Vas István

A BOLDOG KÖLTŐ

Jegyzetek Radnóti Miklósról

„Zum Bleiben ich, zum Scheiden Du erkoren,
Gingst Du voran – und hast nicht viel verloren.”
(Goethe: An Werther)

 
Ősz végén, valamivel aztán, hogy testét, húsz-egynéhányad magával, belehányták abba a felületesen megásott gödörbe, Abdán, többször próbáltuk az időt múlatni itthon egy újfajta társasjátékkal. Azt találgattuk, hogy a barátok, ismerősök közül ki marad életben, ki nem. Akik ebben az időtöltésben részt vettek, azok persze, még ha csak a játék tartamára is, elfogadták azt a feltevést, hogy ebben a lefolyt és még következő általános öldöklésben sem a puszta véletlen dönt az egyedek életéről, hanem olyan tényezők, amelyeket a jellemből, az addigi életpályából ki lehetett olvasni.
A találgatások során Miklóst habozás nélkül az életben maradók közé soroltam, s nem valami határozatlan benyomás és megérzés alapján, hanem olyan okok következtében, melyeket logikusan ki is tudtam fejteni. Azt hittem, hogy az élet, különösen az, amelyet akkor várni lehetett, senki számára se tartogat határozottabb és pozitívabb értelmet, mint éppen neki. Házasságának összhangját mindenki ismerte. De talán senki se tudta úgy, mint én, mennyire hitt a saját pályájában és feladatában: a költészetben általában és külön a magáéban is. Szavakon töprengő, sorokon kínlódó költő volt, de az egésznek felsőbbségében és értelmében vagy a saját tehetségében eszébe sem jutott kételkedni, S ha köztudomású volt is, milyen türelmetlenül és fenntartás nélkül várta az új rendet – s nem csupán az utolsó évek szorongatottságában –, azt nyilván csak én éreztem, hogy költői természete milyen könnyen és szépen tudna ahhoz alkalmazkodni. Az elégedetlenség, a keserű hang, a lázadó magatartás csak becsületességének és a kor körülményeinek következménye volt, ő maga voltaképpen szerencsétlen korba született utóda azoknak a szerencsés latin költőknek, akik valamely megadott és esetleg többször is változtatott „vonal” követését termékenyen tudták összeegyeztetni a legnemesebb költői igénnyel és gyakorlattal. Igen, tudtam, amit talán ő se tudott egész határozottan, hogy tehetségének alapirányzata hivatalos költővé rendelte őt, s hogy ha lett volna rendszer, mely halvány reményt nyújtott volna arra, hogy becstelenség nélkül lehet vele békülni, ő annak az irányzatnak minden megalkuvás és elzüllés nélkül kenetet és aranyfedezetet adott volna, akár utolsó verseiben a „hitves” szónak.
Végül nem is volt ügyetlen ember. Költő voltához képest elég eszélyesen rendezte életét. Sőt alkalmam volt együtt tölteni vele néhány heti munkaszolgálatot, és tapasztalhattam, hogy kézügyessége, rendszeretete, közvetlen, barátkozó természete és kedélye megkönnyítették számára ezt a megpróbáltatást is. Hátizsákjában mindig mindent megtalált, a piszkos, megalázó várakozásokat tréfálkozva tűrte, s ha gyönge testalkata volt is, és tudtam, hogy sérvvel és visszerekkel indult neki a szerbiai munkatábornak, de bíztam szívósságában és abban az edzettségben, melyet sportoló fiatalsága kifejleszthetett.
Igaz, e találgatások során megfeledkeztem arról a rezignált maga-megadásról, mellyel legutolsó behívásakor barátait meglepte. De ha emlékeztem volna is, nem fogtam volna fel igazi jelentőségét, azt, hogy becsvágya, tudva vagy öntudatlanul, de mindenesetre egész akaratával – előnyben részesítette azt a dicsőséget, melyet a tökéletességben találhatott, annál, amelyet bármely rendszer kárpótlása nyújtott volna. Annál kevésbé láttam ebben a rezignációban valami magasabb értelmet, mert tapasztalhattam, hogy az utóbbi évek nyomása se tudta gondolkodását holmi botcsinálta zsidóságba kényszeríteni, mint annyi kitűnő szellemi emberét, eltérítve őket a humanizmus egyetemességétől. Kizárt dolog volt, hogy a közös sors vállalásába belevitte volna azt a szellemi, sőt mitikus jelentőséget, melynek alapja végeredményben mégiscsak a faji szolidaritás lett volna.
De nem tudtam, nem tudhattam, hogy szervezete – melynek minden pórusa, úgy látszik, a víznél és a szabadságnál is inkább epedett a költészetért s a költői tökéletességért – megsejtette azt a kétségbeejtő szépségű hasznot, mely e sors vállalásából származik, s megérezte, hogy e csöppet sem hősies kása-sorsból kell kialakítania a maga egészen egyéni és elszabadult romantikáját. Még akkor sem fogtam fel, amikor később egymás után érkeztek vissza közvetlen bajtársai, és hallottam, mint mulasztotta el sorban a szökési alkalmakat. S a versek, melyeket ezek a barátok másolatban a szerbiai hegyek közül magukkal hoztak, azok sem nyugtalanítottak. Akármennyire különböztek is a régiektől, tökéletességükben nem a halál előtti érettséget láttam, sőt az Erőltetett menet végső édessége, az À la recherche nyugalmas ötvösmunkát éreztető aranyhexameterei nekem az életben való bizalomról tanúskodtak, s különösen a Levél a hitveshez befejezése még tartalmával is a visszatérésbe vetett hitet és az életakaratot hirdette.
Amikor értesültem róla, hogy Győr mellett megtalálták egy tömegsírban, számomra ez rendőri hír volt, mely nem érintette szívemet. Csak akkor értettem, hogy meghalt, amikor előttem feküdt az asztalon a viharkabátjában talált vékony, kockás füzet, melybe utolsó verseit írta. S miközben ezeket a zöld tintával írt, sokszor már elmosódott gyöngybetűket néztem, a verseket, melyeket már ismertem, és azokat is, melyeket még senki sem ismert, köztük az utolsó hétsorosat, a világirodalom egyik legképtelenebb teljesítményét – egyszerre csapott agyamra a párhuzam Chénier-nek a Saint-Lazare-ban írt verseivel, orromba és idegzetemre a rothadásnak e füzetből áradó szaga, szívemre pedig a hirtelen és hihetetlen felismerés, hogy Miklós az, a Miklós élete, mely itt előttem ereklyévé és legendává, a költészet egyik legszebb legendájává alakult.

