Báthori Csaba

FÜST ÉS ÁLOM

E. T. A. Hoffmann: Az ördög bájitala
Fordította Horváth Géza
Cartaphilus, 2008. 400 oldal, 4500 Ft

Vannak az irodalomnak furcsa időleges tetszhalottai: saját koruk alig vesz róluk tudomást, utókorukban nemegyszer emigrálniuk kell, s néha csak hosszas érdektelenség után térnek haza, akkor már a külföldi hírnév szárnyán, figyelmet parancsoló alakzatban. Ez történt például Kafkával. De majdnem ez történt E. T. A. Hoffmann-nal is (1776–1822): igazi ragyogását a németek is mintha csak Hugo, Baudelaire, Poe, Puskin vagy Dosztojevszkij tükrében ismerték volna fel, későn és kissé vonakodva. Persze tagadhatatlan, hogy életműve azóta megvetette helyét a német szellemtörténetben, és nimbusza Stefan Zweigtől Franz Fühmannon át a kortársakig, Ingo Schulzéig vagy Uwe Tellkampig világít.
Nyomorúságos élete volt. Königsbergben jogot végez, s az évek során úgy-ahogy hű marad a Iustitia világához. De közben sokoldalú tehetsége ezer kis ámokfutásra bomlik: zenét szerez, színházat igazgat, fest és rajzol, énekkart vezet, és egy idő után ír, ír, ír – későn dönt végleg az irodalom mellett, és írói életművét tizenhárom esztendő alatt hozza létre (1809–
1822). Ebben hasonlít Goethéhez, aki talán soha nem tekintette magát igazi írónak; aki büszkébb volt Színtan-ára, mint a Faust-ra, és talán még végső megvilágosodása előtt is jelentős festőnek tartotta magát. Hoffmann maga is érzi alkatának ezt a bogárzó vonását, az emberi vonzalmak, tevékenységi ágak és művészi pályák közötti örök tétovázást. Egyik levelében ezt írja: „Életemre nagyon jellemző, hogy mindig az történik meg benne, amit egyáltalán nem vártam, legyen az rossz vagy jó dolog, és hogy unos-untalan azt kényszerülök tenni, ami igazi, mélyebb elveimmel ellenkezik.” Senkiben nem talál komoly támaszt, senkibe nem vet végső bizalmat, senkit nem enged legbenső sáncaihoz, és persze ő sem ér el senki máshoz.
Magányos, különc, látomásos ember. Ahogy a Der goldene Topf (Az arany virágcserép) egyik szereplőjéről mondja: er ist ins Kristall gefallen (beleesett a kristályba). Ő is egyfajta üvegkalitkából fürkészi az életet, és – talán viszontagságos sorsánál, futtosó alkatánál, heterogén kedvteléseinél fogva – a kis- és nagyvilágok ferdeségeit veszi észre. Hoffmann horizontján elcsusz-
szant harisnyák, megbillent parókák, púpos szemölcsök, zsíros párnák, karikalábak és görbe orrok hemzsegnek, füstök és álmok. Mik bukkannak fel még? Pikkellyel teleszórt bársonygallérok, bandzsa szemek, bicegő lábak, kopaszságon megtántorodó legyek, fényes nadrágú udvari tanácsosok, megbillenő lelkészek, akik estükben földre rántják a mézesbödönt
és a csokoládés kannát is. És ha zörejekről ír, akkor is ilyesmit hallunk: megbotló nyelveket, dadogást, suttogást, csalódott gyomorkorgást, nedves orrlyukak szipogását, hörghurutos krákogást, csikorgó mídert és kopogó cipőtalpat. Látjuk: az emberi világ itt csakugyan kizökkent sarkaiból, és talán a jótékony képzelet is azért teremthet másik világokat és másvilágot, hogy ez a földi világ ne váljék végleg tűrhetetlenné.
