Petri György

„…HA AZ ÉLETNEK NEM LENNE
EZ A SÖTÉT MAGVA”*

PGY: 1969-ben jelent meg a Költôk egymás közt. Ez igen nagy vállalkozás volt a [Réz] Paliék** részérôl, mert tulajdonképp egy egész megkésett költôgenerációnak tették lehetôvé majdnem kötetterjedelemben a megjelenést. Mondjuk a század elején nem volt ritka egy ilyen terjedelmű verseskötet. Azt hiszem, Kosztolányinak a Négy fal között című kötete vagy valamelyik fiatalkori kötete, az nem hosszabb ennél. Túl a kultúrpolitika elképesztô és abszurd aggályain és szempontjain, volt egy teljesen értelmetlen gazdaságossági, vélt gazdaságossági szempont, ami nagyon furcsa publikációs helyzetet teremtett, hogy tudniillik abban az idôben az a kevés új verseskötet, ami megjelent pályakezdô költôtôl, az mind meglehetôsen híg volt, még a tehetségesebbeké is, mert 1500 sor alatt nem adtak ki, mert azt mondták, hogy annál rövidebb könyvet nem gazdaságos kiadni, ami egy tökéletes hülyeség, úgyhogy ezek mind ilyen kivattázott kötetek voltak. A szerencsétlen azért, hogy megjelenhessen, fölvette az általános iskolás verseit is, hogy meglegyen a terjedelem. Na most 69-ben, pont 68 után egy évvel, ahogy nézem, hogy mik jelentek meg az antológiában, hát mindjárt az Ismeretlen kelet-európai költô versé-vel kezdôdik, aztán a Reggel-nek ezek az ünnepre vonatkozó részei elég félreérthetetlenül nem az egyházi ünnepekre céloznak, a Kizsarolt, nevetséges életünk az szintén, A szerelmi költészet nehézségei-ben az értelmiségi politikai szerepének az elemzése… ez egy nagyon vakmerô és hazárd vállalkozás volt. Egyszer meg is fogom kérdezni Palitól a részleteket, hogy hogy sikerült azt keresztülvinni, mert pl. a Kizsarolt, nevetséges életünk-rôl csak a hülye nem tudta, hogy 68-ról szól.
PM: Ezek közül semmi nem jelent meg folyóiratban elôzôleg?
PGY: Nem.
PM: Próbálkoztál?
PGY: Próbálkoztam. Igen sajátos szempontok érvényesültek. Pl. az Ésnél azt mondták bizonyos versekre, hogy ezzel menjek folyóirathoz, mert ezt ilyen rotációs, tehát nagy példányszámú lap nem bírja el, tehát már akkor megvolt ez a párt által rétegzett nyilvánosság, hogy eldöntötték, melyik az a felsô kétezer, aki bizonyos dolgokat elolvashat, és melyik az az alsó hatvanezer, akinek kímélô szellemi táplálékra van szüksége. A folyóiratoknál viszont az a helyzet, hogy azokból akkor Pesten volt kettô, a Kortárs meg az Új Írás. Arra már nem tudok visszaemlékezni, hogy a Kortársnak miért nem vittem ezekbôl a versekbôl. Arra viszont emlékszem, hogy az Új Írásnak vittem, mert a Bihari Sándor nevű költô – ma is megvan még, keveset publikál, ilyen furcsa, jó szándékú, 56-ban megperzselôdött ember volt –, ô írt egyszer nekem levelet, hogy ha van, akkor hozzak verseket, és én vittem ezekbôl. De valahogy erre az idôre a Váci ellenem hangolódott, vagy féltékeny lett rám, ezt nem tudom pontosan, sôt ebben az idôben talán Juhász Ferenc is ott volt már, s nyilvánvaló, hogy ezek a versek az egyértelmű megtagadása annak, amit ô csinál, és ô formálisan nagyon nyájas, szívélyes volt velem mindig, de azt pletykaként visszahallottam – ez nem ellenôrizhetô, és nem is áll szándékomban ellenôrizni –, hogy többek között ô volt az, aki elintézte azt – nem politikai, hanem poétikai okokból… szóval ôbenne volt egy ilyen erôs hegemóniatörekvés, ami azt jelentette, hogy lehetôség szerint csak ô van és esetleg még a Nagy László. Közöttük is voltak feszültségek, érdekes, hogy én Nagy Lászlóval kifejezetten jó viszonyban voltam, annak ellenére, hogy poétikailag kölcsönösen nagyon idegenek voltunk egymás számára.
PM: Hogy ismerkedtél meg ezekkel a költôkkel?