Költők halálakor – különösen, ha fiatalon haltak meg – többnyire barátaik írnak róluk. S régi és általános az ellenérzés, hogy a méltatók ilyenkor többet írnak magukról, mint a méltatás tárgyáról, ahogy mondani szokták, „saját személyüket helyezik előtérbe”. Magam is, mint olvasó, gyakran éreztem ennek fonákságát. Mégis, hogyan írhatnék egyébként Radnótiról? Megszabni helyét Berzsenyihez és Vörösmartyhoz, vagy Babitshoz és Kosztolányihoz viszonyítva – felelőtlen nagyképűség. Hangsúlyozni és csoportérdekeink javára írni töretlen elvhűségét, meglepő, halálos hazafiságát, a hivatalos Magyarország és a pártok dolga lenne – nem éltek eléggé az alkalommal. Az ő hajlamaihoz híven elemezni verssorait, megmutatni gyöngéd szépségeiket – ehhez nagyon is volna kedvem. Viszont, most már és most még, minden soráról születésének körülményei jutnának eszembe, a régieknél az írásuk közben felmerült nehézségek, melyeket rendszerint együtt vitattunk meg – megint csak személyesség, és hogy tudnám függetleníteni költői módszerét és észjárását attól az ellentéttől, amellyel én felfogtam, s amelyen át megszerettem? Szóval, nem lehet ezt másképpen.

