkban éppen csak szivárgott. Mindenképp mozdítani kellett a redőnyökön. A csörlő tengelye két végében egy-egy hajtókarral volt ellátva, két erős ember kellett, hogy a mélyben, a láncok végére akasztott, félig befagyott súlyos redőnyöket a jég szorításából kimozdítsa. Amikor Delfina Duhovnik megragadta, vállán dúcok dagadoztak, karján kidudorodtak az izmok, az erek, hátán, a ruha szakadásán át előbuggyant fényes fehér bőre, zsírpárnás lapockája.
Máskor a tavasz első napján a gátőr és felesége a hosszú téli álom után kábultan, lesoványodva támolyog elő, de Delfinán most amellett, hogy jó húsban is volt, semmi tétovaság nem látszott. Nem is rajta múlott, hogy nem sikerült kimozdítani a zsilipet.
Egy darabig csak a megfeszülő rozsdás láncok csikorogtak, aztán egyszerre csak hallatszott, ahogy a mélyben megnyikkannak a súlyos öntöttvas lapok, ahogy a víz, a jég nyomása alatt a víz csordogálni kezd a zsilipkapu alatt. De nem sokáig tartott. Amikor újra tekerni próbáltak rajta, a redőny nem mozdult.
Nem volt mit tenni, elindultak a kunyhó felé. Hanku figyelmeztette Delfinát, aki most mögötte haladt, hogy mivel éjszaka bizonyára újra meg újra összefagyna, folyamatosan sózni kell a zsiliplapok körül a jeget. És másnap, még mielőtt visszatér, már kora reggel próbálják megnyitni a zsilipeket.
És mégis, hogy képzeli? Egyedül nem bírok vele.
Szóval Duhovnik ma már nem jön haza.
Ahogy mondja. Ma már biztosan nem. És lehet, holnap se.
Hol a fenében jár?
Mondtam. Sétálni ment.
Jó, akkor most menj vissza, és sötétedésig lapátolj sót a redőnyök köré. Reggel feljövök, akkor újra próbálkozunk. Jól jegyezd meg, amíg az olvadás tart, és dagadnak a patakok, tartsátok nyitva a zsilipeket.
Az asszony ránézett. Homlokán, mint a havasi rózsa bimbói, pattanások virítottak.
Maga az erdőn marad? Mert aludni itt is lehet. Tüzet rakok, és megmosdom.
Az utászoknál alszom. Korkodus ma este oda küld egy embert, szalámit hoz, italt meg kenyeret.

Egész éjjel esett, Hanku már virradat előtt megébredt. A szamarat, mivel nem volt szüksége rá, az utászok istállójában hagyta, fogta a nejlonszatyrot, benne a kenyérrel, szalámival és egy üveg szederborral, amit Anatol Korkodus küldött, és elindult. Most nem sietett, a síkos meredek helyett a patak bal partján a régi szekérutat választotta. A lila égen még pislogott néhány kövér csillag, miközben messze, túl a Medwaya tisztásain már ébredeztek a madarak. Először a kakasokat lehetett hallani, kattogásuk mint egy üres templomban, visszhangzott a Néma erdő fatörzsei között, aztán a korai rigófütty is át- meg átszőtte a távoli tisztásokat. De a hang ki tudja, honnan, talán egy másik országból érkezhetett. Az is lehet, Hanku csak képzelődött.

Már a gát közelében járt, ahol a szekérút kissé kiszélesedett, amikor az erdő csöndjét károgás zavarta meg. Egy csapat varjú szeszélyesen cikázva repdesett körbe, eleven gyászlepel lengedezett a fatörzsek között. A fenyők mellett csupasz ágakkal magányos juharfa állt, legalsó ágán, vékony drótkötél végén Duhovnik gátmesterrel. Ahogy a varjak újra meg újra felröppentek róla, erre meg arra forgott. Mint egy jópofa madárijesztő, amitől a madárnak sem kell tartania. Forgott erre, forgott arra, mintha nézelődne. Pedig akkor már rég nem volt szeme. Csak a kincstári gúnyájáról lehetett fölismerni, mert ő maga nagyon, de nagyon meg volt már csipegetve. Cafatokban lógott róla a posztó, itt-ott kilátszott néhány csontszínű, lekopasztott bordája, átjárt közöttük a szellő. Ugyanazon az ágon, ugyanolyan vékony drótkötélen, mint egy üres, kifosztott tarisznya, egy tarka kutya teteme lógott. Duhovnik gátmester és a kutyája. Semmi kétség, ők voltak azok.