PGY: Juhászt 13 éves korom óta ismerem, amikor egyszer a Lócival bevágtattunk a Hungária kávéházba, ahol ott ült a Juhász, a Gereblyés László, a Nagyvilág fôszerkesztôje, aki egy nagyon derék, nagyon művelt, nagyon buta és nagyon tehetségtelen költô volt, de nagyon nagy érdemei vannak az akkori Nagyvilág körül, és még valaki, de arra nem emlékszem, és akkor a Juhász nagyon kedvesen biztatott, és mondta, hogy majd hozzunk még. De hát aztán késôbb a tényleges publikációim a Vácihoz és a Garaihoz kapcsolódtak. Nagy Lászlóval nekem mint szerkesztôvel nem volt kapcsolatom, mert ô fura módon az Ésnél dolgozott haláláig, de nem mint irodalmi szerkesztô, hanem mint képszerkesztô. Ô nagyon szépen rajzolt meg faragott és mintázott, volt egy ilyen szekunder képzôművészeti tehetsége, és ez valahogy neki tökéletesen meg is felelt. Azt hiszem, ô nem is szívesen vállalta volna azt, abból mégis sok baj lehet, ha a versrovatot vezetô egyúttal költô, és nagyon markáns poétikája van, mert az ösztönösen egyoldalúság felé viszi a rovatot. Vele Szigligeten ismerkedtem meg, és aztán egy rövid idôszakban – az már késôbb, a hetvenes évek elején volt – írtam egypár rövidebb, egy-két flekkes kritikát az Ésbe – és mivel akkor már a Széchenyi utcában volt a Kortárs meg az És szerkesztôsége is, gyakran összetalálkoztunk, és kimentünk a Nimród borozóba. Szóval ez akkor, 1969-ben elég elképesztô debütálás volt. Most tényleg érdemes lesz utánanézni a Géza által összegyűjtött kritikai anyagnak, mert én úgy emlékszem, hogy ez az ideológiai nana azért mindegyik kritikában benne volt barátságosabban vagy barátságtalanabbul. Azt hiszem, úgy általában arra tevôdött a hangsúly, hogy tehetséges, de… De azért volt néhány egyértelmű elutasítás is, fôleg a rövidebb kritikákban, ahol egy-egy sorban érintették a szerzôket. Ez azt jelenti, hogy az én pozícióm kezdettôl fogva – és én ezzel tisztában voltam – a kultúrpolitika ellenére létezett. Nem tudom pontosan, hogy mikor fogalmazódott meg ilyen formulaszerűen ez a híres három T, én valahogy a tűr és a tilt közé estem, közelebb a tiltáshoz, amit aztán elég gyorsan sikerült is elérnem. Tehát én úgy gondolom, hogy most újraolvasva a [Vas] Pista szövegét, egészen szembetűnô a magyarázkodó jellege. Bizonyos értelemben tesz egy tiszteletkört a rendszer felé, hogy bezzeg ezeknek mennyivel jobb, mint nekünk volt az ancien régime-ben, ugyanakkor azért borzasztó jó érzéke van ahhoz, hogy az ilyen kijelentéseit vissza is vonja, mert azt mondja, hogy a világfájdalom a fiatal költôk lírai váltója, amit a történelem be szokott váltani, és mindjárt azt mondja, hogy az ô nemzedékének a járkálj csak halálraítélt volt. Az nagyon jellemzô, hogy belemegy a kompromisszumba, de azért arra kényes, hogy világosan jelezze, ô nem hülye természetesen, hanem ez egy valóban kényszerű alkalmazkodás. Na most én nagyon ambivalens viszonyban voltam ezzel a bemutatással akkor. Egyrészt örültem neki természetesen, hogy Vas mutatott be, mert messze ôt tartottam akkor az egyetlen jelentékeny és egyben hozzám közel álló és rám ható költônek. És megtisztelô is volt, hogy ezt vállalta. Arra akkor nem jöttem rá, hogy a Pista számára az ötvenes évek tapasztalatai után, amikor valahol a párkány alatt egy lyukban rejtegette az akkor írt verseit, hogy ez tényleg olyan érzés lehetett, mint ha aknamezôn lépkedne. Emlékszem egy talán 67-es találkozásunkra, amikor november hetedike megünneplési formáinak a paródiáját írtam meg, ez a vers nagyon tetszett a Pistának, és azt mondta, hogy egy szűk körön kívül senkinek ne mutassam meg, és jól rakjam el. És akkor tényleg nem írtak még ilyen verseket. Ugyanakkor határozottan bosszantott az az állítás, hogy nekünk jobb, mint nekik volt, mert hát egyrészt úgy érzem, hogy mindenkinek a személyiségi joga, hogy a saját közérzetét megítélje, nem írhatják elô, hogy tartozom jól érezni magam, másrészt meg úgy gondoltam, hogy ténybelileg sem igaz. Miért is volt nekünk annyival jobb, mint nekik? Most kifejezetten az értelmiségi rétegre meg a művészértelmiségre gondolok. Sok ember évekig várt arra, hogy fölvegyék az egyetemre, bizonyos értelemben sokkal nagyobb publikációs nehézségek voltak, mint az ô idejükben, mert igaz, hogy mit tudom én, magánkiadásban, meg elég hatástalan, meg szűk körű és fôleg jövedelmet nem hozó módon tudtak publikálni, de