S az is visszatetsző szokott lenni, mennyi barátja támad ilyenkor hirtelen a költőnek – József Attila halálakor volt ez a legkirívóbb. A gyanús látszattól talán nem kellene félnem: ha nem is mindenki tudja, hogy az utolsó öt évben alig múlt el nap – már amikor Miklós itthon volt, s nem éppen munkaszolgálatban –, melyen ne szaladtunk volna át egymáshoz, vagy ne találkoztunk volna legalább egy fekete tartamára valamelyik Lipót körúti eszpresszóban, beszélgetni legsürgősebb fordítási vagy poétikai kérdéseinkről, de azt mindenki észrevehette, mennyi közös vállalkozásunk volt ez évek során. Mégis, hadd vallom be, hogy kezdetben inkább ellenségesen tekintettünk egymásra, mint barátsággal.
Ehhez a kölcsönös idegenkedéshez nyilván hozzájárult poétikánk különbözősége is. Engem visszariasztott korai költészetétől a mesterkélt fenegyerekeskedés, neki meg nem tetszett, hogy kezdeti szürrealizmusom után olyan hamar, őt megelőzve, klasszicizálódtam. Azonkívül Miklós nézetem szerint túl sokat törődött hírneve előkészítésével, s ez sem volt ínyemre. Valószínűleg neki is voltak még indokai velem szemben – honnan tudhatnám őket, amikor a magaméit sem ismerem mindet?
Végső fokon éppolyan meghatározhatatlan ez, mint az is, miért kapott lábra mégis és miért nőtt nagyra barátságunk? Nyilván ehhez is hozzájárultak mesterségünk mozzanatai. Radnóti lírája finomodott, higgadt, s ez elnézőbbé tette az enyém iránt. Aztán meg olyan évek következtek, amelyekben jóformán egyedül mi ketten gondolkodtunk megközelítően egyformán a körülöttünk fortyogó világról s egyúttal a költészetről is. A közeledésben is volt szerepe ellentéteinknek, annak, hogy átláttuk és csak mi láttuk át egymást. Radnótit – ki tudja, miért? – bírálói is, legszűkebb köre is indulatos, robbanó vérmérsékletű költőnek látták. Engem viszont szűkebb irodalmi köztudatunk mint mesterkélt, nyugodt formaművészt tartott számon. Radnóti azonban észrevette – s nem titkolt idegenkedéssel – az érzelmek túláradását verseimben. „Úgy írsz, mintha áriát énekelnél” – mondta egyszer, s igyekezett rávenni, hogy a nyers érzelmi kifejezéseket választékosabbakkal cseréljem fel, a túláradást tömörítsem, s általában szerette volna, ha a német és angol romantika hatása helyett a régi és modern francia klasszicizmust fogadtam volna el formacenzúrának, akárcsak ő. Fordításaimra hatása még inkább érvényesült. Meglehetősen színészhajlamú műfordító vagyok, s legalább a fordításokon át igyekszem minél több magatartást kipróbálni és megélni. Radnótiról már az Orpheus nyomában megjelenése után megírtam, hogy az élő műfordítók közül legtökéletesebbnek tartom, s azt is, hogy, akár Tóth Árpád, ő is, fordításban is, a hozzá közel álló verstípusokat kereste tolmácsolásra. Akármennyire nem volt ínyemre, hatnia kellett rám, különösen közös vállalkozásaink során, annak a csodálatra méltó és végtelen gondnak, amellyel, gyakran hetekig tartó kínlódás árán, kényszeríteni tudta a szerencsét, hogy a legalkalmasabb szót találja meg számára, a legolvadtabb fordulatot nyújtsa neki: csak a legkészebbet volt hajlandó kiengedni kezéből.
Én viszont Radnóti verseit kezdetben hidegeknek és kiagyaltaknak találtam. Később kénytelen voltam belátni, hogy szó se lehetett nála, mint az újabb költők jelentős részénél, még a jobbak közt is, az élmények hiányáról és az érzelmek szegénységéről. Többször is elemeztem előtte azt a feltevésemet, hogy vannak művészek, akiknél bedugult vagy már kezdettől sem működött az alkotást előkészítő „csatornázási rendszer”, ami annyit jelent, hogy a léleknek és az elmének a művészi alkotáshoz szükséges különböző területei és kapacitásai között nincs meg az összeköttetés, akadoznak a vezetékek. Miklós – aki egyébként húzódozott minden metafizikai vagy tudományos kíváncsiságtól, és visszautasított minden töprengést, mely nem szolgálta közvetlenül a versírás céljait – az alkotás higiéniájával sokkal többet törődött, hogysem be ne látta volna ennek az elméletnek helyességét és érvényességét.
Ellentéteink – és mennyi volt még! – ilyenképpen hát barátságunk ideje alatt is fennállottak, csak éppen termékenyítően és ösztönzően hatottak egymásra.