A gátőr kunyhójából Delfina Duhovnik orrával az ablaküvegre tapadva bámult kifelé. Hatalmas, fekete golyószeme volt, mint a szenteknek, régi, üvegre festett képeken. Hanku intett az asszonynak.
Gyere. Biztos meg tudunk nyitni legalább egy vagy két zsilipet.
Delfina előjött, most rövid szárú bőrcsizma volt rajta, térdig érő kék-fekete sávos parasztszoknya, frissen mosott, rövid ujjú fehér vászoning, mély kivágásában kis fehér halmok remegtek. Az eltelt éjszaka alatt mintha lefogyott volna, párnái, dúcai lelohadtak, egy csepp avaszsír-szaga sem volt, hanem tölgyfalevél-illata, haja pedig kékesfekete laza kontyba csavarva a nyakába csüngött. Homlokán a szenvedély bíbor pattanásai virítottak. Ahogy közeledtek a gáthoz, Hanku többször rápillantott.
Látom, vártál. Mivel fested a hajad?
Áfonyával. Bodzával szoktam, de ha kifogy, megteszi az áfonya is.
Megragadták a hajtókart. Egymásra pillantottak, hogy valamelyikük adjon jelt, mikor kezdhetik. Megtekerték a csörlőt, addig tekerték, amíg hallatszott, ahogy a mélyben reccsen, megmozdul a zsiliplap, lassan kicsúszik a jég szorításából, és a víz törmeléket szippantva maga után, harsogva zúdul a patakmeder felé.
Az asszony egy lánccal, amely kampóban végződött, kikötötte a hajtókart, nehogy a csörlő megszaladjon, aztán mintha mondani akarna valamit, megnyalta a száját, és egyenesen Hanku szemébe nézett. Mégis előbb Hanku szólalt meg:
Mondd csak, de becsületszavadra, mikor ment el Duhovnik?
Még a múlt ősszel.
Mondott valamit?
Csak azt, hogy megjárja magát az erdőben. Hogy olyan sétálni való az idő, jólesne mozogni egyet. Egy kedves fiatalember járt erre, és sétálni hívta.
Azért legalább levághattad volna.
Nem értem fel.
Akkor most innék abból a pálinkából, amit neki hoztam. Bizonyára ő sem sajnálná tőlem. Korkodus küldött egy rúd szalámit, ha tüzet raksz, mielőtt lemennék az utászokhoz, süthetnél néhány szeletet.
Én azt szeretném, ha maga nem menne az utászokhoz.
Hanem?
Hanem ha itt maradna.
Ezzel Delfina bement a kunyhóba, kihozta a pálinkás flakont, mellé két bádogcsuprot. Délig a farakás árnyékában iszogattak, akkor Delfina tüzet rakott. Serpenyőben sütni kezdett vastag szalámiszeleteket, betakarta őket dermedt puliszkadarabkákkal. Hanku szemben a bejárattal ült egy tuskón, be-bepillantott. Látta, hogy az asszony, amikor nem a szalámiszeleteket piszkálja, a nyitott ablak tükrében a tölcsérgombás szesszel kenegeti a homlokát. Hanku odaszólt neki:
Te nem aludtál a télen.
Nem. Valamitől nyugtalan voltam. És mind csak éhes, éhes.
Vártad, hátha hazajön?
Nem, nem vártam.
Miután ettek, Delfina benn maradt a házban, Hanku újra kiült a kunyhó elé, töltögetett magának a szederborból, amelyet Korkodus küldött, ivott. Egy idő után hátát a farakásnak vetve elbóbiskolt.

Amikor jóval később kinyitotta a szemét, pont Delfinával nézett szembe. Mintha már nyár lenne, mezítláb állt a küszöbön, és őt nézte. Ki volt pirosítva a szája, foga nyáltól csillogott, szeme körül kökényhamvas árnyékok. Karját melle fölött átfonva, hogy halmai kidomborodjanak, nézett Hankura. Hanku is nézte, átlátott az asszony ruháján is. De talán nem eléggé, mert Delfina megszólalt:
Jöjjön be, mutatok valamit. Hozza a poharát is.
Hanku nem mozdult. Delfinát bámulta. Karba tett kézzel az is őt nézte.
Megtudhatnám, mi a neve?
Hanku.
Jöjjön be, Hanku. Mondtam, mutatok valamit.
Hanku fölkelt a tuskóról, amin ült, miközben bement Delfina után a kunyhóba, megtapogatta magán a nadrágot.
Észre sem vettem. Teljesen átnedvesedett.
Levetjük, meg ne hűljön itt nekem.
Delfina becsukta az ajtót, mindjárt meg is oldotta Hanku derekán a szíjat. Kicsit bíbelődött a gombokkal, aztán lehúzta róla a nadrágot.
Így. Én pedig, nézze csak, miért hívtam.
Megnyalta a száját, mély lélegzetet vett, megragadta térde fölött a szoknya szegélyét, és lassan, mint egy függönyt, mögötte a titkos meglepetéssel, araszonként emelni kezdte. Előbb csak úgy a combja közepéig, várt egy keveset, közben egyenesen Hanku szemébe nézett, végül kitakarta magát, a köldökéig. Semmi alsóneműt nem viselt a ruha alatt. Telt fehér combját lila erek hálózták, köldöke alatt, mint menekülő apró bogarak, anyajegyek futkostak szerteszét. A kis mohafészek mélyén, mint egy kis rózsaszín csiga, eleven húsa csillogott.
A kelő kovász illata betöltötte a kunyhót a mennyezetig. Hanku letérdelt Delfina elé, átölelte feneke fehér párnáit, mintha egész eddigi élete során mindig is csak erre a pillanatra vágyott volna.
Virradatig közöttük szó el nem hangzott, hallható néha csak egy-egy egér motozása volt a lom közt, meg az a selyem nesz, ahogy combok egymáshoz simulnak, szaftos cuppanások. Fölöttük lidérces tompa derengéssel, mint a szeretők holdja, egész éjszaka a tölcsérgombás szeszes flakon világított. Delfina homlokáról a ragály csillagai.