mégiscsak tudtak publikálni. Volt egy színes, izgalmas irodalmi élet, ami – legalábbis az én akkori érzékelésem szerint – az akkori Magyarországon nem volt, sôt én kifejezetten dögunalmasnak tartottam az irodalmi termés zömét. A Vas egy oázis volt számomra, meg a Kálnoky, az lehetett volna a Jékely is, Szabolccsal errôl sok vitánk volt, de én érzéketlen voltam arra a fajta költészetre. Na és természetesen ott voltak az olyan mesterek, mint Pilinszky, Weöres, a tôlem költôileg mindig távol álló Illyés, akirôl persze mindig elismertem, hogy ez egy jelentékeny költészet, de pontosan a hozzám közel álló költôk – mert ezek valamilyen értelemben klasszikusoknak számítottak, voltaképpen a Pista is, szóval a Tűztáncos nemzedéktôl életkorban lefelé teljes poshadás volt. Én azt hiszem, hogy amikor abbahagytam húszéves korom után az írást, akkor abban egyrészt az is benne volt, amit Pista teljes joggal ír: ragacsosan borúlátónak minôsíti ezeket a húszéves koromig írt verseimet, hogy aztán úgy valamiképp hiányzott egy inspiratív közeg, ami kedvet csinált volna a költészethez. Én azt hiszem, hogy kétféle hatást meg közeget lehet megkülönböztetni, van egy felszabadító hatás, és van egy inspiratív hatás. Az én esetemben az inspiratív hatás a filozófia volt. Nagyjából az elsô két év [az egyetemen] meg a diákkör. Az egész Magyarázatok-ban nagyon jól nyomon követhetôk tudományelméleti stúdiumaim. A felszabadító hatás pedig elsôsorban Vasnak az Eliot-fordításai, magának Vasnak a 60-as évek közepétôl írott versei és közvetlenül – ezt már többször mondtam – a Szabolcs néhány verse, amelyek egy része megjelent az Elsô ének című antológiában. Abból egyébként egyszerűen technikai okokból maradtam ki. Kevés versem volt, és mire Szabolcs bevitt engem a Kormoshoz, addigra már le volt zárva, sôt talán már nyomdában volt. Látod, a Kormossal is egy ilyen távoli, de nagyon jó viszonyban voltam haláláig. Abban az idôben találkoztunk viszonylag gyakran, amikor én a Grunwalskyval dolgoztam filmeken, mert ugyanabban a házban lakott az utolsó feleségével, ahol a Grunwalsky. Tehát én abban az idôben kifejezetten úgy ítéltem meg, hogy a mi helyzetünk a szellemi életben és maga a szellemi élet lényegesen rosszabb, mint a Horthy-korszakban volt, és hogy a szellemi szabadságfoka a Horthy-korszaknak sokkal magasabb volt.
PM: Lehet egyébként, hogy a Pista olyan durvább élettényekre gondolt, mint a háború meg a fasizmus.
PGY: Na most ha az ô részérôl ez egy ilyen generációs ingerültség volt, akkor azt állíthatom, hogy én viszont sokadmagammal éreztem azt, hogy hagyják már abba az idôsebbek, hogy mi volt a háború alatt meg közvetlenül a háború után. Ez a „bezzeg akkor mi volt” engem harminc évvel vagy huszonöt évvel a háború után egyáltalán nem tudott érdekelni, mert hiszen akkor ezen az alapon azt is mondhatom, hogy a középkorban vagy a tizenkilencedik században meg kolerajárvány volt. Mindig lehet találni egy olyan viszonyítási alapot, amihez képest sokkal jobb. Meg egyáltalán, úgy gondolom, hogy ez nem egy ilyen kvantitatív összehasonlító skálán mérhetô dolog, hanem egyszerűen minden generációnak megvan a maga saját problémaszituációja, és ezek nem összehasonlíthatók. Szóval aki nem élte át a háborút, annak önmagában nem lehet egy pozitív élmény a háború hiánya. Az ember nem szokott örülni annak, hogy most se törte ki a lábát. De egy ennél mélyebb ellenérzés is dolgozott bennem. Én nem pesszimistának tartom magam, hanem realistának – nem a szó esztétikai értelmében, hanem filozófiai értelmében. Amennyiben pesszimizmusról lehet beszélni, annak is adható kétféle értelmezése. Az egyik az, amelyik a perspektívák megítélésében hajlamosabb nagyobb esélyt adni a rossz kimenetelnek, mint a jónak, vagy a rosszabbnak, mint a jobbnak, a másik értelmezési lehetôség, hogy az élet mint olyan magában véve megoldhatatlan problémákat tartalmaz. Tehát hogy az életproblémák lényegében nem megoldhatók. Ezt én nem nevezném pesszimizmusnak. Ha valaki mindenáron címkézni akarja, ez talán egyfajta egzisztencialista beállítottság, bár énrám az egzisztencializmus nem hatott. Lényegében máig sem. Olyannyira nem érdekelt, hogy Márkus és Tordai Zádor Irányzatok a polgári filozófiában című könyvébôl, ami nagyon fontos könyv volt, az egzisztencialistákról és a neotomista filozófusokról szóló részt, amit a Zádor