Olvasom és újraolvasom régi verseit: hátha igazságtalan voltam hozzájuk, s hátha, mint annyi más esetben, a halál fényszórója itt is képes hátravetíteni megszépítő és másképpen értelmező sugarait. De nem, nem kényszerülök új értékelésre, a kezdeti kötetekben nem látok semmilyen igazi forradalmiságot, csak művelt, magas színvonalú csinálmányt az akkori divat szerint, és csupa magára erőszakolt hetykeséget. Az ötödik és hatodik kötetben aztán (Újhold és Járkálj csak, halálraítélt!) jelentkeznek végre az első igaz hangok, Radnóti őszinte hajlama: az idill. De itt is még mennyi sallang és up to date cikornya! S micsoda kitekert rímrontások, és a természetesen kialakuló berzsenyis ütemeket hányszor szakítja meg leleményes, de költőietlen csikorgás, minden mélyebb szükséglet nélkül, pusztán a modernség látszatának kedvéért.
Természetesen nem mintha Radnóti egy sort is leírt volna belső meggyőződés nélkül. Hiszen azt csakugyan borzongatóan igazolja a befejezés – ha eddig nem tudtuk volna –, milyen mélységes megérzésből fakadt legfőbb és már elég korai témája: a félelem a háborútól és az erőszakos haláltól. De milyen hidegeknek tűnnek ma ezek a versek, nemcsak ha az utolsókkal, hanem ha sorsának véres következetességével vetjük is össze!
Vagy ki kételkedhetett valaha is politikai verseinek őszinteségében? S mégis, ma már alig tagadható az a felületesség, mely e verseket gyakran a legkisebb ellenállás irányában alakította. Legtöbbjük – ha nem is szándékosan – egy kis kör számára készült, mely túlontúl is megértette azokat a chiffre-jeleket, melyeket a rendőri körülmények kényszerítettek a költőre – akkor is, ha e vers-slogan se közérthető, se költői nem volt. Valahogyan úgy, mint ahogyan e kör – melyhez persze magamat is legközelebb éreztem – néha jobb híján különleges blúzokkal, pulóverekkel, húzózárakkal és viharkabátokkal jelezte világnézetét.
De ha e versek egyetemesebb érdekűek voltak is, egyformán hiányzott belőlük a szenvedélynek és az értelemnek elmélyülése. Radnóti – tudom, paradoxonnak hangzik – naiv költő volt. A bölcselkedést, a behatóbb gondolkodást költői kényessége visszautasította. Azt, hogy eszméinknek végére igyekeztem járni, s hogy ellentmondásaikon túl sokat töprengtem, kifogásolta, s nem annyira politikai, mint költői bizalmatlanságból. Ő megelégedett azzal, hogy elfogadott bizonyos legfőbb irányelveket, s ezek mellett kitartott, hűségesen és azzal a gondolati önkorlátozással, mely néha a legfinomabb költők sajátossága. Utolsó versei bizonyítják, milyen igaza volt, s mennyire helyesen cselekedett, de ami később röpítőerő volt, korábban gátnak és béklyónak bizonyult.

Még a Meredek út-tal kezdődő elmélyülő korszakban is – melyből annyi szép és még az utolsó versek távlatából is kifogástalan vers származik – milyen gyakran érezhető a távolság az igény és szándék nagysága s a megvalósítás között. S ezt a távolságot soha nem a technika hiánya okozza – nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Radnótinál tudatosabb és tökéletesebb eszközű költő kevés akad –, hanem az irodalmiasság. Igen, ez épp a paradoxon megfejtése, hogy Radnóti naiv költő, s ez megfosztja a gondolati líra izzásától, másrészt azonban ekkor még mindig tökéletlenül működik az a vezetékrendszer, mely az élményt a formákba ömleszti, ez pedig többnyire megfosztja a verset az érzelem heves áradásától.