Az ördög bájitala Hoffmann második nagyobb terjedelmű könyve. Bambergben keletkezett (1815–16-ban jelent meg), és az író konkrét élményeihez kötődik: könyvkiadójának kíséretében egyszer látogatást tett a bambergi kapucinusoknál, és annyira megbabonázta a kolostor atmoszférája, az atyák csöndje, hogy utána néhány hét alatt papírra vetette a fekete romantikának ezt a tarka, vágtató cselekményű, fantasztikus művét. A történet egyszerű és kibogozhatatlan: Medardus testvér képzelt önéletrajza. A főhős, akiről később kiderül, hogy – tudta nélkül – a könyv csaknem mindegyik szereplőjével rokonságban áll, egy csodálatos kolostorban kezdi életét. A perjel idővel megbízza, hogy gondozza a relikviák szertárát, s ott főleg az ördög „bájitalára” ügyeljen, amely a legenda szerint Szent Antal örökségeként került az intézménybe. Még prédikálhat is – amíg fejébe nem száll a prédikátori dicsőség, s el nem ájul a szószéken… Miután az ördög gyógyszereivel újra életre kel, megjelenik előtte egy gyönyörű nő, Aurelie, aki szerelmet vall neki. Ettől fogva csak a nőt üldözi: kilép a kolostorból, ezer és egy kalandba keveredik, más szereplők alakjában sodródik tovább, a többiek összetévesztik, ő pedig egyre nagyobb gördülékenységgel csöppen szerepből szerepbe, s nemegyszer találkozik saját hasonmásával is.
A mű voltaképpen a szerepválasztások, tévesztések, maszkváltások, elváltozások és kifogyhatatlan tulajdonítások sorozata. A szereplők egy része (mit sem sejtve) újra meg újra elmeséli Medardusnak saját élettörténetét; sokszor halljuk ugyanazt, a titkok lassan kiviláglanak, s a végén a szerelmet hajszoló szerencsétlen kénytelen belátni, hogy életét szeszélyes érzékfeletti hatalmak irányítják, akik a gyönyör odisszeája közben ezer bűn kelepcéjébe csalják. Az író a később megfogalmazott szerápioni elv értelmében látomásának során olyan formákat, alakokat és állapotokat érzékeltet, amelyeket csakis ő lát: a mágikus aktusban megláttat olyasmit, ami addig láthatatlan volt. (Hoffmannt az irodalomban ezért is nevezik
a fantasztikus realizmus romantikusának.) Az író művészete hasonlít egy befagyott tófelülethez: a jégen mindennapi emberek (papok, jogászok, cipészek) szánkáznak vagy korcsolyáznak, de a páncél olyan vékony, hogy látni alatta az úszkáló bizarr figurákat, akik a hínáros tófenékről felszállnak, rángva elidőznek, majd eltűnnek a zöld vízivilágban. Néha beszakad a jég, és elsüllyed egy ember.
Novalis mondta: „Mert senki nem ismeri magát, amennyiben csak önmaga és nem egyszersmind másvalaki is.” Hoffmann a képzelet töréspontjainak, a megkettőzött vagy megtöbbszörözött tudatnak roppant részletgazdag megfigyelője. De a csalóka öntudat lidércein kívül érzékeltet valami mást, mélyebbet, és talán ezért hat ma is, minden véletlen, elsietett arabeszkje és valószínűtlen betétje ellenére: azt közli velünk, hogy életünk füst és álom, és hétköznapjaink is tele vannak rejtelmes kísértetekkel, váratlan földrengésekkel és leselkedő fenyegetésekkel. Semmi kétség, hogy ő a manapság fantasztikusnak nevezett irodalom egyik ősmintája.
A magyar kiadás Horváth Géza gondozásában jelent meg. Ő írt tartalmas utószót a kötethez, és ő fordította magyarra Hoffmann ötödik sebességben zúgó mondatait. Szép, rugalmas szöveg. Az anachóréták egyik mondásával üdvözlöm: Tiszteld azonnal.