írt, el se olvastam, mert ez engem annyira nem érdekelt. Ami hatott rám, az egy válogatás volt Sartre-nak az irodalomról szóló írásaiból, amolyan olvasókönyvszerű szemelvénygyűjtemény. Sartre ott valahol azt mondja, hogy az életnek van valami feloldhatatlan sötét magva, és errôl szól az irodalom. És lényegében én is így gondolom. Ugyanebbe az irányba hatott a wittgensteini álláspont, hogy minden, amit értelmesen el lehet mondani, az tulajdonképp… azok a nem fontos dolgok. Az igazán fontos dolgokról nem lehet beszélni, illetve csak a művészet vagy az emberi interakciók révén. Úgy gondolom és gondoltam akkor is, hogy ha az életnek nem lenne ez a sötét magva, akkor voltaképp nem lenne szükség művészetre, akkor minden technikai kérdésként lenne kezelhetô, ahogy a bécsi iskola, elsôsorban a baloldali szárnya, Moritz Schlick és Otto Neurath gondolták. Volt egy nagy vitájuk, amin Wittgenstein is részt vett, ahol a halált is megpróbálták optimista módon beépíteni, technikailag kezelhetô tényként elfogadtatni. Itt érdekes módon maga Wittgenstein is – az egyetlen pillanat, amikor üres szofisztikával intézi el a kérdést, ezt nem én vettem észre, hanem Semprun, akinek úgy látszik szintén nagy élménye volt Wittgenstein, tudniillik Wittgenstein úgy oldja meg a kérdést, hogy azt mondja, hogy a halál nem eseménye az életnek. Erre Semprun azt mondja, hogy na de a mások halála meg a saját halálunk biztos tudata? Szóval ez egy teljesen rabulisztikus érv, mert abban az értelemben természetesen igaz, hogy ha meghalok, akkor már nem vagyok élô. Tehát úgy gondoltam, és nem véletlen, hogy az elsô kötettôl kezdve a verseim eléggé halálcentrikusak, minden kötetemben ez egy állandó vonulat, a gyászversek meg az öngyilkosság, a saját halálom esélyeinek a fontolgatása, tehát maga ez az élet-halál polaritás, ez önmagában elég volna ahhoz, hogy belássuk, hogy az élet alapvetôen instabil és feszültségekkel teli instancia. Különös tekintettel arra, hogy az örök életet abszurd ideának tekintettem mindig, a feltámadást hasonlóképpen. A feltámadás mint logikai probléma egyetemista koromban nagyon komolyan foglalkoztatott, hogy mi van, amikor minden egyszerre van. Másrészt azt hiszem, hogy nekem elég sok költészeten kívüli indíttatásom volt, ami aztán végül költészet lett, sôt én azt hiszem, hogy tulajdonképpen minden költô átesik ezen, hogy valamilyen mintákat utánozva kezdi el kialakítani a saját poétikáját, sôt Goethe egyenesen azt mondta, hogy minden hatást nyugodtan be kell fogadni, és aztán az ember ezt magához hasonítja, szóval körülbelül olyan viszonyban volt a hatásokkal, mint az angol nyelv az idegen nyelvekkel, hogy megemésztette, na de hát én nem vagyok se olyan harmonikus személyiség, se olyan kapacitás, mint Goethe volt, tehát ez nekem nem ment, ezért volt szükség egy ilyen… amúgy is van hajlamom a diszkontinuitások nyers kimondására. Na most én azért nem veszem az Eliot-hatást meg a Vas hatását is elsôsorban felszabadító hatásnak, mert most olvasva a verseimet, az az érzésem, hogy ezek nem nagyon hasonlítanak az Eliot verseire, ami furcsa, mert akkor úgy éreztem, hogy nagyon sok a hasonlóság. A Szabolccsal más a helyzet, ott úgy érzem, hogy kimutatható…
PM: Szerkezetek és sorok is…
PGY: Például ebben az antológiában az Improvizáció az olyan, hogy akár írhatta volna a Szabolcs is. Mondjuk a Kizsarolt, nevetséges életünk-et biztos, hogy nem. Volt egy döntô fontosságú regény, a Flaubert Bovaryné-ja, amit azt hiszem, életemben a legtöbbször olvastam. Én azt tartom a világirodalom legreménytelenebb és legkomorabb könyvének. Két olyan emberrôl szól, akik közül az egyik, a Charles Bovary, a férj, olyan, aki megérdemelné, hogy szeressék, de nem lehet szeretni, az Emma nagyon vágyik a szerelemre, de egy ostoba liba, és tulajdonképp érdemtelen arra, hogy eljusson valamilyen igazi kapcsolatig. Furcsa, hogy annak idején a korabeli, elsôsorban a katolikus francia kritika teljesen félreértette a regényt, talán még vallásgyalázás, illetve erkölcstelenségi pöre is volt Flaubert-nek, vagy közel állt ahhoz, hogy legyen, mert úgy fogták fel, mint a házasság szentségének a kétségbevonását és a házasságtörés apoteózisát, holott a könyv sokkal talányosabb, és még talányosabbá teszi Flaubert-nek az a fura, nehezen értelmezhetô mondása, hogy Bovaryné én vagyok. Mert ezt lehet úgy