S azok a játékos, keresett és pepecselő jelzők, melyek gyakran a legkomolyabb szakaszok hatását semmivé teszik, például: „és a pipacs szöszöske szára zöld” hogy lerontja a megdöbbentő befejezést: „Olyan, kit végül is megölnek – Mert maga sosem ölt.” S egyik legszebb versében a fájdalom „hosszúszárú”! Azért érdemes ezt is megemlíteni, hogy észrevegyük majd az utolsó versekben azt is, mivé váltak ezek a szervetlen, különc jelzők.

Az elmélyülés korszakát említettem. Azt hiszem, nem volna helyes, ha taktikából vagy tapintatból, valódi szeméremből vagy álszeméremből, elhallgatnék egy belső motívumot, mely a külső körülményekkel találkozva döntően befolyásolta költészetének kialakulását. Magam részéről mindig is azt tartottam, hogy Radnóti költői „vezetékrendszerének” hibás működésében fontos szerepet játszik ez a motívum. Illetve az, hogy Radnóti nem akarta tudomásul venni, nem akart vele szembenézni.
Ma sem tagadom meg azt a nézetemet, hogy zsidó származású írónak és általában szellemi embernek két becsületes út között lehet választania. Vagy azt mondja: zsidó vagyok, vagy azt mondja: nem akarok zsidó lenni. Természetes, hogy a kérdés és mindaz, ami összefügg vele, mindkét esetben életének és művének egyik főtémája lesz, aminthogy ezt látjuk minden jelentősebb zsidó származású írónál, Heinétől és Prousttól egész Molnár Ferencig. De nemigen mondhatja azt, hogy nem vagyok zsidó, azaz nem tehet úgy, mintha ez a kérdés nem létezne számára, mert ez hazugság vagy legalábbis bizonyos önsterilizáció volna, ami pedig feltétlenül terméketlenítően hatna művére is. Márpedig Radnóti ezt a megoldást választotta, olyan kitartással, mely, ha tán kényelmességből fakadt is, hősiességbe torkollt.
Valószínű, hogy indulásának sajátos körülményei megkönnyítették számára ezt a választást. Gyakran mondta nekem, hogy számára „ez a probléma nem létezik”. A Meredek út-at követő években azonban erről nem lehetett szó: magában már tudomásul kellett vennie a nyomasztó külső hatást és a lélek visszahatását is. Most már aztán valóban heroikus és különleges értelmet nyert az, hogy még mindig vonakodott a kérdést közvetlenül megszólaltatni. Amikor körülöttünk komoly, régi szocialista írókat és kritikusokat sorra fertőzött – ha visszahatásként és ha ellenkező előjellel is – a faji téboly, ő kitartott a tiszta szocializmus és humanizmus mellett. Sőt, váratlanul és egyre határozottabban, a magyarság mellett is.
Emlékszem, 1944 nyarán, nem sokkal azután, hogy oda munkaszolgálatra bevonult, meglátogattam Szentendrén. A sárga karszalag első napja volt. „Szégyelljék magukat ők” – egy izgága hang mellettünk. „De mikor nekem még mindig ők a mi” – súgja nekem Miklós szomorúan és mosolyogva. S 1944 elején, mikor már több mint egyévi munkaszolgálat volt mögötte, megírja Nem tudhatom című versét, a hazafias költészet egyik mintaművét.
Ilyenformán hát a nem vagyokból mégiscsak nem akarok lett, bármennyire közvetve fejezte is ki ezt. De még fontosabb, hogy az a szublimált nyomás, az a fájdalom, melyet bevallani szégyellt és átallt, meghozta verseinek azt a hitelt, melyet azelőtt legnagyobb őszinteségével sem tudott elérni, azt a mély zenét, melyre régebben ragyogó formakészségével is hiába törekedett.

1944 májusában, nem sokkal előbb, mint behívóját megkapta, együtt ültünk a szobájában – nem nagyon szeretett már ekkor az utcán járni; kávéházba, eszpresszóba amúgy se mehetett volna. Gyakorlati óvintézkedésekről beszélgettünk, melyeket meg kellett volna valósítanunk. Én körülbelül úgy vélekedtem, hogy túl undorító az egész, nem éri meg a fáradságot. Ő, szokott módján, szeretettel, de mindig némi pedagógiai célzattal is, korholt. Azt mondta, feladatunk van még, és azt is, hogy „őrizni kell a műhelyt”. Ezt én persze nem értettem, s amit megértettem belőle, felborzolta ellenkezésemet. Én akkoriban, fintorogva, gúnyos torzókat, verskrokikat írtam, biztos voltam benne, hogy sohase látnak napvilágot, de nem is érdekelt, hogy beletartoznak-e az irodalomba vagy sem. Miklós akkor épp Töredék című versén dolgozott, s azt mondta, hogy nem szeretne most meghalni, mert nem érzi ezt méltó „utolsó vers”-nek. Én ezt póznak és ürügynek éreztem. Krokit írtam róla is, melynek ez volt morálja és utolsó másfél sora: „Legjobb fütyülni az utókor tökfejére.”