Amint megvirradt, Hanku kibújt a takaró alól, megette a serpenyőben felejtett dermedt sült szalámiszeleteket, kimártogatta a zsírt is a jeges puliszkadarabokkal. Belebújt a nadrágjába, és felhúzta a csizmáját. Akkor Delfina is kikelt az ágyból, kinyitotta az ablakot. Hallották, ahogy zubog kifelé a víz a zsilipkapukon.
Rendes munkát végeztünk.
Az rá volt írva magára.
Hanku nézte magát a nyitott ablaküveg tükrében. Arca itt-ott foltos volt, kicsit maszatos, a rászáradt nyál szivárványos pikkelyeitől csillogott. Odafordult az asszonyhoz.
Azért most sem értem, ha egyszer nem érted föl, hogy bírtad fölhúzni oda?
Nem volt könnyű.
És muszáj volt a kutyát is.
Igen, muszáj volt.
Hanku kisétált a gátra, lenézett, egy darabig bámulta a kiömlő szennyes áradatot.
A bádogszekrényben, ahol a sót, a hamut meg a szerszámokat tartották, elvágott fonott drótkötéldarabok hevertek. Olyanfélék, amelyek egyikén-másikán már ősz óta Duhovnik és a kutyája függött. Nézegette őket, némelyiket kezébe is vette, végül egy hosszabb darabot latolgatott, a hosszát is méregette, végül a derekára tekerte.
Delfina a kunyhóban felöltözve várta. Egy darabig szótlanul nézegették egymást, Delfina az ágy szélén ülve, Hanku az ajtóban állva.
Végy magadhoz egy-két dolgot, ami kedves neked.
Nincs nekem semmim se.
Mert most velem kell hogy gyere.
Tudom.
Akkor gyere, induljunk.

A kényelmesebb szekérutat választották. Kézen fogva mentek, mint az újdonsült jegyesek. Amikor az aljba, a Birtz utászházhoz értek, Hanku elővezette az istállóból a szamarat, kikötötte, aztán az asszonyt maga előtt tolva bement a terembe. Dragila az egyik sarokban aludt. Hanku fölrázta.
Mégis kellene az a lánc, végén a karabinerrel, amit a múltkor itt hagytam. Ha még megvan. Meg a doboz is.
Ott van, ahova lökted, vigyed. Ott a fal mellett megtalálod.
És most visszaadom a pénzt is, amit tőled kaptam. Te meg add vissza nekem a madezitot. A gátőr nem tudta aláírni, hogy átvette.
Sajnálom. Az már rég nincs meg. Még aznap túladtam rajta.
Kár. Nagyon kellett volna.
Hanku az udvaron leoldotta derekáról a drótkötelet. Megállt szemben Delfinával, és most az ő derekára tekerte. Miközben a végét, hogy ki ne bomoljon, a tekercs alá szorította, át kellett ölelnie az asszonyt.
Szólj, ha túl szoros, mert lazíthatok rajta.
Vette a láncot, és átfűzte a drótból sodort öv alatt. Végét a karabinerrel nadrágszíja csatjához kapcsolta. Közben az asszony homlokán a féktelen szerelem havasi rózsáit bámulta.
Látod, azt a kenegetős szeszedet ottfelejtetted.
Tényleg. Kicsit megzavarodtam.
Pedig Korkodus direkt neked küldte.
Valahogy kiment a fejemből.
Látod, látod. Máskor figyelj ám jobban.
Hát majd máskor. De maga, ha egyszer ráér, még érte mehetne.
Ha el nem felejtem.
Biztos ott találja még a polcon. Aztán tartsa is meg. Mostantól majd magának is kelleni fog.