értelmezni – e tekintetben érdekelne Sartre-nak a Flaubert-monográfiája (azt tudod, hogy írt valami irtózatos terjedelmű könyvet Flaubert-rôl), szóval neki is centrális témája volt, nem véletlenül –, általában úgy szokták interpretálni ezt a kijelentését Flaubert-nek, hogy egyszerűen arról van szó, hogy ez az ô képzeletének a teremtménye. De ez így számomra túl lapos, én ezt úgy értelmeztem és úgy értelmezem, hogy az Emma Bovary bizonyos értelemben egy általános embermetafora, mert az iránt semmi kétségem nincs, hogy Flaubert egyrészt többet akart mondani annál – mert ha a laposabb értelmezést fogadom el, ez egyszerűen annyit tesz, hogy ô írta ezt a regényt –, tehát nem kétséges számomra az, hogy Flaubert teljesen tisztában van azzal, hogy a Bovarynét egy nagyon korlátolt, morálisan debil, ostoba libának ábrázolja, akinek a szépségén és az infantilis ábrándjain kívül semmi egyebe nincs, se intellektusa, se ítélôképessége, se erkölcsi érzéke, se emberismerete. Sôt szerintem kifejezetten részvétlenül ábrázolt figura. Nekem meg mindig szervi problémám volt az önutálat, és az az érzésem, hogy Flaubert-nek is az volt. Én legalábbis ezt olvastam ki a könyvbôl is, tehát hogy valamilyen értelemben az élet strukturálisan reménytelen. Ez furcsa dolog egyébként, persze bizonyos módon ez is magyarázza a Wittgensteinhez való ennyire erôs vonzódásomat, hogy az ilyen számomra költôileg meg emberileg alapvetô premissza jellegű állításokat soha meg se próbáltam integrálni valami szisztematikus világképbe. Azért még nyugodtan tökölôdtem egy darabig a marxizmus frakcionált lepárlásával, amíg aztán végül semmi nem maradt a marxizmusból, mert ezt pont a Tractatus-nak a hetedik tétele valamilyen módon lehetôvé teszi, hogy a többi néma csend meg művészet. Arról Kis Jancsival voltak komoly vitáink, hogy szükség van-e nagy elméletre vagy sem, és hogy mennyire nem önkényes és nem utólagos visszavetítés a nagy elmélettel szembeni elemi kételyeimnek a hangoztatása, arra bizonyíték az elsô kötetbôl a Szabolcshoz írott vers, ahol már az van, amikor én még javában marxista vagyok, hogy „roncsok nemzenek roncsot agyamban, temetônyi üzekvô tetem szaporítja egymást… miután feladtam az egység utáni sóvár vágyamat…”, és ezt a verset feltehetôleg 70-ben írtam. Nem tudom, melyik Schöpflin, a György vagy a Gyula, azt hiszem, a Gyula írta meg Szélkiáltó címmel az emlékiratait, ô azt mondja, hogy felnôtt embernek nincs szüksége világnézetre. Bennem van valamilyen majdnem hogy elôítélet a nagy elméletekkel szemben. Ennek Lukács nem örülne, ha hallaná, de ez pontosan az esztétikának az egyik hatása volt rám, hogy eléggé sajátosan a mindennapi élet kategóriáját kiszemeltem magamnak, mint a mazsolát a kuglófból, és a nembeliség tésztáját hagytam a budapesti iskolának, és egészen feltűnô, hogy az elsô kötetben mennyi vers foglalkozik, persze ironikusan, ilyen nagyon hétköznapi epizódokkal, mint „a pénztárosnô búcsúzik a sörözôben kisfiától…”. Ezekben az az érdekes, hogy ebben a Reggel versben pont ez a két realisztikus kis epizód, a pénztárosnô meg a kis kurva, ezek abszolút kitalált kis novellák vagy karcolatok vagy mi a fene. Ugyanakkor a Délelôtt, ez is valamennyire ugyan a Lakatos Mari-periódushoz kapcsolódik, de igazából ez így nem történt meg. A szerelmi költészet nehézségei-ben is van a szemnek a titokzatossága, aztán például a Séta egy ház körül vagy a Lélektan-óra, A büntetés, ezek mind kifejezetten… szóval erôsen foglalkoztatott a misztika problémája. Én egyébként az elsô kötet centrális versének tulajdonképpen a Háborús jelenet-et tartom.
PM: Miért?
PGY: Mert ez, ha úgy tetszik, egy strukturálisan pesszimista vers, a tizedelés teszi értelmetlenné, hogy egyéni próbálkozásokkal bonyolítsuk a dolgok menetét. Szóval hogy a dolgok természetes menete a háború. Furcsa, hogy ebben az idôszakban, amikor valósággal tobzódtam a logikai pozitivizmus örömeiben, akkor a költészetet úgy definiálom, hogy „mikor helyzetek és gondolatok világosan egymásra utalnak, de anélkül, hogy visz-
sza lehetne vezetni egyiket a másikára”, tehát fenntartottam azt, hogy a világban van egy beépített irracionalitás.
PM: Szóval ezt ténynek tartottad, és ezért mondod azt, hogy Vasnak az a megítélése, hogy te pesszimista vagy, ez nem helytálló. Ezt nem tartod pesszimizmusnak, hanem azt gondolod, hogy a világ ilyen.