Igen, nem értettem őt, s nem értettem, hogy élete fő és mindent megoldó szenvedélye a költészet volt. Ez nem olyan természetes, mint ahogy hangzik. Hiszen utólag és az olvasó vagy az irodalomtörténet szempontjából könnyű megállapítani minden kiváló költőről, hagy egész élete a versekért volt. De azért a változatok és módszerek hosszú sora vezet a Tóth Árpád és Keats alkatú költőktől – akik maguk is tudják, elfogadják és áhítják, szinte élettanian, hogy a versekért élnek – Valéryn át, akinek a költészet a szellemnek, a megismerésnek része – és Goethén át, aki számára a költészet, s egyáltalában nem mint faculté maîtresse, hanem a közélettel, a ranggal, a szerelemmel, a természettudománnyal együtt, hozzátartozik az élethez – egészen Adyig, akinek ars poeticája: „én voltam mindig úr, a vers csak cifra szolga”. S egészen azokig, akiknek a vers, ugyanakkor, amikor kiadják magukból, injekciós tű egyben, melyen át magukba fecskendezik az élet elviseléséhez szükséges legfőbb ópiumot, s a többi kábítószer és izgatószer csak előkészítője ennek a legfőbb narkotikumnak. S nem kétes, hogy e különféle szubjektív módszerek objektívan is megérződnek a versen.

Igen, igazságtalan is voltam hozzá. Neki szabad volt verseinek útját egyengetni, neki, aki a sírjában megtalált kis kockás füzet első oldalára ezt írta: „Ez a füzet Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéretik a megtaláló…”, s ugyanezt szerbül és aztán: „Es wird hőflichst ersucht…” és „Prière de…” Neki, aki a dicsőségért életét adta, és azt a dicsőséget választotta, amelyért életét kellett adnia, s nem azt, melyet ingyen is megkapott volna.

Hogy a dicsőségért életét adta… ebben nem kételkedhetik az, aki ismeri mind a megdöbbentően elmulasztott alkalmakat, amikor sorsa elől kitérhetett volna. S hogy ez tudatosan vagy tudat alatt vagy tudat fölött történt, mindegy. S hogy tudat alatt és tudat fölött tudta és választotta sorsát, ennek a biológiához legalább annyi köze van, mint a misztikához.

Nem tért ki sorsa elől, e kása-sors elől, hanem valami csodálatos alkímiával aranyat tudott belőle csinálni. Belepréselve egy tömegbe, melynek magatartása nem volt sokkal hősiesebb a leölni vezetett állatokénál (de azok legalább nem behívóra jelentkeznek a vágóhíd kapujánál), s melyet pusztán fizikai véletlen és kínzói tébolya, nem valami eszmei ellentét ítélt halálra, s nem is vértanúhalálra, mert azt csak eszméért lehet halni, nem pedig véletlenül – belepréselve e kása-sorsba, kása-tömegbe, Radnóti épp annak köszönhette nagyságát, ami azelőtt megfosztotta tőle: hogy az egész problémát nem volt hajlandó tudomásul venni.
Csakugyan, utolsó verseinek szépségében nincsen semmi zsidó íz, se hangnemében heinei fintor, se tartalmában ilyesfajta részérdekű elvi irányzat. Nincs itt bosszú, vád, még politikai állásfoglalás se, csak a háborúval és drótkerítéssel szembeállított egyetemes idill: az otthon, a szilvafa, a hitves. Bármely fogoly magáénak vallhatná őket a világ bármely fogolytáborában.

Nem habozom leírni, hogy valami evangéliumi szépség van e versekben, s azt sem, hogy József Attila óta ő az egyetlen költőnk, akiben a művészi szépség erkölcsi szépséggé teljesült.