PGY: Igen. Mert a pesszimizmus, az mégiscsak valamilyen prognosztikai szemléletet tételez fel, hogy hogy ítélem meg az esélyeket.
PM: És errôl itt egyáltalán nincs szó, itt arról van szó, hogy mi van.
PGY: Igen. Az egyetlen vers az elsô kötetben, ahol egyáltalán valamilyen jövôkép van, az mondjuk kétségkívül elég sötét, a Hölderlin-parafrázis-ban: „A jövô porsivatagából ide szabaduló szél betömi szemem szám nem lehetsz e világon italom fényességem”. No de az viszont nyilvánvaló, hogy ez nem egy politikai vagy történelmi jövôkép, nem egy extrapoláció, hogy mi van most és mi lesz harminc év múlva, hanem ez is egy strukturális metafora. Mert azért ami ezt a jövôképet megalapozza, az a Vörösmarty-töredék… „omló káprázatok, felsült remények – meddig gyôzi az ép ész televénye emészteni a rideg törmeléket?” Rám egyébként nagyon erôs hatással volt ebben az idôben Walter Benjamin Történetfilozófiai töredékek című munkája, és ott van egy olyan metafora, hogy a történelem angyala háttal áll a jövônek, és a jövô nem a megváltott unokák ideájából, hanem a megváltatlan ôsök szenvedésébôl valósul meg. Ekkoriban kezdtek nekem komoly problémáim lenni azzal a metafizikai kommunizmusképével a Marxnak, arról az állítólagos állapotról, ahol megszűnik az elidegenedés. Tudniillik arra jöttem rá, hogy az elidegenedés tökéletes megszűntének az elôfeltétele a javaknak a korlátlan bôsége. Most ezt eleve ellentmondásban lévônek éreztem azzal, hogy Marx Arisztotelész nyomán a munkában látja az embert emberré tevô tényezôt. Abban a pillanatban, amikor a javak korlátlan bôsége elôáll, akkor vége a tevékenységnek. Ez az egyik probléma, hogy abban a pillanatban értelmetlenné válik, egy pusztán passzív konzumatív létezés alakul ki, plusz a reggel vadász, délben halász, este kritikai kritikus, ez feltételezi az emberi képességek mindenoldalú perfektibilitását, továbbá harmadszor feltételezi azt, hogy az emberek között maradéktalanul kiküszöbölhetôk a konfliktusok. Tehát például feltételezi, hogy a szeretet teljes reciprocitása áll be bármely két egyén kommunikációjában, és bármely egyén bármely másik egyén számára hozzáférhetô. Ezt én tökéletesen üres utópiának éreztem. Akkor írtam egy ilyen töredéket, hogy „Mi a mennyország? Ha minden egyszerre van, vagy hogyha semmi sincs.” Aztán azért nem vettem fel a kötetbe, mert túlságosan szentenciózusnak éreztem, noha tartalmában maradéktalanul igaznak tartom, mert amikor minden egyszerre van, akkor valójában semmi sincs… Mit is akartam még…
PM: Akartál még valamit? Mert nekem is van kérdésem.
PGY: Jó. Kérdezhetsz.
PM: Csak egy van. Engem nagyon érdekel a Pistával való viszonyod. Közvetlen kérdésem az lenne, mert elmondtad, hogy miért örültél, és milyen ellenérzéseid voltak a bevezetôjével kapcsolatban, hogy ezt megmondtad-e neki, és ha nem mondtad meg, akkor hogyan érezte meg? Egyáltalán a kapcsolat története és ez a nagyon elmélyült konfliktus hogyan érintett téged? Szóval ez a történet.
PGY: Nézd, a történet rövid, és a külsô tényei azok, hogy én egyszer találkoztam 19 vagy 20 éves koromban a Vassal véletlenül. Valahogy az akkori KGM-beli munkahelyemre aki beszerzett, az valamilyenfajta, talán mozgalmi kapcsolatban volt Vassal, talán szociáldemokrata vagy mit tudom én, milyen körön keresztül, és… Na most a Vas rettentô nehezen kommunikáló ember, valamit udvariasan nyögdécselt, amibôl annyit megéreztem, hogy noha nem tart reménytelen esetnek, nem tetszenek neki ezek a versek, s mivel akkor már kettônknek nem tetszettek ezek a versek, ez elôsegítette, hogy hosszabb idôre szüneteltessem a költészetet. Legközelebb aztán már Szabolcs vitt fel ezekkel a versekkel, amik fenntartás nélkül tetszettek a Pistának. Ezért is érzem utólag úgy, hogy ez [az elôszó] valahogy engem védô, és a kultúrpolitika felé a helyzetemet akarta megmagyarázni, hogy ôk sajnos ilyenek, és ezt el kell nekik nézni, mert a magánbeszélgetésben ez egyáltalán nem kapott akkora hangsúlyt. Megütközött az 1955-re datált versen, én meg azon ütköztem meg, hogy hát végül is van olyan, hogy helyzetdal, hiszen megírtam a fiatal haldoklót is, holott egyáltalán nem haldokoltam, ô azt valahogy mindig furcsállta és nehezen értette, hogy hogy lehetett nekem tizenhárom éves koromban 56 annyira centrális élményem. Ezt érdekes módon még a Bence is sokszor…
PM: Ezt én jobban értem, hogy a Bence ezt miért furcsállotta. Azt hiszem, azért, mert a Gyurira egyrészt nem volt akkora hatással, mint rád, teljesen más a háttere, másrészt még ha ô azokban a pillanatokban átmenetileg forradalomnak is tartotta, erre most nem emlékszem pontosan, hogy ehhez hogy viszonyult akkor, mindenesetre azt ô pillanatok alatt kimosta az agyából. Neki kamaszkorában ez abszolút nem volt meghatározó élmény, neked viszont, annak alapján, amit eddig az életedrôl tudok, végestelen-végig meghatározó élmény volt. Az anyáddal való beszélgetésektôl kezdve a Freisingerrel való beszélgetésekig minden ezt erôsítette. A Gyuri teljesen más környezetben nôtt fel, teljesen másra orientálódott már ekkor, és egyszerűen kénytelen volt kimosni az agyából. Nála nagyon késôi fejlemény 56-nak a feldolgozása.
PGY: Látod, ebben paradox módon az is benne lehetett, hogy a Vasék éppen abban az idôben szerették volna elfelejteni 56-ot. Van bizonyos szimbolikus értéke annak a pimaszságnak, amit Pali megengedett magának, mikor Pistánál volt, és Pista elolvasta a Nagy Imre-versemet, és azt mondta, hogy ez egy igazi nagy vers, látszik, hogy a tanítványom, és erre Pali azt mondta, hogy miért, Pista, te mikor írtál Nagy Imre-verset?*** Mármost 68… te a múltkor azt mondtad, hogy Pista teljesen részvétlen volt, ugyanakkor valamilyen módon mégiscsak megrázta ôt, mert 69-ben írta a Hazugság című versét, ami az Ésben jelent meg, elég egyértelműen politikai vers volt, ami arról szólt, hogy a hazugság lassanként mint a vérrög, elhatalmasodik, és megállítja az egész szervezetet. De valószínűleg arról volt szó, hogy az ô nemzedékének az értetlensége 68-cal kapcsolatban majdhogynem azt mondhatnám, hogy egyfajta komparatív féltékenységbôl adódik, hogy nekünk rosszabb volt, mint nektek, mi 56-ot csináltuk, ti meg megúsztátok, meg hogy annak ellenére, hogy nyilvánvalóan iszonyúan deprimálóan hatott sok értelmiségi csoportra 68, akkor azért még korántsem voltak a Kádár-rendszer tartalékai kimerülôben. Szóval akkor azért annyira élesen, mint én vagy [Fodor] Géza vagy a Lukács-iskolából még néhányan, kevesen látták tulajdonképpen… ezt a Géza fogalmazta meg a legmarkánsabban, azt mondta, hogy most új idôszámítás kezdôdik. Valószínűleg itt tényleg egy freudos elfojtás volt 56-tal kapcsolatban egész nemzedékekben, és szerintem Pistának zsenáns volt, hogy pont ez a korszak foglalkoztat, amit ô igyekszik elfelejteni. Mert hát az is nyilvánvaló, hogy ez az 55-re datált vers 56-ra mutat.
Rám valahogy a Pista sokkal jobban hatott írásaival, mint emberként. Egyszerűen nagyon nehezen tudtunk kommunikálni, én nem… szóval ô tulajdonképp egy félszeg ember. Kenedi tudott vele nagyon… én viszont intellektuálisan nagyon offenzív vagyok, de emberi kapcsolatokban nem. Kenedinek azért volt szerintem a Pistáékkal sokkal jobb kapcsolata, mint nekem, mert Kenedi állandóan provokálta, énnekem ez ízlésem ellen – illetve nem is ízlésem, hanem hajlamaim ellen való. Mindig irigyeltem a Jánost ezért az offenzív viselkedési stratégiáért, de magam valahogy erre nem vagyok képes. Úgyhogy aztán ritka alkalmaktól eltekintve nemigen tudtunk mit kezdeni egymással azon kívül, hogy megmutattam neki a verseimet. Nem is találkoztunk mi túl gyakran. Sokszor Piroska sokat lendített a helyzeten, ha éppen jókedvében volt. De hát azért arra emlékszem, hogy neki is voltak lehetetlen húzásai. Talán egyszer alakult volna ki… akkor rém bosszús voltam. Szabolccsal voltunk fönn egyszer ketten, és valamitôl a Pista nagyon elkezdett beszélni. Ittunk is, és tôle szokatlanul, magától és folyamatosan… fogalmam sincs már, hogy mirôl volt szó, mindenesetre Piroska azzal az abszurd aggállyal vetett véget a beszélgetésnek, hogy Pista megerôlteti a hangszálait. Mintha operaénekes lenne. Na most tudod, hogy biztos érzékkel szét lehet baszni egy szituációt. Pista hirtelen maga is megdöbbent, hogy mi történt vele, hogy csak úgy magától, egy szuszra ennyit beszél, és el is hallgatott, kényszeredetten megittunk még egy-két pohárral és ennyi volt.
PM: Te ebbôl a Költôk egymás közt-bôl nem küldtél neki tiszteletpéldányt? Vagy min sértôdött meg?