S még valami, ami hiánya volt, s ami a vég előtt értékké változott: milyen szerencse, hogy nem érdekelték a gondolatok és a bölcselkedés! Hogy is juthatott volna el különben ehhez a végsően finom és egyszerű szépséghez. Persze hozzá kell tenni azt is, hogy nem volt már szüksége kívülről kölcsönzött szólamokra sem: az élmény ereje elsöpörte őket. Mert ennek az evangéliumi szépségnek két főeleme az erkölcs és a naivitás.

S továbbá, hogy némi filológiával érzékeltessem azt a kegyelmet, melynek ebben az undorító alvilágban részese lett, idejegyzek néhány jelzőt és fordulatot, hogy világosan felismerjük rajtuk a régi, pepecselve és kiagyalva különcködő Radnótit s egyúttal azt a gyönyörű alkímiát, mely a régi, olcsó mütyürkéket ragyogó ékszerekké izzította: „vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron”, „vándorló fajdalomként mozdít bokát és térdet”, „és félelemtől bolyhos a honni éjszaka”, „szürkebarátot ittak a fürge barátok”, „az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad”.

S hadd kíséreljem meg elemezni egyetlen versét, az október 31-én, négy nappal agyonlövetése előtt írt utolsó razglednicát – már nem is maradt ideje a füzetbe másolni, tiszta szép ceruzaírással jegyezte egy számolócédulára, mely egy röntgennel átvilágított kézcsontot ábrázolt.
Az első sor (Mellézuhantam, átfordult a teste) megdöbbentően leleményes in medias kezdés, az átfordult kemény és szörnyű érzékletességével; a második (s feszes volt már, mint húr, ha pattan) elegáns, mintha egy Pléiade-költő írta volna; a harmadik (tarkólövés. – Így végzed hát te is) a borzalmat klasszikus nyugalommá bűvöli, s viszont a klasszicitás aszimmetriává bomlik, mert a hétsoros versből három sor nem rímel egymással; a negyedik (súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan) sejtelmes borzongást visz bele; az ötödik (Halált virágzik most a türelem), ez az evangéliumi benne; a hatodik (Der springt noch auf, – hangzott fölöttem) egyrészt megint bravúros tömörséggel és kapcsolással takarít meg mesét és magyarázatot, másrészt a német mondat következtében csak egy árnyalat választja el a grimasztól, de onnan visszarántja az utolsó sor (Sárral kevert vér száradt fülemen) rettenetes tárgyilagossága, végén a türelem–fülemen rímpár angyali játékával.

Ez a vers, négy nappal halála előtt, a Bortól Abdáig tartó „erőltetett menet” közben, Szentkirályszabadján – képtelenség! De éppígy az aranyelégiák és aranyeklogák odalent Borban. Ha még bomlott, zilált látomásokat, csikorgó diszharmóniákat írt volna! Így nem tudok más magyarázatot, mint hogy a megtalált élmény, a megindult áramkör mellett semmi se volt fontos. Nem lehet másképpen: boldog volt.

Boldog, a szónak vallásos értelmében. Hiszen az ő számára a költészet játszotta a vallás szerepét, s a játszotta itt félrevezető szó, mert a költői szépség itt valóban egyértékű az erkölcsi megigazulással, ő pedig valóban vértanú, mert vértanúhalált halt a költészetért, a maga költészetéért. A legendák boldogságáról van szó.

S a költő, a kortárs, a versenytárs tehet-e többet, mint ha bevallja, hogy olyasformán érzi magát, mint a hanyag és hitetlen szerzetes, amikor ráébred arra, hogy cellaszomszédját a korbács és szöges öv eljuttatta oda, ahonnan ő mindörökre kizárva érzi magát? Adhat-e többet a boldogtalan, mint hogy testvérét boldognak ismeri el?

Igen, adhat, adhatok, ha azt kívánom, bár ne lenne boldog, bár ne lenne ilyen tökéletes, ne így lenne tökéletes. Ha boldogságánál fontosabb nekem önzésem, melynek itt lenne rá szüksége, tökéletlenül és ellentétesen. Ha bevallom, hogy azt, ami történt vele, megmagyaráztam, de nem értem, nem értem.