PGY: Nem, az elsô kötetbôl nem küldtem. Az viszont rám jellemzô idiotizmus. Szépen dedikálva volt a példány, be volt csomagolva, fel kellett volna adni a postán. Viszont vagy elfelejtettem magammal vinni, mikor lementem az utcára, vagy pedig egyszerűen elittam a pénzt, és nem maradt annyi, hogy feladjam, akkoriban borzasztó hektikus anyagi viszonyok között éltünk Alizzal. Tudom, hogy még Szabolcs mondta is, hogy teljesen hülye vagyok, hát menjek oda, és dobjam be a postaládába, vagy tegyem le az ajtó elé, és akkor valahogy eltelt így két hónap, és valahogy visszahallottam, hogy most már reménytelen, mert Pista, a haragvó agg pártiárka kiátkozott. Aztán nem is tudom, mi lett azzal a példánnyal. Csomagként porladozott még néhány évig, és aztán valahogy valamelyik költözésnél lába kelt. Szépen dedikálva volt, leragasztva. Nem is tudom. Én azért elég elvarázsolt állapotban voltam akkor. Az antológia után Illés [Endre] rögtön szerzôdött a kötetre. Erre azóta se volt példa, gyakorlatilag akkor én egyhuzamban megírtam ezt a kötetet. És egy csomó töredék van, hosszú töredékek, amikbôl nem lett vers. De akkor általában úgy telt el egy nap, hogy reggel lementem a Vámház körúton lévô Ludas Matyi bisztróba, ott ittam két fél vodkát és két korsó sört, vettem két üveg olcsó vörösbort, és dolgoztam úgy délután háromig vagy négyig, akkor este általában állatian berúgtam, egyébként innen adódik az az elméletem, hogy az alkoholizmusnak a művészetre gyakorolt jótékony hatása nem a mámorban keresendô, mert részegen egyáltalán semmi jót nem írtam, sôt, nem szoktam egyáltalán semmit se írni részegen, vagy ha mégis, akkor másnap megállapítom, hogy tökéletes hülyeség, és kidobom, hanem a másnaposság és az elgyötörtség állapota érzékenyíti az ember idegeit, meg fokozza fel az ember kombinatív készségét, tehát nagyjából mindig néhány órát írtam naponta, és amikor éreztem, hogy kezdek intellektuálisan szétesni, akkor abbahagytam az írást, és folytattam az ivást. És hát ez azért elég terjedelmes, azt hiszem, 1300 soros kötet, és ezt én néhány hónap alatt megírtam. Azt lehet mondani, hogy folyamatosan dolgoztam. Késôbb talán az Örökhétfô keletkezett néhány ilyen hektikus idôszakban. Az Örökhétfô legnagyobb részét Dömsödön írtam, ahol Farkas Péteréknek volt egy almáskertje. Almaszüretre mentem le, és miután az almaszüret befejezôdött, volt ott egy Birkacsárda, vagy oda jártam le dolgozni, vagy pedig, ha hidegre fordult az idô, akkor teleeresztettem a kádat forró vízzel, beleültem, keresztbe tettem egy deszkát, arra az írógépet, egy üveg vegyesgyümölcs-pálinkát, és írtam. A Maya egy idôben naplót vezetett, ilyen egysoros bejegyzések vannak, hogy Gyuri ül a kádban, vedel és gépel. Vagy egy másik részét szintén majdnem összefüggôen írtam Kecskeméten, amikor beleéltem magam, hogy halálosan szerelmes vagyok Scherter Juditba. Szükségem volt arra, hogy valahogy megbolygassam a saját és a környezetem nyugalmát. Az is hét-nyolc vers. Mert aztán már a második kötetet, a Körülírt zuhanás-t is sokkal hosszabb idô alatt írtam, és Berlinben írtam másfél év alatt összesen kilenc verset. Szóval valahogy ez is közrejátszott, mert nyilvánvalóan nem voltam annyira szegény, hogy ne lett volna tíz forintom bélyegre.
PM: Szóval befejezted a kötetet, és maradt az alkoholizmus?
PGY: Te, hogy is volt ez? 71-ben megjelent a kötet…
PM: Abban az évben lettél öngyilkos.
PGY: Igen, aztán bekerültem a… az öngyilkosság-történetet, azt hiszem, elmondtam.
PM: Igen.
PGY: Akkor bekerültem a Levendelhez, generáloztak, aztán kimentem a Szovjetunióba egy hónapra.
PM: Erre nem is emlékszem.

 

* Pap Mária 1989. január 18. és augusztus 10. között tizenkilenc ülésben életinterjút készített Petri Györggyel. A 288 gépelt oldalon leírt szövegnek eddig csak néhány rövid részlete jelent meg. Az itt közölt beszélgetés felvétele április 13-án készült. – A címet mi adtuk. (A szerk.)
** Inkább Domokos Mátyás részérôl. – R. P.
Ű
*** Erre a beszélgetésre másképpen emlékszem. Vas István csak annyit mondott: – Látod, ezt a verset irigylem Petritôl. Ezt én is megírhattam volna. – R. P.